paleotóp

paleotóp


Egy lenyűgöző pteroszaurusz lelet Brazíliából

Ez az eddig előkerült legteljesebb Tupandactylus kövület

2021. augusztus 27. - Fitos Attila

A világszerte virágzó illegális fosszília-kereskedelem sok esetben jelentős leletektől, pótolhatatlan információktól fosztja meg az őslénykutatókat, és ezáltal az élővilág őstörténetével kapcsolatos egyetemes tudásunkat. Időről időre napvilágra kerülnek olyan hírek is, amelyek arról szólnak, hogy bizonyos tanulmányok esetében az adott kutatás tárgyát képező fosszília beszerzését a szerzőknek kétes forrásokból kellett megoldaniuk. Ez, mondhatjuk, még a ”jobbik eset”, hiszen így a kereskedők mellett legalább a tudomány is profitálni tud a tranzakcióból. Ki tudja azonban, hány olyan kövület cserél gazdát nap mint nap, amely akár áttörést is jelenthetne bizonyos területeken, ezzel szemben olyan tulajdonoshoz kerül, aki soha nem ajánlja fel azt a szakemberek számára.
Kis híján hasonló sorsra jutott jelen cikkünk tárgya is, hiszen ha a brazil rendőrség nem füleli le és akadályozza meg többezer darab hordókba rejtett és kamionokra pakolt mészkőlap kicsempészését az országból még 2013-ban, most nem lenne miről írni.
A szóban forgó törvénytelen rakomány darabjai Brazília északnyugati csücskéből, az Araripe-medence egyik kőfejtőjéből, földtani szempontból a felső-kréta (mintegy 112 millió éves) Crato Formáció képződményeiből származtak, és aki némileg otthon van a paleontológia tudományában, az ebből már tudhatja, hogy egyáltalán nem hétköznapi kövekről beszélünk. Ezeken a kőzetlapokon a kor élőlényeinek kivételes állapotban fennmaradt lenyomatai nyugszanak. A múzeumoknak, esetleg tehetős magángyűjtőknek szánt ritka fosszíliák alsó hangon is súlyos dollár ezrekért, tízezrekért cseréltek volna gazdát, ha a bravúros – egyébként krimibe illő módon ’München-hadművelet’ fedőnévvel ellátott – akcióval nem akadályozták volna meg az illegális exportot. Szerencsére az üzlet meghíusult, és a lefoglalt példányokból 2014-ben nem kevesebb, mint 3000 a lehető legjobb helyre, a São Pauló-i Egyetem tulajdonába került.

A frissen adományozott kövületek között volt egy bizarr kinézetű, több mint egy méter magas szárnyas hüllő maradvány is, amelynek fején szokatlanul nagy, taréj-szerű fejdísz pompázik. A hat darab, nagyjából egyforma méretű kőzetlapból álló együttes, amelynek a felületén a fosszília nyugszik, 2017 óta megtekinthető a São Pauló-i Egyetem Földtudományi Intézetének kiállításán, de komolyabb elemzés eddig nem készült róla. Egy a PLOS ONE tudományos folyóiratban a napokban megjelent tanulmányban az egyetem kutatói ezt a hiányosságot pótolták a nem mindennapi lelet részletes bemutatásával.

journal_pone_0254789_g001.PNGA szinte tökéletes állapotban fennmaradt fosszília. A csontok némileg szétszóródtak betemetődés előtt, de több, mint 90%-uk megvan. (Forrás: Beccari et al. 2021)

Az állatot a Tapejaridae kládhoz tartozó Tupandactylus genusba sorolták, azon belül is a kisebb példányokat magába foglaló Tupandactylus navigans faj egyedeként azonosították. Mivel a csontváz több, mint 90%-a épségben, ráadásul egyben, azaz artikuláltan fennmaradt, sőt, annak bizonyos részein még a lágyszövetek is megőrződtek, kijelenthető, hogy ez az eddigi legteljesebb Tupandactylus fosszília. A Tapejaridae-k között is komoly leletnek számít, hiszen a kínai Jiufotang Formációban fellelt rokonokon kívül többnyire csak részleges maradványok ismertek ebből a családból. Brazíliai viszonylatban pedig mindenképpen a legszebben fennmaradt pteroszaurusz kövületről van szó. A tanulmányt jegyző kutatók egyike úgy nyilatkozott, hogy bár sok kivételes, szép állapotban megőrződött pteroszaurusz leletet látott Brazíliából és más országokból is, ez a közel teljes, összefüggő példány a lágyrészek finom lenyomatával magasan viszi prímet – neki speciel egy lottó ötössel felérő izgalmat jelentett.

Mindehhez tudni kell, hogy a Tupandactylus navigans fajt első ízben 2003-ban írták le német és angol kutatók, ám ehhez akkoriban mindösszesen két részleges koponya fosszília állt rendelkezésre, semmi más. A hiányos leletek miatt maga a rendszertani besorolás is nehézkes volt: a T. navigans néhány évig a Tapejara genusba tartozott, majd egy revízió során 2007-ben a T. imperator fajjal együtt kapta meg új genus nevét. Az osztályozásával kapcsolatos bizonytalanságok is azt mutatják, hogy milyen nagy jelentősége van a most publikált teljes leletnek: ez teszi elsőként lehetővé, hogy a kutatók az állat testének többi részét is tanulmányozni tudják, és ezáltal képesek legyenek pontosítani a csoport rendszertani helyzetét.

A dinoszauruszok és a pteroszauruszok közeli rokonai voltak egymásnak, sorsuk szorosan összefonódott a földtörténet azon jó 160 millió évében, amelynek során egymás mellett éltek. Mintegy 230 millió évvel ezelőtt jelent meg mindkét csoport az élet színpadán és együtt tűntek el a kréta és a harmadidőszak határán végbemenő kataklizma során. Annyi különbség azért van, hogy a dinoszauruszok egy részének vérvonalát továbbvitték a madarak, míg a pteroszauruszoknak egyáltalán nincsenek ma élő leszármazottai. Így hát nincs más választásunk, mint a ránk maradt fosszíliák szóra bírása azzal kapcsolatban, hogy miként néztek ki, hogyan éltek ezek a mai szemmel különös és egyre inkább úgy tűnik, rendkívül változatos kládot alkotó állatok. Pteroszauruszok fosszíliáira márpedig meglehetősen ritkán bukkannak az őslénykutatók. Ennek legfőbb oka, hogy ezeknek az élőlényeknek a röpképességéhez a természetes szelekció idővel egyre könnyedebb, üreges csontokat biztosított – épp úgy, mint ahogy ma a madaraknál tapasztalhatjuk. Ezek a csontok aztán jóval hamarabb elenyésztek, mint hogy a különféle üledékek védelmezőn maguk alá temették volna őket. Így hát minden egyes – többnyire töredékesen és szórványosan előkerülő – repülő hüllő csont rendkívül szerencsés lelet. Azok, amelyek előkerülnek, főként valamilyen sós- vagy édesvízi környezethez, és az ezzel összefüggésben lévő gyors betemetődéshez köthetők. A különösen szerencsés lelőhelyek esetében pedig az egykori aljzaton – tenger- vagy tófenéken, esetleg folyómederben – még az oxigénhiány is elősegíthette, hogy a maradványok lassabban váljanak a bomlás martalékává.

confiscated-fossil-tur.jpgTupandactylus navigans digitális rekonstrukciója az újonnan leírt példány alapján. (Forrás: Beccari et al. 2021)

A brazíliai Araripe-medence területe, amely ma egy száraz és kietlen sivatag, a kréta időszak második felében sós lagúnák otthona volt. A lagúnák üledékéből az évmilliók során a solnhofeni litográf palához hasonló, vékony lapokra hasítható mészkő képződött, amelyből gyakorta kerülnek elő az egykori élővilág elemeinek tökéletes épségben konzerválódott lenyomatai. Úgy lehet lapozni ezeket a palarétegeket, mintha a medence régmúltjának történelemkönyvét olvasgatnánk. A fauna minden szintje képviselteti magát ezekben a képződményekben: rovarok, pókok, halak, kétéltűek, dinoszauruszok és egyéb őshüllők egész sereglete került már itt napvilágra a terület kutatástörténetének elmúlt 200 évében. Repülő hüllők tekintetében pedig valóságos nagyhatalomnak számít a Crato Formáció. A mindmáig világszerte összesen megismert 110 pteroszaurusz fajból 27 ebben a régióban is megtalálható!

Amikor a mostani tanulmány fő szerzője, Victor Beccari elsőként szemügyre vette a lélegzetelállító fosszíliát, elsőként a koponya tetején elhelyezkedő, a fej hosszának legalább háromnegyedét kitevő hatalmas taréjszerű képleten akadt meg a szeme. Olyan aránytalanul nagy, mint egy páva farka. Azokat az őslénykutatókat, akik 2003-ban leírták a Tupandactylus navigans fajt, ez a taréj egy szörfvitorlára emlékeztette, amely talán repüléskor az állatot az optimális aerodinamikai feltétekhez segíthette. Hogy ez az elméletük helyt álljon, az állat testét rövid nyakkal és a nyaki csigolyákat összezáró csontízületekkel képzelték el. Mivel a koponyán kívül más fosszília nem állt a rendelkezésükre, könnyedén játszhattak a képzeletükkel.

