Jelen írásom megszületését egy egyszerű ok vezérelte: úgy véltem, hogy van egy téma, amiről közösségi szinten érdemes beszélni. Már most, az első sorok megírásánál csaknem biztos vagyok benne, hogy ez a téma sokaknál ki fogja verni a biztosítékot, de előre le kell szögeznem: számoltam ezzel. Van a Bakony nyugati csücskében egy olyan ősmaradvány-lelőhely, amit bizonyára sokan ismernek az olvasók közül. Ez a Nyirád-Nyirespuszta-Ódörögd háromszög által közrefogott terület számos külfejtése közül az a bizonyos gödör, amelyben a Dunántúl talán leggazdagabb középső-miocén tengeri gerinces ősmaradványegyüttese került elő. Sajnos a lelőhely a közelmúltban komoly rekultiváción esett át, ami a kialakult helyi viszonyok tükrében teljes mértékig szükségszerű volt, mégis, szükségessége ellenére komoly hatással van arra, hogy a jövőben a területen milyen formában lehet majd kutatásokat végezni, ősmaradványokat gyűjteni. Beszéljünk egy kicsit tehát erről az egészről! Mi is ez a hely, mit adott a köz- és magángyűjteményeknek, és mi az oka annak, hogy a hely egykori pompájára sajnos keresztet kellett vetni? Hogy viszonyul ehhez a magángyűjtői jelenlét?

A nyirádi lelőhely

Noha a lelőhely maga igazándiból nem egy település belterületén vagy közvetlen határában található, általában „nyirádi lelőhely”-ként fut a köztudatban. Ennek talán az az oka, hogy tömegközlekedéssel érkezve Nyirád falva felől a legkönnyebb kigyalogolni a környékre (1 bő óra sétával), illetve az is, hogy a gödör közvetlen szomszédságában található a Nyirád Motorsport Centrum és a Nyirádi Bauxitbánya is. A területen jómagam először 2012-ben jártam, vas megyei magángyűjtők vittek ki magukkal még egyetemista koromban. Már az első napon több mint egy tucat cápafogat találtam, ami által azonnal mániámmá vált a lelőhely. A sors furcsa fintora, hogy a Nyirádtól pár kilométerre levő Ajka-Padragkúton nőttem fel, mégis, soha egyetlen alkalommal sem hallottam róla (az igazat megvallva még csak a gyanúja sem merült fel bennem), hogy otthonomhoz ilyen közel van egy olyan lelőhely, ahol cápafogakat lehet találni.

A nyirádi feltárásban két, ősmaradványokban rendkívül gazdag középső-miocén (badeni) formáció tanulmányozható. Az alsó Pusztamiskei Formáció kavicsos-homokos-glaukonitos üledékében a gerinces-ősmaradványok, míg az erre fekvő Lajtai Mészkő Formációban már inkább a gerinctelenek maradványai dominálnak. Persze, a Lajta Mészkőben is akadnak gerincesmaradványok (főleg halfogak), és a Pusztamiskei Formációban is előfordulnak gerinctelen-maradványok, de arányok tekintetében a viszonyok egyértelműen fordítottak.

A nyirádi lelőhely egykori keleti fala (fotó: 2015)

Egyetemista éveim végére már egy elég komoly hal- és tengeriemlős leletanyagot gyűjtöttem a lelőhelyen, hellyel-közzel szisztematikusan. Gyűjtöttem egyeléssel (ami a gyűjtés talán klasszikus módja, amihez két jól edzett szemre és egy kis szerencsére van szükség) és természetesen iszapoltam is, összesen több mint 500 kg-nyi kavicsos üledéket a Pusztamiskei Formációból. A diplomaszerzés után következő nyáron több egymást követő napon át kutattam a lelőhelyen, melynek eredményeképp összejött annyi gerinces ősmaradvány, amit később már megérte publikálni.

A nyirádi lelőhelyen egymásra települő két, fosszíliában gazdag középső-miocén formáció: felül a Lajtai Mészkő Formáció, alatta a Pusztamiskei Formáció kavicsos-homokos-glaukonitos kőzete (fotó: 2015)

Homoki tigriscápa foga a Pusztamiskei Formációban (fotó: 2018)

A nyirádi halfauna

A nyirádi gerincesfauna, mint ahogy az a maradványok rendszertani értékelése során kiderült, rettentően gazdag. Több mint 20 porcoshalfaj, majdnem egy tucat csontoshalfaj, és legalább két cetféle maradványait ismerjük innen. A teljesség igénye nélkül pár gondolat ezekről a taxonokról:

Előkerültek tehéncápa-fogak (Notorynchus primigenius), mely fogak olyanok, mint egy kakastaréj. Ismerünk angyalcápa-fogakat is a lelőhelyről (Squatina sp.), ezek a cápák első ránézésre inkább hasonlítanak rájákra, mint cápákra. A makroszkopikus leletanyag leggyakoribb elemei a homoki tigriscápák fogai (Carcharias acutissima), melyek karcsú, sokszor oldalról S-alakban hajlott fogak. Persze a slágerfajok között ott vannak a középső-miocén Központi Paratethys klasszikus makócápái: a Carcharodon hastalis (régebbi nevén Cosmopolitodus hastalis) és az Isurus génusz is. A 2020-as Év Ősmaradványa, az Otodus megalodon néhány foggal ugyan, de szintén megörvendeztetett már minket erről a gyűjtőhelyről is. Szintén ritkaságnak számítanak a rókacápák fogai (Alopias exigua). A foghíjas cápák egy ősi képviselője, a Hemipristis serra sem tartozik a gyakori lelőhelyen fajok közé, noha összességében véve világszerte számtalan lelőhelyről ismert. A szirtcápák (Carcharhinus priscus) és a tigriscápák (Galeocerdo aduncus) fogai már valamivel gyakoribbak. A rájákat hegedű-, tüskés- és sasráják képviselik, előbbi két csoport fogai olyanok, mint a Super Mario nevű népszerű számítógépes játék főhőst üldöző, gonosz gomba-alakjai, utóbbi formák fogai pedig talán egy körömkefére emlékeztetnek a legjobban.

A nyirádi lelőhely jellemző porcoshal-fogai: 1) Notorynchus primigenius (tehéncápa). 2) Squatina sp. (angyalcápa). 3) Carcharias acutissima (homoki tigriscápa, két nézetben). 4) Carcharodon hastalis (makócápa). 5) Otodus megalodon (óriásfogú cápa). 6) Alopias exigua (rókacápa). 7) Hemipristis serra (foghíjas cápa). 8) Carcharhinus priscus (szirtcápa). 9) Galeocerdo aduncus (tigriscápa). 10) Sphyrna laevissima (pörölycápa). 11) Dasyatis probsti (tüskésrája, négy nézetben). 12) Aetobatus arcuatus (sasrája-faj). 13) Myliobatis sp. (sasrája-faj, négy nézetben). Méretarányok: 1, 3, 4, 6, 7, 8, 9, 12, 13: 10 mm; 10: 5 mm; 2: 3 mm; 5: 20 mm; 11: 1 mm

A csontoshalak között döntő gyakorisággal fordulnak elő a tengeri durbincsok és rokonsági körükbe tartozó formák (Crenidens, Sparus, Pagrus, Dentex és Diplodus génuszok). Éltek itt barrakudák, abroncshalak, sünhalak, ajakoshal-félék, sőt doktorhalak is (utóbbiakat leginkább azok ismerhetik, akiknek ismerős a Némó nyomában nevű animációs mesefilm Szenilla nevű karaktere – fogaik olyanok, mint egy kisgyermek által rajzolt fenyőfa).

