Blogunk elköltözött. Új címünk:

https://www.paleotop.hu/

Sok szeretettel várjuk kedves olvasóinkat a szép új webhelyünkön!

Az utóbbi időben, és most különösen az új Jurassic World mozifilm kapcsán, többször is felmerültek olyan híresztelések, hogy a valódi Jurassic Park megvalósításának a lehetősége már nincs túl messze. Pár hónapja, például a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) klónozásával kapcsolatban is a közbeszédbe került a téma. Tavaly pedig a híres milliárdos, Elon Musk egyik munkatársa, Max Hodak jelentette ki a következőt a közösségi oldalán: "Ha akarnánk, valószínűleg fel tudnánk építeni a Jurassic Parkot. A dinoszauruszok genetikailag nem valódi dinoszauruszok lennének, de talán 15 évnyi tenyésztés és mérnöki munka után szuper új és egzotikus fajok születhetnének." Habár azt nem tudhatjuk, hogy ők valóban terveznek-e egy ilyen, őshüllőkkel kapcsolatos prehisztorikus állatkertet építeni, utánajártam annak, hogy a közeljövőben lehet-e valódi dinoszauruszokkal teli Jurassic Parkunk.

T. rex a Jurassic Park című filmből. Pecsics Tibor alkotása..

Azt már nagyjából a ’90-es évek közepétől tudjuk, hogy a mozifilmből ismert módszer nem járható út, vagyis egy megkövesedett fagyantában, azaz egy borostyánban megőrződött vérszívó rovarból hiába próbálnánk kinyerni örökítőanyagot. A látszat ellenére a borostyánkő nem védi meg teljesen a benne található lények maradványait a külvilág hatásaitól.

Nos, ami ennek a kis oviraptorida embriónak maga volt a tragédia úgy 70 millió évvel ezelőtt (nevezetesen, hogy szegény nem érte meg a születése napját), az a tudomány számára plusz egy ünnepnapot jelentett! Nem túl gyakran kerülnek elő dinoszaurusz tojások, de ha mégis, azok az esetek többségében nem rejtenek magukban embrió maradványokat. Ha pedig de, akkor azok általában nem ennyire teljesek és épek.

Az egyik hatalmas dél-kínai bányavállalat munkatársai több, mint két évtizede, 2000-ben találták a szóban forgó dinoszaurusz tojást, ami aztán bekerült hátra, a nagy raktárba és senki nem foglalkozott vele. Egészen 2015-ig, amikor a vállalat egy saját természettudományi múzeum megnyitására készülvén újra átnézte a raktárakban porosodó őslénytani leleteket. Ekkor egy munkás az egyik repedés felszínén megpillantotta az első kis csontokat, amiből rögtön sejtették, hogy kivételes darabról van szó. A példány preparálása és elemzése évekig tartott, míg tegnap végre megjelenhetett a tanulmány, ami ezt a nem mindennapi kövületet tárgyalja.

Azon felül, hogy a szívszorító pillanat, ami a megszületéshez vezető út utolsó perceiben fosztotta meg az apró kis állatot az élet lehetőségétől ilyen szép állapotban konzerválta a maradványokat, a lelet tudományos jelentősége abban áll, hogy újabb igazolást nyújt ahhoz, amit tulajdonképpen már tudunk. A madarak a theropoda dinoszauruszok egy ágának leszármazottai, így a mai madarak biológiai adottságai több szempontból hasonlatosak az egykori madárszerű dinoszauruszokéhoz. A tárgyalt tojás fosszíliában lévő embrió pontosan olyan simuló pozícióban helyezkedik el, mint a mai madaraknál, akár a csirkéknél is látható közvetlenül a kikelés előtti rövid időszakban.

A kutatásban részt vevő tudósok most igen izgatottak, ugyanis a bányászok közölték: még sok tojás van ám ott, ahonnan ez jött. Így aztán abban reménykednek, hogy további embriót rejtő példányok érkeznek.

Én is ebben reménykedem!

A tanulmány elérhető ide kattintva

A kis raptor embriót tartalmazó tojás rekonstrukciós ábrája, alatta maga a kövület és annak sematikus ábrája (forrás: Hszing et al. 2021)

A kréta időszak első felében az északkelet-kínai Liaoning tartomány területén egy sekély tavakkal tarkított lapály terült el, amelyet időnként a környező tűzhányók rendkívül finom vulkáni hamuval borítottak be. Ez a finom pernye-takaró aztán jótékonyan megóvta az itt elhullott élőlények testét az oxidáció, az apró lebontó szervezetek és a dögevők pusztításától, amelynek köszönhetően a maradványok kivételes állapotban konzerválódtak az agyagos-márgás kőzetben. Olyannyira, hogy néhány szerencsés lelet esetében az őslénykutatók akár a 125 millió éves állati lágyszövetek fosszílis maradványait is tanulmányozni tudják. Sok olyan ősmaradvány került elő, amely eddig soha nem látott részleteket árult el a tudomány számára a mára eltűnt állatok külsejével vagy életmódjával kapcsolatban. A páratlan épségben megőrződött fosszíliák ezen lelőhelye, amelynek egykori életközösségét Jehol-biótának hívják, leginkább a dinoszauruszok tollazatával kapcsolatos új információk révén vált híressé az elmúlt években-évtizedekben.

A leglátványosabb fotó a sejtekről és a speciális eljárással megfestett sejtmagról, amelyben a sötétebb lila kromatin szálak is látszanak (forrás: Xiaoting et al. 2021)

A Kínai Tudományos Akadémia és a Santungi Tienjü Természettudományi Múzeum munkatársai azonban ezúttal ennél is tovább jutottak. Felfedezték, hogy a páva-méretű mindenevő raptor Caudipteryx egyik példányából, pontosabban a jobb combcsont alsó végéből vett töredék-minta porcszövet maradványt is tartalmaz. Sőt, ez a szövet olyan kitűnő állapotú, hogy mikroszkóp alatt annak sejtjei is tanulmányozhatók a sejtmaggal együtt. Miután a mintából a mai DNS vizsgálatoknál is megszokott módon eltávolították a kalcium ionokat, és 5 mikrométer vastagságú preparátumokat készítettek belőle, egy speciális eljárással megfestették a sejtmagokat. Ennek köszönhetően különféle sejt-struktúrák váltak láthatóvá: a sejtek citoplazmája (azaz kitöltő anyaga) és a sejtmagot ettől elkülönítő membránok festés nélkül is látszanak, ám a sejtmagban így láthatóvá váltak a dinoszaurusz örökítőanyagának egyes maradványai. Ezek az organellumok már nem kövületeknek számítanak, hanem az állat valódi, szerves maradványainak! A jelenlegi vizsgálat az örökítőanyag szempontjából a kromatin szál szintjéig jutott, amely tulajdonképpen a kromoszómán belül a DNS molekulák és a hiszton fehérjék láncba rendeződött anyaga. Ezeknek a kromatin szálaknak a töredékeit sikerült az eljárás során feltárni és fényképen bemutatni.

A bal oldali oszlopban a Caudipteryx sejtjeinek fotója és a középső képen egy elvi rajz arról, amit látunk. A jobb oldali oszlopban ugyanez egy mai csirke sejtjeivel. Jelmagyarázat: cm: sejtmembrán; nm: sejtfal-membrán; cy: citoplazma; ct: kromatinszál; nu: sejtmag (forrás: Xiaoting et al. 2021)

A teljes igazsághoz hozzátartozik az is, hogy hasonló eredményeket már tavaly is sikerült felmutatnia egy másik kutatócsoportnak montanai dinoszaurusz maradványokon, amelynek egyébként a jelen tanulmány egyik társszerzője, Alida M. Bailleul is a tagja volt. A kínai kutatók ennek a korábbi munkának az eljárását alkalmazták a liaoningi Caudipteryx példányon, ám véleményem szerint a tanulmányban szereplő fotók – talán a megőrződés magasabb szintje miatt – látványosabbra sikeredtek.

Fontos még azt is megjegyezni, hogy bár a tudósok a jelek szerint gőzerővel dolgoznak azon, hogy előbb vagy utóbb értékelhető genetikai információkkal rendelkezzünk a dinoszauruszokkal kapcsolatban, jelenleg még a fenti látványos eredmények ellenére sem tartunk ott, hogy megfejtsük az őshüllők örökítőanyagának kódját.

Az viszont tény, hogy pár éve még egy ilyen fotó is elképzelhetetlennek tűnt!

A Jehol-bióta környezetének és a Caudipteryx frissen elhullott példányának művészi rekonstrukciója (forrás: Zheng Qiuyang)

***

Források:

• Zheng, X. et al. Nuclear preservation in the cartilage of the Jehol dinosaur Caudipteryx. Communications Biology (2021). DOI: 10.1038/s42003-021-02627-8
• Bailleul, A. M. et al. Evidence of proteins, chromosomes and chemical markers
  of DNA in exceptionally preserved dinosaur cartilage. Natl Sci. Rev. 7,
  815–822 (2020). https://doi.org/10.1093/nsr/nwz206

A világszerte virágzó illegális fosszília-kereskedelem sok esetben jelentős leletektől, pótolhatatlan információktól fosztja meg az őslénykutatókat, és ezáltal az élővilág őstörténetével kapcsolatos egyetemes tudásunkat. Időről időre napvilágra kerülnek olyan hírek is, amelyek arról szólnak, hogy bizonyos tanulmányok esetében az adott kutatás tárgyát képező fosszília beszerzését a szerzőknek kétes forrásokból kellett megoldaniuk. Ez, mondhatjuk, még a ”jobbik eset”, hiszen így a kereskedők mellett legalább a tudomány is profitálni tud a tranzakcióból. Ki tudja azonban, hány olyan kövület cserél gazdát nap mint nap, amely akár áttörést is jelenthetne bizonyos területeken, ezzel szemben olyan tulajdonoshoz kerül, aki soha nem ajánlja fel azt a szakemberek számára.
Kis híján hasonló sorsra jutott jelen cikkünk tárgya is, hiszen ha a brazil rendőrség nem füleli le és akadályozza meg többezer darab hordókba rejtett és kamionokra pakolt mészkőlap kicsempészését az országból még 2013-ban, most nem lenne miről írni.
A szóban forgó törvénytelen rakomány darabjai Brazília északnyugati csücskéből, az Araripe-medence egyik kőfejtőjéből, földtani szempontból a felső-kréta (mintegy 112 millió éves) Crato Formáció képződményeiből származtak, és aki némileg otthon van a paleontológia tudományában, az ebből már tudhatja, hogy egyáltalán nem hétköznapi kövekről beszélünk. Ezeken a kőzetlapokon a kor élőlényeinek kivételes állapotban fennmaradt lenyomatai nyugszanak. A múzeumoknak, esetleg tehetős magángyűjtőknek szánt ritka fosszíliák alsó hangon is súlyos dollár ezrekért, tízezrekért cseréltek volna gazdát, ha a bravúros – egyébként krimibe illő módon ’München-hadművelet’ fedőnévvel ellátott – akcióval nem akadályozták volna meg az illegális exportot. Szerencsére az üzlet meghíusult, és a lefoglalt példányokból 2014-ben nem kevesebb, mint 3000 a lehető legjobb helyre, a São Pauló-i Egyetem tulajdonába került.

A frissen adományozott kövületek között volt egy bizarr kinézetű, több mint egy méter magas szárnyas hüllő maradvány is, amelynek fején szokatlanul nagy, taréj-szerű fejdísz pompázik. A hat darab, nagyjából egyforma méretű kőzetlapból álló együttes, amelynek a felületén a fosszília nyugszik, 2017 óta megtekinthető a São Pauló-i Egyetem Földtudományi Intézetének kiállításán, de komolyabb elemzés eddig nem készült róla. Egy a PLOS ONE tudományos folyóiratban a napokban megjelent tanulmányban az egyetem kutatói ezt a hiányosságot pótolták a nem mindennapi lelet részletes bemutatásával.

A szinte tökéletes állapotban fennmaradt fosszília. A csontok némileg szétszóródtak betemetődés előtt, de több, mint 90%-uk megvan. (Forrás: Beccari et al. 2021)

Az állatot a Tapejaridae kládhoz tartozó Tupandactylus genusba sorolták, azon belül is a kisebb példányokat magába foglaló Tupandactylus navigans faj egyedeként azonosították. Mivel a csontváz több, mint 90%-a épségben, ráadásul egyben, azaz artikuláltan fennmaradt, sőt, annak bizonyos részein még a lágyszövetek is megőrződtek, kijelenthető, hogy ez az eddigi legteljesebb Tupandactylus fosszília. A Tapejaridae-k között is komoly leletnek számít, hiszen a kínai Jiufotang Formációban fellelt rokonokon kívül többnyire csak részleges maradványok ismertek ebből a családból. Brazíliai viszonylatban pedig mindenképpen a legszebben fennmaradt pteroszaurusz kövületről van szó. A tanulmányt jegyző kutatók egyike úgy nyilatkozott, hogy bár sok kivételes, szép állapotban megőrződött pteroszaurusz leletet látott Brazíliából és más országokból is, ez a közel teljes, összefüggő példány a lágyrészek finom lenyomatával magasan viszi prímet – neki speciel egy lottó ötössel felérő izgalmat jelentett.

Mindehhez tudni kell, hogy a Tupandactylus navigans fajt első ízben 2003-ban írták le német és angol kutatók, ám ehhez akkoriban mindösszesen két részleges koponya fosszília állt rendelkezésre, semmi más. A hiányos leletek miatt maga a rendszertani besorolás is nehézkes volt: a T. navigans néhány évig a Tapejara genusba tartozott, majd egy revízió során 2007-ben a T. imperator fajjal együtt kapta meg új genus nevét. Az osztályozásával kapcsolatos bizonytalanságok is azt mutatják, hogy milyen nagy jelentősége van a most publikált teljes leletnek: ez teszi elsőként lehetővé, hogy a kutatók az állat testének többi részét is tanulmányozni tudják, és ezáltal képesek legyenek pontosítani a csoport rendszertani helyzetét.

A dinoszauruszok és a pteroszauruszok közeli rokonai voltak egymásnak, sorsuk szorosan összefonódott a földtörténet azon jó 160 millió évében, amelynek során egymás mellett éltek. Mintegy 230 millió évvel ezelőtt jelent meg mindkét csoport az élet színpadán és együtt tűntek el a kréta és a harmadidőszak határán végbemenő kataklizma során. Annyi különbség azért van, hogy a dinoszauruszok egy részének vérvonalát továbbvitték a madarak, míg a pteroszauruszoknak egyáltalán nincsenek ma élő leszármazottai. Így hát nincs más választásunk, mint a ránk maradt fosszíliák szóra bírása azzal kapcsolatban, hogy miként néztek ki, hogyan éltek ezek a mai szemmel különös és egyre inkább úgy tűnik, rendkívül változatos kládot alkotó állatok. Pteroszauruszok fosszíliáira márpedig meglehetősen ritkán bukkannak az őslénykutatók. Ennek legfőbb oka, hogy ezeknek az élőlényeknek a röpképességéhez a természetes szelekció idővel egyre könnyedebb, üreges csontokat biztosított – épp úgy, mint ahogy ma a madaraknál tapasztalhatjuk. Ezek a csontok aztán jóval hamarabb elenyésztek, mint hogy a különféle üledékek védelmezőn maguk alá temették volna őket. Így hát minden egyes – többnyire töredékesen és szórványosan előkerülő – repülő hüllő csont rendkívül szerencsés lelet. Azok, amelyek előkerülnek, főként valamilyen sós- vagy édesvízi környezethez, és az ezzel összefüggésben lévő gyors betemetődéshez köthetők. A különösen szerencsés lelőhelyek esetében pedig az egykori aljzaton – tenger- vagy tófenéken, esetleg folyómederben – még az oxigénhiány is elősegíthette, hogy a maradványok lassabban váljanak a bomlás martalékává.

A Tupandactylus navigans digitális rekonstrukciója az újonnan leírt példány alapján. (Forrás: Beccari et al. 2021)

A brazíliai Araripe-medence területe, amely ma egy száraz és kietlen sivatag, a kréta időszak második felében sós lagúnák otthona volt. A lagúnák üledékéből az évmilliók során a solnhofeni litográf palához hasonló, vékony lapokra hasítható mészkő képződött, amelyből gyakorta kerülnek elő az egykori élővilág elemeinek tökéletes épségben konzerválódott lenyomatai. Úgy lehet lapozni ezeket a palarétegeket, mintha a medence régmúltjának történelemkönyvét olvasgatnánk. A fauna minden szintje képviselteti magát ezekben a képződményekben: rovarok, pókok, halak, kétéltűek, dinoszauruszok és egyéb őshüllők egész sereglete került már itt napvilágra a terület kutatástörténetének elmúlt 200 évében. Repülő hüllők tekintetében pedig valóságos nagyhatalomnak számít a Crato Formáció. A mindmáig világszerte összesen megismert 110 pteroszaurusz fajból 27 ebben a régióban is megtalálható!

Amikor a mostani tanulmány fő szerzője, Victor Beccari elsőként szemügyre vette a lélegzetelállító fosszíliát, elsőként a koponya tetején elhelyezkedő, a fej hosszának legalább háromnegyedét kitevő hatalmas taréjszerű képleten akadt meg a szeme. Olyan aránytalanul nagy, mint egy páva farka. Azokat az őslénykutatókat, akik 2003-ban leírták a Tupandactylus navigans fajt, ez a taréj egy szörfvitorlára emlékeztette, amely talán repüléskor az állatot az optimális aerodinamikai feltétekhez segíthette. Hogy ez az elméletük helyt álljon, az állat testét rövid nyakkal és a nyaki csigolyákat összezáró csontízületekkel képzelték el. Mivel a koponyán kívül más fosszília nem állt a rendelkezésükre, könnyedén játszhattak a képzeletükkel.

Most azonban más volt a helyzet: ott hevert a szakértők előtt a teljes állat, kitűnő állapotban! A kutatócsoport mindenképpen arra is ki akarta használni ezt a lehetőséget, hogy mélyebben megvizsgálja a Tupandactylus repülési képességét. Létrehozták a csontváz háromdimenziós modelljét, az alapkőzet által rejtett részeket és a csontok belsejét pedig komputertomográfiás (CT) eljárással tették láthatóvá. Ennek eredményeként azt sikerült megállapítani, hogy a Tupandactylus navigans hosszú nyakkal, hosszú lábakkal és ezekhez képest feltűnően rövid szárnyakkal rendelkezett. Ezek a jegyek arra utalnak, hogy az állat vélhetően jobb volt a négy végtagon járásban, mint a repülésben. Mindezek mellett a koponya óriási taréj-szerű dísze – amely ennek fényében leginkább a szexuális figyelemfelkeltés célját szolgálhatta – nagy valószínűség szerint tovább korlátozta a hüllő röpképességét. Elképzelhető, hogy kisebb távokat képes volt repülni, mondjuk ha egy ragadozó elől hirtelen el kellett menekülni, de hosszú utakra feltehetőleg nem volt alkalmas ez a testfelépítés.

A Tupandactylus imperator rekonstrukciója. Méretarányként a Homo sapiens egy kifejlett nőstény egyede látható. (Művész: Mark P. Witton)

A koponya és a rajta lévő fejdísz alaktani bélyegei alapján a tanulmány szerzői kitértek még egy másik érdekes kérdésre is. Ugyanerről a lelőhelyről, azonos idejű képződményekből – ahogy azt fent már említettem – ugyanennek a genusnak egy másik faja is előkerült, amelyet – nagyobb méretei miatt - Tupandactylus imperator-nak neveztek el még annak idején. Érdekes módon ezt a másik, még nagyobb fajt, mint ahogy a navigans-t eleddig, szintén csak koponya maradványokból ismerjük. Nincs tehát információnk arra vonatkozóan, mennyiben hasonlít az állat többi testtája a kisebb rokonéhoz. A jövő zenéje, hogy ha valamikor sikerül egy T. imperator csontvázat is feltárni (vagy valamelyik csempész kamionról leszedni), minden bizonnyal rendkívül izgalmas munka lesz a szakemberek számára egy összehasonlítást végezni a két faj attribútumaival kapcsolatban. Ki tudja, még az is kiderülhet, hogy a T. navigans és a T. imperator nem két külön faj, hanem ugyanazon faj hím és nőstény egyedei.

Források:

• A szerzők sajtóközleménye a Phys.org-on
• Priyanka Runwal cikke a National Geographic-en
• A szerző Twitter bejegyzése
• Beccari V, Pinheiro FL, Nunes I, Anelli LE, Mateus O, Costa FR (2021) Osteology of an exceptionally well-preserved tapejarid skeleton from Brazil: Revealing the anatomy of a curious pterodactyloid clade. PLoS ONE 16(8): e0254789. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0254789
• Mark P. Witton: Pterosaurs. Princeton University Press, 2013.
• www.pteros.com

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Bámulatosan szép állapotban maradt fenn egy közel 50 millió éves rovar fosszíliája az amerikai Green River Formáció eocén rétegeiben. Bár a Denveri Természettudományi Múzeum kiállításán már 1995 óta megtekinthető, Frank Krell és Francesco Vitali csak a napokban jelentették meg hosszas kutatómunkájuk után született tanulmányukat erről a csodaszép ősmaradványról. A rovar a békalábú levélbogárfélék közé tartozik, ezen a csoporton belül pedig nem csak új fajba, de új nembe (genusba) is sorolták. Így lett a neve Pulchritudo attenboroughi, magyarra fordítva ’Attenborough szépsége’. Fajnevét természetesen – mint ahogy már oly sok újonnan felfedezett élő és kihalt élőlény – a híres brit természetfilmesről, Sir David Attenboroughról kapta, a szerzők bevallása szerint tiszteletük jeléül, hiszen ha a legendás naturalista műsorai nem lettek volna, ők sem biztos, hogy természettudományos pályára lépnek. Genus-nevére szintén rászolgál, hiszen a szakemberek egybehangzó véleménye alapján a példány a legkivételesebb megtartású rovarfosszíliák közé tartozik: még szárnyának egykori mintázata is jól kivehető a finom palás kőzet felületén. A cikk szerzői szerint ennek oka az lehet, hogy a kutikula különböző színű, azaz eltérő pigment tartalmú területei vastagságukban is különbözhettek, így a lenyomaton a mintát képviselő vastagabb régiók egy sötétebb elszenesedett bevonattá alakultak át az idők során.

 Pulchritudo attenboroughi (fotó: Frank Krell)

A bogarak rendkívül masszív kis teremtmények amíg életben vannak. Ám amint elpusztulnak, aránylag rövid idő alatt destabilizálódnak és esnek apró darabokra. A földtörténet távlataira szóló fennmaradás szempontjából ez nem jó hír, hiszen a fosszilizálódásra a legjobb esélyt általában a vizes életterek adják, a bogarak pedig a víz felszínén úszva még könnyebben szétesnek. Mire elérik a betemetődésre alkalmas aljzatot, teljesen széthullanak. Épp ezért szenzációs ez a lelet. A rovarfosszíliák zömét egyedülálló szárnyak vagy azok apró darabjai jelentik, a teljes egészében fennmaradó rovarok általában meglehetősen ritkák.

 A Green River Formáció egykori élővilága (Julius Csotonyi alkotása)

Szerencsére elvétve találunk a Földön olyan földtani képződményeket, amelyek létrejöttekor a különféle környezeti hatások megfelelő kombinációja gyorsabb betemetődést eredményezett, és a fosszíliák szerencsésen kibírták a felszínformáló erők sokmillió éves játékát is. Ilyenek azok a mai Egyesült Államok területén Colorado, Wyoming és Utah államokban található kőzetrétegek is, amelyek a környékükön napjainkban hömpölygő folyó után a Green River Formáció nevet kapták. Ezt a vidéket az apró bogár kövületét rejtő kőzet létrejöttének idején, az eocén korban már a fiatal Sziklás-hegység láncolata uralta, a hegyek között megbújva pedig tavak rendszere terült el, lenyűgözően változatos élővilággal. A tavak mélyén oxigénhiány lépett fel, ami megkímélte a fenék iszapjába süllyedő állati és növényi maradványokat a különféle baktériumoktól és egyéb dögfaló szervezetektől. A nem mindennapi körülményeknek köszönhetően ezekben a rétegekben kivételesen sok élőlény fosszíliája maradt fenn az utókor számára, elképesztően finom részletekkel. Nem csak az édesvízi, de a környező szárazföldeken élő létformák tóba sodródó maradványai is tanulmányozhatók. Így a hal- és rájafélék, valamint krokodilok mellett előkerülnek itt az egykori madarak, denevérek, nagyobb emlősök is, az egyik első főemlős, a Notharctus maradványát pedig szintén ez a kőzet rejtette.

Forrás:

Frank‐Thorsten Krell et al, Attenborough's beauty: exceptional pattern preservation in a frog‐legged leaf beetle from the Eocene Green River Formation, Colorado (Coleoptera, Chrysomelidae, Sagrinae), Papers in Palaeontology (2021). DOI: 10.1002/spp2.1398

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Napra pontosan negyed évszázaddal ezelőtt történt, hogy a Gerecse-hegységben, a Nagy-Pisznice északi oldalában lévő, közel száz éve felhagyott kőfejtők egyikében a meredek vörös mészkő szirtek tövénél felhalmozódott törmelékben furcsa kődarabokra lettem figyelmes. Ekkor mindösszesen tizenhat éves voltam, ám néhány éves kövületgyűjtői tapasztalat azért állt már mögöttem. Ennek köszönhetően nagyjából tisztában voltam azzal, hogy a Gerecse jura időszaki rétegeiben milyen élőlények maradványaira lehet számítani. Gyakran húztam túrabakancsot és jártam az erdőket-hegyeket, hogy a megfelelő helyeken a százmillió évekkel ezelőtti tengeri élővilág megkövült maradványait kutassam. A jura rétegekből itt leggyakrabban a mai tintahalak ősi rokonai, a külső vázzal rendelkező ammoniteszek változatos díszítettségű kőbelei kerülnek elő, de előfordulnak más gerinctelen állatok, csigák, pörgekarúak, nautilusok is. A fent említett különös darabok, amik az augusztusi naptól forró meddőhalom tetején hevertek, semmi ilyesmire nem hasonlítottak. Egyikük egy 4-5 cm hosszú, felső ötödében fekete redőzött kéreggel bevont, görbe szarv alakú apróság volt, a másik pedig egy 10-12 cm-es, amorf keresztmetszetű, felső harmadában enyhén íves, hosszúkás kövület, amelynek színe a beágyazó kőzetéhez hasonlított, de törési felülete fehér színű szivacsos mintát mutatott.