Most azonban más volt a helyzet: ott hevert a szakértők előtt a teljes állat, kitűnő állapotban! A kutatócsoport mindenképpen arra is ki akarta használni ezt a lehetőséget, hogy mélyebben megvizsgálja a Tupandactylus repülési képességét. Létrehozták a csontváz háromdimenziós modelljét, az alapkőzet által rejtett részeket és a csontok belsejét pedig komputertomográfiás (CT) eljárással tették láthatóvá. Ennek eredményeként azt sikerült megállapítani, hogy a Tupandactylus navigans hosszú nyakkal, hosszú lábakkal és ezekhez képest feltűnően rövid szárnyakkal rendelkezett. Ezek a jegyek arra utalnak, hogy az állat vélhetően jobb volt a négy végtagon járásban, mint a repülésben. Mindezek mellett a koponya óriási taréj-szerű dísze – amely ennek fényében leginkább a szexuális figyelemfelkeltés célját szolgálhatta – nagy valószínűség szerint tovább korlátozta a hüllő röpképességét. Elképzelhető, hogy kisebb távokat képes volt repülni, mondjuk ha egy ragadozó elől hirtelen el kellett menekülni, de hosszú utakra feltehetőleg nem volt alkalmas ez a testfelépítés.

gerogia_and_tupandactylus_witton_2013.jpgA Tupandactylus imperator rekonstrukciója. Méretarányként a Homo sapiens egy kifejlett nőstény egyede látható. (Művész: Mark P. Witton)

A koponya és a rajta lévő fejdísz alaktani bélyegei alapján a tanulmány szerzői kitértek még egy másik érdekes kérdésre is. Ugyanerről a lelőhelyről, azonos idejű képződményekből – ahogy azt fent már említettem – ugyanennek a genusnak egy másik faja is előkerült, amelyet – nagyobb méretei miatt - Tupandactylus imperator-nak neveztek el még annak idején. Érdekes módon ezt a másik, még nagyobb fajt, mint ahogy a navigans-t eleddig, szintén csak koponya maradványokból ismerjük. Nincs tehát információnk arra vonatkozóan, mennyiben hasonlít az állat többi testtája a kisebb rokonéhoz. A jövő zenéje, hogy ha valamikor sikerül egy T. imperator csontvázat is feltárni (vagy valamelyik csempész kamionról leszedni), minden bizonnyal rendkívül izgalmas munka lesz a szakemberek számára egy összehasonlítást végezni a két faj attribútumaival kapcsolatban. Ki tudja, még az is kiderülhet, hogy a T. navigans és a T. imperator nem két külön faj, hanem ugyanazon faj hím és nőstény egyedei.

 

Források:

 

 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


 

A Gerecse tengeri krokodilja

2021. augusztus 03. - Fitos Attila

Napra pontosan negyed évszázaddal ezelőtt történt, hogy a Gerecse-hegységben, a Nagy-Pisznice északi oldalában lévő, közel száz éve felhagyott kőfejtők egyikében a meredek vörös mészkő szirtek tövénél felhalmozódott törmelékben furcsa kődarabokra lettem figyelmes. Ekkor mindösszesen tizenhat éves voltam, ám néhány éves kövületgyűjtői tapasztalat azért állt már mögöttem. Ennek köszönhetően nagyjából tisztában voltam azzal, hogy a Gerecse jura időszaki rétegeiben milyen élőlények maradványaira lehet számítani. Gyakran húztam túrabakancsot és jártam az erdőket-hegyeket, hogy a megfelelő helyeken a százmillió évekkel ezelőtti tengeri élővilág megkövült maradványait kutassam. A jura rétegekből itt leggyakrabban a mai tintahalak ősi rokonai, a külső vázzal rendelkező ammoniteszek változatos díszítettségű kőbelei kerülnek elő, de előfordulnak más gerinctelen állatok, csigák, pörgekarúak, nautilusok is. A fent említett különös darabok, amik az augusztusi naptól forró meddőhalom tetején hevertek, semmi ilyesmire nem hasonlítottak. Egyikük egy 4-5 cm hosszú, felső ötödében fekete redőzött kéreggel bevont, görbe szarv alakú apróság volt, a másik pedig egy 10-12 cm-es, amorf keresztmetszetű, felső harmadában enyhén íves, hosszúkás kövület, amelynek színe a beágyazó kőzetéhez hasonlított, de törési felülete fehér színű szivacsos mintát mutatott.

untitled_design_8.pngA gerecsei őskrokodil első megtalált darabjai, egy fog és két töredékes borda (fotó: Fitos Attila)

untitled_design_9.png...és ugyanezek évekkel később, kipreparálva a Magyar Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárában (fotó: Ősi et al. 2018)

Mint később kiderült, egy hatalmas jura időszaki, 180 millió éves tengeri krokodil kitűnő állapotban fennmaradt foga és bordatöredékei hevertek a törmelékkel borított lejtőn.

A felfedezés hírét elsőként a tapasztalt lábatlani kövületvadásszal, Sirányi Zoltánnal osztottam meg, aki nemcsak az előzetes meghatározásban, de az egykori állat maradványainak többi részét rejtő vöröses gumós mészkőréteg beazonosításában, valamint később a feltárásban és a preparálásban is felbecsülhetetlen segítséget nyújtott, amelynek következtében egy világszinten is páratlan őslénytani lelettel gazdagodott a tudomány. Végül a Szabó Istvánnal és Szabó Zoltánnal immár négy fősre bővült csapatunk a Magyar Állami Földtani Intézet engedélyével, Dr. Kordos László szakmai támogatása mellett végezhette el a leletmentés aprólékos munkáját.

steneo_101.jpgHelyszíni szemle a feltárás megkezdése előtt. A képeken a krokodil falból kiálló bordáinak fosszíliáit Sirányi Zoltán mutatja (fotó: Fitos Attila)

A feltárás eredményeként egy közel 5 méter hosszú ősi krokodilféle megkövült csontváza került a Magyar Természettudományi Múzeum őslénytani gyűjteményébe. Az egyes végtagelemek, csigolyák és állkapocs csontok mellett szerencsés módon fennmaradt az állat szépen díszített háti és hasi páncéljának néhány csontlemeze is.

A krokodil maradványait rejtő gerecsei vörös mészkő egy réges-régen eltűnt tenger aljzatának emléke. Főként a tenger mélyére lehullott apró mészvázas élőlények maradványaiból képződött ez a kőzet, vörös színét pedig, ami miatt az ilyen típusú képződményeket a szaknyelv ammonitico rossonak hívja, az aljzaton kicsapódó vas-oxid (hematit) ásványszemcséinek köszönheti. A mészkőben váltakozó mértékben fennmaradtak az agyagos tengerfenék ásványai is, amitől a képződmény bizonyos rétegei morzsalékosabbak. Ez a kőzettípus sok helyen jellemzi a Dunántúli-középhegység jura időszaki rétegeit, ami a földtörténet középkorán belül a nagyjából 200 millió éve kezdődő, és 145 millió évvel ezelőtt véget érő, 55 millió éves periódust öleli fel. A dekoratív, díszítőkőnek is kiváló mészkövet már a római idők óta bányásszák – ennek varázslatos hangulatú, elhagyott kőfejtők a szemtanúi szerte a hegység területén. Tudományos igényű kutatásokat közel 200 éve végeznek rajta a szakemberek, nem csak a Gerecsében, de a hasonló földtani képződményekkel rendelkező Bakony-hegységben is. Mindezek ellenére 1996-ig nem került elő hazánk területéről a jura időszakból egyetlen gerinces testfosszília sem. Ennek az ammonitico rosso esetében a fő oka, hogy ez a típusú kőzet a partoktól távol, nyugodt aljzaton képződött, ahova nem jutottak el a heves tengeráramlatok, így az elhullott állatokat rendkívül lassan temette be az üledék. A különféle lebontó szervezeteknek és dögevőknek ezért bőven jutott ideje arra, hogy a természet törvényeinek megfelelően mindent hasznosítsanak. A lassú betemetődés eredménye egyébként a helyi lelőhelyek jura ősmaradványainak többségén jól látszik: szinte minden ammonitesz kőbél "egyoldalas", csak az a fele maradt fenn, amely némileg belesüppedt a tengerfenék iszapjába, a kiálló részek a hosszú-hosszú idő alatt feloldódtak, eltűntek.

untitled_design_10.pngA gerecsei őskrokodil maradványai a róla szóló 2018-as tanulmány sajtótájékoztatóján (fent, fotó: Nagy Attila Károly - Index.hu). Alatta a krokodil előkerült csontjainak anatómiai helyzete egy másik, hasonló korú tengeri krokodil csontváz-rekonstrukciós ábráján bemutatva. A teljes csontváz kb. 30-40%-a maradt fenn az utókor számára, ami közel 200 csontot, fogat és páncél elemet jelent. Mindez egy alig 2 négyzetméteres rétegfelületen feküdt, enyhén szétszóródva.

Kész csoda tehát, hogy ilyen körülmények között mégis épségben, és ami még fontosabb, egy csupán néhány négyzetméteres területen szétszóródva, egyben fennmaradhatott egy ilyen hatalmas állat csontvázának maradványa.

A gerecsei őskrokodil teljes körű tudományos leírására 2018-ban került sor, végül a kutatást végző szakemberek, Ősi Attila, Mark T. Young, Galácz András és Rabi Márton egy új tanulmányban ismertették munkájuk eredményét egy rangos amerikai szakfolyóirat hasábjain.

A szakértők elmondása alapján az állat a földtörténeti középkorban élt tengeri krokodilfélék Thalattosuchia nevű rendjébe tartozott: ez volt az a csoport, amely a Crocodylomorphák közül elsőként alkalmazkodott a tengeri életmódhoz. Legközelebbi rokona valószínűleg az eddig Nyugat-Európa kora-jura képződményeiből ismert Pelagosaurus volt, de a páncélzat, a medencecsont, az alsó állkapocs és a fogak alaktani jegyei alapján végül nem csak egy új fajba, de új nembe is sorolták – így kapta a Magyarosuchus fitosi nevet.

0001.jpgA Magyarosuchus fitosi rekonstrukciós grafikája, alkotója Szabó Márton biológus, paleontológus.

A legjelentősebb tudományos eredmény a lelettel kapcsolatban azonban annak felismerése, hogy a Magyarosuchus a krokodilok tengeri életmódhoz történő alkalmazkodásának egy olyan átmeneti alakja volt, amelynél egyszerre tanulmányozhatók a szárazföldi és a vízi életmódra jellemző anatómiai jegyek. Ezek a tulajdonságok összességében arra engednek következtetni, hogy a krokodilok evolúciójának korai szakaszában végbement első tengeri életmódhoz való alkalmazkodás részleges volt: míg egyes testtájak (járásra alkalmas végtagok, masszív páncélzat) még szárazföldi őseikre emlékeztetnek, addig más tulajdonságok (pl. megnyúlt koponya, farokuszony) már az úszó életmódot támogatják. Az állat minden bizonnyal ügyesen mozoghatott a szárazföldön, ám élete java részét feltehetően a nyílt tengerben, vízi ragadozóként élte. Ehhez az elmélethez jól illik a Gerecse helyén a jurában elterülő tenger ma ismert ősföldrajzi képe.

untitled_design_11.pngAz állat megkövesedett csontjai mellett számos kitűnő állapotban megőrződött hát- és haspáncél is a leletegyüttes részét képezte. A tengeri krokodiloknál a páncél elemek a szárazföldi életmód reliktumai, hiszen ezek a nehéz osteodermális lemezek a tengeri életmód során hátrányt jelentenek, és a későbbi fajoknál egyre kevesebb is lett belőlük (fotó: Ősi et al. 2018)

untitled_design_13.pngAz egyik legfontosabb és egyben a legszebb állapotban fennmaradt csont az állat bokájában található ugrócsont (astragalus). Ennek morfológiája egyértelműen a szárazföldi krokodilok azonos csontjának jellemzőivel bír, tehát a tengeri élőhely ellenére a krokodil rendszeresen mozgott szárazföldi területen is (fotó: Ősi et al. 2018).