A nyirádi lelőhely jellemző csontoshal-fogai: 1) Pagrus sp. (tengeri durbincs-faj, két nézetben). 2) Pagrus sp. (tengeri durbincs-faj). 3-5) Pargus sp. (tengeri durbincs-faj). 6) Dentex sp. (tengeri fogas-faj). 7) Diplodus sp. (tengeri durbincs-faj, három nézetben). 8) Trigonodon jugleri (papagájhal-féle, három nézetben). 9) Tetraodontiformes indet. (sünhal-féle foglemezei). 10) Acanthurus sp. (doktorhal). 11) Trichiuridae indet. (abroncshal). Méretarányok: 1, 2, 3, 4, 5, 9: 2 mm; 6, 14: 3 mm; 7: 1 mm; 10: 0,5 mm

Ami a példányszámot illeti, akár 200 gerincesmaradvány is lehet a Pusztamiskei Formáció 10 kg előrostált kőzetanyagában attól függően, hogy a formáción belül honnan vesszük a mintát. Akkor mégis miért van az, hogy az elmúlt évek teljes leletanyaga elférne egyetlen átlagos Carte d’Or-os jégkrémes dobozban? Erre a válasz borzasztóan egyszerű, ugyanakkor kiábrándító: a leletek többsége (több mint 90%-a) nem nagyobb 1,5-2 mm-nél. Kevesen tudják, de egy ilyen kaliberű lelőhelyen a gerincesmaradványok döntő többsége afféle mikromaradvány, más szóval nem tartozik a vitrinben kiállítható kategóriába. Ezek persze általában kevésbé ismertek, hiszen a magángyűjtői figyelem jellemzően nem ezekre a maradványokra irányul, megismerésükhöz általában szakmai kutatói módszerek szükségesek. Ez persze teljesen normális, a mikromaradványok gyűjtésének hazánkban jelenleg nincs igazi magángyűjtői kultúrája.

A leletanyag fontossága

A gerinces leletanyagból eddig két tudományos cikk született, további egy, a Pusztamiskei Formáció pörgekarú-maradványait illető cikk dicséri Dulai Alfréd munkáját. Bízom benne, hogy a jövőben a terület többi gerinctelen-maradványára is sikerül szakmai figyelmet fordítani.

Az első halas cikk 2016-ban jelent meg, ez afféle szárnypróbálgatása volt a halkövületekkel kapcsolatos látásmódomnak. Idén, 2020-ban jelent meg második, nagyobb lélegzetvételű munkánk, mely már nem csak a porcos-, de a csontoshal-maradványokat, illetve részben a helyi tengeriemlős-maradványokat is elemzi. Társszerzőm, Dr. Kocsis László rutinja elengedhetetlen volt a problémás példányok meghatározása szempontjából, valamint a tekintetben is, hogy a rendszertani alapokon túl elkezdjem keresni a leletanyag tágabb értelemben vett fontosságát. És hogy miben is rejlik ez pontosan?

Először is, mint azt fentebb említettem, a Dunántúl egyik leggazdagabb középső-miocén gerinces ősmaradvány-lelőhelyéről van szó. Vannak még nagyságrendben hasonlóan gazdag lelőhelyek hazánkban (pl. a Pécs-Danitzpuszta mellett fekvő homokbánya), sőt, az is bizonyos, hogy a még felfedezésre váró leletanyagok között akad ennél még gazdagabb is. Bízom benne, hogy a jövőben elég szerencsés leszek ahhoz, hogy részt vehessek ezen lelőhelyek és leletanyagok felfedezésében és tudományos értékelésében.

Másodszor, egy olyan halfaunáról van szó, amelyben több, regionálisan ritka forma is előfordul. A Paratethys egy szigetekkel szabdalt, fokozatosan lefűződő beltenger volt, mely végül teljesen elszigetelődött a környező sósvízi közegektől. Idővel teljesen elzáródott és kiédesedett, létrehozva ezzel a Pannon tavat. Addig azonban, amíg a Központi-Paratethys (a Paratethys azon része, ami a Kárpát-medence, ez által hazánk jó részét egykor lefedte) sósvízi élőhelyekkel szolgált lakói számára, sem volt minden faj mindenhol jelen. Voltak partmenti, sekélyvízi, nyíltvízi és bizonyára voltak mélytengeri élőhelyek is, mindegyik más-más halfaunával. Ahogyan ma is megvannak a különböző élőhelyek saját faunái, úgy a középső-miocén élőhelyek is jellemző faunákkal, faunaelemekkel rendelkeztek.

A rókacápák (Alopias spp.) ma kifejezetten nyíltvízi (pelágikus) fajok. Táplálékszerzésük igen jellegzetes: farokúszójuk meghosszabbodott felső karimájával ostorszerűen odasuhintanak a táplálékukat jelentő ún. rajhalak tömegei közé, majd a suhintás következtében elkábult halakat összeszedegetik. A második cikkünk óta új eredmény, hogy minden jel szerint az óriáscápák egy fosszilis faja, a Keasius parvus is jelen volt a helyi faunában. A ma élő óriáscápa (Cetorhinus maximus, nem keverendő a cetcápával!) békés planktonfaló. Mi több, a ma élő faj hatalmas távolságokat tesz meg (egyfajta vándorfaj) annak érdekében, hogy a zooplanktonban leggazdagabb vizeket felkeresse. Hasonló a helyzet a mantákkal, más néven ördögrájákkal, melyeknek aprócska, alig 1,5 mm-es fogai szintén a legutolsó iszapolási mintákból kerültek elő. Mai képviselőik között az óriáscápákhoz hasonlóan akadnak táplálékukért hatalmas távolságokat megtevő vándorok. Lehet, hogy a nyirádi lelőhely egy ilyen vándorlási útvonal mentén terült el? Lehet, hogy a rókacápák is valamilyen különleges okból keresték fel az egykori nyirádi élőhely amúgy alapvetően parthoz közeli vizeit? Ez csak három olyan példa, amelyek úgymond „kiugranak” a nyirádi fauna tömegéből, mert egy kicsit többet igyekeznek mondani a környezetükről, mint egy átlagos generalista faj, amely mondjuk majdhogynem minden lelőhelyen ott van (pl. a homoki tigriscápák), mert szinte mindenhol képes megélni. Ezeknek az adatoknak és kérdéseknek a tágabb kontextusban való értelmezése a legutolsó leleteket is figyelembe véve jelenleg folyamatban van.

A lelőhely bukása

Sajnos minden jó véget ér egyszer. Ezért is használtam a „legutolsó” szót az előző bekezdés végén. 2019 őszéig a nyirádi lelőhely a bányagödör csaknem teljes keleti fala mentén mintázható volt, ami nagyjából 200 méternyi aktívan kutatható szálkőzetet jelentett. Ez a helyzet sajnos 2019 karácsonya környékén változott meg, mikor is a területet csaknem teljes egészében rekultiválták. A bánya keleti fala teljes hosszában betemetésre került, és mára az egykor csaknem 200 méternyi aktívan kutatható falszakaszból jó, ha 10 méter megmaradt – az is csak a vakszerencsének köszönhetően. Ennek oka egyszerű: a terület tulajdonosa eleget tett a rá vonatkozó rekultivációs kötelezettségének.

A rekultivált nyirádi lelőhely (fotó: 2019 karácsonya környékén)

Az igazság az, hogy a bánya keleti fala mentén mindig is voltak olyan pontok, melyek veszélyességük miatt számunkra (ez alatt a szakmai kollegáimat és magamat értem) kívül estek a gyűjtési spektrumon. Voltak a gödörben pl. kiálló sziklameredélyek, repedező többmázsás sziklák, veszélyesen meredek lejtők, stb.. Ezek már önmagukban tisztán életveszélyesek tudtak lenni, mely tényt letagadni igazából lehetetlen. Mi a gyűjtési munkánkat ezen veszélyekkel tisztában lévén, a veszélyes szakaszokat minden alkalommal elkerülve végeztük (hogy az egyéb biztonsági előírásokat ne is részletezzem). A terület kezelőjével egy személyes találkozásunk alkalmával sikerült a bányagödör ezen veszélyeiről pár szót váltanom, aki maga sem mulasztotta el felhívni a figyelmünket ezeknek a veszélyeknek a komolyságára.