A gerecsei őskrokodil első megtalált darabjai, egy fog és két töredékes borda (fotó: Fitos Attila)

...és ugyanezek évekkel később, kipreparálva a Magyar Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárában (fotó: Ősi et al. 2018)

Mint később kiderült, egy hatalmas jura időszaki, 180 millió éves tengeri krokodil kitűnő állapotban fennmaradt foga és bordatöredékei hevertek a törmelékkel borított lejtőn.

A felfedezés hírét elsőként a tapasztalt lábatlani kövületvadásszal, Sirányi Zoltánnal osztottam meg, aki nemcsak az előzetes meghatározásban, de az egykori állat maradványainak többi részét rejtő vöröses gumós mészkőréteg beazonosításában, valamint később a feltárásban és a preparálásban is felbecsülhetetlen segítséget nyújtott, amelynek következtében egy világszinten is páratlan őslénytani lelettel gazdagodott a tudomány. Végül a Szabó Istvánnal és Szabó Zoltánnal immár négy fősre bővült csapatunk a Magyar Állami Földtani Intézet engedélyével, Dr. Kordos László szakmai támogatása mellett végezhette el a leletmentés aprólékos munkáját.

Helyszíni szemle a feltárás megkezdése előtt. A képeken a krokodil falból kiálló bordáinak fosszíliáit Sirányi Zoltán mutatja (fotó: Fitos Attila)

A feltárás eredményeként egy közel 5 méter hosszú ősi krokodilféle megkövült csontváza került a Magyar Természettudományi Múzeum őslénytani gyűjteményébe. Az egyes végtagelemek, csigolyák és állkapocs csontok mellett szerencsés módon fennmaradt az állat szépen díszített háti és hasi páncéljának néhány csontlemeze is.

A krokodil maradványait rejtő gerecsei vörös mészkő egy réges-régen eltűnt tenger aljzatának emléke. Főként a tenger mélyére lehullott apró mészvázas élőlények maradványaiból képződött ez a kőzet, vörös színét pedig, ami miatt az ilyen típusú képződményeket a szaknyelv ammonitico rossonak hívja, az aljzaton kicsapódó vas-oxid (hematit) ásványszemcséinek köszönheti. A mészkőben váltakozó mértékben fennmaradtak az agyagos tengerfenék ásványai is, amitől a képződmény bizonyos rétegei morzsalékosabbak. Ez a kőzettípus sok helyen jellemzi a Dunántúli-középhegység jura időszaki rétegeit, ami a földtörténet középkorán belül a nagyjából 200 millió éve kezdődő, és 145 millió évvel ezelőtt véget érő, 55 millió éves periódust öleli fel. A dekoratív, díszítőkőnek is kiváló mészkövet már a római idők óta bányásszák – ennek varázslatos hangulatú, elhagyott kőfejtők a szemtanúi szerte a hegység területén. Tudományos igényű kutatásokat közel 200 éve végeznek rajta a szakemberek, nem csak a Gerecsében, de a hasonló földtani képződményekkel rendelkező Bakony-hegységben is. Mindezek ellenére 1996-ig nem került elő hazánk területéről a jura időszakból egyetlen gerinces testfosszília sem. Ennek az ammonitico rosso esetében a fő oka, hogy ez a típusú kőzet a partoktól távol, nyugodt aljzaton képződött, ahova nem jutottak el a heves tengeráramlatok, így az elhullott állatokat rendkívül lassan temette be az üledék. A különféle lebontó szervezeteknek és dögevőknek ezért bőven jutott ideje arra, hogy a természet törvényeinek megfelelően mindent hasznosítsanak. A lassú betemetődés eredménye egyébként a helyi lelőhelyek jura ősmaradványainak többségén jól látszik: szinte minden ammonitesz kőbél "egyoldalas", csak az a fele maradt fenn, amely némileg belesüppedt a tengerfenék iszapjába, a kiálló részek a hosszú-hosszú idő alatt feloldódtak, eltűntek.

A gerecsei őskrokodil maradványai a róla szóló 2018-as tanulmány sajtótájékoztatóján (fent, fotó: Nagy Attila Károly - Index.hu). Alatta a krokodil előkerült csontjainak anatómiai helyzete egy másik, hasonló korú tengeri krokodil csontváz-rekonstrukciós ábráján bemutatva. A teljes csontváz kb. 30-40%-a maradt fenn az utókor számára, ami közel 200 csontot, fogat és páncél elemet jelent. Mindez egy alig 2 négyzetméteres rétegfelületen feküdt, enyhén szétszóródva.

Kész csoda tehát, hogy ilyen körülmények között mégis épségben, és ami még fontosabb, egy csupán néhány négyzetméteres területen szétszóródva, egyben fennmaradhatott egy ilyen hatalmas állat csontvázának maradványa.

A gerecsei őskrokodil teljes körű tudományos leírására 2018-ban került sor, végül a kutatást végző szakemberek, Ősi Attila, Mark T. Young, Galácz András és Rabi Márton egy új tanulmányban ismertették munkájuk eredményét egy rangos amerikai szakfolyóirat hasábjain.

A szakértők elmondása alapján az állat a földtörténeti középkorban élt tengeri krokodilfélék Thalattosuchia nevű rendjébe tartozott: ez volt az a csoport, amely a Crocodylomorphák közül elsőként alkalmazkodott a tengeri életmódhoz. Legközelebbi rokona valószínűleg az eddig Nyugat-Európa kora-jura képződményeiből ismert Pelagosaurus volt, de a páncélzat, a medencecsont, az alsó állkapocs és a fogak alaktani jegyei alapján végül nem csak egy új fajba, de új nembe is sorolták – így kapta a Magyarosuchus fitosi nevet.

A Magyarosuchus fitosi rekonstrukciós grafikája, alkotója Szabó Márton biológus, paleontológus.

A legjelentősebb tudományos eredmény a lelettel kapcsolatban azonban annak felismerése, hogy a Magyarosuchus a krokodilok tengeri életmódhoz történő alkalmazkodásának egy olyan átmeneti alakja volt, amelynél egyszerre tanulmányozhatók a szárazföldi és a vízi életmódra jellemző anatómiai jegyek. Ezek a tulajdonságok összességében arra engednek következtetni, hogy a krokodilok evolúciójának korai szakaszában végbement első tengeri életmódhoz való alkalmazkodás részleges volt: míg egyes testtájak (járásra alkalmas végtagok, masszív páncélzat) még szárazföldi őseikre emlékeztetnek, addig más tulajdonságok (pl. megnyúlt koponya, farokuszony) már az úszó életmódot támogatják. Az állat minden bizonnyal ügyesen mozoghatott a szárazföldön, ám élete java részét feltehetően a nyílt tengerben, vízi ragadozóként élte. Ehhez az elmélethez jól illik a Gerecse helyén a jurában elterülő tenger ma ismert ősföldrajzi képe.

Az állat megkövesedett csontjai mellett számos kitűnő állapotban megőrződött hát- és haspáncél is a leletegyüttes részét képezte. A tengeri krokodiloknál a páncél elemek a szárazföldi életmód reliktumai, hiszen ezek a nehéz osteodermális lemezek a tengeri életmód során hátrányt jelentenek, és a későbbi fajoknál egyre kevesebb is lett belőlük (fotó: Ősi et al. 2018)

Az egyik legfontosabb és egyben a legszebb állapotban fennmaradt csont az állat bokájában található ugrócsont (astragalus). Ennek morfológiája egyértelműen a szárazföldi krokodilok azonos csontjának jellemzőivel bír, tehát a tengeri élőhely ellenére a krokodil rendszeresen mozgott szárazföldi területen is (fotó: Ősi et al. 2018).

A Magyarosuchus kora

180 millió év felfoghatatlan idő, még annak ellenére is, hogy a földi élet teljes története összességében mintegy négymilliárd évet ölel fel.

A gerecsei őskrokodil idejében, a dinoszauruszok uralmáról ismert jura időszak korai szakaszában a Föld teljesen más képet nyújtott, mint ma. A földrészek ekkor még nem szakadoztak fel, de az egykori gigantikus őskontinens, a Pangea szétnyílása az északi Laurázsiára és a déli Gondwanára már elkezdődött. Ennek a két masszívumnak a találkozásánál helyezkedett el a hatalmas ősóceán, a Tethys. A hazánkban található jura időszaki üledékes kőzetek ennek az óriási víztömegnek az északnyugati részén, nagyjából a mai Ráktérítő magasságában képződtek.

A Föld kontinenseinek elhelyezkedése a gerecsei őskrokodil idejében, azaz nagyjából 180 millió évvel ezelőtt, a jura időszak toarci korszakban. A Gerecse-hegység üledékgyűjtőjének helyét a piros csillag jelzi. (forrás: Wikimedia Commons)

Ha lenne időgépünk, és vissza tudnánk menni ilyen sokat az időben, akkor egy jura időszaki kiruccanás során egyáltalán nem lenne szükségünk nagykabátra: ezidőtájt ugyanis szinte az egész bolygón kiegyenlítetten meleg, nedves szubtrópusi éghajlat uralkodott, jégsapkák sem voltak a sarkokon. Ennek megfelelően a tengerszint magassága jóval nagyobb lehetett a mainál. Karórát is felesleges lenne vinnünk, mivel egy nap csupán 23 órából állt, míg egy év valamivel hosszabb, 385 napos volt. Nagyon sok dolgot feleslegesen keresnénk, például a ma ismert hatalmas lánchegységek ekkor még nem léteztek, mint ahogy hazánk, a Kárpát-medence sem. Ez utóbbi csak akkor jött létre, amikor a Tethys bezáródott, és az azt két oldalról határoló eurázsiai és afrikai kőzetlemez összeütközésével felgyűrődtek az Alp-Kárpáti hegyláncok. Ugyanígy számos növény- és állatfajjal sem találkozhatnánk. A mai flóra legnagyobb részét alkotó, és a virágos növényeket szintén magukba foglaló zárvatermők még nem jöttek létre, inkább főként harasztok, zsurlók, valamint páfrányok uralták a tájat, a fák a fenyőkhöz hasonló nyitvatermők közül kerültek ki. A szárazföldi állatok közül az emlősök apró, cickányszerű ősei a dinoszauruszok árnyékában élték rejtőzködő életüket, a madarak pedig még sehol sem voltak. Az ő helyüket a levegőben, mint ahogy a földön és a tengerben is, a hüllők képviselői töltötték be. A szárazföld igazi urai ebben az időben a mindenki által jól ismert dinoszauruszok voltak. A tengerekben a legváltozatosabb állatcsoportot a mai tintahalak és polipok mára régen kihalt ősi rokonai, az elképesztő formagazdagságú külső aragonit vázzal rendelkező Ammonoideák sereglete adta, a nagy gerinces ragadozók pedig mind hüllők, plezioszauruszok, ichthyoszauruszok és tengeri krokodilok voltak.

A jura időszak tengeri élővilágának illusztrációja (forrás: www.magyardinoszaurusz.hu)

Ezen kortársak néhány képviselője a gerecsei őskrokodillal együtt aludta örök álmát a vörös mészkőbe zárva. A rétegekből a Magyarosuchus mellett különféle ammoniteszek kerültek elő, illetve egy másik, ma élő rokonokkal is büszkélkedő külső vázas fejlábú, egy nautilusz szintén tagja volt a 180 millió éves sírközösségnek.

A gerecsei őskrokodillal kapcsolatos tanulmány ingyenesen letölthető ezen az oldalon.

A fosszília-együttest a budapesti Magyar Természettudományi Múzeum állandó kiállításán tekinthetik meg az érdeklődők.

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

A világon a mai ismereteink szerint valaha létezett legnagyobb méretű teknős a kréta időszak végén, nagyjából 75-80 millió évvel ezelőtt élt Archelon. 
Az óriási hüllő élőhelye a mai Egyesült Államok területét ekkoriban észak-déli irányban keresztülszelő hatalmas beltenger volt, táplálékát pedig, amely főként puhatestűekből és rákokból állt, a tengeraljzat közelében lassan mozogva cserkészte be.
A képen látható példány a genus Yale Egyetemen őrzött holotípusa, azaz ez alapján írták le magát a nemet és a fajt annak idején, még 1895-ben. A legelsőként felfedezett fosszília koponyája hiányzott, de két évre rá előkerült egy másik példány is, immár a fejhez tartozó csontokkal együtt.
Évtizedeken át maga a holotípus volt a legnagyobb méretű Archelon példány, egészen a hetvenes évekig, amikor Dél-Dakotában megtalálták a később Brigitta névre keresztelt állat 4 méter hosszúságot is meghaladó fosszíliáját.

A legszebb az egészben pedig az, hogy ez a kivételes lelet nekünk, magyaroknak is elérhető közelségben van: Brigitta a Bécsi Természettudományi Múzeumban került kiállításra, és látogatható a mai napig!

A kép forrása: Frederic A. Lucas - "Animals of the past" - Wikipedia

Az állatok különféle vázelemei, csontjai, héjai, esetleg páncélelemei aránylag sokáig fennmaradnak azok tulajdonosainak elhullását követően is, így jóval nagyobb eséllyel őrződnek meg az élővilág történelmének évmilliós távlataiban, mint a lágy részek. A puhább szövetek fosszilis maradványainak felfedezése viszont annyira ritka eseménynek számít, hogy az őslénytan eredményeit számon tartó közönség számára egy-egy ilyen lelet publikálása általában valóságos szenzációt jelent. Szerencsére a földtörténet szinte minden időszakára jut azért néhány kivételes lelőhely bolygónkon, ahol a különféle környezeti hatások megfelelő kombinációjának hála az átlagosnál gyakrabban kerül elő az élőlények lágy részeiről is árulkodó maradvány. Azonban ezeknek a különleges helyeknek a száma mégiscsak elenyésző.
Az ilyen egyedülálló, szaknyelven lagerstättének is nevezett lelőhelyek közé tartozik az Amerikai Egyesült Államok Illinois államában található Mazon Creek Formáció is, amelynek 310 millió éves üledékes kőzeteiben egy akkoriban itt kanyargó folyó deltatorkolatának ősi élővilága alussza örök álmát. A körülmények itt úgy alakultak, hogy az elhullott növények és állatok bomlása során felszabaduló szén-dioxid az aljzat iszapjában kioldódott vas-oxiddal egyesülve vas-karbonáttá alakult, ami az élőlények maradványai köré kemény sziderites gumókat hozott létre. Ezek a gumók aztán a továbbiakban egyfajta légmentes koporsóként védelmezték a fosszíliákat, megőrizve sok-sok élőlény lágytestének legapróbb részleteit is. A formáció egyik legismertebb ősmaradványa a rejtélyes, rendszertani helyzetét tekintve máig megfejtésre váró Tullimonstrum, amely egyben Illinois állam hivatalos fosszíliája is (igen, az USA-ban ilyen is van!).

A Mazon Creek Formációból előkerült tőrfarkú rák-féle, az Euproops rekonstrukciója (alkotó: Andrew Kerr, forrás: DeviantArt)

A Geology tudományos folyóirat hasábjain tegnap megjelent egy tanulmány, amely egy innen, a Mazon Creek lagerstätte rétegeiből előkerült mindössze pár milliméteres, de annál jóval nagyobb jelentőséggel bíró tőrfarkú rákféle maradványaival kapcsolatos eredményeket teszi közkinccsé.

Hogy mitől jelentős? Nos, a vas-oxidos aljzat különleges körülményeinek köszönhetően ezúttal a lágyszövetek között fennmaradtak az állat központi idegrendszerére utaló nyomok is! Ráadásul a nem mindennapi lelet nem csak az ízeltlábúak idegrendszerére vonatkozó evolúciós változásokkal kapcsolatban hordoz új információt a tudomány számára, hanem az idegpályák megőrződésének egy eddig kevésbé ismert módja miatt a lágyszövetek fosszilizálódását kísérő fizikai és kémiai folyamatokra vonatkozó eddigi ismeretekhez is hozzájárul.

Miért fontos?

Az a kevés, amit az ősi ízeltlábúak központi idegrendszeréről tudunk, a vizsgálható kövületeket tekintve többnyire két forrásból táplálkozik. Egyrészről borostyánkő zárványokból, tehát az egykori fák gyantájába ragadt ízeltlábúak maradványaiból, másrészt a kambrium során keletkezett Burgess-pala típusú kőzetrétegek páratlan állapotban fennmaradt leleteiből.
A borostyánkő fogságába esett rovarok és egyéb ízeltlábúak maradványai sok esetben az egykori élőlény minden porcikájának legapróbb részleteit is látni engedik (erről érdemes blogunk egy korábbi cikkét is elolvasni), a legújabb technológiával pedig a kívülről nem látható idegrendszer elemei is kifogástalanul tanulmányozhatók.
Azonban ami az állattörzs teljes időskálájának lefedését illeti, az ízeltlábú zárványok vizsgálatának lehetőségei korlátozottak: a legkorábbi ilyen lelet a földtörténeti középidő triász időszakából származik, azaz “mindössze” 230 millió éves. Ez hatalmas idő, de a csoport 540 millió éves történelmének mégis csak kevesebb, mint a fele.

Egy százlábú és egy hangya, 23 millió éves mexikói borostyánkőben (fotó: Greg Edgecombe, forrás: Russell D.C. Bicknell et al)

A lágyrészeket finom elszenesedett hártyaként bámulatos részletességgel konzerváló kambriumi Burgess-pala típusú rétegek már jóval idősebbek, körülbelül 500-520 millió évesek. Ezekkel a maradványokkal az ízeltlábúak evolúciójának legkorábbi szakaszába nyerhetünk bepillantást.

Egy kambriumi ízeltlábú, a kínában Burgess-típusú szelvényből előkerült Chengjiangocaris kunmingensis kitűnő állapotú fosszíliája és idegrendszerének rekonstrukciója (illusztráció: Javier Ortega-Hernández, forrás: Russell D.C. Bicknell et al)

Az újonnan bemutatott karbon időszaki tőrfarkú lelet pedig a rendelkezésre álló két kor közé esik, így egy mindeddig ilyen szempontból még feltérképezetlen időszakkal kapcsolatban juthatunk új információkhoz.

A kövület másik jelentősége, hogy a lágyrészek megőrződésének egy eddig ismeretlen mechanizmusára világít rá. A vizsgált tőrfarkú rák példány, amely egyébként a kizárólag a karbonból ismert Euproops danae fajhoz tartozik, ugyanolyan sziderites konkrécióban fosszilizálódott, mint a Mazon Creek egyedülálló kövületeinek többsége.
Annyi az újdonság, hogy ennél az Euproops példánynál a központi idegrendszer elemeinek anyaga egy fehér színű agyagásvánnyal, kaolinittel cserélődött ki. Egészen pontosan a lágyrészek eltűnése után keletkező üres teret töltötte ki ez az anyag utólag, így maradhatott fenn annak formája. Tulajdonképpen az a szerencsénk, hogy az utólagosan benyomuló anyag színe ennyire eltér a bezáró kőzet színétől, máskülönben nehezen lettek volna képesek a kövületet vizsgáló szakemberek felismerni, vizuálisan elkülöníteni ezeket a szerveket a többi lágyszövettől. 

A vizsgált fosszília és a szóban forgó, kaolinittal kitöltött központi idegrendszer közeli képe, valamint rekonstrukciós ábrája (forrás: Russell D.C. Bicknell et al)

A harmadik pont, amire a tanulmány kitér a lelet kapcsán, az a tőrfarkú rákfélék evolúciójához köthető érdekes megfigyelés. Ha visszaemlékezünk az iskolai biológia órákra, talán beugrik, hogy a tőrfarkú rákokat gyakran emlegették, amikor az élő kövületekre kellett példákat felhozni. És valóban, vannak olyan fajaik, amelyek lényegi tulajdonságaikat tekintve zavarba ejtően változatlanok maradtak hosszú évszázmilliók során. A tőrfarkú félék tágabb értelemben vett csoportja, a Xiphosura osztály fosszilis fajai azonban morfológiai és ökológiai szempontból is jelentős változásokon estek át és komolyan diverzifikálódtak hosszú történetük során.
Ennek ellenére az az összehasonlító vizsgálat, amit a tanulmány szerzői végeztek a szóban forgó maradvány és a ma élő tőrfarkú rákfélék központi idegrendszere kapcsán, azt mutatja, hogy komolyabb változás nem történt ezekben a szervekben az eltelt 310 millió év alatt. Morfológiai szempontból a karbon időszaki maradványon vizsgálható elemek, azaz az idegpályák szemhez és végtagokhoz vezető pályái, valamint a nyelőcső felé vezető pályák a fosszilis és mai állatoknál is alapvetően a ma élő rokonokéval azonos jellemzőket mutatnak.

 ***

Források:

• Russell D.C. Bicknell et al, Central nervous system of a 310-m.y.-old horseshoe crab: Expanding the taphonomic window for nervous system preservation, Geology (2021). DOI: 10.1130/G49193.1
• A Phys.org híradása a tanulmányról

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

A legutóbbi Jurassic Park mozifilm, a Jurassic World: Bukott birodalom 2018 júniusában érkezett a mozikba, a következőre, a Jurassic World: Világuralomra pedig még 2022 júniusáig várni kell. Ugyanazon a nyáron, amikor a legutóbbi rész megjelent, elkezdett terjedni az interneten az az információ, hogy az 1993-ban készült Jurassic Park filmbe eredetileg erdélyi dinoszauruszokat is terveztek. Többek között a Borsonline-on is megjelent egy cikk „Bejutott a Jurassic Parkba is a Magyarosaurus” címmel (ezen a linken érhető el).
Az írásban  az alábbiakat olvashatjuk báró Nopcsa Ferenc egykori paleontológusunkról: „Paleontológiai felfedezései olyannyira népszerűek, hogy a Jurassic Park előkészítése során Steven Spielberg Erdélybe küldte egy munkatársát, hogy informálódjon a báró által felfedezett kisebb fajokról.”
Később hasonló információ jelent meg a National Geographic Magyarország 2020. októberi számában, amelynek legutolsó oldalán egy rövid ismertető található báró Nopcsa Ferencről. A szövegben ez olvasható: „Ugyan mi köti össze Steven Spielberg amerikai filmrendező Jurassic Park című 1993-as kasszasikerét Jókai Mór 1860-ban írt klasszikusával, a Szegény gazdagokkal? (...) Steven Spielberg pedig azért küldte stábja tagjait az egykori Nopcsa-birtokra, hogy a Nopcsa Ferenc báró által felfedezett törpedinoszauruszok lelőhelyét tanulmányozzák.”
Továbbá ezt az információt később átvette a „Gondoltad volna?”, több ezres követő táborral rendelkező Facebook oldal is: „...Steven Spielberg pedig, amikor készítette a Jurassic Parkot, stábtagokat küldött az egykori birtokra, hogy azokat tanulmányozzák.” (a bejegyzés ezen a linken érhető el).
Mint Jurassic Park rajongó, megszámlálhatatlanul sokat olvastam illetve rengeteg videót láttam Spielberg klasszikusával kapcsolatban, de soha egyikből sem rémlett ez az állítás. Nagyon érdekelt, magamra vállaltam hát a feladatot, hogy utánajárjak a dolog eredetének.

Részlet az 1993-as Jurassic Park című filmből. Alan Grant karakterét Spielberg többek között a világhírű paleontológus, Jack Horner személyéről mintázta (forrás: jurassicworld.com)

Mivel angol nyelven sehol sem találni olyan írást, ahol az erdélyi dinoszauruszokat vagy Nopcsa Ferencet összefüggésbe hoznák a Jurassic Parkkal, ugyanakkor  több dokumentumfilmben is szerepelnek az Erdélyben - pontosabban a Hátszegi-medencében talált - dinoszauruszok, ezért elképzelhető, hogy ezek egyikével keverhették össze a Jurassic Parkot. Az első ilyen film a Paleoworld című, később az európai piacon Jurassica-ra, magyarul Ősvilágra keresztelt sorozat 3. évadának 12. része, amelynek címe „Dwarf Dinos”. Feltételezésem szerint ez volt a legfőbb gyanúsított, hiszen egyedül ebben van olyan felvétel, amelyben a terepen dolgoznak a kutatók, sőt még az egykori Nopcsa Kastély is szerepel benne. Ezt az epizódot 1996-ban mutatták be, nagyjából abban az évben, amikor a 2. Jurassic Park filmet, az Elveszett Világot forgatták. A másik két dokumentumfilm epizód, a 2003-ban megjelent Dinosaur planet „Pod’s travel” című része és a 2011-ben bemutatott Planet dinosaur „The Great Survivals” rész is inkább csak animációs dinoszauruszokat vonultat fel. Létezik még a National Geographic által 2015-ben készített Top 10 Biggest Beasts Ever (Ősállatok top 10-e) című is, amelyben szerepel a szintén itt felfedezett Hatzegopteryx thambema nevő repülő őshüllő, de ez a faj nem köthető Nopcsa Ferenc kutatásaihoz.

A nyomozás kezdéseként megkerestem a fent említett cikkek íróit, hogy rákérdezzek az információjuk eredetére. A National Geographic magazin szerkesztősége adott is egy linket egy Albániáról szóló bloghoz (tudni illik Nopcsa Ferenc nagyon sok időt töltött Albániában). Egy 2016-ban „A magyar őslénykutató, aki majdnem Albánia királya lett” címmel a blogon megjelent írásban ez a mondat hangzik el: „Ezért történt, hogy Steven Spielberg a Jurassic Park forgatásához személyes megbízottját küldte Hátszegre, hogy tudakozódjon a törpe dinoszauruszokról, amelyek keletkezéstörténetére, életformájára és kihalására Nopcsa Ferenc derített fényt.” (ezen a linken a teljes bejegyzés elolvasható).
Felvettem a kapcsolatot a blog írójával, de közben magam is kutakodtam a neten, így rátaláltam egy 2009-ben a Huszadik Század oldalán megjelent Cseke Gábor erdélyi költő által írt „Fatia Negra unokája (Báró Nopcsa Ferenc)” című bejegyzésre (ez az írás itt található).
Ebben a szövegben egy zárójeles mondatban ez hangzik el: „nem lehet véletlen, hogy világhírű filmje, a Jurassic Park forgatásához Steven Spielberg fontosnak találta személyes megbízottját Hátszeg környékére küldeni, tudakozódni a Hátszegi törpe dinoszauruszokról, amelyek keletkezéstörténetére, életformájára, kihalására a tudós Nopcsa derített fényt”.