 

A Magyarosuchus kora

180 millió év felfoghatatlan idő, még annak ellenére is, hogy a földi élet teljes története összességében mintegy négymilliárd évet ölel fel.

A gerecsei őskrokodil idejében, a dinoszauruszok uralmáról ismert jura időszak korai szakaszában a Föld teljesen más képet nyújtott, mint ma. A földrészek ekkor még nem szakadoztak fel, de az egykori gigantikus őskontinens, a Pangea szétnyílása az északi Laurázsiára és a déli Gondwanára már elkezdődött. Ennek a két masszívumnak a találkozásánál helyezkedett el a hatalmas ősóceán, a Tethys. A hazánkban található jura időszaki üledékes kőzetek ennek az óriási víztömegnek az északnyugati részén, nagyjából a mai Ráktérítő magasságában képződtek.

early_jurassic_world_map_with_gerecse_cont_names.pngA Föld kontinenseinek elhelyezkedése a gerecsei őskrokodil idejében, azaz nagyjából 180 millió évvel ezelőtt, a jura időszak toarci korszakban. A Gerecse-hegység üledékgyűjtőjének helyét a piros csillag jelzi. (forrás: Wikimedia Commons)

Ha lenne időgépünk, és vissza tudnánk menni ilyen sokat az időben, akkor egy jura időszaki kiruccanás során egyáltalán nem lenne szükségünk nagykabátra: ezidőtájt ugyanis szinte az egész bolygón kiegyenlítetten meleg, nedves szubtrópusi éghajlat uralkodott, jégsapkák sem voltak a sarkokon. Ennek megfelelően a tengerszint magassága jóval nagyobb lehetett a mainál. Karórát is felesleges lenne vinnünk, mivel egy nap csupán 23 órából állt, míg egy év valamivel hosszabb, 385 napos volt. Nagyon sok dolgot feleslegesen keresnénk, például a ma ismert hatalmas lánchegységek ekkor még nem léteztek, mint ahogy hazánk, a Kárpát-medence sem. Ez utóbbi csak akkor jött létre, amikor a Tethys bezáródott, és az azt két oldalról határoló eurázsiai és afrikai kőzetlemez összeütközésével felgyűrődtek az Alp-Kárpáti hegyláncok. Ugyanígy számos növény- és állatfajjal sem találkozhatnánk. A mai flóra legnagyobb részét alkotó, és a virágos növényeket szintén magukba foglaló zárvatermők még nem jöttek létre, inkább főként harasztok, zsurlók, valamint páfrányok uralták a tájat, a fák a fenyőkhöz hasonló nyitvatermők közül kerültek ki. A szárazföldi állatok közül az emlősök apró, cickányszerű ősei a dinoszauruszok árnyékában élték rejtőzködő életüket, a madarak pedig még sehol sem voltak. Az ő helyüket a levegőben, mint ahogy a földön és a tengerben is, a hüllők képviselői töltötték be. A szárazföld igazi urai ebben az időben a mindenki által jól ismert dinoszauruszok voltak. A tengerekben a legváltozatosabb állatcsoportot a mai tintahalak és polipok mára régen kihalt ősi rokonai, az elképesztő formagazdagságú külső aragonit vázzal rendelkező Ammonoideák sereglete adta, a nagy gerinces ragadozók pedig mind hüllők, plezioszauruszok, ichthyoszauruszok és tengeri krokodilok voltak.

untitled_design_12.pngA jura időszak tengeri élővilágának illusztrációja (forrás: www.magyardinoszaurusz.hu)

Ezen kortársak néhány képviselője a gerecsei őskrokodillal együtt aludta örök álmát a vörös mészkőbe zárva. A rétegekből a Magyarosuchus mellett különféle ammoniteszek kerültek elő, illetve egy másik, ma élő rokonokkal is büszkélkedő külső vázas fejlábú, egy nautilusz szintén tagja volt a 180 millió éves sírközösségnek.

 

FIGYELEM! A Nagy-Pisznice egésze fokozottan védett természetvédelmi terület, ahová kizárólag hatósági engedély birtokában lehet belépni! Bővebb felvilágosítást a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársai tudnak adni.

A gerecsei őskrokodillal kapcsolatos tanulmány ingyenesen letölthető ezen az oldalon.

A fosszília-együttest a budapesti Magyar Természettudományi Múzeum állandó kiállításán tekinthetik meg az érdeklődők.

 

 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


Egy ősmaradvány-lelőhely felemelkedése és bukása

Írta: Szabó Márton őslénykutató

Jelen írásom megszületését egy egyszerű ok vezérelte: úgy véltem, hogy van egy téma, amiről közösségi szinten érdemes beszélni. Már most, az első sorok megírásánál csaknem biztos vagyok benne, hogy ez a téma sokaknál ki fogja verni a biztosítékot, de előre le kell szögeznem: számoltam ezzel. Van a Bakony nyugati csücskében egy olyan ősmaradvány-lelőhely, amit bizonyára sokan ismernek az olvasók közül. Ez a Nyirád-Nyirespuszta-Ódörögd háromszög által közrefogott terület számos külfejtése közül az a bizonyos gödör, amelyben a Dunántúl talán leggazdagabb középső-miocén tengeri gerinces ősmaradványegyüttese került elő. Sajnos a lelőhely a közelmúltban komoly rekultiváción esett át, ami a kialakult helyi viszonyok tükrében teljes mértékig szükségszerű volt, mégis, szükségessége ellenére komoly hatással van arra, hogy a jövőben a területen milyen formában lehet majd kutatásokat végezni, ősmaradványokat gyűjteni. Beszéljünk egy kicsit tehát erről az egészről! Mi is ez a hely, mit adott a köz- és magángyűjteményeknek, és mi az oka annak, hogy a hely egykori pompájára sajnos keresztet kellett vetni? Hogy viszonyul ehhez a magángyűjtői jelenlét?


A nyirádi lelőhely

Noha a lelőhely maga igazándiból nem egy település belterületén vagy közvetlen határában található, általában „nyirádi lelőhely”-ként fut a köztudatban. Ennek talán az az oka, hogy tömegközlekedéssel érkezve Nyirád falva felől a legkönnyebb kigyalogolni a környékre (1 bő óra sétával), illetve az is, hogy a gödör közvetlen szomszédságában található a Nyirád Motorsport Centrum és a Nyirádi Bauxitbánya is. A területen jómagam először 2012-ben jártam, vas megyei magángyűjtők vittek ki magukkal még egyetemista koromban. Már az első napon több mint egy tucat cápafogat találtam, ami által azonnal mániámmá vált a lelőhely. A sors furcsa fintora, hogy a Nyirádtól pár kilométerre levő Ajka-Padragkúton nőttem fel, mégis, soha egyetlen alkalommal sem hallottam róla (az igazat megvallva még csak a gyanúja sem merült fel bennem), hogy otthonomhoz ilyen közel van egy olyan lelőhely, ahol cápafogakat lehet találni.

A nyirádi feltárásban két, ősmaradványokban rendkívül gazdag középső-miocén (badeni) formáció tanulmányozható. Az alsó Pusztamiskei Formáció kavicsos-homokos-glaukonitos üledékében a gerinces-ősmaradványok, míg az erre fekvő Lajtai Mészkő Formációban már inkább a gerinctelenek maradványai dominálnak. Persze, a Lajta Mészkőben is akadnak gerincesmaradványok (főleg halfogak), és a Pusztamiskei Formációban is előfordulnak gerinctelen-maradványok, de arányok tekintetében a viszonyok egyértelműen fordítottak.

1.jpgA nyirádi lelőhely egykori keleti fala (fotó: 2015)

Egyetemista éveim végére már egy elég komoly hal- és tengeriemlős leletanyagot gyűjtöttem a lelőhelyen, hellyel-közzel szisztematikusan. Gyűjtöttem egyeléssel (ami a gyűjtés talán klasszikus módja, amihez két jól edzett szemre és egy kis szerencsére van szükség) és természetesen iszapoltam is, összesen több mint 500 kg-nyi kavicsos üledéket a Pusztamiskei Formációból. A diplomaszerzés után következő nyáron több egymást követő napon át kutattam a lelőhelyen, melynek eredményeképp összejött annyi gerinces ősmaradvány, amit később már megérte publikálni.

2.jpgA nyirádi lelőhelyen egymásra települő két, fosszíliában gazdag középső-miocén formáció: felül a Lajtai Mészkő Formáció, alatta a Pusztamiskei Formáció kavicsos-homokos-glaukonitos kőzete (fotó: 2015)

 

3_1.jpgHomoki tigriscápa foga a Pusztamiskei Formációban (fotó: 2018)

 

A nyirádi halfauna

A nyirádi gerincesfauna, mint ahogy az a maradványok rendszertani értékelése során kiderült, rettentően gazdag. Több mint 20 porcoshalfaj, majdnem egy tucat csontoshalfaj, és legalább két cetféle maradványait ismerjük innen. A teljesség igénye nélkül pár gondolat ezekről a taxonokról:

Előkerültek tehéncápa-fogak (Notorynchus primigenius), mely fogak olyanok, mint egy kakastaréj. Ismerünk angyalcápa-fogakat is a lelőhelyről (Squatina sp.), ezek a cápák első ránézésre inkább hasonlítanak rájákra, mint cápákra. A makroszkopikus leletanyag leggyakoribb elemei a homoki tigriscápák fogai (Carcharias acutissima), melyek karcsú, sokszor oldalról S-alakban hajlott fogak. Persze a slágerfajok között ott vannak a középső-miocén Központi Paratethys klasszikus makócápái: a Carcharodon hastalis (régebbi nevén Cosmopolitodus hastalis) és az Isurus génusz is. A 2020-as Év Ősmaradványa, az Otodus megalodon néhány foggal ugyan, de szintén megörvendeztetett már minket erről a gyűjtőhelyről is. Szintén ritkaságnak számítanak a rókacápák fogai (Alopias exigua). A foghíjas cápák egy ősi képviselője, a Hemipristis serra sem tartozik a gyakori lelőhelyen fajok közé, noha összességében véve világszerte számtalan lelőhelyről ismert. A szirtcápák (Carcharhinus priscus) és a tigriscápák (Galeocerdo aduncus) fogai már valamivel gyakoribbak. A rájákat hegedű-, tüskés- és sasráják képviselik, előbbi két csoport fogai olyanok, mint a Super Mario nevű népszerű számítógépes játék főhőst üldöző, gonosz gomba-alakjai, utóbbi formák fogai pedig talán egy körömkefére emlékeztetnek a legjobban.