Sajnos az időjárás, az esők, a fagyok, stb. ebben nem épp a mi pártunkat fogták, a sziklák folyamatosan peregtek így is, a veszélyes szakaszok nem lettek kevésbé veszélyesek. Így úgy vélem, a rekultiváció írásba foglalt szükségességén túl amúgy is mindenképp indokolt volt a bányagödörre nézve, már csak azért is, mert a különböző jelzőtáblákat figyelmen kívül hagyó, a bányában flangáló magánszemélyek (nem csak magángyűjtők) a bánya veszélyei miatt végső soron a saját testi épségükkel játszottak. Összességében véve a rekultivációt a puszta időszerűség és az előírások idézték elő, a magángyűjtők alant részletezett helyi tevékenysége nem-igen volt erre hatással.

Ezen a ponton szeretnék kitérni a lelőhelyet rendszeresen látogató magángyűjtők terepi magatartásának problémáira. Tulajdonképpen ez volna írásom fő kérdésköre, emiatt volt ez a hosszú felvezetés. Ez egy érzékenyebb kérdés, és a magángyűjtő-olvasók nyilván fel is fognak rajta szisszenni. Tapasztalataim alapján a magángyűjtők általában elég önérzetesen állnak ahhoz a kérdéshez, hogy hová szabad bemenniük gyűjteni és hová nem (most azt a kérdést hagyjuk figyelmen kívül, hogy ki él ősmaradvány- vagy ásványkereskedelemből és ki nem – és akinek nem inge, nem kötelező magára vennie). A szerencsétlenebb esetben az a végkifejlet, hogy az illető ha törik, ha szakad, gyűjteni akar az adott helyen, és a tényekkel, jogszabályokkal, balesetveszéllyel ennek tükrében sem áll szándékában foglalkozni. Ezen érdemes inkább túllépni, mert aki ennyire gyűjteni akar, azt semmiféle érv nem fogja eltántorítani ettől. De ha már kialakult a helyzet, hogy az illető(k) mégiscsak ott van(nak) az amúgy sem veszélytelen gödörben, ejtsünk pár szót róla, hogyan is érdemes viselkedni, hogy legalább az esetleges (és nagyon nem kívánatos) balesetek esélye minimalizálódjék és a lelőhely se kezdjen el egy csatatérre hasonlítani. Pontosabban vizsgáljuk meg, hogyan NEM érdemes viselkedni; mit nem érdemes, pláne mit NEM SZABAD csinálni egy ilyen lelőhelyen:

1. Mindenekelőtt nem érdemes hatalmas, vízszintes irányba terjedő bemélyedéseket ásni a függőleges falba. A nyirádi lelőhelyen számos ilyen beásás keletkezett az elmúlt 4-5 évben (még a rekultiváció előtt), melyeket mi általában „buszgarázs”-oknak csúfoltunk. Ezek némelyike több méteres szakaszon kitermelte a kavicsos Pusztamiskei Formációt a felette fekvő, könnyen omló Lajtai Mészkő alól, létrehozva talán a lehető legbalesetveszélyesebb, folyamatosan omló/málló pontokat a bányában. A tény, mely szerint a buszgarázsokat mélyítő gyűjtők az ásás minden pillanatában szabályos életveszélyben voltak, tekintve, hogy ha csak egy 15 kg-os kő a fejükre esik, is komoly sérülést szenvedhettek volna (hogy a több tonna mészkő fejükre zúdulásának nem kívánatos esélyéről ne is beszéljek!), valamint az, hogy beásásaikat ennek ellenére rendszeresen tovább bővítették (gyakorlatilag minden irányban), arra utal, hogy nem voltak hajlandók tudomást venni erről a veszélyről még akkor sem, ha ez a tevékenység nem csak őket veszélyeztette, hanem az utánuk a gödörbe érkezőket is. Lehet ezt cifrázni, de minden személyeskedés és elfogultság nélkül kijelenthető, hogy cseppet sem jó ötlet „más portáján” endegély nélkül járva életveszélyes pontokat létrehozni egy bányafalban, melyek léte folyamatos kockázat, esetleges eltüntetésük pedig komoly költség (a magam részéről nem is értem, hogy hogy gondolhatta ezt valaki jó ötletnek). Persze, lehet erre azt válaszolni, hogy „aki fél tőle, az ne menjen a beásások alá, és akkor nem fog ráomlani a szikla, és kész”. Tapasztalataink szerint ez már csak azért sem megoldás, mert egy 2018-as buszgarázs-beomlást volt szerencsénk szemtanúként megélni, és tény, hogy a kipergő, nem egyszer 5-10 kg-os (vagy nagyobb!) sziklák akár 10 méterre is elgurultak, elpattogtak. Vagyis ezeknek a beásásoknak még akkor is borzasztóan veszélyes a közelében lenni, hogy a köztes távolság aránylag nagy.

Kialakítás alatt levő „buszgarázsok” (fotó: 2016)

Alaposan kimélyített, széles és veszélyesen omladozó „buszgarázsok” (fotó: 2016)

2. Nem érdemes átgondolatlanul gyűjteni sem. Számos alkalommal találkoztunk a nyirádi gödörben rostált kavicshalmokkal, főleg a buszgarázsok környékén. Ez annyit tesz, hogy egyes gyűjtők a gödörben megpróbálták lerostálni a kicsákányozott kavicsos szálkőzetet, hogy a benne rejlő cápafogakat idő-energia arányban kedvező munkával kinyerjék. Az igazság az, hogy a nyirádi halmaradványok borzasztóan törékenyek – nem csak a nagyobb fogak és csontok, hanem az egészen kicsik is. Többségük már a kőzetben repedések által tördelt, arról nem is beszélve, hogy egy ép cápafogat sem olyan nagy mutatvány két-három darabra törni azzal, ha megpróbáljuk keresztülpaszírozni egy mérethelytelen rostán. Erre mintegy tejszínhabként következik a tényező, hogy a frissen kicsákányozott Pusztamiskei Formáció rendszerint igen nedves, ragadós, nem destruktívan átrostálni kinn a gödörben gyakorlatilag lehetetlen. Az évek során ezeket a rosta-halmokat meg-megkutatva több száz (!) félbe-negyedébe törött foggal találkoztunk, némelyik a lelőhely ritka fajait képviselte. A gyűjtési módszerek nem ismerete és a gyűjtési rutin ilyen fokú hiánya módfelett káros hosszú távon. Azt itt is ki kell hangsúlyozzam, hogy a tényleges leletanyag döntő többsége milliméteres mérettartományba esik, vagyis egy klasszikus gyűjtemény keretein belül például vitrinben kiállítani gyakorlatilag lehetetlen. Így viszont a fent leírt szakszerűtlen gyűjtés következtében ezek a maradványok is károsodnak, noha tény, hogy legalább kint maradnak a gödörben.