Az Erdélyben található Hátszegi-medence egykori élővilága (az illusztráció Pecsics Tibor munkája, forrás: ttk.elte.hu)

A szerkesztőségtől érdeklődtem a forrásuk eredetéről, de sajnos nem kaptam választ. Viszont eközben kaptam egy e-mailt az Albániáról szóló cikk írójától, amelyben ugyanerre a 2009-es cikkre hivatkozott.
Mivel ez a 2009-ben írt cikk volt a legrégebbi a témával kapcsolatban, az íróhoz pedig semmilyen elérhetőséget nem találtam, úgy látszott, hogy itt véget érnek a nyomok. Próbálkoztam Nopcsa Ferencről, az erdélyi és a magyarországi dinoszauruszokról valamint a Jurassic Parkról szóló tudományos-ismeretterjesztő könyvekkel, illetve dokumentumfilmekkel is (az ide köthető könyvek és filmek listája a cikk végén található). Azt reméltem, hogy találok bennük olyan információ morzsát, amely alapján valamilyen irányban folytathatom a nyomozást, de nem volt ilyen.
Még a 2018-ban megjelent Vihar Erdélyben című történelmi regény írójával, Vakuya Norberttel is felvettem a kapcsolatot, de ő is csak az említett 2009-es cikket ismerte. (A szintén 2018-ban kiadott Báró Nopcsa Ferenc: a sárkányok magyar királya című életrajzi könyv szerkesztőjéhez Gyurkovics Györgyihez sajnos nem találtam elérhetőséget.) Később még azzal is próbálkoztam, hogy írjak a Universal Studios-nak ami a Jurassic Park franchise-t birtokolja (magának Steven Spielberg rendezőnek az elérhetőségét nem sikerült megtalálnom), bár semmilyen választ nem kaptam tőlük sem

Mígnem további netes keresgéléseim során végül mégis sikerült rábukkannom egy olyan írásra, amely közelebb vitt a megoldáshoz. Dévai EMKE füzetek 10.- A Nopcsa bárók nyomában, Schreiber Istvántól, amely 2011-ben jelent meg (ezen a linken megtekinthető).
A füzet legvégén ez a mondat olvasható: „Spielberg filmrendező, a Jurassic Park atyja is leküldte Dévára Jack Horner szaktanácsadót, hogy tudakozódjon részletesen a hátszegi törpe dinoszauruszok felől, a Discovery számára egy dokumentumfilm megvalósítása érdekében. Az időközben elkészült filmet azóta sikerrel be is mutatták.”
Habár a füzet nem jelöl meg forrásokat, ez az írás alátámasztotta azt a feltevésem, hogy az egyik dokumentumfilm elkészültét keverhették össze a Jurassic Parkkal. Ugyanis Dr. John Robert Horner (Jack Horner), aki a Jurassic Parkban Dr. Alan Grant karakterének alapjául is szolgált, valóban a Jurassic Park és Jurassic World filmek tudományos szaktanácsadója volt. Ugyanakkor akadt itt is egy gond: az általam feltételezett Paleoworld - Jurassica sorozat bár a Discovery channel tulajdona, Jack Horner sem az epizódban, sem a stáblistában nem szerepel. Ez továbbra sem hagyott nyugodni, ezért írtam a Dévai EMKE füzetek kiadójának, hogy az esetleges forrásokról érdeklődjek. Tőlük megtudtam, hogy a cikk írója sajnos már nincs közöttünk, és tudtukkal egyedül dolgozott, így sajnálatukra nem tudnak forrásokkal kisegíteni.

Jack Horner a 2019-es budapesti Brain Bar egyik előadójaként (forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)

Ezek után kikértem Dr. Ősi Attila véleményét, aki az ELTE Őslénytani Tanszékének a tanszékvezetője. Ő azt tanácsolta, hogy kérdezzem meg magát az érintettet, Dr. Jack Hornert. Illetve keressem még meg Dr. David Bruce Weishampelt is, akiről kevesebben tudják, hogy szintén tudományos szaktanácsadó volt a Jurassic Park film elkészítésekor. Egyébként a kelet európai dinoszauruszok szakértője, és számos alkalommal járt Hátszegen, valamint az említett Paleoworld epizódban is szerepel.
Megfogadtam a javaslatot és mindkét elismert paleontológust felkerestem e-mailen keresztül. Dr. David Weishampeltől sajnos nem kaptam választ, de nagy örömömre Dr. Jack Horner visszaírt a levelemre. Szeretném idézni a kérdésemre adott válaszát magyar nyelvre lefordítva:
„Nem, ez az információ nem helyes sem rólam, sem Spielbergről. Én nem jártam a Dévai múzeumban. Jártam Magyarországon és Romániában és gyűjtöttem dinoszauruszokat Erdélyben, de nem a film miatt.”
Azt hiszem ez a válasz teljes mértékben egyértelművé teszi, hogy nincs alapja annak, hogy erdélyi dinoszauruszokat terveztek volna a Jurassic Park filmekben bemutatni, és tovább erősíti azt a feltevésem, hogy a Paleoworld (Jurassica) dokumentumfilm epizódjának elkészülte indíthatta el ezt a történetet. De hogyan jött képbe az epizód elkészítésekor Dr. Jack Horner neve, ha valójában nem  szerepelt benne? Válaszként felmerült bennem, hogy talán Dr. David Weishampel nevét téveszthették össze vele, hiszen ahogy korábban említettem ő szerepelt az epizódban, és szintén szaktanácsadó volt a Jurassic Park esetében, viszont a nyilvános önéletrajza szerint 1996-tól a Dévai Múzeum munkatársa, így őt elég jól ismerhették a múzeum dolgozói (az önéletrajz itt érhető el).

David Weishampel az Iharkúti ásatáson Ősi Attilával, a Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció vendégeként 2002-ben (forrás: magyardinoszaurusz.hu)

Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy a Dévai EMKE füzeteket leszámítva az összes bejegyzés a 2009-ben megjelent, Cseke Gábor költő által írt cikket veszi forrásként. Minden bizonnyal lennie kellett egy közös eredetű forrásnak, amelyben összekeverték a dokumentumfilm címét a mozifilmével, illetve talán a két tudományos szaktanácsadó nevét is, majd az információk tovább torzultak. Az is világosan lekövethető, hogy a Jurassic Park egykori tudományos szaktanácsadójából hogyan lett a cikkek során a filmrendező személyes megbízottja, majd később egyenesen stáb tag.

Végezetül összegyűjtöttem még néhány érdekességet a Jurassic Park, Nopcsa Ferenc és az erdélyi dinoszauruszok kapcsolatáról, amelyek a következők:

• Rátaláltam egy másik dokumentumfilm sorozatra When dinosaurs ruled címmel, amit 1999-ben mutattak be. Ennek a „Birth of the giants” című epizódja az európai dinoszauruszokat mutatja be. Viszont Dr. Jack Horner ebben sem jelenik meg, Dr. David Weishampel igen, mivel az erdélyi dinoszauruszokhoz ugyanazokat a képsorokat használják fel újra, amik az említett Paleoworld (Jurassica) epizódban szerepelnek. Ráadásul eredeti nyelven a narrátor Jeff Goldblum, aki a Jurassic Park filmekben Ian Malcolm szerepét játssza.
• A Jurassic Park filmek nagy sikerű bemutatása után a Universal Studios és az Amblin entertainment (amit Steven Spielberg hozott létre) 1998-ban megalapította a Jurassic Foundation nevű nonprofit szervezetet, amely a mai napig támogatja a dinoszaurusz kutatásokat világszerte, köztük hazánkban és Romániában is. Az igazgató tagok között pedig ott van Dr. Jack Horner is.
• A Procompsognathus triassicus egy Németországban (Bajorországban) felfedezett dinoszaurusz, amely szerepel a Jurassic Park könyvekben és filmekben. A film szóróanyagaiban csak Compsognathus-ként szokott szerepelni, a rajongók pedig inkább Compy-ként ismerik. A Compsognathus habár hasonló nevű és kinézetű, szintén Bajorországban talált dinoszaurusz, mégis egy teljesen másik faj, a Compsognathus longipes. Annak ellenére, hogy nem csak a regényben, de Az elveszett világ: Jurassic Park című filmben is elhangzik a benne szereplő állat teljes neve, azaz a Procompsognathus triassicus, a filmben további segítségként pedig az 1913-as évszám is, mint a felfedezésének az éve, sokan keverik a két állatot. Még a Jurassic Park filmekről szóló hivatalosabbnak számító írások is, amely valószínűleg annak köszönhető, hogy az eredeti nyelven a színész kissé elharapja a szó elejét, és valóban Compsognathus-ként is érthető az, amit mond. Ugyanakkor a Compsognathus longipes egy korábban felfedezett faj, 1859-ben találták az első példányát. Mindenesetre ez utóbbinak a leleteit báró Nopcsa Ferenc is tanulmányozta, pontosabban az annak gyomortartalmaként megőrződött gyíkmaradványokat. Tehát a kutatásai valamilyen formában mégiscsak köthetőek a Jurassic Parkhoz.

***

Források:

Könyvek:

• Don Shay, Jody Duncan (1993) The making of Jurassic park, Boxtree
• Jody Duncan (1997) The making of The lost world: Jurassic Park, Ballantine Books
• Rob Desalle, David Lindley (1997) The science of Jurassic Park and The Lost World, or how to build a dinosaur, HarperCollins Publishers
• Főzy István (2000) Nopcsa báró és a Kárpát-medence dinoszauruszai, Alfadat-Press Nyomdaipari Kft., 2000
• Főzy István (2004) A Kárpát-medence dinoszauruszai, Focus Kiadó
• Főzy István, Szente István (2007) A Kárpát medence ősmaradványai, Gondolat Kiadó
• Főzy István, Szente István (2012) Ősmaradványok: a Kárpát-Pannon térség kövületei, GeoLitera
• David B. Weishampel, Coralia Maria Jianu (2011) Transylvanian dinosaurs, Johns Hopkins University Press
• Ősi Attila (2012) Dinoszauruszok Magyarországon, GeoLitera
• Ősi Attila, Makádi László, Botfalvai Gábor, Bodor Emese Réka (2015) A bakonyi dinoszauruszok csodálatos világa
• Thomas R. Holtz Jr., Michael Brett-Sureman (2015) Jurassic World: Dinosaur Field Guide, Random House Books for Young Readers

Filmek:

• Dinoszauruszok és vadászaik (2012)
• Magyarosaurus-Báró Nopcsa Ferenc nyomában (2017)
• Making the „Lost World” (1997)
• Return to Jurassic Park: Making Prehistory (2011)
• Spielberg (2017)
• The Making of „Jurassic Park” (1995)
• The Making of „Jurassic Park III” (2001)
• The real Jurassic Park (1993)
• The True Story-Jurassic Park (2010)

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Már több alkalommal is beszámoltunk az ősi cápákkal és csontoshalakkal kapcsolatban komoly tudással és eredményekkel rendelkező őslénykutató, Szabó Márton egy-egy munkájáról. A szakember kutatási területének egy része olyan földtörténeti időszakot érint, ahonnan hazánkban kifejezetten kihívás egy paleoichthyológusnak (őshal-kutatónak) vizsgálati anyagot szerezni. Annak ellenére, hogy a mezozoikum középső időszaka, a jura meglehetősen gazdag tengeri üledékes kőzetanyaggal és változatos faunával képviselteti magát a Kárpát-medence területén, a gerinces kövületek meglehetősen ritkának számítanak. Komoly érdeklődésre tart hát számot minden új publikáció, amely ebben a témában születik. Márton szerzőtársával, a hazai mezozoikum egyik legnevesebb szakértőjeként ismert Főzy Istvánnal ezúttal a cápák egy már régen kihalt, nem szokványos csoportjának képviselőit írták le a rangos német tudományos folyóirat, a Neues Jahrbuch für Geologie und Paläontologie hasábjain.

Engem pedig ismét az a szerencse ért, hogy a szerzőt egy interjú keretében kérdezhettem az új cikkről.

Ezúttal milyen állat maradványai kerültek publikálásra?

Az Asteracanthus nevű cápa Magyarország területéről előkerült fogmaradványait publikáltuk. Ezek a fogak nem épp klasszikus cápafogak, inkább hasonlítanak egy nagy ráncos mazsolára, mintsem cápafogra. Az Asteracanthus név nagyjából úgy fordítható le: „tüske csillagokkal”. Ez azért van így, mert először több tíz centiméteres, csillag-alakú foltokkal díszített úszótöviseket rendeltek ehhez a cápához, a fogakat csak később találták meg. Ilyen díszes úszótövisek egyelőre nem ismertek a hazai leletanyagokban. Ahogy bővült a paleontológusok tudása e cápákat illetően, kiderült, hogy az úszótövisek rendszertani jelentősége finoman szólva is problémás, ezért az Asteracanthus-fajok rendszertana ma a fogmaradványokon alapszik.

Egy mai bikafejű cápa alapján elképzelt Asteracanthus táplálékszerzés közben (Szabó Márton illusztrációja)

Hogyan kerültek a szóban forgó fosszíliák a látóteretekbe?

Három lelőhelyről kerültek elő a maradványok: Bakonycsernye (Tűzköves-árok), Hárskút és Siklós (Rózsabánya). Bakonycsernyéről hét, Hárskútról kettő, Siklósról pedig egy fog került elő, mindhárom leletanyag jura korú.

A bakonycsernyei fogakat Dorka István, Dunai Mihály és Pintér Zsolt találta a településtől délre található Tűzköves-árokban. A leleteket Dunai Mihály és Evanics Zoltán 2012-ben a 15. Magyar Őslénytani Vándorgyűlésen egy poszter formájában mutatták be az érdeklődő szakmai közönségnek, akkor Asteracanthus magnusként meghatározva. Ez a faj egyébként a génusz egy aránylag jól ismert faja.

A hárskúti fogakat Főzy István, a Magyar Természettudományi Múzeum paleontológusa fedezte fel, azaz „fedezte fel újra” egy Hárskút mellől származó, főleg fejlábú-ősmaradványokból álló leletanyag átvizsgálása során. A fogak Fülöp József és Kocsis Lajos Hárskút környéki kutatómunkálatai során kerültek elő még az 1960-as években.

A siklósi Rózsabányában előkerült fogat Bertalan Tamás találta. Ezt a nagy gonddal kipreparált példányt Tamás még 2018-ban mutatta meg nekem, mikor egy alkalommal nála jártam.

Hol és hogyan élt az Asteracanthus?

Az eddig előkerült leletek alapján kijelenthető, hogy ezek a cápák jelen voltak sós-, brakk- és édesvízi környezetekben is, ahol egyaránt kereshették táplálékukat a tengeraljzat közelében és a felszínhez közel is. Így azt kell mondjam, hogy a leleteket beágyazó kőzet által takart őskörnyezetről inkább tanúskodnak az adott lelőhelyen előkerült gerinctelenek. Cápák esetében nem túl gyakori, hogy maradványaik nyomán szűkebb őskörnyezeti következtetést lehet levonni.

Az Asteracanthus fogai jellemzően díszesek, vastag zomáccal rendelkeznek, és nagy vonalakban bab-alakúak. Az ilyen fogakból álló alsó és felső állkapcsi fogazat őrlő-zúzófelületként funkcionált. Ez a mai és a fosszilis halak között is kifejezetten azokra a formákra jellemző, melyek kemény héjú táplálékot fogyasztottak, tudományos szakszóval élve durofág táplálkozásúak voltak. A fogak zománcán végzett fogkopásvizsgálatok talán segíthetnének egy kicsit pontosítani ezt a képet, de ez a gondolat egyelőre a jövőbe vész.

Bármilyen meglepő, de kemény táplálékot enni nem példa nélküli a mai cápák közt sem. Ilyen cápák például a bikafejű cápák (Heterodontus spp.), melyek végső soron, szoros rendszertani rokonság nélkül is, az Asteracanthusok mai megfelelőinek tekinthetőek. Fogaik ugyanúgy macskakőszerűen illeszkednek egymáshoz, és az ő hátúszóikat is kemény úszótövisek merevítik. Én alapvetően úgy is képzelem el az Asteracanthusokat, mint felnagyított bikafejű cápákat, noha a testarányaikról, fejük formájáról stb. nem tudunk semmit, hiszen izoláltan megőrződött úszótövis- és fogmaradványok, valamint állkapocsmaradványok ismertek csak ezektől az állatoktól, teljes vagy részleges csontvázak sajnos nem.

Mennyire gyakoriak az ehhez hasonló leletek, azaz a cápafogak és más halak fogai a hazai jura kőzetekben?

Hogy pontosan milyen gyakoriak, az egy érdekes kérdés. A rendelkezésre álló leletanyag csekély számából kiindulva azt kellene mondanom, hogy a cápa- és más halfogak nagyon ritkák a hazai jura kőzetekben, de az az igazság, hogy kifejezetten jura korú cápafogakat, vagy más halfogakat itthon szinte még senki sem keresett.

Bal oldali tábla: Az Asteracanthus dunaii típuspéldányai a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében.
Jobb oldali tábla: Asteracanthus ornatissimus fogak Hárskútról (1-9) és a siklósi Rózsabányából (10-15). Méretarány: 1 cm (forrás: Szabó & Főzy, 2020)

A most tárgyalt leletanyag egyike sem cápafogakra irányuló kutatómunkák során került elő. Minden bizonnyal a leleteket megtalálók egyike sem úgy indult el aznap otthonról, hogy Asteracanthus-fogakat fog találni. Valószínűleg mindannyiukat sokkal inkább tartották lázban a lelőhelyek ammoniteszei, minthogy a siklósi Rózsabánya, Hárskút környéke, és a bakonycsernyei Tűzköves-árok mind híresen gazdag ammoniteszfaunával bíró lelőhelyek. Hazánkban a jura halmaradványok egy-két kivételtől eltekintve rendszerint csak szórványleletként bukkantak és bukkannak fel.

Ennek tükrében tehát azt kell mondanom, hogy nem tudni, mennyire gyakoriak az ilyesfajta halmaradványok az itthoni jura lelőhelyek kőzetében. Nem is csodálom a dolgot, egy tenyérnyi, vagy annál is nagyobb ammonitesz mindenkinek előbb tűnik fel, mint például az apró, jelentéktelennek tűnő halfogak.

Milyen jelentőséggel bírnak ezek a maradványok?

A jelentőségüket először is ott ragadnám meg, hogy a bakonycsernyei leletanyag, mint kiderült, egy új fajt képvisel. Az innen származó fogakat megtaláló Dunai Mihály tiszteletére a faj az Asteracanthus dunaii nevet kapta. Hogy teret adjak némi patriotizmusnak, a Magyarosuchus fitosi óta ez az első, a tudomány számára új mezozóos gerinces állatfaj Magyarországról. A siklósi és a hárskúti leletek az Asteracanthus ornatissimus faj fogai, ez a faj igazándiból a génusz egy igen jól ismert faja, mely Európa-szerte sok lelőhelyről került már elő.

Persze egy új faj, így az A. dunaii egyben azt jelenti, hogy az adott állatcsoport diverzebb, sokfélébb volt, mint azt korábban gondoltuk. Az pedig, hogy a leletanyag ez idáig régen begyűjtött múzeumi gyűjteményi anyagokban, illetve magángyűjteményekben lapult, kihangsúlyozza, hogy milyen fontos a múzeumi és magángyűjteményi anyagok revíziója.

Az A. dunaii fogmásolatai a Magyar Természettudományi Múzeum kiállításában (a felirat a régebben meghatározott fajnevet mutatja)

Láthatjuk valahol ezeket a fosszíliákat a nagyközönség elé tárva?

A leletanyagban legérdekesebbnek számító Asteracanthus dunaii fogak másolata már évek óta megtekinthető a Magyar Természettudományi Múzeum aktuális kiállításán, noha a másolatok mellett álló címkén még a régebben meghatározott tudományos név szerepel: Asteracanthus magnus. Az eredeti bakonycsernyei példányokat a múzeum gerinces ősállattani gyűjteménye őrzi, a hárskúti fogak pedig a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat gyűjteményében találhatóak. A siklósi fogról másolatokat készítettünk, majd az eredeti fog visszakerült Bertalan Tamás gyűjteményébe.

***

A tanulmány elérhető erre a linkre kattintva.

Valamivel több, mint 500 millió évvel ezelőtt, a kambrium időszak során a világ óceánjaiban beálló környezeti feltételek olyan lehetőségeket teremtettek, aminek hatására az addig teljesen más utakat járó, és főként az Ediacara-életközösségből ismert állatvilág komoly fejlődésen eshetett át. Ez volt az a periódus, amikor gyakorlatilag majdnem az összes ma ismert állattörzs kialakult – és azokon kívül még jópár, amelyek azóta már kihaltak. Csalánozók, pörgekarúak, tüskésbőrűek, puhatestűek, ízeltlábúak és férgek egész sereglete bukkan fel a kambriumi fosszíliarekordban, földtörténeti léptékben szinte egy szempillantás alatt. Ennek az evolúciós bonanzának a során – állítólag az akkor még kevésbé fejlett génkészletnek köszönhetően – több olyan, mai szemmel abszurd élőlény is megjelent, amelyek aztán végül hellyel-közzel sikeresnek bizonyultak az élet nagy küzdelmében, így új fajként kifejezetten hosszú ideig fennmaradhattak. Ennek köszönhető az elsőként a kanadai Burgess-palában felfedezett, majd később még a világ más pontján is feltárt, meghökkentően változatos, és bizarr élőlényeket felsorakoztató ősi fauna is. Ennek az életközösségnek volt a tagja egy mindösszesen 7-9 cm hosszú állat, az Opabinia, amely apró termete ellenére korának egyik jelentős ragadozója volt. Ízekre tagolt testét oldalt kopoltyúkat takaró lebenyek szegélyezték, hátrafelé fokozatosan keskenyedő farkán pedig három pár váltott állású, V betűt formázó, penge alakú képlet helyezkedett el. Ez még nem is tenné különösebben furcsává kinézetét, ám fejéből pontosan 5 szem állt ki, amelyek mindegyike egy-egy nyélen foglal helyet, szájába pedig egy porszívócsőhöz hasonló hajlékony nyúlvány végén helyet foglaló, rágószervekkel ellátott fogóval húzta be a tengeraljzaton élő áldozatait.

Az Opabinia regalis rekonstrukciós ábrázolása (Nobu Tamura illusztrációja)

Az Opabinia nemet a kanadai Sziklás-hegységben, Brit Columbia tartományban található Burgess-pala Formáció felfedezője, Charles Doolittle Walcott írta le még 1912-ben. Az akkoriban előkerült, és Opabinia regalis fajként publikált 9 példányon, valamint néhány töredéken kívül, amelyeket ő különálló rendszertani egységként Opabinia media névvel illetett, más helyről nem ismerünk egyértelműen beazonosítható példányokat. Az 1960-as években orosz tudósok a szibériai Norilszk környékéről jelentettek egy új fajt, amelyet ők Opabinia norilica néven írtak le, de ezek a kövületek annyira rossz megtartásúak, hogy a tudományos közvélemény egyelőre nem fogadja el őket, mint az Opabinia genus tagjait.

Az Opabinia regalis egyik legszebb fosszilis példánya a Burgess-palából a washingtoni Smithsonian Museum gyűjteményében (fotó: Simon Conway Morris, Oxford University Press, 1998)

Az Opabinia felfedézésével vált igazán érzékelhetővé az, hogy mennyire keveset tudunk a rég letűnt korok váz nélküli, azaz fosszilizálódásra csak nagyon kivételes esetekben alkalmas élőlényeiről, és hogy ez milyen hiányossá teszi az élet történetének evolúciós dinamikájával kapcsolatos ismereteinket is. Amikor a brit paleontológus, Harry Blackmore Whittington 1975-ben megjelentette híres összegző tanulmányát a különös lényről, már javában zajlott egy komoly vita az élővilág korai evolúciójáról. A ’kambriumi robbanás’ elmélete valamikor az ötvenes-hatvanas években bontakozott ki, majd a hetvenes évek elején Niles Eldredge és Stephen Jay Gould alkották meg a bakugrásokkal tarkított evolúciós dinamika teóriáját, amelynek a ’Punctuated Equilibrium’, azaz a ’szaggatott egyensúly’ nevet adták. Az elmélet lényege, hogy az evolúció az idő nagy részében statikus, vagy csak kis változások jellemzik, míg bizonyos időközönként a környezeti változások komolyabb ugrásokat váltanak ki a fajképződésben.

A Burgess-palából előkerült gerinctelen állatok méretbeli ábrázolása egy kifejlett Homo sapienshez viszonyítva (forrás: Wikipedia)

Ugyanebben az időben azonban arra is fény derült, hogy az élővilág már a kambriumot megelőző korokban, azaz a proterozoikumban komolyabb fejlődésnek indult, amellyel kapcsolatban – szintén a fossziliák hiányából fakadóan – még a kambriuminál is szegényesebb a tudásunk. A ritka kivételre kiváló példát jelentenek a fent is említett ediakara időszaki lelőhelyek.

Az Opabiniát – néhány más hasonló nemmel egyetemben – mindenesetre Whittington nem sorolta a ma is ismert, a modern állatokat is magába foglaló szélesebb taxonómiai csoportokba, hanem a kambrium fajképződéshez kedvező, katalizáló környezetének egyik olyan, átvitt értelemben vett „kísérleti eredményeként” értelmezte ezeket az állatokat, amelyek aztán előbb vagy utóbb letűntek az élet színpadáról. Az ezt követő évtizedek során további fosszíliák kerültek elő, amelyek szintén ezt a rég letűnt csoportot, a későbbiekben Dinocarididának elnevezett osztályt gyarapítják. Talán a leghíresebb közülük a kambriumi tenger arányait nézve igazi monstrumként jellemezhető ragadozó lény, az Anomalocaris. Az Opabinia azonban mindig is a kambriumi robbanással kapcsolatos elméleti kutatások ikonikus alakja marad.