4.jpgA nyirádi lelőhely jellemző porcoshal-fogai: 1) Notorynchus primigenius (tehéncápa). 2) Squatina sp. (angyalcápa). 3) Carcharias acutissima (homoki tigriscápa, két nézetben). 4) Carcharodon hastalis (makócápa). 5) Otodus megalodon (óriásfogú cápa). 6) Alopias exigua (rókacápa). 7) Hemipristis serra (foghíjas cápa). 8) Carcharhinus priscus (szirtcápa). 9) Galeocerdo aduncus (tigriscápa). 10) Sphyrna laevissima (pörölycápa). 11) Dasyatis probsti (tüskésrája, négy nézetben). 12) Aetobatus arcuatus (sasrája-faj). 13) Myliobatis sp. (sasrája-faj, négy nézetben). Méretarányok: 1, 3, 4, 6, 7, 8, 9, 12, 13: 10 mm; 10: 5 mm; 2: 3 mm; 5: 20 mm; 11: 1 mm

 

A csontoshalak között döntő gyakorisággal fordulnak elő a tengeri durbincsok és rokonsági körükbe tartozó formák (Crenidens, Sparus, Pagrus, Dentex és Diplodus génuszok). Éltek itt barrakudák, abroncshalak, sünhalak, ajakoshal-félék, sőt doktorhalak is (utóbbiakat leginkább azok ismerhetik, akiknek ismerős a Némó nyomában nevű animációs mesefilm Szenilla nevű karaktere – fogaik olyanok, mint egy kisgyermek által rajzolt fenyőfa).

5.jpg

A nyirádi lelőhely jellemző csontoshal-fogai: 1) Pagrus sp. (tengeri durbincs-faj, két nézetben). 2) Pagrus sp. (tengeri durbincs-faj). 3-5) Pargus sp. (tengeri durbincs-faj). 6) Dentex sp. (tengeri fogas-faj). 7) Diplodus sp. (tengeri durbincs-faj, három nézetben). 8) Trigonodon jugleri (papagájhal-féle, három nézetben). 9) Tetraodontiformes indet. (sünhal-féle foglemezei). 10) Acanthurus sp. (doktorhal). 11) Trichiuridae indet. (abroncshal). Méretarányok: 1, 2, 3, 4, 5, 9: 2 mm; 6, 14: 3 mm; 7: 1 mm; 10: 0,5 mm

 

Ami a példányszámot illeti, akár 200 gerincesmaradvány is lehet a Pusztamiskei Formáció 10 kg előrostált kőzetanyagában attól függően, hogy a formáción belül honnan vesszük a mintát. Akkor mégis miért van az, hogy az elmúlt évek teljes leletanyaga elférne egyetlen átlagos Carte d’Or-os jégkrémes dobozban? Erre a válasz borzasztóan egyszerű, ugyanakkor kiábrándító: a leletek többsége (több mint 90%-a) nem nagyobb 1,5-2 mm-nél. Kevesen tudják, de egy ilyen kaliberű lelőhelyen a gerincesmaradványok döntő többsége afféle mikromaradvány, más szóval nem tartozik a vitrinben kiállítható kategóriába. Ezek persze általában kevésbé ismertek, hiszen a magángyűjtői figyelem jellemzően nem ezekre a maradványokra irányul, megismerésükhöz általában szakmai kutatói módszerek szükségesek. Ez persze teljesen normális, a mikromaradványok gyűjtésének hazánkban jelenleg nincs igazi magángyűjtői kultúrája.

 

A leletanyag fontossága

A gerinces leletanyagból eddig két tudományos cikk született, további egy, a Pusztamiskei Formáció pörgekarú-maradványait illető cikk dicséri Dulai Alfréd munkáját. Bízom benne, hogy a jövőben a terület többi gerinctelen-maradványára is sikerül szakmai figyelmet fordítani.

Az első halas cikk 2016-ban jelent meg, ez afféle szárnypróbálgatása volt a halkövületekkel kapcsolatos látásmódomnak. Idén, 2020-ban jelent meg második, nagyobb lélegzetvételű munkánk, mely már nem csak a porcos-, de a csontoshal-maradványokat, illetve részben a helyi tengeriemlős-maradványokat is elemzi. Társszerzőm, Dr. Kocsis László rutinja elengedhetetlen volt a problémás példányok meghatározása szempontjából, valamint a tekintetben is, hogy a rendszertani alapokon túl elkezdjem keresni a leletanyag tágabb értelemben vett fontosságát. És hogy miben is rejlik ez pontosan?

Először is, mint azt fentebb említettem, a Dunántúl egyik leggazdagabb középső-miocén gerinces ősmaradvány-lelőhelyéről van szó. Vannak még nagyságrendben hasonlóan gazdag lelőhelyek hazánkban (pl. a Pécs-Danitzpuszta mellett fekvő homokbánya), sőt, az is bizonyos, hogy a még felfedezésre váró leletanyagok között akad ennél még gazdagabb is. Bízom benne, hogy a jövőben elég szerencsés leszek ahhoz, hogy részt vehessek ezen lelőhelyek és leletanyagok felfedezésében és tudományos értékelésében.

Másodszor, egy olyan halfaunáról van szó, amelyben több, regionálisan ritka forma is előfordul. A Paratethys egy szigetekkel szabdalt, fokozatosan lefűződő beltenger volt, mely végül teljesen elszigetelődött a környező sósvízi közegektől. Idővel teljesen elzáródott és kiédesedett, létrehozva ezzel a Pannon tavat. Addig azonban, amíg a Központi-Paratethys (a Paratethys azon része, ami a Kárpát-medence, ez által hazánk jó részét egykor lefedte) sósvízi élőhelyekkel szolgált lakói számára, sem volt minden faj mindenhol jelen. Voltak partmenti, sekélyvízi, nyíltvízi és bizonyára voltak mélytengeri élőhelyek is, mindegyik más-más halfaunával. Ahogyan ma is megvannak a különböző élőhelyek saját faunái, úgy a középső-miocén élőhelyek is jellemző faunákkal, faunaelemekkel rendelkeztek.

A rókacápák (Alopias spp.) ma kifejezetten nyíltvízi (pelágikus) fajok. Táplálékszerzésük igen jellegzetes: farokúszójuk meghosszabbodott felső karimájával ostorszerűen odasuhintanak a táplálékukat jelentő ún. rajhalak tömegei közé, majd a suhintás következtében elkábult halakat összeszedegetik. A második cikkünk óta új eredmény, hogy minden jel szerint az óriáscápák egy fosszilis faja, a Keasius parvus is jelen volt a helyi faunában. A ma élő óriáscápa (Cetorhinus maximus, nem keverendő a cetcápával!) békés planktonfaló. Mi több, a ma élő faj hatalmas távolságokat tesz meg (egyfajta vándorfaj) annak érdekében, hogy a zooplanktonban leggazdagabb vizeket felkeresse. Hasonló a helyzet a mantákkal, más néven ördögrájákkal, melyeknek aprócska, alig 1,5 mm-es fogai szintén a legutolsó iszapolási mintákból kerültek elő. Mai képviselőik között az óriáscápákhoz hasonlóan akadnak táplálékukért hatalmas távolságokat megtevő vándorok. Lehet, hogy a nyirádi lelőhely egy ilyen vándorlási útvonal mentén terült el? Lehet, hogy a rókacápák is valamilyen különleges okból keresték fel az egykori nyirádi élőhely amúgy alapvetően parthoz közeli vizeit? Ez csak három olyan példa, amelyek úgymond „kiugranak” a nyirádi fauna tömegéből, mert egy kicsit többet igyekeznek mondani a környezetükről, mint egy átlagos generalista faj, amely mondjuk majdhogynem minden lelőhelyen ott van (pl. a homoki tigriscápák), mert szinte mindenhol képes megélni. Ezeknek az adatoknak és kérdéseknek a tágabb kontextusban való értelmezése a legutolsó leleteket is figyelembe véve jelenleg folyamatban van.

 

A lelőhely bukása

Sajnos minden jó véget ér egyszer. Ezért is használtam a „legutolsó” szót az előző bekezdés végén. 2019 őszéig a nyirádi lelőhely a bányagödör csaknem teljes keleti fala mentén mintázható volt, ami nagyjából 200 méternyi aktívan kutatható szálkőzetet jelentett. Ez a helyzet sajnos 2019 karácsonya környékén változott meg, mikor is a területet csaknem teljes egészében rekultiválták. A bánya keleti fala teljes hosszában betemetésre került, és mára az egykor csaknem 200 méternyi aktívan kutatható falszakaszból jó, ha 10 méter megmaradt – az is csak a vakszerencsének köszönhetően. Ennek oka egyszerű: a terület tulajdonosa eleget tett a rá vonatkozó rekultivációs kötelezettségének.

6.jpgA rekultivált nyirádi lelőhely (fotó: 2019 karácsonya környékén)

Az igazság az, hogy a bánya keleti fala mentén mindig is voltak olyan pontok, melyek veszélyességük miatt számunkra (ez alatt a szakmai kollegáimat és magamat értem) kívül estek a gyűjtési spektrumon. Voltak a gödörben pl. kiálló sziklameredélyek, repedező többmázsás sziklák, veszélyesen meredek lejtők, stb.. Ezek már önmagukban tisztán életveszélyesek tudtak lenni, mely tényt letagadni igazából lehetetlen. Mi a gyűjtési munkánkat ezen veszélyekkel tisztában lévén, a veszélyes szakaszokat minden alkalommal elkerülve végeztük (hogy az egyéb biztonsági előírásokat ne is részletezzem). A terület kezelőjével egy személyes találkozásunk alkalmával sikerült a bányagödör ezen veszélyeiről pár szót váltanom, aki maga sem mulasztotta el felhívni a figyelmünket ezeknek a veszélyeknek a komolyságára.

Sajnos az időjárás, az esők, a fagyok, stb. ebben nem épp a mi pártunkat fogták, a sziklák folyamatosan peregtek így is, a veszélyes szakaszok nem lettek kevésbé veszélyesek. Így úgy vélem, a rekultiváció írásba foglalt szükségességén túl amúgy is mindenképp indokolt volt a bányagödörre nézve, már csak azért is, mert a különböző jelzőtáblákat figyelmen kívül hagyó, a bányában flangáló magánszemélyek (nem csak magángyűjtők) a bánya veszélyei miatt végső soron a saját testi épségükkel játszottak. Összességében véve a rekultivációt a puszta időszerűség és az előírások idézték elő, a magángyűjtők alant részletezett helyi tevékenysége nem-igen volt erre hatással.