3. Ugyancsak nem érdemes szemetelni sem. Persze, most aztán ráncolják majd a szemöldöküket az olvasók, hogy miért ágálok a szemetelés ellen egy bányagödörben, hát nincsen nekem jobb dolgom? Az igazság az, hogy ezt lehet gyerekes hisztizésnek is titulálni, de ha magamból kellene kiinduljak, én bátran nyilatkozom, hogy én alapvetően nem szemetelek sehol. Nemhogy a szabad levegőn a várostól messze, de Budapest belvárosában sem, ahol egy péntekről szombatra virradó hajnalon térdig lehet járni a szeszesitalos üvegek szilánkjaiban. Az elmúlt pár évben számtalan alkalommal szedtem össze mások után a szemet a nyirádi gödörben: sörösdobozok, cigicsikkek, műanyagzacskók, alufóliagömböcök (vélhetően szendvics volt bennük annak előtte) tucatjai, hogy csak a slágerszemetet említsem. A „kedvencem” egy szatyorra való, egy helyre kiborított mandarinhéj volt, mellette hasonló mennyiségű földimogyoróhéj (tisztában vagyok vele, hogy ezek lebomlanak, a probléma itt is a saját szemét szemétgyűjtőben való elhelyezésére való igény teljes hiánya). Persze, fel lehet horkanni azon is, hogy „Egy bányagödörben miféle természetet szennyez az, aki szemetel? Elvégre ez egy bányagödör, a táj egy sebe, nem? Hol van itt már a természet?” A válasz az, hogy kulturált, intelligens ember sehol sem szemetel. Másodszor az igazság pedig az, hogy a bányagödör ilyetén megközelítése nagyon pontatlan, hiszen ez a gödör sok-sok év alatt részben már a táj és a természet részévé vált, melyet sok állat- és növényfaj kiválóan ki tudott használni saját maga javára. Hogy egy példát említsek a több közül, a gödörben és környékén egy hihetetlenül nagy egyedszámú pokoli cselőpók populáció él. Ez a faj Magyarországon védett pókfaj, eszmei értéke 5000 forint. Ez a védett faj minden jel szerint megtalálta a számítását ebben a tájsebben, és különlegesen nagy egyedszámban él és szaporodik a területen. Vagyis lehet, hogy a gödör nincs tele bangókkal, kosborokkal, parlagi viperával és kerecsensólyommal, de az élet ide is elkezdett már visszaszállingózni, és igenis mások élőhelyére rondít az, aki egy ilyen helyen nem képes elvinni magával azt a minimális kis szemetét (ami amúgy a zsebében is elfér a következő kukáig). Nem gondolom, hogy racionálisan megindokolható vagy megengedhető az, hogy főleg kényelmi okokból bárhol szemeteljünk, legyen az a hely gerecsei erdőségben, az Aggteleki cseppkőbarlangban, az Eiffel-torony tetején vagy a főváros utcáin. De hogy valami pozitívat is felsoroljak a széthagyott földi javak kapcsán: eddig 2 kalapácsot találtam a nyirádi gödörben.

Mandarinhéj-halom a lelőhelyen (fotó: 2016)

A lelőhelyen jelenleg nem tervezünk további szakmai gyűjtési munkálatokat, hiszen az eddig kitermelhető ősmaradvány-mennyiséget a mostani meg sem közelíti. Próbálunk abból dolgozni, amink már van.

A jövő

Na de most én akkor azért írtam le mindezt, hogy nyilvánosan lecsapjam a biztosítékot minden magángyűjtőnél? Hogy robbanjon fel az internet és essünk egymásnak a kommentszekcióban? Akkor én most magángyűjtő-ellenes vagyok? A válaszom az, hogy koránt sem. Meglátásom szerint minden szakember valahol magángyűjtőként kezdi, hiszen az első kövületéért/ásványáért mindenkinek le kell hajolni, és/vagy kalapálni kell egy kicsit (én is pontosan így kezdtem el annak idején ezt az egészet).

Azok a magángyűjtők, akikkel a nyirádi leletanyag publikálása során sikerült együttműködni, mind kiváló gyűjtők hihetetlenül gazdag gyűjteménnyel, sőt, némelyiküket örömmel töltötte el, hogy közreműködhet egy tudományos munka létrejöttében. A példányaik egy részét lefotóztuk, cserébe e példányok meghatározva kerültek vissza az illetők gyűjteményébe. Részben ezekből a fotókból készültek azok a fotótáblák, melyek a leletanyagról szóló publikációkat díszítik. Ez az a fajta kölcsönösen hasznos együttműködés, ez a kooperáció az, amit én személy szerint nagyon szeretek, és amit lehetőleg szorgalmazok is. Ez végső soron mindenkinek jó hosszú távon, mert:

1.: Móricka talál valami érdekeset, a gyűjtési adatokkal együtt megmutatja Gipsz Jakabnak.

2.: Gipsz Jakab tudni fog a leletről és a lelőhelyről, Móricka pedig meghatározva kapja vissza a példányát.

3.: Kialakul egy bizalmon alapuló, jó viszony, és Móricka és Gipsz Jakab máskor is fog tudni együttműködni.

ÉS BUMM, MINDENKI JÓL JÁRT!

Ha egy példány annyira ritka, vagy fontos, hogy esetleg érdemes megpendíteni, hogy lehet-e róla szó, hogy az illető mégis adományozza közgyűjteménynek azt, az egy másik kérdés. Ez kiváltképp áll például új fajok leírásául szolgáló, úgynevezett típusanyagokra. Az egyéb példányokról – egy bizonyos pontig – természetesen lehet másolatokat is készíteni.

Ez persze bármilyen ideálisan is hangzik, még így is nehéz, mert sok lelőhelyről a gyűjtőket a kooperációra való törekvés nélkül kitiltották, ami miatt a magángyűjtői oldal leginkább egyáltalán nem reklámozza, hová pontosan jár gyűjteni és mit talált. Emiatt a tudományos szempontból fontos leletanyagok olykor évtizedekig (vagy tovább) nem kerülnek szakmai szem elé. Ez pedig összességében véve egyáltalán nem járul hozzá a közöshöz. A szakmai oldal pedig természetesen azért nyit nehezen a másik fél felé, mert sokan itt sem törekszenek kooperációra, sőt, a tudományos munka megnehezítése, egy adott lelőhely minden elérhető ősmaradványának ész nélküli begyűjtése nem egyszer még csak fel sem merül, mint gátló tényező (ezekre a személyekre áll a kifejezés: lerabolja a lelőhelyet). A nyirádi lelőhelyen egykor uralkodó viszonyok is részben a kooperáció, illetve a kooperáció igényének hiánya következtében alakultak ki.

Mind a szakmai, mind a magángyűjtői fél magában foglal olyan személyeket, akik miatt nehéz a másik oldallal a közösséget keresni. Ezt nevek említése nélkül is el kell ismerni, bármilyen kínos is, ez a dolog sem fekete-fehér. Viszont az a véleményem, hogy amíg mindenki csak arra tud érveket felhozni, hogy a másik oldal milyen igazságtalan, ész nélkül kisajátító, önző és irigy, ez a dolog nem is fog változni. Ez olyasmi, mint a dohányosok meghurcolása, hogy hol lehet dohányozni és hol nem. Mindkettő egy olyan probléma, amit ha mindkét fél minden tagja egyöntetűen mag akarna oldani, a gond már réges-régen meg lenne oldva.

Annak érdekében, hogy a lelőhelyeken legyen egyfajta gyűjtői színvonal, hogy lehessen olyasmiről beszélni, hogy gyűjtői kultúra, mindenkit óva intenék attól, hogy módszerhelytelenül/veszélyesen gyűjtsön, és igénytelenül szemeteljen a terepmunkák alkalmával. Igazából így egy új szinten volna mire hivatkoznia azoknak, akik magángyűjtőként szintén jogot formálnak egy lelőhely ősmaradványainak gyűjtésére. Legyen erre példa Németország vagy Anglia, ahol a magángyűjtői és a szakmai közösség teljesen jól megalapozottan együtt tud működni, ez a kooperáció bizonyos lelőhelyek esetén itt már magától értetődő.

Félreértés ne essék, nincsenek téveszméim arról, hogy ettől az írástól minden más lesz. Ennek nagyon hosszú idő kell, hogy leülepedhessen. Még több idő kell, hogy az emberek átgondolják, másokkal megbeszéljék, és hogy ezek között akadjanak olyanok, akikkel nem értenek mindenben egyet. További idő, mire ebből konstruktív viták, majd gondolatok és tenni akarás keletkezik (már persze ott, ahol erre van igény), nem számolva azt, hogy egyáltalán nem vagyunk egyformák. Másoknak is el kell mondania a véleményét, amiről szintén gondolkozni, beszélgetni és vitatkozni kell, míg végül valami kicsit megváltozik. Talán egyszer eljön ennek is az ideje, talán nem. Én mindenesetre álmodozó típus vagyok, ezért foglalkozom ősmaradványokkal.