A Dinocarididák Radiodonta rendjének tagjai: Amplectobelua symbrachiata (balra fent), Anomalocaris canadensis (jobbra fent), Aegirocassis benmoulai (=Aegirocassis benmoulae, középen), Peytoia nathorsti (=Laggania cambria, balra lent), Lyrarapax unguispinus (középen lent), and Hurdia victoria (jobbra lent). Forrás: Wikipedia

A Dinocarida osztály kopoltyús lobopodái: Opabinia regalis (fent), Pambdelurion whittingtoni (balra lent) és Kerygmachela kierkegaardi (jobbra lent). Forrás: Wikipedia

***

Források:

• Stephen Jay Gould · Peter Andrews · John Barber: Az élet könyve. Magyar Könyvklub / Officina Nova, Budapest, 1998 · ISBN: 9635486782
• Stephen Jay Gould: Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History. W. W. Norton & Co. 1989, ISBN 0393027058
• Whittington, H. B. (June 1975). "The enigmatic animal Opabinia regalis, Middle Cambrian Burgess Shale, British Columbia". Philosophical Transactions of the Royal Society B. 271 (910): 1–43 271. Bibcode:1975RSPTB.271....1W. doi:10.1098/rstb.1975.0033
• Caron, Jean-Bernard; Jackson, Donald A. (October 2006). "Taphonomy of the Greater Phyllopod Bed community, Burgess Shale". PALAIOS. 21 (5): 451–65. Bibcode:2006Palai..21..451C. doi:10.2110/palo.2003.P05-070R. JSTOR 20173022

Jelen írásom megszületését egy egyszerű ok vezérelte: úgy véltem, hogy van egy téma, amiről közösségi szinten érdemes beszélni. Már most, az első sorok megírásánál csaknem biztos vagyok benne, hogy ez a téma sokaknál ki fogja verni a biztosítékot, de előre le kell szögeznem: számoltam ezzel. Van a Bakony nyugati csücskében egy olyan ősmaradvány-lelőhely, amit bizonyára sokan ismernek az olvasók közül. Ez a Nyirád-Nyirespuszta-Ódörögd háromszög által közrefogott terület számos külfejtése közül az a bizonyos gödör, amelyben a Dunántúl talán leggazdagabb középső-miocén tengeri gerinces ősmaradványegyüttese került elő. Sajnos a lelőhely a közelmúltban komoly rekultiváción esett át, ami a kialakult helyi viszonyok tükrében teljes mértékig szükségszerű volt, mégis, szükségessége ellenére komoly hatással van arra, hogy a jövőben a területen milyen formában lehet majd kutatásokat végezni, ősmaradványokat gyűjteni. Beszéljünk egy kicsit tehát erről az egészről! Mi is ez a hely, mit adott a köz- és magángyűjteményeknek, és mi az oka annak, hogy a hely egykori pompájára sajnos keresztet kellett vetni? Hogy viszonyul ehhez a magángyűjtői jelenlét?

A nyirádi lelőhely

Noha a lelőhely maga igazándiból nem egy település belterületén vagy közvetlen határában található, általában „nyirádi lelőhely”-ként fut a köztudatban. Ennek talán az az oka, hogy tömegközlekedéssel érkezve Nyirád falva felől a legkönnyebb kigyalogolni a környékre (1 bő óra sétával), illetve az is, hogy a gödör közvetlen szomszédságában található a Nyirád Motorsport Centrum és a Nyirádi Bauxitbánya is. A területen jómagam először 2012-ben jártam, vas megyei magángyűjtők vittek ki magukkal még egyetemista koromban. Már az első napon több mint egy tucat cápafogat találtam, ami által azonnal mániámmá vált a lelőhely. A sors furcsa fintora, hogy a Nyirádtól pár kilométerre levő Ajka-Padragkúton nőttem fel, mégis, soha egyetlen alkalommal sem hallottam róla (az igazat megvallva még csak a gyanúja sem merült fel bennem), hogy otthonomhoz ilyen közel van egy olyan lelőhely, ahol cápafogakat lehet találni.

A nyirádi feltárásban két, ősmaradványokban rendkívül gazdag középső-miocén (badeni) formáció tanulmányozható. Az alsó Pusztamiskei Formáció kavicsos-homokos-glaukonitos üledékében a gerinces-ősmaradványok, míg az erre fekvő Lajtai Mészkő Formációban már inkább a gerinctelenek maradványai dominálnak. Persze, a Lajta Mészkőben is akadnak gerincesmaradványok (főleg halfogak), és a Pusztamiskei Formációban is előfordulnak gerinctelen-maradványok, de arányok tekintetében a viszonyok egyértelműen fordítottak.

A nyirádi lelőhely egykori keleti fala (fotó: 2015)

Egyetemista éveim végére már egy elég komoly hal- és tengeriemlős leletanyagot gyűjtöttem a lelőhelyen, hellyel-közzel szisztematikusan. Gyűjtöttem egyeléssel (ami a gyűjtés talán klasszikus módja, amihez két jól edzett szemre és egy kis szerencsére van szükség) és természetesen iszapoltam is, összesen több mint 500 kg-nyi kavicsos üledéket a Pusztamiskei Formációból. A diplomaszerzés után következő nyáron több egymást követő napon át kutattam a lelőhelyen, melynek eredményeképp összejött annyi gerinces ősmaradvány, amit később már megérte publikálni.

A nyirádi lelőhelyen egymásra települő két, fosszíliában gazdag középső-miocén formáció: felül a Lajtai Mészkő Formáció, alatta a Pusztamiskei Formáció kavicsos-homokos-glaukonitos kőzete (fotó: 2015)

Homoki tigriscápa foga a Pusztamiskei Formációban (fotó: 2018)

A nyirádi halfauna

A nyirádi gerincesfauna, mint ahogy az a maradványok rendszertani értékelése során kiderült, rettentően gazdag. Több mint 20 porcoshalfaj, majdnem egy tucat csontoshalfaj, és legalább két cetféle maradványait ismerjük innen. A teljesség igénye nélkül pár gondolat ezekről a taxonokról:

Előkerültek tehéncápa-fogak (Notorynchus primigenius), mely fogak olyanok, mint egy kakastaréj. Ismerünk angyalcápa-fogakat is a lelőhelyről (Squatina sp.), ezek a cápák első ránézésre inkább hasonlítanak rájákra, mint cápákra. A makroszkopikus leletanyag leggyakoribb elemei a homoki tigriscápák fogai (Carcharias acutissima), melyek karcsú, sokszor oldalról S-alakban hajlott fogak. Persze a slágerfajok között ott vannak a középső-miocén Központi Paratethys klasszikus makócápái: a Carcharodon hastalis (régebbi nevén Cosmopolitodus hastalis) és az Isurus génusz is. A 2020-as Év Ősmaradványa, az Otodus megalodon néhány foggal ugyan, de szintén megörvendeztetett már minket erről a gyűjtőhelyről is. Szintén ritkaságnak számítanak a rókacápák fogai (Alopias exigua). A foghíjas cápák egy ősi képviselője, a Hemipristis serra sem tartozik a gyakori lelőhelyen fajok közé, noha összességében véve világszerte számtalan lelőhelyről ismert. A szirtcápák (Carcharhinus priscus) és a tigriscápák (Galeocerdo aduncus) fogai már valamivel gyakoribbak. A rájákat hegedű-, tüskés- és sasráják képviselik, előbbi két csoport fogai olyanok, mint a Super Mario nevű népszerű számítógépes játék főhőst üldöző, gonosz gomba-alakjai, utóbbi formák fogai pedig talán egy körömkefére emlékeztetnek a legjobban.

A nyirádi lelőhely jellemző porcoshal-fogai: 1) Notorynchus primigenius (tehéncápa). 2) Squatina sp. (angyalcápa). 3) Carcharias acutissima (homoki tigriscápa, két nézetben). 4) Carcharodon hastalis (makócápa). 5) Otodus megalodon (óriásfogú cápa). 6) Alopias exigua (rókacápa). 7) Hemipristis serra (foghíjas cápa). 8) Carcharhinus priscus (szirtcápa). 9) Galeocerdo aduncus (tigriscápa). 10) Sphyrna laevissima (pörölycápa). 11) Dasyatis probsti (tüskésrája, négy nézetben). 12) Aetobatus arcuatus (sasrája-faj). 13) Myliobatis sp. (sasrája-faj, négy nézetben). Méretarányok: 1, 3, 4, 6, 7, 8, 9, 12, 13: 10 mm; 10: 5 mm; 2: 3 mm; 5: 20 mm; 11: 1 mm

A csontoshalak között döntő gyakorisággal fordulnak elő a tengeri durbincsok és rokonsági körükbe tartozó formák (Crenidens, Sparus, Pagrus, Dentex és Diplodus génuszok). Éltek itt barrakudák, abroncshalak, sünhalak, ajakoshal-félék, sőt doktorhalak is (utóbbiakat leginkább azok ismerhetik, akiknek ismerős a Némó nyomában nevű animációs mesefilm Szenilla nevű karaktere – fogaik olyanok, mint egy kisgyermek által rajzolt fenyőfa).

A nyirádi lelőhely jellemző csontoshal-fogai: 1) Pagrus sp. (tengeri durbincs-faj, két nézetben). 2) Pagrus sp. (tengeri durbincs-faj). 3-5) Pargus sp. (tengeri durbincs-faj). 6) Dentex sp. (tengeri fogas-faj). 7) Diplodus sp. (tengeri durbincs-faj, három nézetben). 8) Trigonodon jugleri (papagájhal-féle, három nézetben). 9) Tetraodontiformes indet. (sünhal-féle foglemezei). 10) Acanthurus sp. (doktorhal). 11) Trichiuridae indet. (abroncshal). Méretarányok: 1, 2, 3, 4, 5, 9: 2 mm; 6, 14: 3 mm; 7: 1 mm; 10: 0,5 mm

Ami a példányszámot illeti, akár 200 gerincesmaradvány is lehet a Pusztamiskei Formáció 10 kg előrostált kőzetanyagában attól függően, hogy a formáción belül honnan vesszük a mintát. Akkor mégis miért van az, hogy az elmúlt évek teljes leletanyaga elférne egyetlen átlagos Carte d’Or-os jégkrémes dobozban? Erre a válasz borzasztóan egyszerű, ugyanakkor kiábrándító: a leletek többsége (több mint 90%-a) nem nagyobb 1,5-2 mm-nél. Kevesen tudják, de egy ilyen kaliberű lelőhelyen a gerincesmaradványok döntő többsége afféle mikromaradvány, más szóval nem tartozik a vitrinben kiállítható kategóriába. Ezek persze általában kevésbé ismertek, hiszen a magángyűjtői figyelem jellemzően nem ezekre a maradványokra irányul, megismerésükhöz általában szakmai kutatói módszerek szükségesek. Ez persze teljesen normális, a mikromaradványok gyűjtésének hazánkban jelenleg nincs igazi magángyűjtői kultúrája.

A leletanyag fontossága

A gerinces leletanyagból eddig két tudományos cikk született, további egy, a Pusztamiskei Formáció pörgekarú-maradványait illető cikk dicséri Dulai Alfréd munkáját. Bízom benne, hogy a jövőben a terület többi gerinctelen-maradványára is sikerül szakmai figyelmet fordítani.

Az első halas cikk 2016-ban jelent meg, ez afféle szárnypróbálgatása volt a halkövületekkel kapcsolatos látásmódomnak. Idén, 2020-ban jelent meg második, nagyobb lélegzetvételű munkánk, mely már nem csak a porcos-, de a csontoshal-maradványokat, illetve részben a helyi tengeriemlős-maradványokat is elemzi. Társszerzőm, Dr. Kocsis László rutinja elengedhetetlen volt a problémás példányok meghatározása szempontjából, valamint a tekintetben is, hogy a rendszertani alapokon túl elkezdjem keresni a leletanyag tágabb értelemben vett fontosságát. És hogy miben is rejlik ez pontosan?

Először is, mint azt fentebb említettem, a Dunántúl egyik leggazdagabb középső-miocén gerinces ősmaradvány-lelőhelyéről van szó. Vannak még nagyságrendben hasonlóan gazdag lelőhelyek hazánkban (pl. a Pécs-Danitzpuszta mellett fekvő homokbánya), sőt, az is bizonyos, hogy a még felfedezésre váró leletanyagok között akad ennél még gazdagabb is. Bízom benne, hogy a jövőben elég szerencsés leszek ahhoz, hogy részt vehessek ezen lelőhelyek és leletanyagok felfedezésében és tudományos értékelésében.

Másodszor, egy olyan halfaunáról van szó, amelyben több, regionálisan ritka forma is előfordul. A Paratethys egy szigetekkel szabdalt, fokozatosan lefűződő beltenger volt, mely végül teljesen elszigetelődött a környező sósvízi közegektől. Idővel teljesen elzáródott és kiédesedett, létrehozva ezzel a Pannon tavat. Addig azonban, amíg a Központi-Paratethys (a Paratethys azon része, ami a Kárpát-medence, ez által hazánk jó részét egykor lefedte) sósvízi élőhelyekkel szolgált lakói számára, sem volt minden faj mindenhol jelen. Voltak partmenti, sekélyvízi, nyíltvízi és bizonyára voltak mélytengeri élőhelyek is, mindegyik más-más halfaunával. Ahogyan ma is megvannak a különböző élőhelyek saját faunái, úgy a középső-miocén élőhelyek is jellemző faunákkal, faunaelemekkel rendelkeztek.

A rókacápák (Alopias spp.) ma kifejezetten nyíltvízi (pelágikus) fajok. Táplálékszerzésük igen jellegzetes: farokúszójuk meghosszabbodott felső karimájával ostorszerűen odasuhintanak a táplálékukat jelentő ún. rajhalak tömegei közé, majd a suhintás következtében elkábult halakat összeszedegetik. A második cikkünk óta új eredmény, hogy minden jel szerint az óriáscápák egy fosszilis faja, a Keasius parvus is jelen volt a helyi faunában. A ma élő óriáscápa (Cetorhinus maximus, nem keverendő a cetcápával!) békés planktonfaló. Mi több, a ma élő faj hatalmas távolságokat tesz meg (egyfajta vándorfaj) annak érdekében, hogy a zooplanktonban leggazdagabb vizeket felkeresse. Hasonló a helyzet a mantákkal, más néven ördögrájákkal, melyeknek aprócska, alig 1,5 mm-es fogai szintén a legutolsó iszapolási mintákból kerültek elő. Mai képviselőik között az óriáscápákhoz hasonlóan akadnak táplálékukért hatalmas távolságokat megtevő vándorok. Lehet, hogy a nyirádi lelőhely egy ilyen vándorlási útvonal mentén terült el? Lehet, hogy a rókacápák is valamilyen különleges okból keresték fel az egykori nyirádi élőhely amúgy alapvetően parthoz közeli vizeit? Ez csak három olyan példa, amelyek úgymond „kiugranak” a nyirádi fauna tömegéből, mert egy kicsit többet igyekeznek mondani a környezetükről, mint egy átlagos generalista faj, amely mondjuk majdhogynem minden lelőhelyen ott van (pl. a homoki tigriscápák), mert szinte mindenhol képes megélni. Ezeknek az adatoknak és kérdéseknek a tágabb kontextusban való értelmezése a legutolsó leleteket is figyelembe véve jelenleg folyamatban van.

A lelőhely bukása

Sajnos minden jó véget ér egyszer. Ezért is használtam a „legutolsó” szót az előző bekezdés végén. 2019 őszéig a nyirádi lelőhely a bányagödör csaknem teljes keleti fala mentén mintázható volt, ami nagyjából 200 méternyi aktívan kutatható szálkőzetet jelentett. Ez a helyzet sajnos 2019 karácsonya környékén változott meg, mikor is a területet csaknem teljes egészében rekultiválták. A bánya keleti fala teljes hosszában betemetésre került, és mára az egykor csaknem 200 méternyi aktívan kutatható falszakaszból jó, ha 10 méter megmaradt – az is csak a vakszerencsének köszönhetően. Ennek oka egyszerű: a terület tulajdonosa eleget tett a rá vonatkozó rekultivációs kötelezettségének.

A rekultivált nyirádi lelőhely (fotó: 2019 karácsonya környékén)

Az igazság az, hogy a bánya keleti fala mentén mindig is voltak olyan pontok, melyek veszélyességük miatt számunkra (ez alatt a szakmai kollegáimat és magamat értem) kívül estek a gyűjtési spektrumon. Voltak a gödörben pl. kiálló sziklameredélyek, repedező többmázsás sziklák, veszélyesen meredek lejtők, stb.. Ezek már önmagukban tisztán életveszélyesek tudtak lenni, mely tényt letagadni igazából lehetetlen. Mi a gyűjtési munkánkat ezen veszélyekkel tisztában lévén, a veszélyes szakaszokat minden alkalommal elkerülve végeztük (hogy az egyéb biztonsági előírásokat ne is részletezzem). A terület kezelőjével egy személyes találkozásunk alkalmával sikerült a bányagödör ezen veszélyeiről pár szót váltanom, aki maga sem mulasztotta el felhívni a figyelmünket ezeknek a veszélyeknek a komolyságára.

Sajnos az időjárás, az esők, a fagyok, stb. ebben nem épp a mi pártunkat fogták, a sziklák folyamatosan peregtek így is, a veszélyes szakaszok nem lettek kevésbé veszélyesek. Így úgy vélem, a rekultiváció írásba foglalt szükségességén túl amúgy is mindenképp indokolt volt a bányagödörre nézve, már csak azért is, mert a különböző jelzőtáblákat figyelmen kívül hagyó, a bányában flangáló magánszemélyek (nem csak magángyűjtők) a bánya veszélyei miatt végső soron a saját testi épségükkel játszottak. Összességében véve a rekultivációt a puszta időszerűség és az előírások idézték elő, a magángyűjtők alant részletezett helyi tevékenysége nem-igen volt erre hatással.

Ezen a ponton szeretnék kitérni a lelőhelyet rendszeresen látogató magángyűjtők terepi magatartásának problémáira. Tulajdonképpen ez volna írásom fő kérdésköre, emiatt volt ez a hosszú felvezetés. Ez egy érzékenyebb kérdés, és a magángyűjtő-olvasók nyilván fel is fognak rajta szisszenni. Tapasztalataim alapján a magángyűjtők általában elég önérzetesen állnak ahhoz a kérdéshez, hogy hová szabad bemenniük gyűjteni és hová nem (most azt a kérdést hagyjuk figyelmen kívül, hogy ki él ősmaradvány- vagy ásványkereskedelemből és ki nem – és akinek nem inge, nem kötelező magára vennie). A szerencsétlenebb esetben az a végkifejlet, hogy az illető ha törik, ha szakad, gyűjteni akar az adott helyen, és a tényekkel, jogszabályokkal, balesetveszéllyel ennek tükrében sem áll szándékában foglalkozni. Ezen érdemes inkább túllépni, mert aki ennyire gyűjteni akar, azt semmiféle érv nem fogja eltántorítani ettől. De ha már kialakult a helyzet, hogy az illető(k) mégiscsak ott van(nak) az amúgy sem veszélytelen gödörben, ejtsünk pár szót róla, hogyan is érdemes viselkedni, hogy legalább az esetleges (és nagyon nem kívánatos) balesetek esélye minimalizálódjék és a lelőhely se kezdjen el egy csatatérre hasonlítani. Pontosabban vizsgáljuk meg, hogyan NEM érdemes viselkedni; mit nem érdemes, pláne mit NEM SZABAD csinálni egy ilyen lelőhelyen:

1. Mindenekelőtt nem érdemes hatalmas, vízszintes irányba terjedő bemélyedéseket ásni a függőleges falba. A nyirádi lelőhelyen számos ilyen beásás keletkezett az elmúlt 4-5 évben (még a rekultiváció előtt), melyeket mi általában „buszgarázs”-oknak csúfoltunk. Ezek némelyike több méteres szakaszon kitermelte a kavicsos Pusztamiskei Formációt a felette fekvő, könnyen omló Lajtai Mészkő alól, létrehozva talán a lehető legbalesetveszélyesebb, folyamatosan omló/málló pontokat a bányában. A tény, mely szerint a buszgarázsokat mélyítő gyűjtők az ásás minden pillanatában szabályos életveszélyben voltak, tekintve, hogy ha csak egy 15 kg-os kő a fejükre esik, is komoly sérülést szenvedhettek volna (hogy a több tonna mészkő fejükre zúdulásának nem kívánatos esélyéről ne is beszéljek!), valamint az, hogy beásásaikat ennek ellenére rendszeresen tovább bővítették (gyakorlatilag minden irányban), arra utal, hogy nem voltak hajlandók tudomást venni erről a veszélyről még akkor sem, ha ez a tevékenység nem csak őket veszélyeztette, hanem az utánuk a gödörbe érkezőket is. Lehet ezt cifrázni, de minden személyeskedés és elfogultság nélkül kijelenthető, hogy cseppet sem jó ötlet „más portáján” endegély nélkül járva életveszélyes pontokat létrehozni egy bányafalban, melyek léte folyamatos kockázat, esetleges eltüntetésük pedig komoly költség (a magam részéről nem is értem, hogy hogy gondolhatta ezt valaki jó ötletnek). Persze, lehet erre azt válaszolni, hogy „aki fél tőle, az ne menjen a beásások alá, és akkor nem fog ráomlani a szikla, és kész”. Tapasztalataink szerint ez már csak azért sem megoldás, mert egy 2018-as buszgarázs-beomlást volt szerencsénk szemtanúként megélni, és tény, hogy a kipergő, nem egyszer 5-10 kg-os (vagy nagyobb!) sziklák akár 10 méterre is elgurultak, elpattogtak. Vagyis ezeknek a beásásoknak még akkor is borzasztóan veszélyes a közelében lenni, hogy a köztes távolság aránylag nagy.

Kialakítás alatt levő „buszgarázsok” (fotó: 2016)

Alaposan kimélyített, széles és veszélyesen omladozó „buszgarázsok” (fotó: 2016)

2. Nem érdemes átgondolatlanul gyűjteni sem. Számos alkalommal találkoztunk a nyirádi gödörben rostált kavicshalmokkal, főleg a buszgarázsok környékén. Ez annyit tesz, hogy egyes gyűjtők a gödörben megpróbálták lerostálni a kicsákányozott kavicsos szálkőzetet, hogy a benne rejlő cápafogakat idő-energia arányban kedvező munkával kinyerjék. Az igazság az, hogy a nyirádi halmaradványok borzasztóan törékenyek – nem csak a nagyobb fogak és csontok, hanem az egészen kicsik is. Többségük már a kőzetben repedések által tördelt, arról nem is beszélve, hogy egy ép cápafogat sem olyan nagy mutatvány két-három darabra törni azzal, ha megpróbáljuk keresztülpaszírozni egy mérethelytelen rostán. Erre mintegy tejszínhabként következik a tényező, hogy a frissen kicsákányozott Pusztamiskei Formáció rendszerint igen nedves, ragadós, nem destruktívan átrostálni kinn a gödörben gyakorlatilag lehetetlen. Az évek során ezeket a rosta-halmokat meg-megkutatva több száz (!) félbe-negyedébe törött foggal találkoztunk, némelyik a lelőhely ritka fajait képviselte. A gyűjtési módszerek nem ismerete és a gyűjtési rutin ilyen fokú hiánya módfelett káros hosszú távon. Azt itt is ki kell hangsúlyozzam, hogy a tényleges leletanyag döntő többsége milliméteres mérettartományba esik, vagyis egy klasszikus gyűjtemény keretein belül például vitrinben kiállítani gyakorlatilag lehetetlen. Így viszont a fent leírt szakszerűtlen gyűjtés következtében ezek a maradványok is károsodnak, noha tény, hogy legalább kint maradnak a gödörben.

3. Ugyancsak nem érdemes szemetelni sem. Persze, most aztán ráncolják majd a szemöldöküket az olvasók, hogy miért ágálok a szemetelés ellen egy bányagödörben, hát nincsen nekem jobb dolgom? Az igazság az, hogy ezt lehet gyerekes hisztizésnek is titulálni, de ha magamból kellene kiinduljak, én bátran nyilatkozom, hogy én alapvetően nem szemetelek sehol. Nemhogy a szabad levegőn a várostól messze, de Budapest belvárosában sem, ahol egy péntekről szombatra virradó hajnalon térdig lehet járni a szeszesitalos üvegek szilánkjaiban. Az elmúlt pár évben számtalan alkalommal szedtem össze mások után a szemet a nyirádi gödörben: sörösdobozok, cigicsikkek, műanyagzacskók, alufóliagömböcök (vélhetően szendvics volt bennük annak előtte) tucatjai, hogy csak a slágerszemetet említsem. A „kedvencem” egy szatyorra való, egy helyre kiborított mandarinhéj volt, mellette hasonló mennyiségű földimogyoróhéj (tisztában vagyok vele, hogy ezek lebomlanak, a probléma itt is a saját szemét szemétgyűjtőben való elhelyezésére való igény teljes hiánya). Persze, fel lehet horkanni azon is, hogy „Egy bányagödörben miféle természetet szennyez az, aki szemetel? Elvégre ez egy bányagödör, a táj egy sebe, nem? Hol van itt már a természet?” A válasz az, hogy kulturált, intelligens ember sehol sem szemetel. Másodszor az igazság pedig az, hogy a bányagödör ilyetén megközelítése nagyon pontatlan, hiszen ez a gödör sok-sok év alatt részben már a táj és a természet részévé vált, melyet sok állat- és növényfaj kiválóan ki tudott használni saját maga javára. Hogy egy példát említsek a több közül, a gödörben és környékén egy hihetetlenül nagy egyedszámú pokoli cselőpók populáció él. Ez a faj Magyarországon védett pókfaj, eszmei értéke 5000 forint. Ez a védett faj minden jel szerint megtalálta a számítását ebben a tájsebben, és különlegesen nagy egyedszámban él és szaporodik a területen. Vagyis lehet, hogy a gödör nincs tele bangókkal, kosborokkal, parlagi viperával és kerecsensólyommal, de az élet ide is elkezdett már visszaszállingózni, és igenis mások élőhelyére rondít az, aki egy ilyen helyen nem képes elvinni magával azt a minimális kis szemetét (ami amúgy a zsebében is elfér a következő kukáig). Nem gondolom, hogy racionálisan megindokolható vagy megengedhető az, hogy főleg kényelmi okokból bárhol szemeteljünk, legyen az a hely gerecsei erdőségben, az Aggteleki cseppkőbarlangban, az Eiffel-torony tetején vagy a főváros utcáin. De hogy valami pozitívat is felsoroljak a széthagyott földi javak kapcsán: eddig 2 kalapácsot találtam a nyirádi gödörben.