Ezen a ponton szeretnék kitérni a lelőhelyet rendszeresen látogató magángyűjtők terepi magatartásának problémáira. Tulajdonképpen ez volna írásom fő kérdésköre, emiatt volt ez a hosszú felvezetés. Ez egy érzékenyebb kérdés, és a magángyűjtő-olvasók nyilván fel is fognak rajta szisszenni. Tapasztalataim alapján a magángyűjtők általában elég önérzetesen állnak ahhoz a kérdéshez, hogy hová szabad bemenniük gyűjteni és hová nem (most azt a kérdést hagyjuk figyelmen kívül, hogy ki él ősmaradvány- vagy ásványkereskedelemből és ki nem – és akinek nem inge, nem kötelező magára vennie). A szerencsétlenebb esetben az a végkifejlet, hogy az illető ha törik, ha szakad, gyűjteni akar az adott helyen, és a tényekkel, jogszabályokkal, balesetveszéllyel ennek tükrében sem áll szándékában foglalkozni. Ezen érdemes inkább túllépni, mert aki ennyire gyűjteni akar, azt semmiféle érv nem fogja eltántorítani ettől. De ha már kialakult a helyzet, hogy az illető(k) mégiscsak ott van(nak) az amúgy sem veszélytelen gödörben, ejtsünk pár szót róla, hogyan is érdemes viselkedni, hogy legalább az esetleges (és nagyon nem kívánatos) balesetek esélye minimalizálódjék és a lelőhely se kezdjen el egy csatatérre hasonlítani. Pontosabban vizsgáljuk meg, hogyan NEM érdemes viselkedni; mit nem érdemes, pláne mit NEM SZABAD csinálni egy ilyen lelőhelyen:

1. Mindenekelőtt nem érdemes hatalmas, vízszintes irányba terjedő bemélyedéseket ásni a függőleges falba. A nyirádi lelőhelyen számos ilyen beásás keletkezett az elmúlt 4-5 évben (még a rekultiváció előtt), melyeket mi általában „buszgarázs”-oknak csúfoltunk. Ezek némelyike több méteres szakaszon kitermelte a kavicsos Pusztamiskei Formációt a felette fekvő, könnyen omló Lajtai Mészkő alól, létrehozva talán a lehető legbalesetveszélyesebb, folyamatosan omló/málló pontokat a bányában. A tény, mely szerint a buszgarázsokat mélyítő gyűjtők az ásás minden pillanatában szabályos életveszélyben voltak, tekintve, hogy ha csak egy 15 kg-os kő a fejükre esik, is komoly sérülést szenvedhettek volna (hogy a több tonna mészkő fejükre zúdulásának nem kívánatos esélyéről ne is beszéljek!), valamint az, hogy beásásaikat ennek ellenére rendszeresen tovább bővítették (gyakorlatilag minden irányban), arra utal, hogy nem voltak hajlandók tudomást venni erről a veszélyről még akkor sem, ha ez a tevékenység nem csak őket veszélyeztette, hanem az utánuk a gödörbe érkezőket is. Lehet ezt cifrázni, de minden személyeskedés és elfogultság nélkül kijelenthető, hogy cseppet sem jó ötlet „más portáján” endegély nélkül járva életveszélyes pontokat létrehozni egy bányafalban, melyek léte folyamatos kockázat, esetleges eltüntetésük pedig komoly költség (a magam részéről nem is értem, hogy hogy gondolhatta ezt valaki jó ötletnek). Persze, lehet erre azt válaszolni, hogy „aki fél tőle, az ne menjen a beásások alá, és akkor nem fog ráomlani a szikla, és kész”. Tapasztalataink szerint ez már csak azért sem megoldás, mert egy 2018-as buszgarázs-beomlást volt szerencsénk szemtanúként megélni, és tény, hogy a kipergő, nem egyszer 5-10 kg-os (vagy nagyobb!) sziklák akár 10 méterre is elgurultak, elpattogtak. Vagyis ezeknek a beásásoknak még akkor is borzasztóan veszélyes a közelében lenni, hogy a köztes távolság aránylag nagy.

7.JPGKialakítás alatt levő „buszgarázsok” (fotó: 2016)

8.jpgAlaposan kimélyített, széles és veszélyesen omladozó „buszgarázsok” (fotó: 2016)

2. Nem érdemes átgondolatlanul gyűjteni sem. Számos alkalommal találkoztunk a nyirádi gödörben rostált kavicshalmokkal, főleg a buszgarázsok környékén. Ez annyit tesz, hogy egyes gyűjtők a gödörben megpróbálták lerostálni a kicsákányozott kavicsos szálkőzetet, hogy a benne rejlő cápafogakat idő-energia arányban kedvező munkával kinyerjék. Az igazság az, hogy a nyirádi halmaradványok borzasztóan törékenyek – nem csak a nagyobb fogak és csontok, hanem az egészen kicsik is. Többségük már a kőzetben repedések által tördelt, arról nem is beszélve, hogy egy ép cápafogat sem olyan nagy mutatvány két-három darabra törni azzal, ha megpróbáljuk keresztülpaszírozni egy mérethelytelen rostán. Erre mintegy tejszínhabként következik a tényező, hogy a frissen kicsákányozott Pusztamiskei Formáció rendszerint igen nedves, ragadós, nem destruktívan átrostálni kinn a gödörben gyakorlatilag lehetetlen. Az évek során ezeket a rosta-halmokat meg-megkutatva több száz (!) félbe-negyedébe törött foggal találkoztunk, némelyik a lelőhely ritka fajait képviselte. A gyűjtési módszerek nem ismerete és a gyűjtési rutin ilyen fokú hiánya módfelett káros hosszú távon. Azt itt is ki kell hangsúlyozzam, hogy a tényleges leletanyag döntő többsége milliméteres mérettartományba esik, vagyis egy klasszikus gyűjtemény keretein belül például vitrinben kiállítani gyakorlatilag lehetetlen. Így viszont a fent leírt szakszerűtlen gyűjtés következtében ezek a maradványok is károsodnak, noha tény, hogy legalább kint maradnak a gödörben.

3. Ugyancsak nem érdemes szemetelni sem. Persze, most aztán ráncolják majd a szemöldöküket az olvasók, hogy miért ágálok a szemetelés ellen egy bányagödörben, hát nincsen nekem jobb dolgom? Az igazság az, hogy ezt lehet gyerekes hisztizésnek is titulálni, de ha magamból kellene kiinduljak, én bátran nyilatkozom, hogy én alapvetően nem szemetelek sehol. Nemhogy a szabad levegőn a várostól messze, de Budapest belvárosában sem, ahol egy péntekről szombatra virradó hajnalon térdig lehet járni a szeszesitalos üvegek szilánkjaiban. Az elmúlt pár évben számtalan alkalommal szedtem össze mások után a szemet a nyirádi gödörben: sörösdobozok, cigicsikkek, műanyagzacskók, alufóliagömböcök (vélhetően szendvics volt bennük annak előtte) tucatjai, hogy csak a slágerszemetet említsem. A „kedvencem” egy szatyorra való, egy helyre kiborított mandarinhéj volt, mellette hasonló mennyiségű földimogyoróhéj (tisztában vagyok vele, hogy ezek lebomlanak, a probléma itt is a saját szemét szemétgyűjtőben való elhelyezésére való igény teljes hiánya). Persze, fel lehet horkanni azon is, hogy „Egy bányagödörben miféle természetet szennyez az, aki szemetel? Elvégre ez egy bányagödör, a táj egy sebe, nem? Hol van itt már a természet?” A válasz az, hogy kulturált, intelligens ember sehol sem szemetel. Másodszor az igazság pedig az, hogy a bányagödör ilyetén megközelítése nagyon pontatlan, hiszen ez a gödör sok-sok év alatt részben már a táj és a természet részévé vált, melyet sok állat- és növényfaj kiválóan ki tudott használni saját maga javára. Hogy egy példát említsek a több közül, a gödörben és környékén egy hihetetlenül nagy egyedszámú pokoli cselőpók populáció él. Ez a faj Magyarországon védett pókfaj, eszmei értéke 5000 forint. Ez a védett faj minden jel szerint megtalálta a számítását ebben a tájsebben, és különlegesen nagy egyedszámban él és szaporodik a területen. Vagyis lehet, hogy a gödör nincs tele bangókkal, kosborokkal, parlagi viperával és kerecsensólyommal, de az élet ide is elkezdett már visszaszállingózni, és igenis mások élőhelyére rondít az, aki egy ilyen helyen nem képes elvinni magával azt a minimális kis szemetét (ami amúgy a zsebében is elfér a következő kukáig). Nem gondolom, hogy racionálisan megindokolható vagy megengedhető az, hogy főleg kényelmi okokból bárhol szemeteljünk, legyen az a hely gerecsei erdőségben, az Aggteleki cseppkőbarlangban, az Eiffel-torony tetején vagy a főváros utcáin. De hogy valami pozitívat is felsoroljak a széthagyott földi javak kapcsán: eddig 2 kalapácsot találtam a nyirádi gödörben.

9.JPGMandarinhéj-halom a lelőhelyen (fotó: 2016)

A lelőhelyen jelenleg nem tervezünk további szakmai gyűjtési munkálatokat, hiszen az eddig kitermelhető ősmaradvány-mennyiséget a mostani meg sem közelíti. Próbálunk abból dolgozni, amink már van.

 

A jövő

Na de most én akkor azért írtam le mindezt, hogy nyilvánosan lecsapjam a biztosítékot minden magángyűjtőnél? Hogy robbanjon fel az internet és essünk egymásnak a kommentszekcióban? Akkor én most magángyűjtő-ellenes vagyok? A válaszom az, hogy koránt sem. Meglátásom szerint minden szakember valahol magángyűjtőként kezdi, hiszen az első kövületéért/ásványáért mindenkinek le kell hajolni, és/vagy kalapálni kell egy kicsit (én is pontosan így kezdtem el annak idején ezt az egészet).