Ha bárki bármilyen módon szeretné közvetlenül nekem elmondani a véleményét, nyugodtan írjon egy levelet a szabo.marton.pisces@gmail.com e-mailcímemre! Nem tudom, és nem is akarom megígérni, hogy itt, a blogon válaszolok bármi üzenetre a kommentek közt, de az e-mailemet aránylag gyakran nézem :) Ha esetleg valaki szeretne egy digitális kópiát (pdf.-formátumban) a lelőhely leletanyagaiból íródott tudományos publikációkból, a fenti e-mailcímre írjon egy üzenetet! :) Továbbá abban az esetben, ha bárkinek van olyan hazai cápa-kövülete, amiről nem tudja, milyen cápához tartozik, bátran vegye fel velem a kapcsolatot e-mailben, és meglátjuk, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy kiderítsük, kihez tartozott egykor a cápafog :)

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Érdekes új fajjal bővült a híres mecseki miocén lelőhely, a pécs-danitzpusztai homokbánya faunalistája. A szárazföldi és vízi gerincesek maradványaiban gazdag formáció 10-12 millió éve leülepedett ősi homokpadjaiból ezúttal egy óriásszalamandra faj csontjait sikerült azonosítani.

A hazai kövületvadászok népszerű zarándokhelyei közé tartozik a Mecsek-hegység délkeleti lábánál fekvő Pécs-Danitzpuszta ma is működő homokbányája. A földtörténeti újidő miocén korának kárpát-medencei terminológia szerint pannóniainak nevezett korszakában, nagyjából 10-12 millió évvel ezelőtt, az ősi Kárpát-medencében elterülő Pannon-tóba csatlakozó folyók homokos, aprókavicsos padokat hagytak maguk után. Ezekből a képződményekből kerülnek elő az egykor itt élt gerincesek  fosszíliái.
A terület rétegsorai többször is áthalmozódtak, azaz a rétegeket a víz, majd később más geológiai folyamatok átmozgatták, így a bennük lévő csontmaradványok komoly destruktív külső hatásoknak lettek kitéve. Emiatt az itt fellelt csontok többsége erősen kopott, és összefüggő, azaz artikulált csontleletek nem ismertek, kizárólag izolált példányok, csigolyák, végtagcsontok, bordák egész, vagy töredékes maradványai.
Az eredeti üledék későbbi áthalmozódása miatt az itt megtalált kövületek korának megállapítása sem mindig könnyű: előfordulhat, hogy a 10-12 millió évvel ezelőtt leülepedett anyagból előkerülő csont gazdája még jóval korábban, 12-17 millió évvel ezelőtt, a szarmata, vagy netán a bádeni korszakban élt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy amikor ezek a maradványok beágyazódtak a mai állapotok szerinti végleges helyükre, már akkor is ősmaradványok voltak.

Így lehetséges az is, hogy noha a rétegsor keletkezésekor a környezet már édesvízi volt, nem ritka, hogy a korábban sósvízi környezetben élt tengeri élőlények maradványait rejti az üledék.
A porcos- és csontoshalak, hüllők és emlősök maradványai mellett mostantól egy különleges kétéltű is színesíti a lelőhely egykori faunájával kapcsolatos ismereteinket. Sebe Krisztina (Pécsi Tudományegyetem), Kocsis László (Universiti Brunei Darussalam) és Szabó Márton (Eötvös Loránd Tudományegyetem) egy lelkes magángyűjtő Pécs-Danitzpusztáról származó hatalmas gyűjteményében akadtak rá az első gyanús csontokra. „Kocsis Lászlóval a lelőhely halfaunáján dolgoztunk, és dolgozunk mindmáig. Ez egy rettentően nagy és komplex, ráadásul látványos anyag, így alaposan meglegeltettük a szemünket a hatalmas gyűjteményen. – magyarázta Szabó Márton – Épp a cápa- és rájafogakat szemrevételeztük, amikor feltűnt az első kakukktojás. A rájafogak kinézetre olyanok, mint egy körömkefe vagy egy fésű. Alakjuk nagy vonalakban emlékeztet annak a csontnak az alakjára, amiről később kiderült, hogy egy alsó állkapocs. Az alakbéli hasonlóság lehetett az oka, hogy a magángyűjtő maga is a rájafogak közé helyezte el ezt a csontot. Korábban, más leletanyagokban már én is láttam hasonló csontelemeket, csak azok ennél jóval kisebbek voltak, talán 2-3 mm-esek. Így meg tudtam erősíteni László abbéli gyanúját, hogy a kérdéses csont bizony egyáltalán nem rájafog, hiába került véletlenül a rájafogak közé. Később múzeumi és további magángyűjtemények alapos átvizsgálása során újabb gyanús csontokat találtunk.”

Az Andrias scheuchzeri rekonstrukciója (illusztráció: Szabó Márton)

A maradványok részletes vizsgálata Szentesi Zoltánra, a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának munkatársára hárult, aki a fosszilis kétéltűek hazai szakértője. A vizsgálatra váró leletanyag végül igencsak meggyarapodott: alsó és felső állkapocselemek, csigolyák, a hátsó függesztőöv és a hátsó végtag egy-egy eleme kerültek elő. A korábbi pécs-danitzpusztai leletekhez hasonlóan ezek a csontok is izolált, erősen kopott elemek, ám megőrződött anatómiai jegyeik alapján az állat faját is meg lehetett határozni.

Mint az az anyag vizsgálata során kiderült, a vizsgált példányok az óriásszalamandra-félék (Cryptobranchidae) családján belül a ma is élő Andrias nembe, azon belül is az Andrias scheuchzeri fajhoz tartoztak, amelynek a mostani leletekkel kortárs képviselőit korábban más közép-európai lelőhelyekről, Németországból, Csehországból és Ausztriából is leírták. Magyarország területéről még soha nem került elő óriásszalamandra maradványa.

A pécs-danitzpusztai Andrias scheuchzeri óriásszalamandra csontleleteinek egy része - a: felső állcsont, b-d: alsó állkapcsok, e: atlas csigolya, f: háti csigolya, g: csípőcsont, h: combcsont (Forrás: Szentesi et al. 2019)

A  genusz lomha mozgású, akár másfél-két méter hosszúságúra is megnövő képviselői napjainkban Kína, Japán és Észak-Amerika tiszta és hűsvizű, sziklás medrű patakjaiban honosak. A világszerte eddig feldolgozott fosszilis anyag vizsgálata azonban azt sugallja, hogy ugyanezen csoport késő oligocén és pliocén korban élt tagjai nagyobb tavakban is előfordultak, így akár a Pannon-tó folyótorkolatokkal tűzdelt partközeli régiói is szóba jöhetnek, mint esetleges élőhely. Nem lehetünk azonban teljesen biztosak ebben, hiszen a fent említett korábbi esetekhez hasonlóan a most vizsgált csontok is olyan kövületek társaságában kerültek elő, amelyek biztosan korábbi, tengeri üledékekből áthalmozott maradványok. Ráadásul a terület ősföldrajzi rekonstrukciója – többek között pollenvizsgálatok alapján – azt mutatja, hogy a Mecsek-hegység, amely akkoriban szigetként emelkedett ki a vízi világból, otthont adhatott a kétéltűek számára kedvezőbb, kiegyenlített klímájú mocsaras területeknek, vagy akár olyan, leginkább szurdokvölgyekre jellemző gyors folyású patakoknak is, amelyek a mai óriásszalamandrák életterét jellemzik.

Egy recens óriásszalamandra csontváza a Zürichi Egyetem Paleontológiai Múzeumának kiállításán (kép: Gere Kinga, 2018)

A jelenleg rendelkezésre álló információk alapján nem lehetünk tehát teljesen biztosak sem a danitzpusztai óriásszalamandrák korában, sem egykori élőhelyükben. A leletanyag jelentősége abban áll, hogy egy a Pannon-medence területéről eddig nem ismert, jellegzetes életmódot folytató állatcsoport képviselőit igazolja, amely a későbbiekben fontos paleoökológiai és ősföldrajzi adatokkal szolgálhat az egykori Pannon-tó kutatói számára.