Mandarinhéj-halom a lelőhelyen (fotó: 2016)

A lelőhelyen jelenleg nem tervezünk további szakmai gyűjtési munkálatokat, hiszen az eddig kitermelhető ősmaradvány-mennyiséget a mostani meg sem közelíti. Próbálunk abból dolgozni, amink már van.

A jövő

Na de most én akkor azért írtam le mindezt, hogy nyilvánosan lecsapjam a biztosítékot minden magángyűjtőnél? Hogy robbanjon fel az internet és essünk egymásnak a kommentszekcióban? Akkor én most magángyűjtő-ellenes vagyok? A válaszom az, hogy koránt sem. Meglátásom szerint minden szakember valahol magángyűjtőként kezdi, hiszen az első kövületéért/ásványáért mindenkinek le kell hajolni, és/vagy kalapálni kell egy kicsit (én is pontosan így kezdtem el annak idején ezt az egészet).

Azok a magángyűjtők, akikkel a nyirádi leletanyag publikálása során sikerült együttműködni, mind kiváló gyűjtők hihetetlenül gazdag gyűjteménnyel, sőt, némelyiküket örömmel töltötte el, hogy közreműködhet egy tudományos munka létrejöttében. A példányaik egy részét lefotóztuk, cserébe e példányok meghatározva kerültek vissza az illetők gyűjteményébe. Részben ezekből a fotókból készültek azok a fotótáblák, melyek a leletanyagról szóló publikációkat díszítik. Ez az a fajta kölcsönösen hasznos együttműködés, ez a kooperáció az, amit én személy szerint nagyon szeretek, és amit lehetőleg szorgalmazok is. Ez végső soron mindenkinek jó hosszú távon, mert:

1.: Móricka talál valami érdekeset, a gyűjtési adatokkal együtt megmutatja Gipsz Jakabnak.

2.: Gipsz Jakab tudni fog a leletről és a lelőhelyről, Móricka pedig meghatározva kapja vissza a példányát.

3.: Kialakul egy bizalmon alapuló, jó viszony, és Móricka és Gipsz Jakab máskor is fog tudni együttműködni.

ÉS BUMM, MINDENKI JÓL JÁRT!

Ha egy példány annyira ritka, vagy fontos, hogy esetleg érdemes megpendíteni, hogy lehet-e róla szó, hogy az illető mégis adományozza közgyűjteménynek azt, az egy másik kérdés. Ez kiváltképp áll például új fajok leírásául szolgáló, úgynevezett típusanyagokra. Az egyéb példányokról – egy bizonyos pontig – természetesen lehet másolatokat is készíteni.

Ez persze bármilyen ideálisan is hangzik, még így is nehéz, mert sok lelőhelyről a gyűjtőket a kooperációra való törekvés nélkül kitiltották, ami miatt a magángyűjtői oldal leginkább egyáltalán nem reklámozza, hová pontosan jár gyűjteni és mit talált. Emiatt a tudományos szempontból fontos leletanyagok olykor évtizedekig (vagy tovább) nem kerülnek szakmai szem elé. Ez pedig összességében véve egyáltalán nem járul hozzá a közöshöz. A szakmai oldal pedig természetesen azért nyit nehezen a másik fél felé, mert sokan itt sem törekszenek kooperációra, sőt, a tudományos munka megnehezítése, egy adott lelőhely minden elérhető ősmaradványának ész nélküli begyűjtése nem egyszer még csak fel sem merül, mint gátló tényező (ezekre a személyekre áll a kifejezés: lerabolja a lelőhelyet). A nyirádi lelőhelyen egykor uralkodó viszonyok is részben a kooperáció, illetve a kooperáció igényének hiánya következtében alakultak ki.

Mind a szakmai, mind a magángyűjtői fél magában foglal olyan személyeket, akik miatt nehéz a másik oldallal a közösséget keresni. Ezt nevek említése nélkül is el kell ismerni, bármilyen kínos is, ez a dolog sem fekete-fehér. Viszont az a véleményem, hogy amíg mindenki csak arra tud érveket felhozni, hogy a másik oldal milyen igazságtalan, ész nélkül kisajátító, önző és irigy, ez a dolog nem is fog változni. Ez olyasmi, mint a dohányosok meghurcolása, hogy hol lehet dohányozni és hol nem. Mindkettő egy olyan probléma, amit ha mindkét fél minden tagja egyöntetűen mag akarna oldani, a gond már réges-régen meg lenne oldva.

Annak érdekében, hogy a lelőhelyeken legyen egyfajta gyűjtői színvonal, hogy lehessen olyasmiről beszélni, hogy gyűjtői kultúra, mindenkit óva intenék attól, hogy módszerhelytelenül/veszélyesen gyűjtsön, és igénytelenül szemeteljen a terepmunkák alkalmával. Igazából így egy új szinten volna mire hivatkoznia azoknak, akik magángyűjtőként szintén jogot formálnak egy lelőhely ősmaradványainak gyűjtésére. Legyen erre példa Németország vagy Anglia, ahol a magángyűjtői és a szakmai közösség teljesen jól megalapozottan együtt tud működni, ez a kooperáció bizonyos lelőhelyek esetén itt már magától értetődő.

Félreértés ne essék, nincsenek téveszméim arról, hogy ettől az írástól minden más lesz. Ennek nagyon hosszú idő kell, hogy leülepedhessen. Még több idő kell, hogy az emberek átgondolják, másokkal megbeszéljék, és hogy ezek között akadjanak olyanok, akikkel nem értenek mindenben egyet. További idő, mire ebből konstruktív viták, majd gondolatok és tenni akarás keletkezik (már persze ott, ahol erre van igény), nem számolva azt, hogy egyáltalán nem vagyunk egyformák. Másoknak is el kell mondania a véleményét, amiről szintén gondolkozni, beszélgetni és vitatkozni kell, míg végül valami kicsit megváltozik. Talán egyszer eljön ennek is az ideje, talán nem. Én mindenesetre álmodozó típus vagyok, ezért foglalkozom ősmaradványokkal.

Ha bárki bármilyen módon szeretné közvetlenül nekem elmondani a véleményét, nyugodtan írjon egy levelet a szabo.marton.pisces@gmail.com e-mailcímemre! Nem tudom, és nem is akarom megígérni, hogy itt, a blogon válaszolok bármi üzenetre a kommentek közt, de az e-mailemet aránylag gyakran nézem :) Ha esetleg valaki szeretne egy digitális kópiát (pdf.-formátumban) a lelőhely leletanyagaiból íródott tudományos publikációkból, a fenti e-mailcímre írjon egy üzenetet! :) Továbbá abban az esetben, ha bárkinek van olyan hazai cápa-kövülete, amiről nem tudja, milyen cápához tartozik, bátran vegye fel velem a kapcsolatot e-mailben, és meglátjuk, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy kiderítsük, kihez tartozott egykor a cápafog :)

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

A 66 millió évvel ezelőtti nagy kréta-tercier kihalási esemény bekövetkeztével, és a földtörténeti középkor ökológiai rendszerének teljes összeomlásával a Föld élővilágában komoly változások álltak be. A legfontosabbak között az emlősök és a madarak térnyerését tartjuk számon, de voltak olyan események is, amelyek pusztán érdekességükkel járulnak hozzá paleobiológiai ismereteink palettájához. Nevezhetjük őket egyfajta őslénytani csemegének is, és nem csak azért, mert a napoletana pizzát annyira ízletessé tevő szardellafélék ősi családtagjairól lesz most szó. Ezeknek a békés planktonevő apróságoknak az évmilliókkal ezelőtt élt rokonai ugyanis valamivel előkelőbb helyet foglaltak el a tengeri táplálékláncban: vérszomjas ragadozók voltak.

Egy a napokban a The Royal Society Open Science tudományos folyóiratban megjelent tanulmány két olyan, az eocén korai és középső szakaszából származó, koponyát is tartalmazó halkövületet mutat be, amelyek az alaktani bélyegeik alapján a mai szardellák korai képviselőiként azonosíthatók, ám mindkettő koponya felső állkapcsán egy-egy magányos, szablya alakú fog található. Az egyik kövület, amely a koponyán kívül a test mellső uszonyig fennmaradt részét is magában foglalja, a belgiumi Chièvres városához közel került elő. A másik, töredékes koponya fosszília a pakisztáni Pandzsáb tartományban látta meg sok-sok millió év után újra a napfényt, még valamikor a hetvenes évek vége felé.

Vérszomj ide vagy oda, volt, aki a Monosmilusra is veszélyt jelentett. Joschua Knüppe illusztrációján egy négylábú őscet, a Dalanistes egy példánya ragadja el a szardellák ősi rokonát. (forrás: Joshua Knüppe)

A Belga Királyi Természettudományi Intézetben őrzött leleteket mikro-CT-s vizsgálatnak is alávetették, és megállapították, hogy mindkét hal koponyájának alsó állkapcsán kisebb tépőfogak egész sora ül, míg a felső állkapcson egyetlen hegyes kardfog foglal helyet. Ezen kívül a két ősi hal méretében is meghaladja mai rokonait: míg a mai szardellák 10-15 cm hosszúra nőnek, addig a koponya adatai alapján a két most leírt példány egyike megközelíthette az 1 méteres hosszúságot is.

A kisebbik példány, amelyet Belgiumban találtak még 1946-ban, nem csak holotípus, de fajának egyetlen példánya is. Magát a rendszertani besorolást azonban már régen elvégezték: Edgar Casier paleontológus nem sokkal a felfedezést követően publikálta munkásságát és írta le ezt az 50 millió éves fajt Clupeopsis straeleni néven.

A Pakisztánban felfedezett közel egy méteres halat viszont ezen friss tanulmány keretében sorolhatták új nembe és fajba, melynek ereményeként a Monosmilus chureloides nevet kapta. A Monosmilus elnevezés az állat felső állkapcsán lévő agyarszerű fogra utal, míg a chureloides fajnevet a több dél-ázsiai kultúrában is megjelenő félelmetes külsejű alakváltó vámpír-démon, a Kurel után adták. Minden bizonnyal ezzel kívánták érzékeltetni, hogy egy nem kifejezetten megnyugtató külsejű élőlény képét nyújthatta az egykoron a sekélytengerekben kisebb halakra vadászó ragadozó. A felső kardfog mellett az alsó állkapocs látványa sem utalhatott arra, hogy a szardellák óriás nagybácsikája békés szándékkal közeledett volna másokhoz. A koponya eleje felé növekvő méretű 16 darab tűhegyes hajlított fogából az utolsó elérte a 2 centimétert, ami a teljes koponya méretének 20%-a volt.

A Monosmilus chureloides és egy mai szardella méretbeli különbségei (forrás: Joschua knüppe)

A Monosmilus 45 millió éve, a középső eocén lutéciai korszakában élt, amikor nálunk, pontosabban hazánk helyén is gazdag élővilággal benépesített sekélytenger hullámzott. Pakisztán azonos korú képződményei híresek a cetfélék korai evolúciójához köthető őslénytani leleteiről, a négylábú őscetek olyan korai képviselőiről, mint például a Dalanistes. Joggal feltételezhető, hogy ezek a tengeri életmódhoz egyre inkább alkalmazkodó emlősök egyben a Monosmilus ragadozói is lehettek.

Annak ellenére, hogy a két vizsgált állat külön fajba tartozott, és évmillók választják el őket időben is, a kutatást végző szakemberek mégis egy közös tanulmányban közölték a velük kapcsolatos eredményeket. Ennek oka, hogy eddig máshonnan nem ismertek hasonló felépítésű halfélét, sem a kihalt, sem a ma élő csoportok között. Így biztosra vehető közöttük valamilyen kapcsolat – ha más nem, morfológiai és életmódbeli mindenképpen. Az szintén meglepő fordulat volt, hogy a két fosszilis fajt szoros rokoni kapcsolat fűzi a ma élő apró szardellákhoz, hiszen a mai leszármazottak őseikkel ellentétben a tenger apró lebegő biomasszájával, azaz planktonnal táplálkoznak.

Rendkívül érdekes adatokkal szolgál hát ez a két fosszília a 66 millió évvel ezelőtti hatalmas kréta-tercier kihalás utáni időkről, amikor a mezozoikum végén kiüresedő tengerek ökológiai fülkéit új meg új élőlények töltötték be. Ezek a „próbálkozások” aztán némely esetben hosszú távra is sikeresek maradtak, míg mások, mint a vérszomjas szardellák, alulmaradtak a fennmaradásért folyó küzdelemben.

***

Források:

• A Live Science beszámolója
• Capobianco A., Beckett H.T., Steurbaut E., Gingerich P. D., Carnevale G, Friedman M. (2020) Large-bodied sabre-toothed anchovies reveal unanticipated ecological diversity in early Palaeogene teleosts. R. Soc. open sci.7192260 http://doi.org/10.1098/rsos.192260 

 ***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

A 19. század közepe tájékán egy Carl Bergmann nevű anatómus állt elő azzal az elmélettel, hogy általánosságban véve a nagyobb testtömeggel bíró szárazföldi melegvérű állatok populációi hajlamosabbak észak felé terjeszkedni, mint kisebb rokonaik.  Az eredeti elképzelést publikáló tudósról Bergmann-szabálynak nevezték el a teóriát, és annak ellenére, hogy egy viszonylag egyszerűnek tűnő kijelentésről van szó, a mai napig megosztják és foglalkoztatják az ökológusokat az éghajlat és az állatok testméretének összefüggéseit boncolgató kérdések [1]. Komoly aktualitása is van a témának: néhány évvel ezelőtt egy tanulmányban például kifejtették, hogy az ember által okozott klímaváltozás, pontosabban annak a bolygó nagy részén melegedést előidéző hatásai már most méretcsökkenést idéztek elő néhány állatfajnál, és ez a tendencia – a metabolizmus teljesen egyértelmű szabályai alapján – a továbbiakban is folytatódni fog [2].

Nagyon hasznos lenne, ám az ember megjelenése előtti, felfoghatatlan mélységű idők távlatában már jóval nehezebb feltárni az egyes állatfajok méretbeli változásait, hiszen a ránk maradt ősmaradványanyag annyira hiányos, hogy nem nyújt megfelelő információt ezekről a rég letűnt korokról. Különösen a szárazföldi ökoszisztémákkal kapcsolatban problémás a dolog, ahol a megfelelő környezeti feltételek hiányában annyira esetleges a fosszilizáció, hogy a vizsgálható maradványok leginkább egy többezer darabos puzzle játékhoz hasonlíthatók, amelynek csupán 4-5 eleme hever előttünk a szőnyegen.
Van azonban néhány kivételes lelőhely a Földön, ahol az adott korban valamilyen szerencsés körülménynek, vagy körülmények egész láncolatának köszönhetően a megszokottnál jóval több élőlény maradt fenn, ráadásul az átlagnál sokkal jobb megtartásban.

Ilyen a németországi Geiseltal egykori kőszénbányája is, ahol a középső-eocén korból származó képződmények ősmaradványai egy 47 millió évvel ezelőtt kezdődő, és többmillió évet felölelő periódus eseményeiről mesélnek. Sajnálatos módon a Szász-Anhalt tartományban található település egykori külfejtései ma már nem elérhetők, de az aktív bányászat 1933 és 1993 közötti hatvan éve során több tízezer fosszília került a lelőhelyről a gondosan rendszerezett múzeumi gyűjteményekbe.
A szén- és oxigénizotópos biogeokémiai elemzéseknek köszönhetően tudjuk, hogy ezen a helyen a szóban forgó képződmények keletkezésekor egy csapadékos, mocsaras szubtrópusi erdőség terült el, amelynek lakói, többek között a mai lófélék első képviselői, őstapírok, hatalmas édesvízi krokodilok és teknősfélék, valamint gyíkok és gázlómadarak voltak.

Ablak egy 47 millió éves ökoszisztémára. A geiseltali lelőhelyen feltárt egykori tőzeglápi erdőség jellegzetes állatfajai: bal oldalon a kisméretű ősló, a Propalaeotherium, középen a Lophiodon nembe tartozó tapírféle, jobb oldalon félig a lombozat mögé rejtőzve pedig egy fiatal szárazföldi krokodil, a Bergisuchus. (Az illusztrációt Szabó Márton készítette, forrás: Rabi Márton)

Ha a németországi eocénről esik szó, a paleontológia világában kicsit otthonosabban mozgó olvasó számára minden bizonnyal az ismeretterjesztő irodalom egyik leggyakrabban idézett képződménye, az UNESCO világörökségi listáján is szereplő, szintén 47 millió éves messeli olajpala kivételes fosszilis faunája ugrik be. A méltán híres lelőhely egy vulkáni eredetű tó mérges gázainak, és az ettől elpusztuló állatok tetemeit villámgyorsan konzerváló édesvízi környezetnek köszönheti csodálatos épségű leleteit. Ez az egykori élőlények számára peches, a kutatók számára azonban annál szerencsésebb kombináció olyan tudományos eredményekre vezetett, mint az egyes ma is élő emlőscsoportok eredettörténetével, vagy az eocén klímaoptimum paleoökológiájával kapcsolatos ismereteink komoly bővülése.

A geiseltali lelőhely mindeddig nem kapott a messelihez hasonló figyelmet sem a kutatók, sem a téma iránt érdeklődő laikusok körében. Pedig hatalmas tudományos jelentőséggel bíró összletről van szó mind önállóan vizsgálva eredményeit, mind a messeli adatokkal összevetve azokat. Mint az az utóbbi időben kiderült, korban egymáshoz közel álló leletegyüttesről van szó, ám míg a 47 millió éves messeli rétegsor kevesebb, mint 1 millió évet, addig a geiseltali ennél jóval több időt ölel fel. A másik jelentős különbség, hogy a messeli olajpala tavi környezetben képződött, a geiseltali kőszénlencsék pedig egy néhai tőzegmocsár-erdő emlékei.

A geiseltali anyag ideálisnak bizonyult egy olyan típusú elemzéshez, amelynél egy szűk állatcsoporthoz tartozó egyedek fosszíliáinak időbeli változásait lehet vizsgálni. A hosszú időt felölelő rétegsorból több szintről, tehát több idősíkból is előkerültek ugyanazon állatok maradványai, méghozzá meglehetősen egyenletes megoszlásban. A kövületek kitűnő állapotban maradtak fenn: a geiseltali anyagban nem ritka, hogy az ősmaradványokon az egykori élőlények – általában elképesztően ritkán fennmaradó – lágy szövetei is tanulmányozhatók, de az sem elhanyagolható szempont, hogy az átlagosnál jóval gyakrabban kerültek elő innen teljes épségű, összefüggő csontvázak. A kutatók számára rendelkezésre álló leletegyüttes annyira bőséges és rendszertani szempontból olyan sokszínűnek bizonyult, hogy őslénytani vizsgálatok esetében egészen kivételes módon még populáció szintű elemzésre is alkalmas.

Különösen szerencsésen fosszilizálódott csontvázak a geiseltali lelőhelyről: az ősi tapír, a Lophiodon (fent) és az ősló Propalaeotherium (lent). (Fotó: Oliver Wings)

Pontosan így tett a Tübingeni egyetem és a halle-wittenbergi Luther Márton Egyetem kutatócsoportja, amelyet a korábban már nálunk is bemutatott magyar kutató, Rabi Márton vezetett. Kutatási eredményeiket nemrégiben hozták nyilvánosságra a rangos Nature Scientific Reports hasábjain.

A kutatócsoport eredeti célja a projekt elején még az volt, hogy a korai lófélék evolúciós változásait tanulmányozzák a geiseltali leleteken. Ezekből az ősi típusú, labrador méretű patásokból ugyanis kifejezetten sok került a vizsgált gyűjteménybe. Az állatok méretbeli változásaira akkor terelődött a figyelem, amikor kiderült, hogy a Propalaeotherium nemen belül korábban több különálló fajba sorolt őslovak tulajdonképpen egyetlen fajt képviselnek, csak az idők során jelentősen csökkent a testméretük.
Ekkor határozták el, hogy megpróbálják kideríteni, milyen okok állnak ennek a változásnak a hátterében. Összehasonlításképpen a gyűjtemény egy másik nagy számban jelen lévő állatfaját, az ősi tapírféléket képviselő Lophiodon genus egyik faját vették górcső alá. Arra számítottak, hogy a lóféléhez hasonló trendet kapnak eredményül, ám meglepetésükre épp annak fordítottja mutatkozott az adatok elemzésekor: az őstapírok egyedei az idő előrehaladtával egyre nagyobb méretet öltöttek.

Míg az őslovak testtömege egymillió év elteltével egy 39 kilogrammos átlagról 26 kilogrammra „fogyott”, addig a tapírok ugyanezen időszak alatt 124 kilogrammos átlagról 223 kilogrammra „híztak”.

Több jel is arra utalt, hogy a klimatikus viszonyok testméretre gyakorolt hatása nem érhető tetten egyértelműen ebben a sírközösségben. A két állatcsoport divergens méretváltozásának új ténye mellett később, az izotópos vizsgálatok alapján bebizonyosodott, hogy a vizsgált rétegsor által lefedett idő alatt nem változott jelentősen az éghajlat, mindvégig egyenletes, szubtrópusi volt. A lófélék és tapírok testmérete azért alakulhatott ennyire különbözőképpen, mert már a kiindulási méretükből adódóan eleve különböző élettani-fiziológiai jellemzőkkel bírtak: a kisebb méretű állatok gyorsabban szaporodnak és fiatalabb korukban elpusztulnak. Nekik nem kell annyi táplálékot fogyasztaniuk ahhoz, hogy fenntartsák a testtömegüket, így több energiát használhatnak az utódnemzésre. A nagyobb állatok tovább élnek, és alacsonyabb a reprodukciós rátájuk. Nekik többet kell enniük, és így kevesebb erőforrást tudnak fordítani a szaporodásra. Mindemellett nagyobb méretükből adódóan kisebb nyomás éri őket a ragadozók részéről, és nagyobb területet tudnak bejárni táplálékszerzés céljából. Tulajdonképpen ennek a két dolognak köszönhetik hosszabb élettartamukat, ami így hosszabb időt enged nekik az amúgy lassabb szaporodásra. A kutatók végül arra a megállapításra jutottak, hogy a klimatikus viszonyok helyett inkább a fent vázolt, egymástól különböző élettani stratégiákból fakadó eltérő előnyök vezettek a testméret divergens evolúciójához.

A geiseltali eredmények jelentőségét két csoportra oszthatjuk: egyrészről úgy tűnik, hogy a kivételesen hosszú időt átölelő faj-szintű vizsgálattal sikerült az evolúciót populáció szinten "tetten érni", ami paleobiológiai vizsgálatoknál rendkívül ritka. Másrészről a fent említett élettani stratégiákat eddig kizárólag recens, azaz ma élő álatok életközösségein mutatták ki. Ez most a jelek szerint sikerült egy fosszilis anyagon is.

A teljes tanulmány szabadon hozzáférhető a források között megjelölt linken [3].

***

Irodalom/források:

• Sheridan, J. A. & Bickford, D. Shrinking body size as an ecological response to climate change. Nat. Clim. Change 1, 401–406 (2011). [1]
• Blackburn, T. M., Gaston, K. J. & Loder, N. Geographic gradients in body size: a clarification of Bergmann’s rule. Diversity Distrib 5, 165–174 (1999). [2]
• Ring, S. J., Bocherens, H., Wings, O., Rabi, M. Divergent mammalian body size in a stable Eocene greenhouse climate. Scientific Reports 10, (2020) [3]

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Érdekes új fajjal bővült a híres mecseki miocén lelőhely, a pécs-danitzpusztai homokbánya faunalistája. A szárazföldi és vízi gerincesek maradványaiban gazdag formáció 10-12 millió éve leülepedett ősi homokpadjaiból ezúttal egy óriásszalamandra faj csontjait sikerült azonosítani.

A hazai kövületvadászok népszerű zarándokhelyei közé tartozik a Mecsek-hegység délkeleti lábánál fekvő Pécs-Danitzpuszta ma is működő homokbányája. A földtörténeti újidő miocén korának kárpát-medencei terminológia szerint pannóniainak nevezett korszakában, nagyjából 10-12 millió évvel ezelőtt, az ősi Kárpát-medencében elterülő Pannon-tóba csatlakozó folyók homokos, aprókavicsos padokat hagytak maguk után. Ezekből a képződményekből kerülnek elő az egykor itt élt gerincesek  fosszíliái.
A terület rétegsorai többször is áthalmozódtak, azaz a rétegeket a víz, majd később más geológiai folyamatok átmozgatták, így a bennük lévő csontmaradványok komoly destruktív külső hatásoknak lettek kitéve. Emiatt az itt fellelt csontok többsége erősen kopott, és összefüggő, azaz artikulált csontleletek nem ismertek, kizárólag izolált példányok, csigolyák, végtagcsontok, bordák egész, vagy töredékes maradványai.
Az eredeti üledék későbbi áthalmozódása miatt az itt megtalált kövületek korának megállapítása sem mindig könnyű: előfordulhat, hogy a 10-12 millió évvel ezelőtt leülepedett anyagból előkerülő csont gazdája még jóval korábban, 12-17 millió évvel ezelőtt, a szarmata, vagy netán a bádeni korszakban élt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy amikor ezek a maradványok beágyazódtak a mai állapotok szerinti végleges helyükre, már akkor is ősmaradványok voltak.