Azok a magángyűjtők, akikkel a nyirádi leletanyag publikálása során sikerült együttműködni, mind kiváló gyűjtők hihetetlenül gazdag gyűjteménnyel, sőt, némelyiküket örömmel töltötte el, hogy közreműködhet egy tudományos munka létrejöttében. A példányaik egy részét lefotóztuk, cserébe e példányok meghatározva kerültek vissza az illetők gyűjteményébe. Részben ezekből a fotókból készültek azok a fotótáblák, melyek a leletanyagról szóló publikációkat díszítik. Ez az a fajta kölcsönösen hasznos együttműködés, ez a kooperáció az, amit én személy szerint nagyon szeretek, és amit lehetőleg szorgalmazok is. Ez végső soron mindenkinek jó hosszú távon, mert:

1.: Móricka talál valami érdekeset, a gyűjtési adatokkal együtt megmutatja Gipsz Jakabnak.

2.: Gipsz Jakab tudni fog a leletről és a lelőhelyről, Móricka pedig meghatározva kapja vissza a példányát.

3.: Kialakul egy bizalmon alapuló, jó viszony, és Móricka és Gipsz Jakab máskor is fog tudni együttműködni.

ÉS BUMM, MINDENKI JÓL JÁRT!

Ha egy példány annyira ritka, vagy fontos, hogy esetleg érdemes megpendíteni, hogy lehet-e róla szó, hogy az illető mégis adományozza közgyűjteménynek azt, az egy másik kérdés. Ez kiváltképp áll például új fajok leírásául szolgáló, úgynevezett típusanyagokra. Az egyéb példányokról – egy bizonyos pontig – természetesen lehet másolatokat is készíteni.

Ez persze bármilyen ideálisan is hangzik, még így is nehéz, mert sok lelőhelyről a gyűjtőket a kooperációra való törekvés nélkül kitiltották, ami miatt a magángyűjtői oldal leginkább egyáltalán nem reklámozza, hová pontosan jár gyűjteni és mit talált. Emiatt a tudományos szempontból fontos leletanyagok olykor évtizedekig (vagy tovább) nem kerülnek szakmai szem elé. Ez pedig összességében véve egyáltalán nem járul hozzá a közöshöz. A szakmai oldal pedig természetesen azért nyit nehezen a másik fél felé, mert sokan itt sem törekszenek kooperációra, sőt, a tudományos munka megnehezítése, egy adott lelőhely minden elérhető ősmaradványának ész nélküli begyűjtése nem egyszer még csak fel sem merül, mint gátló tényező (ezekre a személyekre áll a kifejezés: lerabolja a lelőhelyet). A nyirádi lelőhelyen egykor uralkodó viszonyok is részben a kooperáció, illetve a kooperáció igényének hiánya következtében alakultak ki.

Mind a szakmai, mind a magángyűjtői fél magában foglal olyan személyeket, akik miatt nehéz a másik oldallal a közösséget keresni. Ezt nevek említése nélkül is el kell ismerni, bármilyen kínos is, ez a dolog sem fekete-fehér. Viszont az a véleményem, hogy amíg mindenki csak arra tud érveket felhozni, hogy a másik oldal milyen igazságtalan, ész nélkül kisajátító, önző és irigy, ez a dolog nem is fog változni. Ez olyasmi, mint a dohányosok meghurcolása, hogy hol lehet dohányozni és hol nem. Mindkettő egy olyan probléma, amit ha mindkét fél minden tagja egyöntetűen mag akarna oldani, a gond már réges-régen meg lenne oldva.

Annak érdekében, hogy a lelőhelyeken legyen egyfajta gyűjtői színvonal, hogy lehessen olyasmiről beszélni, hogy gyűjtői kultúra, mindenkit óva intenék attól, hogy módszerhelytelenül/veszélyesen gyűjtsön, és igénytelenül szemeteljen a terepmunkák alkalmával. Igazából így egy új szinten volna mire hivatkoznia azoknak, akik magángyűjtőként szintén jogot formálnak egy lelőhely ősmaradványainak gyűjtésére. Legyen erre példa Németország vagy Anglia, ahol a magángyűjtői és a szakmai közösség teljesen jól megalapozottan együtt tud működni, ez a kooperáció bizonyos lelőhelyek esetén itt már magától értetődő.

Félreértés ne essék, nincsenek téveszméim arról, hogy ettől az írástól minden más lesz. Ennek nagyon hosszú idő kell, hogy leülepedhessen. Még több idő kell, hogy az emberek átgondolják, másokkal megbeszéljék, és hogy ezek között akadjanak olyanok, akikkel nem értenek mindenben egyet. További idő, mire ebből konstruktív viták, majd gondolatok és tenni akarás keletkezik (már persze ott, ahol erre van igény), nem számolva azt, hogy egyáltalán nem vagyunk egyformák. Másoknak is el kell mondania a véleményét, amiről szintén gondolkozni, beszélgetni és vitatkozni kell, míg végül valami kicsit megváltozik. Talán egyszer eljön ennek is az ideje, talán nem. Én mindenesetre álmodozó típus vagyok, ezért foglalkozom ősmaradványokkal.

Ha bárki bármilyen módon szeretné közvetlenül nekem elmondani a véleményét, nyugodtan írjon egy levelet a szabo.marton.pisces@gmail.com e-mailcímemre! Nem tudom, és nem is akarom megígérni, hogy itt, a blogon válaszolok bármi üzenetre a kommentek közt, de az e-mailemet aránylag gyakran nézem :) Ha esetleg valaki szeretne egy digitális kópiát (pdf.-formátumban) a lelőhely leletanyagaiból íródott tudományos publikációkból, a fenti e-mailcímre írjon egy üzenetet! :) Továbbá abban az esetben, ha bárkinek van olyan hazai cápa-kövülete, amiről nem tudja, milyen cápához tartozik, bátran vegye fel velem a kapcsolatot e-mailben, és meglátjuk, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy kiderítsük, kihez tartozott egykor a cápafog :)

 

***

 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


 

Az Év ősmaradványa 2018-ban a Balatonites – itt van minden, amit tudni szeretnél róla

A Magyarhoni Földtani Társulat 2015-ben indította útjára az ’Év ásványa’ és az 'Év ősmaradványa' programot, amelynek részeként minden évben 3-3 jelöltet bocsátanak szavazásra, a voksokat pedig a weboldalukon lehet leadni. A legtöbb szavazatot elért ásvány és ősmaradvány nevét a Magyar Természettudományi Múzeumban évente novemberben megrendezett Földtudományos Forgatagon jelentik be. A program életre hívásának az volt a célja, hogy felhívják a figyelmet Magyarország és a Kárpát-medence egyedülállóan változatos geológai felépítésére, és hogy ezáltal népszerűsítsék a kőzet-ásványtan és az őslénytan tudományát. A szavazás eddig két alkalommal zajlott le, az ősmaradványok közül az eddigi két győztes a nummulitesz (2016) és a barlangi medve (2017) volt. Az idei évben a legtöbb szavazatot egy „magyaros” triász időszaki ammonitesz, a Balatonites kapta, maga mögé utasítva a Flabellipectent (fésűskagyló) és a szép legyezőszerű levelekkel rendelkező üstökös pálmát (Sabal major).
Ha már ismeretterjesztés, álljon itt egy bejegyzés azoknak, akik még soha nem, vagy csak keveset hallottak erről a fosszíliáról. Kezdjük hát az alapoktól, kérdés-felelet stílusban: mit kell tudni a Balatonitesről?


Mi ez, valami csiga?

Dehogyis.

Bár maga a kövület valóban hasonlít egy csigaházra, a Balatonites nemzetség tagjai egészen más típusú állatok voltak. Nem sok rokonuk él a mai tengerekben és óceánokban, ugyanis az egész alosztályuk (ami egy rengeteg fajt magába foglaló rendszertani egység), az Ammonoideák, még a dinoszauruszokkal egy időben, a föltörténeti középidő, a mezozoikum végén, 65 és fél millió évvel ezelőtt teljesen kipusztultak. A ma élő legközelebbi rokonuk a Nautilus, amit a köznyelv csigaházas polipnak, vagy csigáspolipnak is hív. balatonites1_1.jpgÉrdekes élőlények, a puhatestűek törzsén belül a fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartoznak. Hívják őket még lábasfejűeknek is, de azt nem használom, mert mindig egy olyan fazon jut róla az eszembe, akinek egy zománcos piros lábas van a fejébe húzva. A fejlábúak képviselőinek egy része (pl. a ma is élő octopus vagy a tintahal) belső vázzal rendelkezik, de bizonyos törzsfejlődési ágain a védekezéshez kiváló külső, aragonit alapanyagú vázat kifejlesztő csoportok jelentek meg. Vázuk annyiban is különbözik az amúgy csak nagyon távoli rokon csigák vázától, hogy a benne lakó polipszerű élőlény annak egyszerre csak egy kis részében lakik. Az egyedfejlődés során, ahogy az állat növekszik, mindig hozzáépít a meglévő vázához egy újabb kamrát, amibe aztán átköltözik. Ezt hívjuk lakókamrának, ez mindig az adott váz legkülső kamrája. A korábbi kamrákat üresen hagyja, és ezáltal növeli a ház méretét. A kamrákat egy cső köti össze, ezt hívjuk szifónak. Ezt a csövet az állat arra használja, hogy a ’lakatlan’ kamrákba vizet pumpálva, vagy azt gázokra kicserélve változtatja saját testének sűrűségét, és ezáltal a tengervízben elfoglalt magassági pozícióját. Pontosan mint ahogy a tengeralattjárók teszik – ez inspirálhatta Verne Gyulát is arra, hogy Nemo kapitány búvárhajóját Nautilusnak keresztelje.

morphology.jpg

A külsővázas fejlábúak kamra-válaszfalainak a vázon látható varratait lobavonalaknak hívjuk, ami sok esetben szemmel látható a megkövült példányok kőblelein. A lobavonalak mintázata a törzsfejlődés során folyamatosan változott – nagy általánosságban elmondható, hogy egyre bonyolultabb, „cifrább” lett. Ez azért fontos, mert egy-egy példány rendszertani meghatározásához ezek a vonalak nagy segítséget nyújthatnak.

ammonite_by_nelsoncosentino-d5q6azp.jpgNagyjából így nézhettek ki. Ammonitesz (Nelson Cosentino illusztrációja)

Tehát rendszertanilag a Balatonites a puhatestűek törzsén belül a fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartozik, azon belül is a külsővázas fejlábúak  Ammonoidea alosztályába. Közeli rokon a Nautilus, valamivel távolabbi unokatestvérek a polip és a tintahal, és nagyon távoli, még esküvőre sem meghívott rokon a többi puhatestű, mint pl. a kagyló- vagy csigafélék.