***

Források:

• Szentesi, Z., Sebe, K., Szabó, M. 2019. Giant salamander from the Miocene of the Mecsek mountains (Pécs‑Danitzpuszta, southwestern Hungary). Paläontologische Zeitschrift (PalZ). doi.org/10.1007/s12542-019-00499-2

Ki ne reszketne sikolyra torzult arccal, a fotel karfáját markolva, amikor Steven Spielberg méltán klasszikus alkotása, a Cápa című rémfilm véres jeleneteit nézi? Na jó, kevesen esnek ma már sokkos állapotba az ilyen filmek láttán, hiszen az elmúlt évtizedekben a horrorral kapcsolatos ingerküszöbünket ennél jóval magasabbra emelték a különféle válogatott rémségek, amelyek megbízható rendszerességgel ömlenek ránk a vászonról. Abban azonban egyetérthetünk, hogy a cápafélék bizonyos képviselői a tengerek rettegett csúcsragadozói közé tartoznak, és - ha emberhús aránylag ritkán is kerül az étrendbe -, a sósvízi tápláléklánc sok tagjának meglehetősen stresszes életmóddal kell megbirkóznia az áramvonalas gyilkológépek árnyékában.
Nem volt ez másként bolygónk hosszú történetének nagy részében sem, és igaz, hogy ma kis hazánk területén legfeljebb az állatkertek akváriumaiban találkozhatunk velük személyesen, a korábbi évmilliók során a mai Kárpát-medence területét – többek között – cápáktól is hemzsegő tengervíz borította. Hosszabb ideig, mint gondolnánk.

A hazai kövületvadászok gyűjteményének legmagasabb büszkeség-faktorral rendelkező, kiemelt darabjai azok az ősi cápafogak, amelyekhez hasonlót Magyarország több pontján is megtalálhat bárki, aki rendelkezik az ehhez szükséges attribútumokkal: éles látás, lelkesedés és hát… vagy szerencse, vagy szűnni nem akaró kitartás. De a legjobb mindkettő.
A legnépszerűbb lelőhelyeken (amelyek egy jó része védett területen van, így nem árt tájékozódni annak státuszáról indulás előtt) a földtörténeti újkor miocén korának trópusi vagy szubtrópusi tengereiben lerakódott üledékekben kutathatunk, ezek közül a legidősebbek megközelítőleg 23 millió évesek, a legfiatalabbak pedig mindössze 5,3 millió éve keletkeztek. Kevesen tudják azonban, hogy kis hazánkban időről időre jóval korosabb, a dinoszauruszokkal egy időben élt cápák maradványai is előkerülnek. A földtörténeti középidő, azaz a mezozoikum mindhárom időszakából, a triász, a jura és a kréta kőzeteiből is jelentettek már cápaféléket Magyarország területéről.
A mezozoikum elejétől kezdve fokozatosan szétnyíló hatalmas szuperkontinens, a Pangea tömbjéből lassan két új földrész alakult ki: az északi Laurázsia, és a déli Gondwana. A két új kontinens között jött létre az a Tethys névre keresztelt egyenlítő környéki trópusi óceán, amely hazánk területének geológiáját ezt követően egy jó darabig meghatározta.  A Tethys aljzatának üledékéből a Dunántúli-középhegységben a jura időszak során többnyire a vörös különféle árnyalataiban pompázó, néhol márgás, agyagos mészkövek alakultak ki, amelyek a hegység több pontján is a felszínre bukkannak. A kövületgyűjtők körében népszerű ’ammonitico rosso’ típusú mészkő leghíresebb feltárásai a Bakony és a Gerecse területén találhatóak, és bizonyos rétegeiből szép számmal gyűjthetők a kor ikonikus fosszíliái, egyben a kőzet névadói, az ammoniteszek. Noha a vezérkövületként aposztrofált fejlábúak a leggyakoribbak, mellettük néha ebből a kőzetből is előkerülnek más élőlények maradványai, közöttük ritkán cápafogak is.

Egy a napokban megjelent új tanulmány a Bakony-hegység területén, az Eperkés-hegy egyik, jura-kréta határt átívelő földtani szelvényéből előkerült gerinces fosszíliák vizsgálatának bemutatásával komoly, nemzetközi szintű eredményeket tár elénk. Az ősélet magyar kutatói című rovatunk legújabb részeként ma a tanulmányt jegyző fiatal biológus-paleontológust, Szabó Mártont mutatjuk be, aki a Magyarországon fellelhető fosszilis cápafélék lelkes kutatója. A Paleodiversity & Paleoenvironments című szaklapban megjelent tanulmány apropóján személyesen beszélgethettem vele munkahelyén, a Magyar Természettudományi Múzeumban.

Szia Marci, örülök, hogy ismét találkozunk. Gratulálok az új publikációhoz, nem semmi munka ez egyedüli szerzőként! Miről is szól tulajdonképpen?

Köszönöm szépen, számomra is nagy dolog, hogy a cikk annyi idő után végre napvilágot látott! Egy eddig ismeretlen késő-jura gerincesfauna leírásának első eredményeiről van szó. Olyan halformák első hazai felbukkanását részletezi, amelyek a világ más tájairól már régóta ismertek mezozoikumi tengeri üledékekből, hazánkban azonban eddig nem volt kutató, aki kellő hangsúlyt fektetett volna ezeknek a taxonoknak a felkutatására. A leletanyag magában foglalja a legidősebb Hexanchidae cápát is, ezt a családot a magyar nyelv leginkább tehéncápafélékként, vagy szürkecápafélékként emlegeti. Ahhoz pedig, hogy ezt kijelenthessük, sort kellett keríteni a családot alkotó nemek és fajok, valamint a helytelenül a családba sorolt formák revíziójára is.

Honnan származik a vizsgált kövületanyag? Saját magad által gyűjtött anyagból is dolgoztál?

A leletanyag a Bakonyból, a Zirc melletti Olaszfalu környékéről származik. Korábban a környéken számos kutatóárok létesült, ezek egyikében bukkantam rá az első kis leletekre egy próbaszerű mintavétel eredményeképp. Ezt hallva egy kollegám, Szappanos Bálint nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátott egy cápafogat, amit ő maga talált évekkel ezelőtt ugyanezen a lelőhelyen. Hamar ki is derült, hogy ez a fog egy tehéncápafog, az anyag tulajdonképpeni koronalelete.

Az Olaszfalu közelében előkerült késő-jura tehéncápa-féle, a Notidanodon foga (fotó: Szabó Márton, 2019)

A szóban forgó leletanyag egy védett feltárásból származik, épp ezért a gyűjtés az in situ szálkőzet bolygatása nélkül történt, csak az esőzések, a fagyok és a tavaszi hóolvadások során lemállott kőzetanyagban kutattam, hogy a feltárást a lehető legkevésbé károsítsam. Szerencsére a feltárásban megtalálható formációk jellege nagyon eltérő, így a kipergett kőzetanyag eredete sem volt kétséges.

Az olaszfalui feltárás vörös, késő-jura kőzete (fotó: Szabó Márton)

Visszatérve az eredményekre...jól értem? Ez a tanulmány tulajdonképpen korábbra helyezi az első tehéncápafélék megjelenésének idejét a földtörténet során?