Így lehetséges az is, hogy noha a rétegsor keletkezésekor a környezet már édesvízi volt, nem ritka, hogy a korábban sósvízi környezetben élt tengeri élőlények maradványait rejti az üledék.
A porcos- és csontoshalak, hüllők és emlősök maradványai mellett mostantól egy különleges kétéltű is színesíti a lelőhely egykori faunájával kapcsolatos ismereteinket. Sebe Krisztina (Pécsi Tudományegyetem), Kocsis László (Universiti Brunei Darussalam) és Szabó Márton (Eötvös Loránd Tudományegyetem) egy lelkes magángyűjtő Pécs-Danitzpusztáról származó hatalmas gyűjteményében akadtak rá az első gyanús csontokra. „Kocsis Lászlóval a lelőhely halfaunáján dolgoztunk, és dolgozunk mindmáig. Ez egy rettentően nagy és komplex, ráadásul látványos anyag, így alaposan meglegeltettük a szemünket a hatalmas gyűjteményen. – magyarázta Szabó Márton – Épp a cápa- és rájafogakat szemrevételeztük, amikor feltűnt az első kakukktojás. A rájafogak kinézetre olyanok, mint egy körömkefe vagy egy fésű. Alakjuk nagy vonalakban emlékeztet annak a csontnak az alakjára, amiről később kiderült, hogy egy alsó állkapocs. Az alakbéli hasonlóság lehetett az oka, hogy a magángyűjtő maga is a rájafogak közé helyezte el ezt a csontot. Korábban, más leletanyagokban már én is láttam hasonló csontelemeket, csak azok ennél jóval kisebbek voltak, talán 2-3 mm-esek. Így meg tudtam erősíteni László abbéli gyanúját, hogy a kérdéses csont bizony egyáltalán nem rájafog, hiába került véletlenül a rájafogak közé. Később múzeumi és további magángyűjtemények alapos átvizsgálása során újabb gyanús csontokat találtunk.”

Az Andrias scheuchzeri rekonstrukciója (illusztráció: Szabó Márton)

A maradványok részletes vizsgálata Szentesi Zoltánra, a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának munkatársára hárult, aki a fosszilis kétéltűek hazai szakértője. A vizsgálatra váró leletanyag végül igencsak meggyarapodott: alsó és felső állkapocselemek, csigolyák, a hátsó függesztőöv és a hátsó végtag egy-egy eleme kerültek elő. A korábbi pécs-danitzpusztai leletekhez hasonlóan ezek a csontok is izolált, erősen kopott elemek, ám megőrződött anatómiai jegyeik alapján az állat faját is meg lehetett határozni.

Mint az az anyag vizsgálata során kiderült, a vizsgált példányok az óriásszalamandra-félék (Cryptobranchidae) családján belül a ma is élő Andrias nembe, azon belül is az Andrias scheuchzeri fajhoz tartoztak, amelynek a mostani leletekkel kortárs képviselőit korábban más közép-európai lelőhelyekről, Németországból, Csehországból és Ausztriából is leírták. Magyarország területéről még soha nem került elő óriásszalamandra maradványa.

A pécs-danitzpusztai Andrias scheuchzeri óriásszalamandra csontleleteinek egy része - a: felső állcsont, b-d: alsó állkapcsok, e: atlas csigolya, f: háti csigolya, g: csípőcsont, h: combcsont (Forrás: Szentesi et al. 2019)

A  genusz lomha mozgású, akár másfél-két méter hosszúságúra is megnövő képviselői napjainkban Kína, Japán és Észak-Amerika tiszta és hűsvizű, sziklás medrű patakjaiban honosak. A világszerte eddig feldolgozott fosszilis anyag vizsgálata azonban azt sugallja, hogy ugyanezen csoport késő oligocén és pliocén korban élt tagjai nagyobb tavakban is előfordultak, így akár a Pannon-tó folyótorkolatokkal tűzdelt partközeli régiói is szóba jöhetnek, mint esetleges élőhely. Nem lehetünk azonban teljesen biztosak ebben, hiszen a fent említett korábbi esetekhez hasonlóan a most vizsgált csontok is olyan kövületek társaságában kerültek elő, amelyek biztosan korábbi, tengeri üledékekből áthalmozott maradványok. Ráadásul a terület ősföldrajzi rekonstrukciója – többek között pollenvizsgálatok alapján – azt mutatja, hogy a Mecsek-hegység, amely akkoriban szigetként emelkedett ki a vízi világból, otthont adhatott a kétéltűek számára kedvezőbb, kiegyenlített klímájú mocsaras területeknek, vagy akár olyan, leginkább szurdokvölgyekre jellemző gyors folyású patakoknak is, amelyek a mai óriásszalamandrák életterét jellemzik.

Egy recens óriásszalamandra csontváza a Zürichi Egyetem Paleontológiai Múzeumának kiállításán (kép: Gere Kinga, 2018)

A jelenleg rendelkezésre álló információk alapján nem lehetünk tehát teljesen biztosak sem a danitzpusztai óriásszalamandrák korában, sem egykori élőhelyükben. A leletanyag jelentősége abban áll, hogy egy a Pannon-medence területéről eddig nem ismert, jellegzetes életmódot folytató állatcsoport képviselőit igazolja, amely a későbbiekben fontos paleoökológiai és ősföldrajzi adatokkal szolgálhat az egykori Pannon-tó kutatói számára.

***

Források:

• Szentesi, Z., Sebe, K., Szabó, M. 2019. Giant salamander from the Miocene of the Mecsek mountains (Pécs‑Danitzpuszta, southwestern Hungary). Paläontologische Zeitschrift (PalZ). doi.org/10.1007/s12542-019-00499-2

Az élővilág hosszú története során a gerinces állatok közül első ízben a hüllők képviselői hódították meg a szabad levegőt. Jó nyolcvanmillió évvel az első madarak megjelenése előtt, valamikor a triász időszak vége felé, nagy valószínűség szerint kisebb termetű, két lábon járó őshüllőkből alakultak ki az első repülő sárkánygyíkok, más néven pteroszauruszok. A mezozoikum hátralévő részében aztán komoly sokféleségre tett szert a csoport, mígnem a szárazföldön élő dinoszauruszokkal egyetemben a kréta időszak legvégén őket is utolérte a vég,  átadva a (lég)teret az addigra már szintén komoly diverzitással jelen lévő madarak számára.

A Pterosauria rend élettartama a maga 163 millió évével jóval felülmúlta az emlősök kréta időszak utáni kibontakozásától máig eltelt időt, de még a madarak számára eddig megadatott 150 millió éven is túltesz. Nem csoda, ha ezalatt a hosszú idő alatt alaki változatosságuk bámulatos mértéket öltött: méretük a galambtól az F16-os vadászrepülőgépig terjedő skálán mozgott, egyes fajok különleges csőrformájukkal tűnnek ki a többi közül, míg néhány családjuknál bizarrnál bizarrabb fejdíszekkel pompázó példányok tömkelege rajzolódik ki előttünk a fosszíliák alapján. A paleo-illusztrátorok hálás témái közé tartozik a pteroszauruszok ábrázolása. A művészek a tudományos publikációk adatait mindig szem előtt tartva, de az ismeretlen bélyegeket a szárnyaló fantázia segítségével szemet gyönyörködtetően színesen tálalva, aktualista példákat is felhasználva illusztrálják a lenyűgöző teremtményeket. A legtöbb fosszília – és ezáltal a fajok többsége – a kréta időszak közepe tájékáról ismert, és ekkorra tehető a csoport igazi "nagyágyúinak" jelenléte is.

Az újonnan közlésre került kanadai Azhdarchid repülő hüllő, a Cryodrakon boreas művészi rekonstrukciója. Ha valakinek az állat mintázatáról a kanadai nemzeti lobogó jut eszébe, az nem véletlen. Az illusztrátor ezzel szerette volna kifejezni tiszteletét a lelőhely iránt. Természetesen megfelelő biokémiai markerek hiányában senkinek nincsen információja arról, milyen színű és mintázatú volt az állat. (Illusztráció: Davis Maas)

Egy korábbi cikkünkben már részletesen bemutattuk a pteroszauruszok legtermetesebb tagjait felvonultató Azhdarchidae családot, akkor épp a földkerekség valaha élt leghatalmasabb röpképes élőlényének nyomában járva. Ezt a címet az USA délkeleti részén felfedezett, és az azték tollaskígyó istenről elnevezett 11 méteres szárnyfesztávolságú Quetzalcoatlus viszi a mai napig, ám azt már kevesebben tudják, hogy a texasi óriás a mai Kárpát-medence területéről származó rokonokkal is büszkélkedhet. A Quetzalcoatlus-hoz nemcsak a családfán, de méreteiben is rendkívül közel álló erdélyi Hatzegopteryx szinte csak centiméterekkel marad alul az amerikai rokonnal való versenyben, míg az ennél jóval kisebb, úgy 3-4 méteres szárnyfesztávú, ám annál inkább sajátunkként becsben tartott Bakonydraco a híres iharkúti bauxitkülfejtés helyén 85 millió éve elterülő kies folyóvidéket népesítette be olyan nagy tömegben, mint ahogy a mai vízimadarakat látjuk hasonló környezetben.

A pteroszauruszok egyik legnagyobb szakértője, Mark Witton brit paleontológus illusztrációja két késő-kréta Azhdarchid pteroszaurusszal, a Jordániában és az Egyesült Államokban előkerült Arambourgianiával és a jobb szélen álló erdélyi Hatzegopteryx-szel. A kép baloldalán méretaránynak egy maszáj zsiráf (Giraffa camelopardalis tippelskirchii, bal szélen) és egy nőnemű ember (Homo sapiens) áll.

Míg a kisebb testű pteroszauruszok maradványai számos esetben egyben, sőt, néha kifejezetten kitűnő állapotban maradtak fenn, addig a hatalmas méretű Azhdarchidae sárkánygyíkok anatómiáját eddig minden esetben erősen hiányos leletanyagból kellett kikövetkeztetniük az őslénykutatóknak. Ennek oka nem csak az állatok nagy mérete, hanem az is, hogy Azhdarchidae kövületeket mindeddig kizárólag szárazföldi eredetű képződményekben találtak. Más pteroszaurusz maradványok kerültek már elő a fosszilizálódásra jóval nagyobb esélyt adó tengeri eredetű üledékekből, ám a kréta időszak repülő óriásaira – annak ellenére, hogy az elfogadott elmélet szerint meg sem kottyant nekik a világtengerek átrepülése – még sosem bukkantak tengeraljzaton képződött üledékes kőzetekben. A szárazföldi üledékekben eleve jóval kisebb eséllyel őrződik meg bármilyen fosszília, a repülő hüllők könnyed, üreges csontjai pedig egyenesen csoda, ha fennmaradnak ilyen környezetben az utókor számára.

Ennek ellenére összességében a világ szinte minden szegletéből kerültek már elő Azhdarchidae pteroszauruszok, az amerikai és kárpát-medencei lelőhelyeken kívül Közép-Ázsiától Afrikáig, a Közel-Kelettől Kínáig.

Néhány napja pedig Kanada is felkerült erre a térképre egy meglehetősen régen, még 1992-ben felfedezett kövületanyag újraértékelése révén.  Akkoriban, amikor Alberta tartomány déli részén, a gazdag gerinces leletegyütteséről ismert Dinoszaurusz Tartományi Parkban felfedezték a szóban forgó 76 millió éves nyakcsigolyákat, valamint különféle végtag- és bordacsontokat, az Azhdarchidae családdal kapcsolatos morfológiai ismeretek még nem voltak annyira kiterjedtek, mint ma. Így történt, hogy az új fosszíliákat első körben a fent is említett Quetzalcoatlus nemzetségbe sorolták a szakemberek.

Egy kép a '90-es évekből a feltárásról, amiből a pteroszaurusz leletek is előkerültek a Dinoszaurusz Tartományi Parkban (forrás: Royal Tyrell Museum)

Mindennek az volt az oka, hogy a Quetzalcoatlus – méretéből adódó világhírneve ellenére – tudományos szempontból igazából az egyik legkevésbé ismert repülő hüllő volt akkoriban. Annak ellenére, hogy már 1975-ben felfedezték maradványait, részletes tudományos publikációra pusztán egyetlen végtagcsont került. A téma szakértője, Wenn Langston paleontológus ezt követően 40 éven át dolgozott, hogy részletesen megismertethesse a tudományos közvéleményt a Quetzalcoatlus-szal, ám műve befejezetlen maradt: 2013-ban váratlanul meghalt. Ezek után bármi hasonló ősmaradvány került elő Észak-Amerika területéről, azt a pontos ismeretek hiányában ebbe a nemzetségbe sorolták. Csupán az elmúlt 15 évben történt némi áttörés az ügyben, egyrészről számos további Azhdarchidae repülő hüllő felfedezésével Marokkóban, Kazahsztánban és a Kárpát-Medencében, másrészről a rendelkezésre álló Quetzalcoatlus maradványok tüzetesebb vizsgálatával. A Dél Kaliforniai Egyetem pteroszaurusz szakértője, Mike Habib is közelebbről vizsgálhatta a Quetzalcoatlus leleteket, amikor a pteroszauruszok röpképességének megismerésével kapcsolatban végzett adatgyűjtést. Ennek a munkának a során jutott el később a kanadai Royal Tyrell Museum-ba, ahol szemügyre vehette az albertai kövületeket is. Szakavatott szeme azonnal érzékelte, hogy valami nem stimmel a csontok alakjával, és az, aminek a maradványait a kezében tartja, nagy valószínűséggel a Quetzalcoatlustól több szempontból is eltérő állat lehetett.

Végül két kollégájával együtt, a londoni Queen Mary University paleontológusával, David Hone-nal és a Royal Tyrell Museum kurátorával, Francois Therrien-nel a Journal of Vertebrate Paleontology című folyóiratban a napokban egy új nemzetség és faj leírásáról számolhattak be.

A Cryodrakon boreas egyik nyakcsigolyája a nyak közepe tájáról (forrás: D. Hone et al.)

A munka során a közel harminc éve felfedezett részleges csontvázon kívül egy valamivel később előkerült, de – mint később bebizonyosodott – ugyanehhez a fajhoz tartozó darabot, egy hatalmas nyakcsigolyát is bevontak a vizsgálatba. Ennek nyomán megállapították, hogy míg a kövületanyag zömét kitevő, korábban leírt csontok egy fiatalabb és kisebb, nagyjából 5 méteres szárnyfesztávval rendelkező állathoz tartoznak, addig a később előkerült óriási nyakcsigolya már egy kétszer akkora példányhoz. Ez alapján feltételezhető, hogy a kifejlett sárkánygyík akár 10,5 méteres szárnyfesztávolsággal, valamint 250 kg-os testtömeggel is rendelkezhetett. A csontok alaktani bélyegei azonosak voltak, így kétség nem fért ahhoz, hogy a két leletcsoport azonos nemzetséghez és fajhoz tartozik. A Quetzalcoatlus-énál rövidebb és szélesebb nyaki csigolyák, az abban elhelyezkedő légzsákok nyílásainak száma és a vékonyabb felkarcsont viszont arra a következtetésre juttatta a kutatókat, hogy egy teljesen új nemzetséggel van dolgunk. Az új taxon neve Cryodrakon boreas lett, ami annyit tesz: az északi szelek jeges sárkánya – utalva ezzel a lelőhely, az albertai „badlands” meglehetősen kellemetlen klimatikus viszonyaira. Életében azonban a Cryodrakon soha nem találkozott jéggel, de még talán hideg fuvallatokkal sem. Olyan korban élt ugyanis, amikor a bolygó egészén kellemesen meleg, kiegyenlített éghajlat uralkodott, Kanada déli területei pedig a trópusi övbe tartoztak.

Azon kívül, hogy a kanadai jeges sárkány új nemzetségként és fajként került be az elővilág történelemkönyvébe, és hozzáad egy újabb elemet a pteroszauruszok általunk ismert változatosságához, a felfedezés további jelentősége, hogy a Cryodrakont a maga 76 millió évével az amerikai kontinens legősibb Azhdarchidae őshüllőjeként tarthatjuk számon.

***

Források:

• Hone, D.; Habib, M.; Therrien, F. (September 2019). "Cryodrakon boreas, gen. et sp. nov., a Late Cretaceous Canadian azhdarchid pterosaur". Journal of Vertebrate Paleontology. doi:10.1080/02724634.2019.1649681
• Greshk, Michael (10 September 2019). "New 'frozen dragon' pterosaur found hiding in plain sight - The flying reptile was mostly head and neck—and had at least a 16-foot wingspan, if not bigger". National Geographic Society. Retrieved 10 September 2019.
• A Royal Tyrell Museum közleménye
• Witton, M: Pterosaurs: Natural History, Evolution, Anatomy (Princeton University Press, 2013) - ISBN:9780691150611

*** 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Az emlősök törzsfejlődésének legősibb összetett szerkezetű nyelvcsontját azonosították kutatók egy a cickányokhoz hasonlatos jura időszaki ősemlős, a Microdocodon gracilis 165 millió éves fosszíliájában.

Az emlősök fejlődésének a földtörténet során megtett útja kétségtelenül diadalmenetként jellemezhető, még ha mi emberek most a végén mindent jól tönkre is teszünk. Leszámítva azt a hibbant rombolást, amit az eddig eltelt geológiai idő utolsó másodperceiben mi itt lerendezünk, rendszertani osztályunk egyértelműen az élővilág evolúciójának győztesei közé tartozik. Mint tudjuk, igazából minden olyan élőlénycsoport – legyen az baktérium, gomba, növény vagy állat –, amelynek a képviselői ma élnek és mozognak, az evolúció győztesének számít, ám az emlősökről elmondható, hogy meghódították a teljes bioszférát, a bolygó szinte összes ökológiai fülkéjébe beférkőztek az elmúlt 200 millió év során. Ez még akkor is komoly dolog, ha eltekintünk az emberi faj mindent elsöprő inváziójától. Mitől lettünk mi emlősök ilyen sikeresek? Attól eltekintve, hogy 66 millió éve az előttünk regnáló őshüllők egy kiváltó okait tekintve még mindig kérdéses kihalás keretében átadták a terepet az addig elnyomásban élő őseinknek.
Nos, egy 2014-ben, az északkelet-kínai Taohukou-rétegsor jura időszaki képződményeiből előkerült apró, cickányszerű ősemlős kitűnő állapotban fennmaradt 165 millió éves kövülete új információkkal szolgál ehhez a kérdéskörhöz.

A Microdocodon gracilis fosszíliája. Az újonnan leírt nemzetség és faj típuspéldányaként számontartott kövület a senjangi Liaoning Őslénytani Múzeum gyűjteményébe került. (Fotó: Csö-Hszi Lo)

Az emlősök sokféleségének egyik kulcsa ugyanis egy apró csontocska, a garatot és a gégét összekötő nyelvcsont lehetett, amely a gerinces állatoknál arra szolgál, hogy a szájba vett és megrágott táplálékot tovább juttassa a nyelőcsőbe, majd onnan a gyomorba.
A modern emlősöknél ez az apparátus nagyságrendekkel kifinomultabb, mint más ma élő gerinces csoportoknál. Míg mondjuk a hüllőknél a nyelvcsont egy egyszerű bot alakú képződmény, addig az emlősöknél egy több ízesült elemből álló, és ezáltal kifinomultan mozgatható, nyereg alakú struktúra fejlődött ki. Amíg más gerincesek csak nagyobb adagokban, vagy esetleg csak egyben tudják lenyelni áldozatukat (mint pl. az aligátorok), addig az összetett nyelvcsont lehetővé teszi az emlős állat számára, hogy a táplálékot megrágás után kisebb porciókban juttassa le a gyomorba. A fogazat változatossá válásán kívül a feldarabolt táplálék kis adagokban való lenyelésének képessége járult hozzá a leginkább ahhoz, hogy az emlősök a lehető legtöbbféle táplálékhoz hozzá tudjanak férni, legyen az rovar, féreg, hús vagy növényi tápanyag. Így nyílhatott meg számukra az út a temérdek niche, és ezáltal a hatalmas változatosság felé.

Fontos szerepet töltött hát be ez a parányi csontocska, és már régóta foglalkoztatta a paleontológusokat a kérdés, hogy ez a kifinomult nyelvcsont struktúra mikor jelent meg elsőként az emlősök evolúciója során. Ezzel kapcsolatban - megfelelő fosszilis bizonyítékok hiányában - eddig csupán feltételezések láthattak napvilágot.

A 2014-ben előkerült, és a napokban a nagyhírű Science hasábjain Microdocodon gracilis néven új fajként leírt, nagyjából 5-9 cm hosszú ősemlős fosszíliája megdöbbentően kivételes állapotban, a legapróbb részleteiben maradt fenn az utókor számára a belső-mongóliai Tiaocsisan formáció finom márgarétegei között. A keskeny testű, és rokonaihoz képest szokatlanul hosszú farkú, rágcsálókhoz hasonlító kis állat a végtagok felépítése alapján vélhetően fákon élhetett.
Rendszertani szempontból a Microdocodon az ősemlősök egy mára már kihalt ágán, a Docodonták között helyezkedik el. Ezt a kizárólag a földtörténeti középidőre korlátozódó csoportot egyébként egy magyar tudós, a Széchenyi-díjas Kretzoi Miklós alkotta meg még 1946-ban, és később ökológiai szempontból meglehetősen szerteágazónak bizonyult: ha csak a Tiaocsisan formációt nézzük, a Microdocodon kortársai között említhetjük a félvízi életmódot folytató Castorocaudát, a föld alatti Docofossort, a fán lakó Agilodocodont, de előfordultak még vitorlázó életmódot folytató fajok is a képviselői között! Mivel kihaltak, a Docodonták ily módon természetesen nem tekinthetők a mi közvetlen őseinknek, pusztán őseink közeli rokonainak, ám mindez cseppet sem csökkenti jelentőségüket. Ez a klád ugyanis az emlősök fejlődésének egy izgalmas állomása volt: bizonyos bélyegeikben, mint például az alsó állkapocshoz tartozó középfülcsont, még az emlősök perm és triász időszaki primitív hüllőszerű őseire hasonlítanak, míg több attribútumuk már a modern emlősökhöz köti őket. A Docodonták vizsgálata tehát közelebb vihet minket saját fajunk korai történetének feltárásához is.

A Microdocodon gracilis rekonstrukciója. Ez az interpretáció az állatot éjszakai ragadozóként jeleníti meg, egy jellegzetes jura-időszaki benettitesz fán. (Forrás: April I. Neander)

A kutatóknak saját elmondásuk szerint már az elején volt egy olyan érzésük, hogy ez a gyönyörű, ősi kövület valami egyedülálló üzenetet hordoz, de nem tudták megmondani, mi lehet az. Csak miután fényképeket készítettek a kövület részleteiről, és mikroszkóp alatt is alaposabban szemügyre vették, döbbentek rá, hogy a maradványon kitűnően tanulmányozható a mai emlősökére egyébként kísértetiesen hasonlító nyelvcsont struktúra.
Ez a felfedezés aztán teljesen új kontextusba helyezte a fosszília későbbi vizsgálatát a kutatócsoport számára. A fogak és a nyelvcsont között egyértelmű összefüggés van, hiszen ha az állat nem képes kis adagokban nyelni, nincs szüksége a táplálék finomra őrléséhez megfelelő fogazatra sem. Ezen logika, és a rendelkezésre álló fogleletek alapján már korábban is feltételezték, hogy a modern nyelvcsontnak meg kellett lennie a korai emlősöknél is. Azonban közvetlen bizonyíték nem volt, az eddig feltárt ősmaradványokon nem tudták egyértelműen beazonosítani a képletet. Így, hogy a Microdocodon fosszíliája példát mutatott, és egyszerűen fogalmazva a szakemberek „rájöttek, mit kell nézni”, több korábbi, hasonló korú, de más rendszertani csoportba tartozó ősemlős leleten is képesek lettek felismerni az apró csontokat.

Az apró csont, ami a lelet jelentőségét adja (Fotó: Csö-Hszi Lo, a kiemelést a jelen cikk szerzője készítette)

A tanulmány szerzőinek szerint ennek a Microdocodon fosszíliának köszönhető, hogy most már képesek vagyunk feltérképezni a rendelkezésünkre álló ősmaradványanyagot, és mélyebb betekintést nyerni a közvetett módon saját fajunk kifejlődéséhez is hozzájáruló, nélkülözhetetlen táplálékfeldolgozási apparátus evolúciójába. A parányi kis ősemlős még parányibb csontocskái tehát nagy kérdések megválaszolásához segíthetnek hozzá minket a jövőben.

***

Források:

• C.-F. Zhou et al. New Jurassic mammaliaform sheds light on early evolution of mammal-like hyoid bones. Science. Vol. 365, July 19, 2019, p. 276. doi: 10.1126/science.aau9345. 
• A sciencenews.org beszámolója
• A tanulmányt publikáló kutatócsoport sajtóközleménye

*

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

A mianmari borostyánból előkerült madárvégtag egyik ujja aránytalanul nagy méretű volt, ami vélhetőleg a fák törzsében élő szervezetek könnyebb elérésére, egy hatékonyabb táplálékszerzésre való alkalmazkodás eredménye lehetett. Erre eddig sem fosszilis, sem ma élő madaraknál nem ismertünk példát.

A természetes szelekción alapuló evolúció elméletének kialakításában Charles Darwin egyik fő inspirációja a Galápagos-szigeteki pinty fauna különös alakgazdagságának megfigyelése volt. A brit természettudós bámulatosnak találta, hogy a különböző környezeti feltételek milyen változatosságot képesek kialakítani az apró madarak körében. Valószínűleg hasonló megfigyeléseket tehetett volna a mai Mianmar területén is 99 millió évvel ezelőtt, amikor a néhai Tethys-óceán északkeleti szigetvilágának partvidékén a fák gyantája tonnaszámra kövült meg, hogy aztán napjaink őslénykutatóinak szinte feldolgozhatatlan mennyiségű munkát adjon. A világhírű Hukawng-völgy borostyánkövéből, a burmitból leggyakrabban előkerülő zárványok – mint minden hasonló lelőhelyen – rovarok, pókok és ezerlábúak, ám mindezek mellett már több alkalommal publikáltak madaraktól származó maradványokat is az ősi élet kutatói. Most pedig egy olyan ősmadár végtagjának maradványa került elő a különleges fosszília-együttesből, amely a csoport egy eddig ismeretlen evolúciós ágának nyomait őrzi. 