A köznyelv az Ammonoideák alosztályába tartozó kövületeket ammoniteszeknek hívja, ezek tulajdonképpen a leggyakoribb, de mindenképpen a legnépszerűbb és legváltozatosabb fosszíliák világszerte. Az eszmei értékük mellett a kövületeik sok esetben látványosak is, néhány fajuk bámulatosan szép bordákat, gumókat, tüskéket hordott. Némely esetben csiszolt és polírozott példányai is bámulatosan szépek, a váz kamráit ugyanis sokszor ásványok töltik ki, igazi ékszerré varázsolva a kőbelet.


Mikor élt a Balatonites?

A földtörténeti középidő triász időszakának korai-középső szakaszában, kb. 241-242 millió évvel ezelőtt.

Az Ammonoidea alosztály már nagyon régen, még az állati óidőben, a paleozoikumban megjelent. Az első ősi képviselőik devon időszaki, kb. 400 millió évvel ezelőtti kőzetekből ismertek, de a mezozoikum kezdetéig, azaz 250 millió évvel ezelőttig alárendelt szerepet játszottak az olyan sikeres csoportok mellett, mint pl. a paleozoikum végén kihalt trilobiták. A nagy perm végi kihalás után azonban az Ammonoidea subclassis felvirágzott, és a mezozoós tengerek legsikeresebb, legjobban elterjedt állatcsoportja lett. Fajszámuk növekedése néhány kisebb kihalási esemény nyomán időről időre megtorpant, de összességében töretlenül tartott egészen a kréta végi nagy kihalási eseményig. Mondhatjuk, hogy amíg a dinoszauruszok uralták a szárazföldet, addig az ammoniták a tengereket. A 65 millió évesnél fiatalabb kőzetekből már kizárólag Nautiloideákat ismerünk, de az Ammonoideák így is több, mint 300 millió éven át jelen voltak az élet fejlődéstörténetében. Ez alatt a hatalmas idő alatt bámulatos alakgazdagságot értek el az egyenes, nyújtott tölcsér alakú váztól a leggyakoribb spirálisan felcsavarodott alakokon át an ún. heteromorf ammoniteszek néha már bizarr, első pilantásra kaotikusnak tűnő formájáig.

A Balatonitesek ennek a 300 millió éves történetnek a közepe táján, és az Ammonoideák virágkorának az első szakaszában éltek. Ezt a szakaszt a mesoammonoideák korának is mondják, és tulajdonképpen a Ceratitida nevű rend perm végétől a triász végéig tartó fennállását jelenti. A Balatonites is ebbe a rendbe tartozik. Magyarországi előfordulása a triász anisusi emeletéhez, azon belül is a szintén a Balatonról elnevezett pelsoi alemelethez köthető, azaz kb. 241-242 millió éves.

58a5a04ca5b60.jpg

Kora triász tengeri életközösség (Jorge Gonzalez paleoillusztrációja)


Hol élt?

Mindenhol. Legalábbis ahol sekélytenger volt.

A nemzetséget kozmopolitának írják le, ami azt jelenti, hogy elterjedésük nem határolható be régiókra, esetleg egy vagy több kontinensre, mert a Föld szinte minden pontjáról írtak le ilyen fajt. Balatonites kövületeket a világ számos különböző pontján találtak már, Európában sok helyen, de Kínában, Malajziában, Japánban és az USA-ban is. Ez azt jelzi, hogy egy ökológiai értelemben stabil, sikeres faj volt a maga idejében. Ezt csak megerősíti az a tény, hogy a Balaton-felvidéki középső anisusi képződmények amúgy is gazdag ősmaradvány anyagán belül a Balatonites az egyik leggyakoribb kövület.


Hogy nézett ki akkoriban Magyarország területe és a világ?

Először is, természetesen a Kárpát-medence nagy része víz alatt volt, ezt a Balatonites fent részletezett tulajdonságaiból könnyen kikövetkeztethetjük. A triász legelején még nagyobb területen volt szárazföld, amit aztán az időszak folyamán fokozatosan, de meglehetősen gyorsan öntött el a tenger. Ez nem csoda, hiszen a földtörténet ezen periódusában a világtengerek vízszintje geológiai értelemben rövid idő alatt 80 méterrel (!) megemelkedett. Utána, a középső-triász anisusi korszakában, amikor a Balatonites is élt, a tenger alatti földkéreg feldarabolódott, ennek hatására törésvonalak, árkos beszakadások, és egy valamivel változatosabb, sekélyebb platformokkal tarkított medenceterület jött létre. A magasabban maradt sasbércszerű blokkok között lévő, mélyebbvízű medencerendszerben éltek az ammoniteszek, míg a sekélyebb „magaslatokról” kagylók, pörgekarúak, tengerililiomok kövületei kerültek elő. Természetesen rengeteg más, fosszilizálódásra kevésbé alkalmas fajjal együtt, akiket más, szerencsésebb lelőhelyekről ismerhetünk.

A világ térképe is egészen máshogy nézett ki ezekben az időkben: a földrészek még nem voltak annyira széttagoltak, mint manapság. Mondjuk, hogy Kolumbusz hajó nélkül is megoldhatta volna Amerika felfedezését. A földtörténeti ókorban még teljesen egységes (és egyetlen) ’szuperkontinens’ képét mutató Pangea ekkorra már elkezdett szétnyílni – később a mezozoikum második felére ebből már kialakul a két nagy kontinens, Laurázsia és Gondwana. A triászban még egyben voltak, de közöttük már ott tátongott a hatalmas ősóceán, a Tethys – a kellős közepén haladt át az egyenlítő. Ennek az óceánnak az egyik északnyugati ága volt a Kárpát-medence területét elfoglaló tenger is.

136146-004-bf345816.jpg

A kontinensek elhelyezkedése a korai triász idején (Encyclopaedia Britannica)


Milyen volt akkor a klíma?

Ha lenne időgépünk, és a középső-triászba mennénk nyaralni, nem kellene bepakolni sízoknit és nagykabátot.
A triász általánosságban egy kiegyenlített, meleg és az átlagnál szárazabb időszaka volt a földörténetnek. A kiegyenlítettségnek valószínűleg két oka volt: egyrészt a szárazföldi területek kis magasságúak voltak, ami hatalmas területeken tett lehetővé akadálytalan, ezáltal kegyenlített légcserét. Másrészt egyetlen nagy kelet-nyugati irányú, a teljes Földet átfogó tengeráramlás volt, ami kevésbé „köpött bele” a légköri folyamatokba. A klíma világszerte meleg volt, jégtakaró egyáltalán nem volt a sarkokon, a korallzátonyok pedig a mainál jóval magasabb szélességi körig nyúltak fel (pl. az Alpok több pontján láthatunk hatalmas triász korallzátonyokat). Az éghajlat szárazságára pedig az Európában több ponton felszínen tanulmányozható szárazföldi üledékek utalnak, amelyek nagyon hasonlítanak a korábbi, perm időszaki vörös homokkő összletekre.
A Kárpát-medence területe ebben az időben a trópusi ővben volt, a Tethys óceán északi részén.

triassic-land-and-marine-life-richard-bizley.jpgTriász életkép (Richard Bizley grafikája)


Milyen volt a Balatonites életmódja?

Nagyon valószínű, hogy aktív úszó volt, és nem kizárt, hogy ragadozó.

A fejlábúak puhatestének vége minden esetben nyúlványokra, karokra tagolódik. Nem tudjuk, hogy a Balatonitesnek hány karja lehetett, de a nautiluszokkal kapcsolatos ismereteinkből levont következtetések alapján több volt, mint az octopusoknak vagy a tintahalaknak (bár néhány életnyomokat alapul vevő kutatás más feltételezéssel él). A mai nautiluszoknak ivartól függően 70 vagy 90 csápja van. Ezekkel a karokkal, illetve egy másik lágyrész, a víz nagynyomású kipumpálására alkalmas tölcsér segítségével mozogtak oldalirányban, míg a függőleges mozgást a már említett kamrasűrűség változtatással érték el. Ez a kombináció komoly fejlettséget eredményezett nekik a mozgásban, a fejlábúak egyes csoportjai kifejezetten gyorsan tudtak mozogni. Mindehhez kiváló látás párosult, a puhatestűek között nekik lehetett/van a legfejlettebb látószervük: a gerincesekéhez nagyon hasonló, képlátásra is alkalmas hólyagszem.
Ezek alapján jogosan feltételezhetjük, hogy a nautiluszhoz hasonló vázú Ammonoideák, mint amilyen a Balatonites is volt, életmódjukban sem sokban térhettek el ma élő unokatestvérüktől. A Balatonites nagy valószínűséggel nem helyhez kötött módon élt, hanem képes volt a gyors és hatékony helyváltoztatásra. Táplálkozásukat tekintve még nehezebb feltételezésekbe bocsátkozni, de az aktív helyváltoztató (nekton) életmódot alapul véve szóba jöhet a planktonevés, a dögevés, és a ragadozó életmód is. A gyors mozgás képessége és a fejlett szem akár ez utóbbit is lehetővé tehette.


Mekkorára nőtt meg?

Az eddig előkerült kőbelek alapján a kifejlett példányok kb. 10 cm-es átmérőjű vázzal rendelkeztek. Ez a méret az Ammonoidea-átlagot nézve bőven kicsinek számít. A csoport virágkorában a 30-40 cm-es vázátmérő sem volt ritka, de egyes periódusokban (pl. a kréta végi kihalás előtt) egyes fajok példányai elérték a 2 méteres átmérőt is.
Van egy elmélet arról, hogy az Ammonoideák, vagy azok egy része ivarilag kétalakú volt, azaz az egyik nemű egyed más alakú és esetleg méretű vázzal rendelkezett, mint a másik. A mai állatok között főként azt tapasztaljuk, hogy a nőstény egyedek nagyobbak. Meglehet tehát, hogy a Balatonites egyedek vázai is különböző méretűek voltak ivartól függően,


Hol lehet megtalálni?

Nomen est omen – például a Balaton környékén.

A Balatonitesek kövülete nem annyira gyakori, mint a Nummulitesz (hazánkban több helyen kőzetalkotó mennyiségben fordul elő), de nem is olyan ritka mint a 2017-es győztes barlangi medve, valahol a kettő között van.
A triász időszakban, mint a mezozoikum legnagyobb részében, Magyarország területén sekélytengeri üledékképződés zajlott, a fent említett Tethys óceán területén. Az ebből képződött üledékes, karbonátos kőzetek (mészkövek, dolomit, márgás mészkő) az ország több pontján előbukkannak, egyes helyeken döbbenetes, több ezer méteres vastagságban, a Balatonites korának kőzetei viszont csak a Balaton-felvidéken találhatók hazánk területén. Utána legközelebb csak az Alpokban, vagy a Balkán félszigeten van lehetőségünk rátalálni. A Balaton-felvidéken viszont több lelőhelye is ismert, jól rétegzett szürkés vagy halványbarnás, márgás mészkőben, változatos megjelenésű képződményekben, amit Felsőörsi mészkő formációnak is hívnak. Ezek egyik klasszikus feltárása, egyben a Balatonites egyik legismertebb lelőhelye az aszófői Farkó-kő. Fontos megemlíteni, hogy itt található egy földtani alapszelvény, ahol a gyűjtés nem csak hogy nem ildomos, de egyenesen tilos! Azonban vannak más területek, ahol kialakítottak új kutatóárkokat, amelyekből szintén gyűjthető Balatonites.