A cápák Hexanchiformes rendjének földtörténeti múltja a kora-juráig nyúlik vissza. A rendet a jurában dominánsan a Crassodontidanidae család képviselte. A Crassodontidanidae-t a krétára teljesen leváltotta a Hexanchidae, ez egy másik család a renden belül, ahová a számos fosszilis faj mellett három, egyes szerzők négy recens fajt is sorolnak. Ennek a családnak a legkorábbi képviselője jelen ponton úgy tűnik, hogy az olaszfalui tehéncápa.
Amikor először vettem kézbe az olaszfalui tehéncápafogat, annak rendje és módja szerint kicsit utánaolvastam az irodalomban, hogy mit tudunk a család őstörténetéről. Ezt követte annak a kiderítése, hogy mi alapján sorolunk egy tehéncápafogat az egyik vagy a másik családba a renden belül. Végül rábukkantam egy zseniális munkára, Jürgen Kriwet és Stefanie Klug 2011-es cikkére, ami kicsit gatyába rázta az egész rend rendszertanát. Az irodalomban sokáig úgy jegyezték, hogy Hexanchidae család a kora-jurából ered, legkorábbi képviselője pedig az izolált fogak alapján, Hexanchus arzoensis néven leírt faj. Ezeket a fogakat 2018-ban volt szerencsém a Zürichi Egyetem Paleontológiai Múzeumában személyesen is megtekinteni. Már ott és akkor sem stimmelt, hogy a H. arzoensis-t ugyan milyen alapon sorolnánk a Hexanchidae-be, de Kriwet és Klug munkája megerősített abban, hogy ezzel a gondolatmenettel és az olaszfalui munkával egy olyan szálat kaptam el, aminek talán lehet értelme. A tehéncápafogak anatómiai részleteibe most nem mennék bele, de összességében véve a beágyazó kőzet kora és a külső morfológiai karakterek együttes figyelembevételével az izolált fogak is aránylag jól rendelhetők családokhoz. Ha egy tehéncápa-lelet jura korú, akkor jó eséllyel nem a Hexanchidae családhoz tartozik, az olaszfalui fog azonban jura korú volt, és a fogon megőrződött anatómiai bélyegek mégiscsak a Hexanchidae családra utaltak, azon belül is a Notidanodon genuszra.

A Hexanchus arzoensis (Beaumont, 1960) holotípus-anyagának ábrája

A publikálás során sokszor kissé feszült volt a hangulatom, minthogy a folyamat kissé elhúzódott, technikailag még most is tartanak az utózöngéi. Amíg ugyanis a kézirat elbírálás alatt volt, napvilágot látott Henri Cappetta és Jack Grant-Mackie egy cikke, ami már a címében is jelezte, hogy bizony ők a Notidanodon legidősebb előfordulására bukkantak Új-Zéland késő-jurájában. Mondanom sem kell, ahogy elolvastam a cikk címét, a kisebb infarktus kerülgetett, minthogy ekkor már közel egy évnyi munkám volt a kutatásban. Szerencsére, ahogy elolvastam magát a cikket, kiderült, hogy az olaszfalui Notidanodon egy kicsit azért még így is idősebb, mint Cappetta és Grant-Mackie példánya.

A Hexanchidae család fosszilis rekordjának időbeli elterjedése (fotó: Szabó Márton, 2019.)

Ez nagyon komolyan hangzik! De ezen kívül más okból is fontos munkaként értékelik a tanulmányt világszerte. Miért is?

Alapvetően azért, mert mint azt a munkám során többszörösen tapasztaltam, a fosszilis cápák rendszertanában kisebb káosz uralkodik. Ennek oka kettős. A tudósoknak eleve nincs egyszerű dolga, hiszen pár lelettől eltekintve csak fogakból dolgozhatnak. Ennek ellenére a régebben, akár több mint száz évvel ezelőtt leírt leletanyag mennyisége hatalmas, ma a témával foglalkozó kutatók száma azonban csekély. Napjainkban számos szakember foglalkozik ezeknek az állatoknak az evolúciójával, hogy csak Jürgen Pollerspöcköt, Nicolas Straubet, Jürgen Kriwetet, Stephanie Klugot és Henri Cappettát említsem, akiknek az írásai alapmunkák voltak a sajátom megírása során. Mégis, az átnézendő anyag mennyisége így is hatalmas, bármelyik fiókban és tudományos munkában akadhat valami, ami revízióra szorul.

Hexanchiformes rendszertan. A Heptranchidae családot nem minden szerző ismeri el érvényesként (kép: Szabó Márton, 2019)

A munkám egy revideálás-alapú kutatás volt, a revideálás pedig ritkán hálás feladat, elvégre mások munkáját bírálja vele felül az ember. Ugyanakkor összegez és újratárgyal dolgokat, szóval semmiképp nem haszontalan. A cápák rendszertana azonban olyan plasztikus, olyan gyorsan változik, hogy úgymond nem lehet megtanulni, csak azzal érdemes tisztában lenni, hogy mely irodalmakat használhatja az ember egy kérdés megválaszolására. Csak amióta elkezdtem az olaszfalui munkát, annyi minden történt ezen a téren, hogy el se hinné az ember. Komplett családokat vontak össze, vagy helyeztek át más rendbe. Könnyen lehet, hogy rövid időn belül, akár 1-2 éven belül valaki átírja a Hexanchiformes rend rendszertanát, vagy találnak valahol egy még öregebb Hexanchidae-t, és akkor a munkám erejét veszti.

A munka fontosságának másik karját az adja, hogy hazánkból késő-jura gerinceseket még nem-igen írtak le, a Kárpát-medence e földtörténeti időszakának gerinceseiről szinte alig tudunk valamit.

Hogyan kell elképzelni a Bakony-hegység helyén 150 millió évvel ezelőtt hullámzó tengert, mint élőhelyet? Milyen más állatok maradványait rejti a bezáró kőzet, illetve melyek azok, amelyek itt még nem kerültek elő, de jó eséllyel a terület lakói voltak a késő-jurában?

Az egykori pelágikum egy részterületéről van szó, mely a parttól távol helyezkedett el, ahol a víz relatíve mély volt. A tengerfenék a fotikus zóna alatt helyezkedett el, vagyis csak igen kevés fény jutott le az aljzatig, az állati élet ennek ellenére természetesen burjánzott a környéken. A begyűjtött leletanyag csillagászati mennyiségben tartalmazta különböző gerinctelen állatok maradványait, közülük a leggyakoribbak a tengerililiomok (Crinoidea) kerek, cukorkára hasonlító nyéltagjai és kelyhei voltak. Akadtak itt még tengerisünök, nautiluszok, ammoniteszek, belemniteszek, elvétve pörgekarúak és korallok. A gerinceseket a halak képviselik, előkerültek mind porcos- mind csontoshalak fogai és pikkelyei. Azt, hogy kiknek a felbukkanására lehet még számítani, nehéz volna megmondani, de az eddig kibontakozott kép szerint pár porcoshal-forma még bizonyosan elő fog kerülni a mikroszkopikus leletanyagban.

"Olaszfalu környéke 150 millió évvel ezelőtt" - a fosszíliák alapján rekonstruált késő-jura életközösség (illusztráció: Szabó Márton)

Figyelemmel kísérjük majd, nagyon izgalmas! Egyébként miért van az, hogy szinte csak fogak maradnak ránk az egykori cápákból?

A fogak a gerinces szervezet egyik legellenállóbb részei. Logikusan belegondolva, mindennél keményebbnek kell lenniük, mint amire az állat ráharap. Ennél fogva ezeknek van a legjobb esélye a fosszilizációra, hiszen könnyebben ellenállnak azoknak a környezeti viszontagságoknak, melyek a test többi részét megsemmisítik. Ezen túlmenően, érdekes módon, a cápák nem tartoznak a jól fosszilizálódó állatok közé. Belső vázuk jó része porcos, ami az állat pusztulását követően a lebontó szervezetek munkája miatt gyorsan le is bomlik. Leggyakrabban valóban csak a fogaik maradnak ránk, ritkábban előfordulhatnak csigolyák, placoid pikkelyek, koprolitok, illetve egyes primitív formák esetén úszótövisek. Az egyben megőrződött testfosszíliák száma olyan alacsony, hogy ezek valóságos kincset érnek a kutatók számára.

Bárki találhat ilyen ősmaradványokat? Mi szükséges hozzá?