Az Elektorornis chenguangi táplálékszerzés közben - rekonstrukció (illusztráció: Csongda Csang)

Az utóbbi évek burmittal kapcsolatos őslénytani bejelentéseinek javát jegyző pekingi kutatócsoport egyik tagja, a Kínai Földtudományi Egyetem munkatársa, Lida Hszing még 2014-ben jutott hozzá a kétes hírű borostyánkő kereskedők révén a szóban forgó, alig 4 cm átmérőjű darabhoz. A példány korábbi tulajdonosai közül mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy egy gyík végtagja található a megkövesedett gyantában. Ez egyáltalán nem gyakori, de azért nem is példátlan ebben a formációban. A tudós azonban már a vásárlás pillanatában tudta, hogy egy madár végtagja rejtőzik a borostyán mélyén, a lelet valódi jelentősége pedig csak a későbbi kutatómunka során bontakozott ki.
Az egykori állat jobb alsó végtagja maradt fenn a kőben, az is már erősen oszlásnak indult, mire a gyanta végül konzerválta az utókor számára. A bomlás eredményeként a lágyszövet szétesett, a borostyánban is több helyen láthatók az egykor levált bőr foszlányai. Mindezek ellenére a szakemberek szabad szemmel is könnyen azonosítani tudták a végtag csonttani bélyegeit, és az is látható volt, hogy az élőlény négy ujja közül az egyik bizarr módon jóval hosszabb, közel másfélszer akkora, mint a többi.

Az Elektorornis chenguangi végtagját rejtő 99 millió éves borostyánkő (Fotó: Lida Hszing)

A későbbi, részletesebb vizsgálatok során a már jól bevált gyakorlat szerint mikro-CT-s letapogató berendezéssel is szóra bírták a fosszíliát, amelynek köszönhetően meg tudták alkotni a fogságba esett testrész 3D modelljét is. Az ily módon zavartalanul tanulmányozhatóvá és összehasonlíthatóvá vált végtagról kiderült, hogy egykori gazdája egy verébnél is kisebb ősi madár volt, amely a krétában gyakori, de a dinoszauruszokkal együtt kihalt Enantiornithesek csoportjába sorolható. Az ősmaradvány továbbá a jellegzetesen megnyúlt ujj miatt nemcsak új fajként, de új nemzetségként is leírható. A szakemberek az újonnan felfedezett, és a Current Biology című tudományos folyóiratban július 11-én bemutatott állatot az Elektorornis chenguangi névre keresztelték, amely nagyjából annyit tesz: 'Csen Kuang gyantába veszett madara'. Csen Kuang az egyik helyi borostyánkő múzeum kurátora.

 A végtagról a mikro-CT eljárás alapján készített rekonstrukciós rajz (Forrás: Lida Hszing)

Eddig összesen öt Enantiornithes-féle maradvány került elő a mianmari borostyánból, és azok tüzetes vizsgálatát követően mind az ötöt juvenilis, azaz a felnőttkort még el nem érő példányként tartják számon. Ezzel szemben a most előkerült madárka – apró mérete ellenére – kifejlett példánynak bizonyult a csonttani elemzés alapján.
A kutatómunka során megpróbáltak fényt deríteni arra is, hogy miért alakult ki ez a nyilvánvalóan specialista életmódra utaló különös végtag az egykori partvidéki erdőben elpusztult kismadárnál. Végül arra jutottak, hogy nem ismerünk sem a kihalt, sem a ma élő madarak közül olyat, amely végtagjain az Elektororniséhoz hasonló egyedüli meghosszabbodott lábujjal bírt.
(Megjegyzés: némileg árnyalja a képet, hogy a tanulmányban ezt az egyedülálló tulajdonságot bemutatni hivatott összehasonlító ábrán - B jellel ellátva - látható egy a kréta időszak korai szakaszában élt Enantiornithes-féle, az Eopengornis végtagja is, amely - ha nem is épp annyira, de az Elektororniséhoz hasonló mértékben megnyúlt harmadik ujjal rendelkezik)
Közvetlen őslénytani és aktualista példák hiányában maradt hát a spekuláció a szakemberek számára. Ha kicsit kitágítjuk a látókörünket, és nem csak a madarakra irányul a figyelmünk, találunk azért olyan állatokat ma is a bolygón, amelyek hasznot húznak megnyúlt ujjaikból. Madagaszkár szigetén őshonos például a fura kinézetű, macska nagyságú félmajom, a véznaujjú maki. A nevét adó karcsú ujjak közül mellső végtagjain a középső ujj hosszabb a többinél, amit arra használ, hogy a korhadó fatörzsekben élő ízletes rovarokhoz könnyebben hozzájusson. Nem kizárt hát, hogy a jellegzetes képlet az Elektorornis esetében is egy hasonló, speciális táplálékszerző stratégia eredményeként alakult ki az alsó végtagokon. Ez az elképzelés – noha a bizonyítása a ma rendelkezésre álló adatok alapján lehetetlen – beleillik a Hukawng-bióta borostyán zárványainak tudományos feldolgozása során a lelőhely egykori őskörnyezetéről eddig alkotott képbe.

Akármi is volt az egyedi módon megnyúlt ujjacskák kialakulásának oka, a lelet érdekes újdonságot jelent a pusztán fosszíliák alapján egyébként nagyon nehezen megismerhető ősi életközösségek palettáján.

***

Források:

• L. Xing et al. A new enantiornithine bird with unusual pedal proportions found in amber. Current Biology. Vol. 29, July 22, 2019, p. 1. doi: 10.1016/j.cub.2019.05.077.
• A Smithsonian Magazine beszámolója

*

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Mianmar legendás késő-kréta borostyánkő lelőhelye, a polgárháború sújtotta Kachin tartományban található Hukawng-völgy tonnaszámra ontja magából a letűnt élet maradványait páratlan épségben konzerváló fosszilis gyantát. A zárványok közül bizonyos időközönként az élővilág fejlődéstörténetének megismerése szempontjából felbecsülhetetlen értékű leletek bukkannak elő. Legtöbbször az egykori élőlények olyan tulajdonságai is tanulmányozhatók egy borostyánkőben megőrződött fosszília esetén, amelyről más módon fennmaradt ősmaradványoknál nem is álmodhatunk.  A Paleotópon mi is rendre beszámoltunk az utóbbi idők legizgalmasabb felfedezéseiről, a ma ismert legkorábbi kaméleonoktól az ősi bélyegeket magán viselő madárfiókán át a pórul járt tollas dinoszaurusz bébi tökéletes épségben fennmaradt farkáig.

A héten újfent egy nem mindennapi hír rázta fel az őslénytan iránt érdeklődő közvéleményt a közel százmillió éves életközösséggel kapcsolatban. Ezúttal egy kínai kutatók által vezetett nemzetközi kutatócsoport olyan élőlényeket írt le a lelőhelyről, amire szélsőségesen ritka esetben van példa. Egy kicsit nagyobb, mint 3 cm átmérőjű borostyán csiszolatban több szárazföldi organizmus mellett csodával határos módon tengeri élőlények maradványai is fennmaradtak. A kövület eleve szokatlanul nagy változatosságban és egyedszámban tartalmaz szárazföldi eredetű ízeltlábúakat (szárnyasokat, csótányokat, férgeket, ezerlábúakat és pókokat), de mellettük tengeri életmódot folytató, vagy többnyire a tengerek árapály zónájában élő állatok is felfedezhetők a mintában. Az ászkaféléket eddig csak szárazföldi vagy édesvízi fajok képviselték a burmitban, ezúttal azonban sósvízi csoportok képviselőinek egyedeit is sikerült beazonosítani. Mindezek mellett tengeri csigák négy példányát is tartalmazza a bezáró anyag, amelyek közül kettő van olyan jó megtartású, hogy nemzetség szintjén is meghatározható.

Az alig több, mint 3 cm átmérőjű burmit darab bámulatos gazdagságban tartalmazza a 100 millió éves ökoszisztéma különféle szárazföldi és tengeri létformáit (A kép forrása: Yu et al. 2019).

Ám annak ellenére, hogy sem tengeri csigákat, sem sósvízi ártéri ászkaféléket nem írtak még le szárazföldi borostyánból, a legnagyobb meglepetést mégis a most publikált fosszíliacsoport egy másik tagja okozta. A földtörténeti középidő több szempontból is meghatározó, ikonikus ősmaradványai közé tartoznak azok a többnyire csigaház alakú szilárd vázzal rendelkező puhatestűek, amelyeknek legközelebbi ma is élő rokonai a polipok és tintahalak. Gyakorlatilag a mezozoikum teljes időtartama alatt jelen voltak az egész világon a tengerekben, és – bár nem tudjuk, éltek-e náluk nagyobb változatosságban és egyedszámban jelen lévő, de szilárd vázzal nem rendelkező más élőlények a világ sós vizeiben – kétségtelen, hogy az ammoniteszek maradványai számítanak a kor legelterjedtebb kövületének. A csoport tudományos jelentősége hatalmas, hiszen globális elterjedtségük, gyors evolúciójuk, ezáltal rövid fajöltőjük és fosszilizálódásra kiválóan alkalmas, változatos morfológiájú külső aragonit vázuk miatt a legkiválóbb korjelző kövületek. Ám mivel csak tengerekben éltek, így szárazföldi üledékképződési környezetben, pláne borostyánkőben való felbukkanásuk világszenzációnak számít. Márpedig most ez történt, ebben a mintában ugyanis gyönyörű épségben tanulmányozható egy 12 mm átmérőjű példány.

Az ammoniteszek szilárd külső aragonitvázú tengeri puhatestűek voltak, ma élő legközelebbi rokonaik a polipok és tintahalak (forrás: Wikimedia Commons)

Azt nem tudni biztosan, hogy valaha került-e elő hasonló kövület, ugyanis a kitermelt mianmari borostyánkő nagy része magángyűjtők kezébe kerül és el sem jut tudományos körökbe, de a tanulmány vezető szerzője, Tingting Yu elmondása szerint ez az első alkalom, hogy megkövült növényi gyantából ammoniteszt írtak le. A vázat komputertomográfiás eljárással részleteiben elemezték, és az ammoniteszt a Puzosia nemzetség egy fiatal példányaként azonosították. Ez az információ nem mond ellent semmilyen korábbi kutatási eredménynek a képződmény korát illetően. Más kormeghatározási eljárások a borostyán vulkanikus eredetű bezáró kőzetét 98-99 millió évesre datálták, ami része a Puzosia időbeli elterjedésének. Ilyen szempontból az új lelet tehát egy pozitív visszaigazolása volt az eddigi kormeghatározási vizsgálatoknak.

A Puzosia nemzetséghez tartozó, alig több, mint 1 cm átmérőjű fiatal ammonitesz példány külső váza a vizsgált burmit mintában (Forrás: Yu et al. 2019).

De hogyan kerülhettek tengeri élőlények egy szárazföldi növény gyantájába?

Több lehetséges magyarázatot is felsorol a tanulmány, de mindezek között a legvalószínűbb, hogy maga a fa, amely a gyantát termelte – és amely egyébként korábbi kutatások alapján az araukária fenyőfélék csoportjába tartozott –, egy homokos tengerpart közvetlen szomszédságában élt. Innen pottyanhatott a korábban már szárazföldi rovarokat magába kebelező gyantagombóc a tengerparti fövenyre, majd az anyag az itt fekvő elhagyott, tengeri eredetű héjmaradványokat és az árapályzónában élő, arra szaladgáló ászkarákokat is fogságába ejtette. A csigák és az ammonitesz váz teljesen üresek, csupán homok tölti ki őket, így nagyon valószínű, hogy ezek a példányok jóval elhullásuk után, hosszú szállítódást követően sodródtak ki a partra. Egy másik, kevésbé valószínű feltételezés szerint, ha a gyantát termelő fenyő esetleg mégsem közvetlenül a tengerpart közelében állt, a tengeri maradványokat egy szökőár, vagy egy trópusi vihar sodorhatta távolabbra, és így válhattak aztán a borostyán részévé.

A burmit képződési helyének ősföldrajzi helyzete a kréta időszak késő-albai korszaka során - a lelőhelyet vörös háromszög jelzi (Forrás: Yu et al. 2019).

A lelet legfőbb tudományos jelentőségét az adja, hogy a további, részletesebb vizsgálatok során felbecsülhetetlen információkkal szolgálhat a burmit képződési helyének őskörnyezetével, és általánosságban magával a borostyánzárványok kialakulásával kapcsolatban. Ezen kívül a borostyánkő darab elképesztő fajdiverzitásban, valóságos tömegsírként tartalmazza a különféle élőlények maradványait – ez olyan ökológiai következtetésekre adhat lehetőséget, mintha egy mai életközösség egyedeit vizsgálnák a tudósok.

A vizsgált burmitban található gazdag életközösség részletei (Forrás: Yu et al. 2019).

Általánosságban elmondható, hogy ha egy élőlény a borostyán fogságában válik kövületté, az tökéletesen konzerválódva értékes információkkal szolgál a paleobiológusok számára az egykori élőlény felépítésével kapcsolatban. Ha ez az ammonitesz váz a benne élő állat puhatestével együtt maradt volna fenn, az kis túlzással a paleontológia szent gráljává tette volna ezt a leletet. Ahogy arról már egy korábbi cikkünkben beszámoltunk, a külső vázas fejlábúak szilárd héja, vagy annak kőbele gyakori kövület a mezozoikum rétegeiben, azonban az ammoniteszek lágyszövetei szinte egyáltalán nem maradtak fenn a hosszú évmilliók alatt. Pár kivételes fosszília, illetve bonyolult biogeokémiai eljárások révén vannak ugyan olyan adataink, amelyek támogatni képesek néhány korábbi elméletet ezen állatok testfelépítésével kapcsolatban, de alapvetően még mindig misztikus élőlényekként tekintünk rájuk. Ki tudja, mijüket adnák oda a téma szakértői, ha egy borostyánkőben fennmaradt tökéletes épségű ammonitesz lelet révén tanulmányozni lehetne a jól ismert külső vázak egykori lakóit.

Ha ezúttal nem is maradt ránk a kis Puzosia lágyteste, én azt mondom, ezután a felfedezés után joggal várhatjuk egy ilyen „szent grál” felbukkanását is erről a szenzációs lelőhelyről. Mindenesetre Bo Wang, a tanulmány társszerzője a National Geographic-nak adott interjújában elmondta, hogy több privát gyűjtővel is kapcsolatban állnak, és úgy néz ki, hogy további, ammoniteszeket is tartalmazó borostyán zárványok vannak úton az egyetem felé.

Tűkön ülve várom a további fejleményeket!

***

Források:

• Dilcher, David; Wang, Bo; Zhang, Haichun; Xia, Fangyuan; Broly, Pierre; Kennedy, Jim; Ross, Andrew; Mu, Lin; Kelly, Richard (2019-05-10). "An ammonite trapped in Burmese amber". Proceedings of the National Academy of Sciences: 201821292. doi:10.1073/pnas.1821292116. ISSN 0027-8424
• A National Geographic online beszámolója

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Tavaly nyáron indítottuk útjára Az ősvilág fura szerzetei című cikksorozatunkat, amelyben szándékaink szerint a földtörténeti múlt olyan bizarr létformáit mutatjuk be, amelyhez hasonlókat a ma ismert élővilág tagjai között hiába keresünk. Így került képzeletbeli porondunkra a fejét tekintve valamilyen patásra, testében azonban leginkább egy body builder világbajnokra hajazó Chalicotherium, vagy később a mai elefántoktól nem sokban eltérő, de állkapcsa végén ormótlan lapátszerű képződményt viselő ősormányos, a Platybelodon. Ezek a rég kihalt állatok mind egy olyan evolúciós alkalmazkodási folyamat eredményei (pontosabban állomásai) voltak, amelyekre a mai bioszférában nincsen példa.
Éltek azonban olyan fura szerzetek is a jó öreg kék bolygó élővilágának hosszú története során, amelyek bizonyos alaktani bélyegei későbbi korokban, és ami még fontosabb, az élővilág teljesen más rokonsági ágain köszönnek vissza ránk.

Mai cikkünk főhőse egy olyan fura szerzet, amelyet ennek a zavarba ejtő természeti törvénynek egy újonnan felfedezett példájaként emlegethetünk. Nem is olyan régen, 2005-ben találták meg a Brazília déli részén elterülő Bauru-medence késő-kréta, 90 millió évvel ezelőtt lerakódott agyagos-márgás homokkő rétegeiben annak az aránylag kis testű krokodilnak az első maradványait, amely a későbbiekben igazi meglepetéssel szolgált az ősi élet kutatói számára.

Az Armadillosuchus rekonstrukciós modellje a Rio de Janeiro-i botanikus kert egyik időszaki kiállításán (Fotó: Tom Holtz).

A krokodilféléket ma nagyjából mind hasonló formájú és életmódú állatokként ismerjük: édesvízi környezetben, főleg folyók, mocsarak partvidékén élő, földre ereszkedő testtartású, nyúlánk ragadozók képe rajzolódik ki előttünk, akár a gaviálokról, a klasszikus krokodilokról, vagy az aligátorokról beszélünk. Nem volt azonban ez mindig így. A 66 millió évvel ezelőtt bekövetkező nagy kréta-végi kihalást megelőzően, azaz a földtörténeti középidő során a csoport hatalmas változatossággal töltötte be szinte az összes rendelkezésére álló életteret. A korábban említett Ichthyosauriák mellett ők is meghódították a sós vizeket, de a szárazföldön is jóval nagyobb volt a diverzitásuk – a ragadozók mellett ezen az élőhelyen megjelentek kisebb testű mindenevő, sőt, még növényevő krokodilok is! Az általánosságban Crocodylomorpha néven illetett csoport egykor rendkívüli változatosságát Darren Naish brit paleozoológus egy ceruzarajza szemlélteti kiválóan. Az illusztráció egyetlen ábrán mutatja be a legkülönfélébb méretű és morfológiájú krokodilfélék rekonstrukcióit.

A földtörténeti múlt Crocodylomorpháinak sokfélesége (Forrás: Darren Naish - Tetrapod Zoology)

A krokodilmaradványokban egyébként igen gazdag Bauru-medencéből ezúttal egy egykori teljességében nagyjából 2 méter hosszú, és 120 kg tömegű szárazföldi krokodil részleges fosszíliája került elő. Az állat koponyájának nagy része, a nyaki és háti csigolyák, az ahhoz tartozó bordák, a mellső végtagok néhány része, valamint különféle páncélelemek váltak tanulmányozhatóvá a felfedezést követően. A koponya sok érdekességet tartogatott, ugyanis a lény állkapcsa és fogazata sokban hasonlít az emlősökére. Annak ellenére, hogy a krokodilok többségének megnyúlt koponyája van, a mezozoós szárazföldi alakoknál nem ritka a megrövidült orr, már-már kutya-szerű állkapoccsal. Ez jellemző az újonnan előkerült példányra is.
De koponya jellegzetességei eltörpülnek azon felfedezés mellett, mint amire az állat páncélzatával kapcsolatban jutottak a kövület leírói. A krokodilfélék bizonyos formái már törzsfejlődésük kezdeti szakaszában is fejlett külső páncélzattal rendelkeztek, ezeket az alsó hámrétegből, azaz az irhából kialakuló ellenálló, csont-szerű lemezeket osteodermának hívják. Az ógörög eredetű összetett szó két tagja – csont (ostéon) és bőr (dérma) – is erre a két tulajdonságra utal. Ezek a páncéllemezek aztán a hosszú-hosszú évmilliók alatt legalább akkora mértékben diverzifikálódtak, mint maguk a krokodilok.

A feltárt maradványok egy részének háromdimenziós CT képe (Forrás: T. S. Marinho et al 2009)

Az újonnan leírt faj páncélzatának maradványai azonban olyan formára és struktúrára utaltak, amihez fogható a krokodiloknál egyáltalán nem fordult elő az eddigi fosszilis adatok alapján. Csupán egy teljesen eltérő rendszertani helyzetű, és ami még döbbenetesebb, jóval későbbi időkből származó állatcsoportra jellemző az ehhez hasonló hátpáncélzat: egy ma is élő emlősfélére, a páncélos vendégízületesek rendjére. Tágabb csoportjukat újvilági méhlepényes emlősöknek is hívják, ugyanis kizárólag az amerikai kontinensen találhatók meg egyedeik. Valamikor nem sokkal a dinoszauruszok uralmának végét is jelentő kréta végi kihalás után alakultak ki, amikor a kontinensek helyzete elszigetelte Dél-Amerikát a többi földrésztől. Leginkább ismert, már-már ikonikus alakjai a Glyptodon nemzetség hatalmasra nőtt tagjai voltak, amelyek a jégkorszak során népesítették be Dél-Amerika területét, és utolsó egyedei még javában találkozhattak a kontinens első modern embereivel. Mindössze 11 ezer évvel ezelőtt tűntek el végleg – egyes feltételezések szerint épp a megjelenő emberek étvágyának áldozatául esve. A páncélos vendégízületesek kládjának egyetlen ma is élő képviselői az övesállatok, vagy közismertebb nevükön a tatuk. Ezek a mókás lények onnan kapták az övesállat nevet, hogy testüket ugyan apró lemezekből álló, szilárd struktúrába rendezett masszív páncélzat borítja, annak közepén viszont a mozgásukhoz elengedhetetlen mobilis, mozgatható övekbe rendezett, rugalmasabb pácélelemek vannak.

Mai kilencöves tatu, latin nevén Armadillo Dasypus novemcinctus (Fotó: Sequoyah National Wildlife Refuge, OK, USA, forrás: Wikipedia)

Az ősember Glyptodonra vadászik (Illusztráció: Heinrich Harder)

A Brazíliából előkerült új krokodil valódi jelentőségét tehát az a tény szolgáltatja, hogy jóval az övesállatok megjelenése előtt, már a kréta időszakban kialakult egyszer ugyanez a páncélstruktúra. Azaz a természet egyszer már az adott élőlények származási vonalától teljesen függetlenül ’legyártotta’ ezt a megoldást. A tatuk spanyol eredetű elnevezése ’armadillo’. Ezt a nevet vették kölcsön az új krokodil leírói, és az állat nemzetségneve így Armadillosuchus lett (a ’suchus’ ógörög eredetű szó, a Soûkhos nevű, eredetileg az óegyiptomi vallásban szereplő  krokodil isten nyomán a nevezéktanban általánosságban a krokodilokra használják).
Az előkerült kövületek elemzésekor arra a következtetésre jutottak, hogy az Armadillosuchus osteodermái a későbbi emlős-analógiának megfelelően szintén két szilárd részből, és a kettő között pedig egy mobilis övekből álló, rugalmas elemből állt. Felismerhető volt továbbá a fosszílián egy jól elkülöníthető nyaki páncél elem is, amely az állat fejét volt hívatott védeni, ám mivel különálló egységet alkotott, nem akadályozta a fej mozgatását. Egy ugyanilyen különálló pajzs megtalálható a mai armadillóknál is.

A mai tatuk és az Armadillosuchus páncélzatának hasonlóságai (forrás: Wikipedia)

A sok hasonlóság mellett számomra az egészben az a leginkább ámulatba ejtő, hogy az Armadillosuchus szilárd páncélja is épp ugyanolyan hexagonális, azaz hatszögű elemekből állt, mint amilyeneket a sok millió évvel később megjelenő páncélos vendégízületes emlősöknél, például a Glyptodonnál láthatunk! Tehát úgy tűnik, a konvergens evolúció törvényszerűsége nem csak általánosságban az alaki tulajdonságoknál, hanem még a formák legapróbb részleteinél is működik. Olyan ez, mintha valaki az Armadillosuchusok eltűnése után, az emlősöknél is elővette volna a jól bevált összeszerelési útmutatót, és a terveket újra felhasználva hozta volna létre egy teljesen más csoportba tartozó állat páncélzatát. És mindennek a hasonlóságnak semmi más oka nincs, mint a hasonló környezeti feltételek mentén lezajlott természetes szelekció.

Egy Glyptodon hatszögletű lemezkékből álló páncélzatának közeli képe - Párizsi Természettudományi Múzeum (forrás: Wikipedia)

Az Armadillosuchus egyéb biológiai és életmódbeli tulajdonságaival kapcsolatban még további kutatásokra van szükség, de az eddigi adatok (pl. a végtagok morfológiája), valamint az abból levont következtetések alapján úgy gondolják, hogy a kréta végén erre a területre jellemző extrém meleg, száraz éghajlat mellett az állat egyfajta ásó életmódot folytathatott. Az ásás képességével a forróság és a ragadozók elől fedezéket, míg a nagy szárazság ellen való védekezésként némi talajnedvességet talált. A megtalált fogleleteket vizsgálva a kutatók arra jutottak, hogy az Armadillosuchus mindenevő lehetett. A különféle rovarok, puhatestűek, továbbá némi száradt döghús mellett a táplálék döntő többsége növényi eredetű volt, ami a száraz klímán megkövetelte, hogy gyökereket és fenyőfélék tobozait is el tudja rágni. Ennek az elvárásnak kiválóan megfeleltek a krokodiloknál egyébként nem gyakran megfigyelhető tarajos mintázatú, metszőollók elvén működő, recés fogak. Az életmóddal kapcsolatos tulajdonságok szintén a mai övesállatokhoz teszik hasonlóvá a páncélos krokodilt, mint ahogy az a tény is, hogy az Armadillosuchus Dél-Amerika területén került elő, épp onnan, ahová emlős-hasonmásaik élettere is korlátozódott évmilliókkal később.

Egy rendkívül izgalmas, egyedülálló életformát tisztelhetünk az újvilág tatu-szerű krokodiljában, amely rávilágít a rég letűnt korok fantasztikusan változatos, de sajnos csak töredékében fosszilizálódott élővilágára.