Ki és mikor nevezte el Balatonitesnek?

Bizonyos Mojsisovics, 1879-ben. Így a nemzetség teljes neve hivatalosan Balatonites MOJSISOVICS, 1879.

A Balaton-felvidéki triász képződményei az 1870-es években kapták az első nagyobb fókuszt. Ennek a munkának ez egyik vezető egyénisége volt az ügyvédből lett geológus, sőt, később a bécsi Geológiai Intézet igazgatója, akinek teljes nevének egy szuszra való kimondásához komoly tüdőkapacitás szükségeltetik: Johann August Georg Edmund Mojsisovics von Mojsvar (1839-1907). A hazai triász leírása közben több ammonitesz faj is addig ismeretlennek bizonyult, így a Balatonites nemzetségnév mellett még olyan, hazánknak emléket állító megnevezések születtek, mint pl. a Hungarites, vagy az Arpadites.

Még egy fontos esemény köthető az ő hosszú nevéhez: ő alapította az Osztrák Alpinista Klubot (Österreichischer Alpenverein), ami azóta is Ausztia legjelentősebb turisztikai szervezete.

A Balaton-felvidéki triász 19. századi feltérképezésének úttörő vállalkozásával kapcsolatban még egy nevet illik megemlíteni: Böckh Jánosét (1840-1909). Katonai pályafutását egy baleset törte derékba, így lett geológus. Jól tette, hogy ezt a pályát választotta: a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója lett, és az ő idejében épült az intézet ma is használt, Lechner Ödön által tervezett gyönyörű szecessziós épülete.

arthaber-cephalopodenfauna_1896_table_23_ceratites-balatonites.jpg


Miért fontos nekünk a Balatonites?

A külsővázas lábasfejűek, különösen az Ammonoideák a mezozoós kőzetek kormeghatározásával, rétegtanával foglalkozó geológus legjobb barátai. Külső vázuk kőbelei (esetleg héjas példányai) ugyanis annyira könnyen fosszilizálódnak, és a földtörténet ezen szakaszában evolúciójuk annyira gyors volt, hogy a váz külső jegyei, és ezáltal a faj szintű rendszertani meghatározás alapján sok esetben akár párszázezer év pontossággal meg lehet határozni az őket körbeágyazó kőzet korát.  Ez a geológiában pontosnak számít (persze vannak időszakok, amiket más módszerekkel, vagy akár más típusú kövületekkel még ennél is pontosabban fel lehet osztani). A Balatonites is egy ilyen fontos szintjelző, kormeghatározásra kiválóan használható kövület, a geológusok számára ez adja a fő értékét.

Ezen kívül, mint minden más fosszília, a Balatonites is hozzájárul ahhoz a hatalmas adatbázishoz, ami alapján a különböző tudományterületek kutatói új következtetéseket vonhatnak le, legyen az ősföldrajz, evolúcióbiológia, ökológia, vagy akár klimatológia. Minden ősmaradvány része egy hatalmas puzzle-nak, ami információt szolgáltat nagyon-nagyon sok érdekes kérdés megválaszolásához.

 

***

Források:

  • Géczy Barnabás: Ősállattan - Invertebrata Paleontologia (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993)
  • Főzy István, Szente István: Ősmaradványok - A Kárpát-Pannon térség kövületei (GeoLitera, 2012)
  • Vörös Attila: A Kárpát-medence földtörténete (Pannon Enciklopédia - Arcanum Digitális Tudománytár)
  • A Föld Krónikája (Officina Nova, 1991)
  • Magyarázó Magyarország 200 000-es földtani térképsorozatához: Veszprém (MÁFI, 1972)

 

Mit üzen nekünk India új Ichthyosauria lelete?

Pár nappal ezelőtt egy új tanulmány látott napvilágot, miszerint az indiai szubkontinens nyugati csücskében, felső jura (kb. 150-155 millió éves) kőzetekből egy szép megtartású, viszonylag ép Ichthyosauria fosszíliát tártak fel a Delhi és a KSKV Kachchh Egyetem kutatói. Az új lelet több szempontból is egyedülálló.

Még gyerekként, David Attenborough legendássá vált sorozata, az 1989-ben bemutatott Elsüllyedt világok, eltűnt életek nyomában alkalmával találkoztam először az ’Ichthyosaurusokkal’, ezekkel az érdekes és változatos mezozoós halgyíkokkal, amelyek az alaki konvergencia jóvoltából szinte kiköpött delfinek voltak – egészen pontosan a delfinek néznek ki és mozognak úgy, mint ahogy nagy valószínűséggel annak idején ezek a tengeri hüllők tették. Lenyűgözött ez a hasonlóság, és a földtörténeti pályafutásuk alatt kialakult formai, valamint méret- és életmódbeli változatosságuk. Na meg persze az is, hogy David bácsi nem bízta a véletlenre, és a németországi Holzmaden legendásan tökéletesen konzerválódott példányait mutogatta a tévében, aminek hatására minden lelkes amatőr kövületgyűjtő feltétlen reflexből nyúl a kalapácsáért, majd sírva omlik össze a felismeréstől, hogy ő úgysem fog ilyen szépséget találni.

ichthyo_ophthalmosauridae_4cygo0000f41000.jpgOphthalmosaurus icenicus (Walking with Dinosaurs, 1999)

Aztán később még sokat hallottam a halgyíkokról. Megtudtam, hogy már réges régen, a 17. század legvégén, amikor nemhogy a környéken nem lehetett leakasztani egy valamire való paleontológust, de az egész világon sem, írtak le különféle Ichthyosauria leleteket. Volt, aki halnak nézte, de voltak olyan ma már meredeknek számító elképzelések is, hogy a fura csigolyasorok emberi maradványok, szegény mártíroké, akik az özönvíz áldozatai lettek. Bár meglepő módon több embertársunk a mai napig is hasonló véleményen lenne egy ilyen lelet láttán, az utókor azért megcáfolta ezt a leírást.
A 19. század elején nagy biznisz volt a kövületgyűjtés, az angol arisztokraták megőrültek az ásatag állatokért, ami miatt Nagy-Britannia vidékének szegény lakossága folymatosan rá volt tapadva a sziklás tengerpart kőzetrétegeire. Egy Mary Anning nevű leányzó is ilyen megélhetési kövületvadász volt, és bámulatos dolgokra bukkant a dél-angliai Lyme Regis kőzeteiben. Olyannyira, hogy ő a mai napig a kövületgyűjtés ikonikus alakja, a Londoni Természettudommányi Múzeum állandó kiállítása egy "tengeri hüllők" tematikájú teremben adózik emlékének, ahol többek között az általa talált rengeteg kiváló állapotban megtalált Ichthyosauria lelet is sorakozik – döbbenetes látvány, érdemes ellátogatni ide.

Elolvasom

És akkor kimásztunk a vízből – ’Romer hézagáról’ Skóciában

Nem gondoltam volna, hogy létezhet a világon olyan „mainstream” napilap, amelyben kifejezetten az őslénytan tudományának dedikált rovatot indítanak. Meg is lepődtem, amikor a világhálón való szörfözés közben a brit The Guardian egyik cikkének olvasgatásakor beleszaladtam vadi új, tegnap indított blogjukba, a Lost World Revisited-be. Mint kiderült, azért nevezték el ’revisited’-nek, mert korábban volt már egy őslénytani témájú blogjuk Lost World címmel, amelyben főként „a dinoszauruszokkal és azok néhány ősével” foglalkoztak. A mostani, újragondolt rovat túllép a dinókon, kiszélesíti a látókört (aminek én személy szerint örülők), és az élet történetének több fontos szakaszát fogják megtárgyalni – és ami még örvendetesebb – közérthető formában.

1023.jpg

Rögtön egy általam kedvelt témával kezdtek, az élet fejlődéstörténetének egyik igazi fehér foltjával, az állatvilág szárazföldi megjelenésével a korai karbonban. Ennek az időszaknak aggasztóan foghíjas a fosszília rekordja, igazából a nagy devon végi kihalás után a következő állomás a kb. 330 millió évvel ezelőtti középső karbon szárazföldi gerincesekkel már sűrűbben tarkított periódusa. A kettő közötti 15-20 millió évben – amellett, hogy sejtjük, mi történt és miért – szinte semmilyen értékelhető fosszília nem képződött. Ennek több oka is volt, a devon végi dupla kihalás következtében alapból jóval kevesebb életformának volt egyáltalán lehetősége ’ránk maradni’, ráadásul az ökoszisztéma lábadozása során eleinte nyilván inkább az egyszerűbb, szilárd vázzal egyáltalán nem, vagy kevésbé rendelkező szervezetek voltak túlsúlyban. A kettő között azonban még mindig ott van egy periódus, aminek hiányos adatai eddig lehetetlenné tették a számunkra nagyon fontos periódus történéseinek megértését.

Elolvasom

Paradicsomi állapot

A kövületekben amúgy sem szűkölködő dél-angliai Dover partjainál tavasszal, a hatalmas esőzések miatt egy futballpálya nagyságú területen beszakadt a part. Ha lehet hinni a Daily Mail tudósítójának, az emberemlékezet óta legnagyobb sziklaomlásban szerencsére senki sem sérült meg, ellenben ennek a természeti jelenségnek köszönhetően a helyi gyűjtők egyenesen a paradicsomban érezhetik magukat! Azt nem tudjuk pontosan hány köbméter írókréta szabadult fel, de az biztos, hogy a kövületvadászoknak évekre biztosítja a friss anyagot.



Tehát oda kell menni gyűjteni, ahol a part szakad. :)
További képek a Daily Mail weboldalán

A felső-kréta korú írókrétában egyébként a hajdani tekintélyes tengeri ököszisztéma fajainak gyönyörű megtartású példányait lehet gyűjteni, mint pl. ezt a pompás tengeri sünt (Micraster nemzetség):

süti beállítások módosítása