Fosszilis cápafogakat találni nem egy nyakatekert mutatvány. A kövült cápafogak világszerte a tengeri üledékek leggyakoribb gerincesmaradványai, egy mai cápa is többszáz fogat elhullajt élete során. A Bakonyban, sőt országszerte is könnyedén lehet cápafogakat találni a miocéntől a mezozoós lelőhelyekig. A gyűjtéshez más lelőhelyeken általában elég egy geológuskalapács és egy kis simítózáras tasak, amibe a fogakat gyűjtjük.
Ez jelen esetben egy kicsit máshogy zajlott, itt a fogak néhánytól eltekintve ugyanis annyira aprók, hogy szabad szemmel szinte nem is lehet őket észrevenni. Így viszont a gyűjtés egy másik módszerével kellett élnem, amit iszapolásnak hívunk. Ennek során a begyűjtött kőzetanyagot kiszárítjuk, majd mindenestül átmossuk egy többlépcsős rostarendszeren, mely rosták szemátmérője eltérő, egymáson lefelé haladva egyre szűkebb. Így az iszapolási munka során az alsóbb rostákon mindig egyre kisebb szemcseméretű anyag akad fenn. A visszamaradó anyagot aztán ismét ki kell szárítani, és mikroszkóp alatt át kell nézni, hogy a fogak nyomára akadjunk. Ez a munka tehát elképesztően energia- és időigényes, sokszor heteket-hónapokat vesz igénybe, hogy a keletkező koszról ne is beszéljek. Ráadásul a siker sosem garantált.

A terepi munka egészen biztosan nagyon izgalmas. De hogy néz ki egy paleontológus átlagos napja a Természettudományi Múzeum berkeiben? Már ha lehet átlagos napról beszélni.

A munkám jó része magával az iszapolással és annak részfolyamataival telik. Az asztalom körül mindenütt tálkák hevernek, bennük átnézésre váró, aprószemcsés kőzetanyagokkal. A maradék időmet a talált maradványok fotózása és az arra érdemes leletanyagok publikálása tölti ki. Nem épp a kapkodósoknak való munkakör, mindegyik részfolyamat sok-sok időt vesz igénybe.

Mióta dolgozol itt?

2014 szeptemberében kerültem a múzeumba, az akkori MTA-ELTE Lendület Dinoszaurusz Kutatócsoport, ma ELTE Poszt-Lendület Dinoszaurusz Kutatócsoport szárnyai alatt. A kutatócsoport vezetőjének, Dr. Ősi Attilának köszönhetően lehetőséget kaptam, hogy mezozoós ősgerincesekkel foglalkozhassak, az első munkám az iharkúti késő-kréta ősgerinces lelőhely kajmánhalainak tudományos leírása volt. A kutatócsoport minden tagjától rengeteg segítséget kaptam és kapok a mai napig, ami soha el nem évülő érdemük marad.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy az őslénytannal szeretnél foglalkozni? Hogyan történt az első találkozásod ezzel az izgalmas tudományterülettel?

Az igazat megvallva ez annyira régen történt, hogy csak sejtem, hogy mely időszak lehetett az, amikor ez végleg eldőlt bennem. Mint sok más kisgyerek, természetesen én is a dinoszauruszok avatatlan professzora voltam, faltam a képeskönyveket és tucatjával sorakoztak nálam a műanyag-dinoszauruszfigurák. Az anyai nagyszüleim Ajka-Padragkúton éltek, én is ebben a takaros kis faluban nőttem fel. A környéken rengeteg eocén korú kőzetkibukkanás van, például a Pityer-dombon, vagy a Gyűr-hegyen. Emlékszem, kisgyerekként egy alkalommal egy eocén Nummulites-t vittem oda a nagyapámnak, majd amikor megkérdeztem, hogy mégis mi az, a nagyapám azt mondta, hogy Szent László pénze. Mondanom se kell, a válasz csak további kérdéseket vetett fel bennem. Úgy sejtem, ez az időszak, és az ehhez hasonló élmények vezettek rá arra, hogy ne csak úgy szeressem az ősállatokat, mint ahogy a kisgyermekek teszik, hanem arra is, hogy később a biológia és az ősállattan legyen maga a hivatásom is.

Mi az a legfontosabb dolog, ami miatt szereted a munkádat?

Sir David Attenborough mondta egy különleges dokumentumfilmsorozatában, hogy ha az ember a kalapácsával ráüt egy kőre, és abból előbukkan egy csiga vagy egy ammonitesz maradványa, akkor az övé az első emberi szempár, amely megpillantja azt. Sablonosan és talán kicsit szentimentálisan hangozhat, de úgy vélem, a keresés és találás örömei az egyik legősibb örömforrásaink, és nekem ez minden egyes, a mikroszkóp alatt talált halfoggal vagy tengerisün-tüskével megadatik. Olyan élmény, amit onnantól, hogy átéltem, már senki nem vehet el tőlem. Semmi pénzért nem adnám senkinek, minden nap úgy megyek be a munkahelyemre, mintha a vidámparkba mennék.

Ezt könnyen elhiszem, igazából én magam is sárgulok az irigységtől! És a cápa-téma hogy talált meg téged?

Hát, történetesen erre az egyre egészen pontosan emlékszem. Talán sokak számára ismerős a Határozó kézikönyvek sorozat „Ősmaradványok” című kiadványa. Én ezt még tizenéves koromban kaptam meg a szüleimtől, és gyakorlatilag mindenhová elvittem magammal, amikor kövületeket kerestem a Bakonyban. Életemben először ebben a könyvben láttam, hogy milyen sokfélék a porcoshalak fogai. Teljesen lenyűgöztek, a fogak némelyikét akkori ésszel fel se tudtam igazán fogni. Volt a könyvben rájafog, tehéncápafog, tigriscápafog, ezutóbbi a mai napig a legkedvesebb számomra minden találat közül a terepen. Persze, Ajka környékén jórészt eocén üledékes kőzetekkel találkoztam, nem számítva az ajkai kréta korú szénmeddőket, így igen csekély volt az esélyem, hogy én magam is találhassak egy fosszilis cápafogat. Ez a dolog egészen egyetemista koromig álom is maradt, 22 évesen találtam meg az első cápafogamat.

"Életem első cápafoga a Bakonyban"

Hogyan tovább? Milyen új témákon dolgozol mostanában?

Természetesen újabb és újabb hazai mezozoós gerinceslelőhelyek nyomában vagyok, a kutatócsoportom tagjaival együtt. Ugyanakkor az olaszfalui kutatás tulajdonképpen még csak most kezdődött, minden egyes leiszapolt kilogramm kőzet potenciálisan egy kis, pár milliméteres fogat rejthet, ami napokra vagy hetekre elegendő gondolkoznivalót adhat.
Annak idején, az egyetemen recens pókokkal foglalkoztam, és ehhez kapcsolódóan most belevágtam a 2004-ben megszűnt ajkai kőszénbányászat mintegy melléktermékeként előkerült, késő-kréta korú ajkait borostyánkövek pókzárványainak leírásába. Nem épp határtudomány a cápákhoz képest, elismerem, de az én helyzetemben kézenfekvő volt, hogy a témával foglalkozhassak. Amolyan üdítő változatosságként tekintek rá, mellesleg a borostyánba zárt pókok sem kevésbé izgalmasak, mint a fosszilis cápák, vagy más őshalak.

Ezek után bármilyen újdonsággal jelentkezel, mi kíváncsian várjuk! Nagyon köszönöm, hogy beszélgethettem veled, és sok-sok sikert kívánok neked a Paleotóp stábja nevében is!

***

Forrás:

• Szabo, M (2019). "A Late Jurassic (Kimmeridgian–early Tithonian) fish fauna of the Eperkés-hegy (Olaszfalu, Bakony Mts., Hungary): the oldest record of Notidanodon Cappetta, 1975 and a short revision of Mesozoic Hexanchidae". Palaeobio Palaeoenv. https://doi.org/10.1007/s12549-018-00368-x

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!