***

Források:

• Marinho, Thiago S.; Carvalho, Ismar S. (2009). "An armadillo-like sphagesaurid crocodyliform from the Late Cretaceous of Brazil". Journal of South American Earth Sciences. 27 (1): 36–41. doi:10.1016/j.jsames.2008.11.005.
• A National Geographic Online híradása a felfedezésről (2009) 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Ki ne reszketne sikolyra torzult arccal, a fotel karfáját markolva, amikor Steven Spielberg méltán klasszikus alkotása, a Cápa című rémfilm véres jeleneteit nézi? Na jó, kevesen esnek ma már sokkos állapotba az ilyen filmek láttán, hiszen az elmúlt évtizedekben a horrorral kapcsolatos ingerküszöbünket ennél jóval magasabbra emelték a különféle válogatott rémségek, amelyek megbízható rendszerességgel ömlenek ránk a vászonról. Abban azonban egyetérthetünk, hogy a cápafélék bizonyos képviselői a tengerek rettegett csúcsragadozói közé tartoznak, és - ha emberhús aránylag ritkán is kerül az étrendbe -, a sósvízi tápláléklánc sok tagjának meglehetősen stresszes életmóddal kell megbirkóznia az áramvonalas gyilkológépek árnyékában.
Nem volt ez másként bolygónk hosszú történetének nagy részében sem, és igaz, hogy ma kis hazánk területén legfeljebb az állatkertek akváriumaiban találkozhatunk velük személyesen, a korábbi évmilliók során a mai Kárpát-medence területét – többek között – cápáktól is hemzsegő tengervíz borította. Hosszabb ideig, mint gondolnánk.

A hazai kövületvadászok gyűjteményének legmagasabb büszkeség-faktorral rendelkező, kiemelt darabjai azok az ősi cápafogak, amelyekhez hasonlót Magyarország több pontján is megtalálhat bárki, aki rendelkezik az ehhez szükséges attribútumokkal: éles látás, lelkesedés és hát… vagy szerencse, vagy szűnni nem akaró kitartás. De a legjobb mindkettő.
A legnépszerűbb lelőhelyeken (amelyek egy jó része védett területen van, így nem árt tájékozódni annak státuszáról indulás előtt) a földtörténeti újkor miocén korának trópusi vagy szubtrópusi tengereiben lerakódott üledékekben kutathatunk, ezek közül a legidősebbek megközelítőleg 23 millió évesek, a legfiatalabbak pedig mindössze 5,3 millió éve keletkeztek. Kevesen tudják azonban, hogy kis hazánkban időről időre jóval korosabb, a dinoszauruszokkal egy időben élt cápák maradványai is előkerülnek. A földtörténeti középidő, azaz a mezozoikum mindhárom időszakából, a triász, a jura és a kréta kőzeteiből is jelentettek már cápaféléket Magyarország területéről.
A mezozoikum elejétől kezdve fokozatosan szétnyíló hatalmas szuperkontinens, a Pangea tömbjéből lassan két új földrész alakult ki: az északi Laurázsia, és a déli Gondwana. A két új kontinens között jött létre az a Tethys névre keresztelt egyenlítő környéki trópusi óceán, amely hazánk területének geológiáját ezt követően egy jó darabig meghatározta.  A Tethys aljzatának üledékéből a Dunántúli-középhegységben a jura időszak során többnyire a vörös különféle árnyalataiban pompázó, néhol márgás, agyagos mészkövek alakultak ki, amelyek a hegység több pontján is a felszínre bukkannak. A kövületgyűjtők körében népszerű ’ammonitico rosso’ típusú mészkő leghíresebb feltárásai a Bakony és a Gerecse területén találhatóak, és bizonyos rétegeiből szép számmal gyűjthetők a kor ikonikus fosszíliái, egyben a kőzet névadói, az ammoniteszek. Noha a vezérkövületként aposztrofált fejlábúak a leggyakoribbak, mellettük néha ebből a kőzetből is előkerülnek más élőlények maradványai, közöttük ritkán cápafogak is.

Egy a napokban megjelent új tanulmány a Bakony-hegység területén, az Eperkés-hegy egyik, jura-kréta határt átívelő földtani szelvényéből előkerült gerinces fosszíliák vizsgálatának bemutatásával komoly, nemzetközi szintű eredményeket tár elénk. Az ősélet magyar kutatói című rovatunk legújabb részeként ma a tanulmányt jegyző fiatal biológus-paleontológust, Szabó Mártont mutatjuk be, aki a Magyarországon fellelhető fosszilis cápafélék lelkes kutatója. A Paleodiversity & Paleoenvironments című szaklapban megjelent tanulmány apropóján személyesen beszélgethettem vele munkahelyén, a Magyar Természettudományi Múzeumban.

Szia Marci, örülök, hogy ismét találkozunk. Gratulálok az új publikációhoz, nem semmi munka ez egyedüli szerzőként! Miről is szól tulajdonképpen?

Köszönöm szépen, számomra is nagy dolog, hogy a cikk annyi idő után végre napvilágot látott! Egy eddig ismeretlen késő-jura gerincesfauna leírásának első eredményeiről van szó. Olyan halformák első hazai felbukkanását részletezi, amelyek a világ más tájairól már régóta ismertek mezozoikumi tengeri üledékekből, hazánkban azonban eddig nem volt kutató, aki kellő hangsúlyt fektetett volna ezeknek a taxonoknak a felkutatására. A leletanyag magában foglalja a legidősebb Hexanchidae cápát is, ezt a családot a magyar nyelv leginkább tehéncápafélékként, vagy szürkecápafélékként emlegeti. Ahhoz pedig, hogy ezt kijelenthessük, sort kellett keríteni a családot alkotó nemek és fajok, valamint a helytelenül a családba sorolt formák revíziójára is.

Honnan származik a vizsgált kövületanyag? Saját magad által gyűjtött anyagból is dolgoztál?

A leletanyag a Bakonyból, a Zirc melletti Olaszfalu környékéről származik. Korábban a környéken számos kutatóárok létesült, ezek egyikében bukkantam rá az első kis leletekre egy próbaszerű mintavétel eredményeképp. Ezt hallva egy kollegám, Szappanos Bálint nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátott egy cápafogat, amit ő maga talált évekkel ezelőtt ugyanezen a lelőhelyen. Hamar ki is derült, hogy ez a fog egy tehéncápafog, az anyag tulajdonképpeni koronalelete.

Az Olaszfalu közelében előkerült késő-jura tehéncápa-féle, a Notidanodon foga (fotó: Szabó Márton, 2019)

A szóban forgó leletanyag egy védett feltárásból származik, épp ezért a gyűjtés az in situ szálkőzet bolygatása nélkül történt, csak az esőzések, a fagyok és a tavaszi hóolvadások során lemállott kőzetanyagban kutattam, hogy a feltárást a lehető legkevésbé károsítsam. Szerencsére a feltárásban megtalálható formációk jellege nagyon eltérő, így a kipergett kőzetanyag eredete sem volt kétséges.

Az olaszfalui feltárás vörös, késő-jura kőzete (fotó: Szabó Márton)

Visszatérve az eredményekre...jól értem? Ez a tanulmány tulajdonképpen korábbra helyezi az első tehéncápafélék megjelenésének idejét a földtörténet során?

A cápák Hexanchiformes rendjének földtörténeti múltja a kora-juráig nyúlik vissza. A rendet a jurában dominánsan a Crassodontidanidae család képviselte. A Crassodontidanidae-t a krétára teljesen leváltotta a Hexanchidae, ez egy másik család a renden belül, ahová a számos fosszilis faj mellett három, egyes szerzők négy recens fajt is sorolnak. Ennek a családnak a legkorábbi képviselője jelen ponton úgy tűnik, hogy az olaszfalui tehéncápa.
Amikor először vettem kézbe az olaszfalui tehéncápafogat, annak rendje és módja szerint kicsit utánaolvastam az irodalomban, hogy mit tudunk a család őstörténetéről. Ezt követte annak a kiderítése, hogy mi alapján sorolunk egy tehéncápafogat az egyik vagy a másik családba a renden belül. Végül rábukkantam egy zseniális munkára, Jürgen Kriwet és Stefanie Klug 2011-es cikkére, ami kicsit gatyába rázta az egész rend rendszertanát. Az irodalomban sokáig úgy jegyezték, hogy Hexanchidae család a kora-jurából ered, legkorábbi képviselője pedig az izolált fogak alapján, Hexanchus arzoensis néven leírt faj. Ezeket a fogakat 2018-ban volt szerencsém a Zürichi Egyetem Paleontológiai Múzeumában személyesen is megtekinteni. Már ott és akkor sem stimmelt, hogy a H. arzoensis-t ugyan milyen alapon sorolnánk a Hexanchidae-be, de Kriwet és Klug munkája megerősített abban, hogy ezzel a gondolatmenettel és az olaszfalui munkával egy olyan szálat kaptam el, aminek talán lehet értelme. A tehéncápafogak anatómiai részleteibe most nem mennék bele, de összességében véve a beágyazó kőzet kora és a külső morfológiai karakterek együttes figyelembevételével az izolált fogak is aránylag jól rendelhetők családokhoz. Ha egy tehéncápa-lelet jura korú, akkor jó eséllyel nem a Hexanchidae családhoz tartozik, az olaszfalui fog azonban jura korú volt, és a fogon megőrződött anatómiai bélyegek mégiscsak a Hexanchidae családra utaltak, azon belül is a Notidanodon genuszra.

A Hexanchus arzoensis (Beaumont, 1960) holotípus-anyagának ábrája

A publikálás során sokszor kissé feszült volt a hangulatom, minthogy a folyamat kissé elhúzódott, technikailag még most is tartanak az utózöngéi. Amíg ugyanis a kézirat elbírálás alatt volt, napvilágot látott Henri Cappetta és Jack Grant-Mackie egy cikke, ami már a címében is jelezte, hogy bizony ők a Notidanodon legidősebb előfordulására bukkantak Új-Zéland késő-jurájában. Mondanom sem kell, ahogy elolvastam a cikk címét, a kisebb infarktus kerülgetett, minthogy ekkor már közel egy évnyi munkám volt a kutatásban. Szerencsére, ahogy elolvastam magát a cikket, kiderült, hogy az olaszfalui Notidanodon egy kicsit azért még így is idősebb, mint Cappetta és Grant-Mackie példánya.

A Hexanchidae család fosszilis rekordjának időbeli elterjedése (fotó: Szabó Márton, 2019.)

Ez nagyon komolyan hangzik! De ezen kívül más okból is fontos munkaként értékelik a tanulmányt világszerte. Miért is?

Alapvetően azért, mert mint azt a munkám során többszörösen tapasztaltam, a fosszilis cápák rendszertanában kisebb káosz uralkodik. Ennek oka kettős. A tudósoknak eleve nincs egyszerű dolga, hiszen pár lelettől eltekintve csak fogakból dolgozhatnak. Ennek ellenére a régebben, akár több mint száz évvel ezelőtt leírt leletanyag mennyisége hatalmas, ma a témával foglalkozó kutatók száma azonban csekély. Napjainkban számos szakember foglalkozik ezeknek az állatoknak az evolúciójával, hogy csak Jürgen Pollerspöcköt, Nicolas Straubet, Jürgen Kriwetet, Stephanie Klugot és Henri Cappettát említsem, akiknek az írásai alapmunkák voltak a sajátom megírása során. Mégis, az átnézendő anyag mennyisége így is hatalmas, bármelyik fiókban és tudományos munkában akadhat valami, ami revízióra szorul.

Hexanchiformes rendszertan. A Heptranchidae családot nem minden szerző ismeri el érvényesként (kép: Szabó Márton, 2019)

A munkám egy revideálás-alapú kutatás volt, a revideálás pedig ritkán hálás feladat, elvégre mások munkáját bírálja vele felül az ember. Ugyanakkor összegez és újratárgyal dolgokat, szóval semmiképp nem haszontalan. A cápák rendszertana azonban olyan plasztikus, olyan gyorsan változik, hogy úgymond nem lehet megtanulni, csak azzal érdemes tisztában lenni, hogy mely irodalmakat használhatja az ember egy kérdés megválaszolására. Csak amióta elkezdtem az olaszfalui munkát, annyi minden történt ezen a téren, hogy el se hinné az ember. Komplett családokat vontak össze, vagy helyeztek át más rendbe. Könnyen lehet, hogy rövid időn belül, akár 1-2 éven belül valaki átírja a Hexanchiformes rend rendszertanát, vagy találnak valahol egy még öregebb Hexanchidae-t, és akkor a munkám erejét veszti.

A munka fontosságának másik karját az adja, hogy hazánkból késő-jura gerinceseket még nem-igen írtak le, a Kárpát-medence e földtörténeti időszakának gerinceseiről szinte alig tudunk valamit.

Hogyan kell elképzelni a Bakony-hegység helyén 150 millió évvel ezelőtt hullámzó tengert, mint élőhelyet? Milyen más állatok maradványait rejti a bezáró kőzet, illetve melyek azok, amelyek itt még nem kerültek elő, de jó eséllyel a terület lakói voltak a késő-jurában?

Az egykori pelágikum egy részterületéről van szó, mely a parttól távol helyezkedett el, ahol a víz relatíve mély volt. A tengerfenék a fotikus zóna alatt helyezkedett el, vagyis csak igen kevés fény jutott le az aljzatig, az állati élet ennek ellenére természetesen burjánzott a környéken. A begyűjtött leletanyag csillagászati mennyiségben tartalmazta különböző gerinctelen állatok maradványait, közülük a leggyakoribbak a tengerililiomok (Crinoidea) kerek, cukorkára hasonlító nyéltagjai és kelyhei voltak. Akadtak itt még tengerisünök, nautiluszok, ammoniteszek, belemniteszek, elvétve pörgekarúak és korallok. A gerinceseket a halak képviselik, előkerültek mind porcos- mind csontoshalak fogai és pikkelyei. Azt, hogy kiknek a felbukkanására lehet még számítani, nehéz volna megmondani, de az eddig kibontakozott kép szerint pár porcoshal-forma még bizonyosan elő fog kerülni a mikroszkopikus leletanyagban.

"Olaszfalu környéke 150 millió évvel ezelőtt" - a fosszíliák alapján rekonstruált késő-jura életközösség (illusztráció: Szabó Márton)

Figyelemmel kísérjük majd, nagyon izgalmas! Egyébként miért van az, hogy szinte csak fogak maradnak ránk az egykori cápákból?

A fogak a gerinces szervezet egyik legellenállóbb részei. Logikusan belegondolva, mindennél keményebbnek kell lenniük, mint amire az állat ráharap. Ennél fogva ezeknek van a legjobb esélye a fosszilizációra, hiszen könnyebben ellenállnak azoknak a környezeti viszontagságoknak, melyek a test többi részét megsemmisítik. Ezen túlmenően, érdekes módon, a cápák nem tartoznak a jól fosszilizálódó állatok közé. Belső vázuk jó része porcos, ami az állat pusztulását követően a lebontó szervezetek munkája miatt gyorsan le is bomlik. Leggyakrabban valóban csak a fogaik maradnak ránk, ritkábban előfordulhatnak csigolyák, placoid pikkelyek, koprolitok, illetve egyes primitív formák esetén úszótövisek. Az egyben megőrződött testfosszíliák száma olyan alacsony, hogy ezek valóságos kincset érnek a kutatók számára.

Bárki találhat ilyen ősmaradványokat? Mi szükséges hozzá?

Fosszilis cápafogakat találni nem egy nyakatekert mutatvány. A kövült cápafogak világszerte a tengeri üledékek leggyakoribb gerincesmaradványai, egy mai cápa is többszáz fogat elhullajt élete során. A Bakonyban, sőt országszerte is könnyedén lehet cápafogakat találni a miocéntől a mezozoós lelőhelyekig. A gyűjtéshez más lelőhelyeken általában elég egy geológuskalapács és egy kis simítózáras tasak, amibe a fogakat gyűjtjük.
Ez jelen esetben egy kicsit máshogy zajlott, itt a fogak néhánytól eltekintve ugyanis annyira aprók, hogy szabad szemmel szinte nem is lehet őket észrevenni. Így viszont a gyűjtés egy másik módszerével kellett élnem, amit iszapolásnak hívunk. Ennek során a begyűjtött kőzetanyagot kiszárítjuk, majd mindenestül átmossuk egy többlépcsős rostarendszeren, mely rosták szemátmérője eltérő, egymáson lefelé haladva egyre szűkebb. Így az iszapolási munka során az alsóbb rostákon mindig egyre kisebb szemcseméretű anyag akad fenn. A visszamaradó anyagot aztán ismét ki kell szárítani, és mikroszkóp alatt át kell nézni, hogy a fogak nyomára akadjunk. Ez a munka tehát elképesztően energia- és időigényes, sokszor heteket-hónapokat vesz igénybe, hogy a keletkező koszról ne is beszéljek. Ráadásul a siker sosem garantált.

A terepi munka egészen biztosan nagyon izgalmas. De hogy néz ki egy paleontológus átlagos napja a Természettudományi Múzeum berkeiben? Már ha lehet átlagos napról beszélni.

A munkám jó része magával az iszapolással és annak részfolyamataival telik. Az asztalom körül mindenütt tálkák hevernek, bennük átnézésre váró, aprószemcsés kőzetanyagokkal. A maradék időmet a talált maradványok fotózása és az arra érdemes leletanyagok publikálása tölti ki. Nem épp a kapkodósoknak való munkakör, mindegyik részfolyamat sok-sok időt vesz igénybe.

Mióta dolgozol itt?

2014 szeptemberében kerültem a múzeumba, az akkori MTA-ELTE Lendület Dinoszaurusz Kutatócsoport, ma ELTE Poszt-Lendület Dinoszaurusz Kutatócsoport szárnyai alatt. A kutatócsoport vezetőjének, Dr. Ősi Attilának köszönhetően lehetőséget kaptam, hogy mezozoós ősgerincesekkel foglalkozhassak, az első munkám az iharkúti késő-kréta ősgerinces lelőhely kajmánhalainak tudományos leírása volt. A kutatócsoport minden tagjától rengeteg segítséget kaptam és kapok a mai napig, ami soha el nem évülő érdemük marad.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy az őslénytannal szeretnél foglalkozni? Hogyan történt az első találkozásod ezzel az izgalmas tudományterülettel?

Az igazat megvallva ez annyira régen történt, hogy csak sejtem, hogy mely időszak lehetett az, amikor ez végleg eldőlt bennem. Mint sok más kisgyerek, természetesen én is a dinoszauruszok avatatlan professzora voltam, faltam a képeskönyveket és tucatjával sorakoztak nálam a műanyag-dinoszauruszfigurák. Az anyai nagyszüleim Ajka-Padragkúton éltek, én is ebben a takaros kis faluban nőttem fel. A környéken rengeteg eocén korú kőzetkibukkanás van, például a Pityer-dombon, vagy a Gyűr-hegyen. Emlékszem, kisgyerekként egy alkalommal egy eocén Nummulites-t vittem oda a nagyapámnak, majd amikor megkérdeztem, hogy mégis mi az, a nagyapám azt mondta, hogy Szent László pénze. Mondanom se kell, a válasz csak további kérdéseket vetett fel bennem. Úgy sejtem, ez az időszak, és az ehhez hasonló élmények vezettek rá arra, hogy ne csak úgy szeressem az ősállatokat, mint ahogy a kisgyermekek teszik, hanem arra is, hogy később a biológia és az ősállattan legyen maga a hivatásom is.

Mi az a legfontosabb dolog, ami miatt szereted a munkádat?

Sir David Attenborough mondta egy különleges dokumentumfilmsorozatában, hogy ha az ember a kalapácsával ráüt egy kőre, és abból előbukkan egy csiga vagy egy ammonitesz maradványa, akkor az övé az első emberi szempár, amely megpillantja azt. Sablonosan és talán kicsit szentimentálisan hangozhat, de úgy vélem, a keresés és találás örömei az egyik legősibb örömforrásaink, és nekem ez minden egyes, a mikroszkóp alatt talált halfoggal vagy tengerisün-tüskével megadatik. Olyan élmény, amit onnantól, hogy átéltem, már senki nem vehet el tőlem. Semmi pénzért nem adnám senkinek, minden nap úgy megyek be a munkahelyemre, mintha a vidámparkba mennék.

Ezt könnyen elhiszem, igazából én magam is sárgulok az irigységtől! És a cápa-téma hogy talált meg téged?

Hát, történetesen erre az egyre egészen pontosan emlékszem. Talán sokak számára ismerős a Határozó kézikönyvek sorozat „Ősmaradványok” című kiadványa. Én ezt még tizenéves koromban kaptam meg a szüleimtől, és gyakorlatilag mindenhová elvittem magammal, amikor kövületeket kerestem a Bakonyban. Életemben először ebben a könyvben láttam, hogy milyen sokfélék a porcoshalak fogai. Teljesen lenyűgöztek, a fogak némelyikét akkori ésszel fel se tudtam igazán fogni. Volt a könyvben rájafog, tehéncápafog, tigriscápafog, ezutóbbi a mai napig a legkedvesebb számomra minden találat közül a terepen. Persze, Ajka környékén jórészt eocén üledékes kőzetekkel találkoztam, nem számítva az ajkai kréta korú szénmeddőket, így igen csekély volt az esélyem, hogy én magam is találhassak egy fosszilis cápafogat. Ez a dolog egészen egyetemista koromig álom is maradt, 22 évesen találtam meg az első cápafogamat.

"Életem első cápafoga a Bakonyban"

Hogyan tovább? Milyen új témákon dolgozol mostanában?

Természetesen újabb és újabb hazai mezozoós gerinceslelőhelyek nyomában vagyok, a kutatócsoportom tagjaival együtt. Ugyanakkor az olaszfalui kutatás tulajdonképpen még csak most kezdődött, minden egyes leiszapolt kilogramm kőzet potenciálisan egy kis, pár milliméteres fogat rejthet, ami napokra vagy hetekre elegendő gondolkoznivalót adhat.
Annak idején, az egyetemen recens pókokkal foglalkoztam, és ehhez kapcsolódóan most belevágtam a 2004-ben megszűnt ajkai kőszénbányászat mintegy melléktermékeként előkerült, késő-kréta korú ajkait borostyánkövek pókzárványainak leírásába. Nem épp határtudomány a cápákhoz képest, elismerem, de az én helyzetemben kézenfekvő volt, hogy a témával foglalkozhassak. Amolyan üdítő változatosságként tekintek rá, mellesleg a borostyánba zárt pókok sem kevésbé izgalmasak, mint a fosszilis cápák, vagy más őshalak.

Ezek után bármilyen újdonsággal jelentkezel, mi kíváncsian várjuk! Nagyon köszönöm, hogy beszélgethettem veled, és sok-sok sikert kívánok neked a Paleotóp stábja nevében is!

***

Forrás:

• Szabo, M (2019). "A Late Jurassic (Kimmeridgian–early Tithonian) fish fauna of the Eperkés-hegy (Olaszfalu, Bakony Mts., Hungary): the oldest record of Notidanodon Cappetta, 1975 and a short revision of Mesozoic Hexanchidae". Palaeobio Palaeoenv. https://doi.org/10.1007/s12549-018-00368-x

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Ha valakinek volt már szerencséje a kezében tartani egy ősi rovar zárványát is magába foglaló borostyánkövet, bizonyára ismeri azt a hátborzongató érzést, ami a természet egy ilyen tökéletes épségben fennmaradt relikviájával való közvetlen találkozáskor keríti hatalmába az embert. Annak ellenére, hogy ezek az ősmaradványok úgy néznek ki, mintha az adott állat csak néhány napja múlt volna ki, mégis az idő felfoghatatlan mélységébe, több tíz-, vagy százmillió évvel ezelőtti korokba nyerünk bepillantást általa. A kezünkben tartott élőlény olyan élethű, hogy akár a kezünkön is mászhatna, ha élne, pedig némelyikük a dinoszauruszok kortársa volt még életében.
Mai bejegyzésünkben az utóbbi években felfedezett legjelentősebb borostyán leletekből válogatunk.

Bár az időgépet még nem találták fel, az egykoron a különféle fák gyantájának konok fogságába esett, és ott megkövült, azaz borostyánban megőrződött élőlények maradványait nézegetve kicsit úgy érezhetjük magunkat, mint aki egy ablakon át visszatekint a régmúlt időkbe. Ép ésszel felfoghatatlan a földtörténeti időnek az a mélysége, amibe ezek a fosszíliák betekintést engednek a maguk tökéletességével. Olyan réges-rég letűnt korok pillanatképeit láthatjuk általuk, amikor a Homo sapiens még hiú ábránd sem volt. 
Még hátborzongatóbb, ha az egykori gyanta egy olyan millió éves cselekmény megdermedt pillanatképét konzerválta, ami ma is bármikor előfordulhatna a hátsó kertben. Sokszor még a szerencsétlenül járt állatok utolsó sóhaját is felfedezhetjük az áttetsző kőben egy tétova buborék formájában, amely már soha sem érhette el a szabad levegőt.
Az élővilág mikrométernyi pontosságú részletei tárulnak fel előttünk, olyan élőlényeké, amelyek kortársaiból csupán azok szilárd vázának ritka maradványai maradhattak fent más fosszíliák formájában.
Sajnos a borostyán többnyire csak kisebb élőlényeket, növényi részeket, rovarokat, pókokat, esetleg parányi gerinceseket zárhat magába, hiszen a nagyobb állatok könnyedén kiszabadulnak a gyantából – vagy eleve fogságba sem esnek. Az azonban néha előfordul, hogy valami olyan ritka, más úton fennmaradni nem képes élőlény kerül elő a borostyán-lelőhelyekről, esetleg egy olyan sorsdöntő pillanatot zárt magába a fa törzsén lassan lecsorgó gyanta, ami felbecsülhetetlen információkat rejtő dokumentum a régmúlt élővilágát kutatók számára. Ami akkor egy élőlény végzetét jelentette, az ma óriási érték a tudomány számára.

Míg az üledékes kőzetek egy adott területhez és korhoz kapcsolódó, jellegében hasonló rétegeinek összességét formációnak hívják a geológusok, a fosszilizálódott növényi gyantából kialakuló borostyánköveket általában lelőhelyük alapján nevezik el. Ilyen például az egykor Burmának hívott, időközben eredeti nevére, Mianmarra visszakeresztelt ország lelőhelyeinek késő-kréta, 99 millió éves borostyánja, a burmit, vagy a szicíliai Simeto folyóról elnevezett szimetit. De nem is kell túlzottan messzire mennünk, ha ősi borostyánkő lelőhelyre vagyunk kíváncsiak, hiszen hazánkban, a Bakony hegység nyugati részén, Ajka környékén találhatjuk a felső kréta korú kőszéntelepek keletkezése során síklápi erdőségekben tenyésző fenyőfélék gyantájából keletkezett ajkaitot.

Az utóbbi évek legjelentősebb felfedezéseit a hatalmas mennyiségben előkerülő mianmari burmit adta, de más korok és más lelőhelyek is szép számmal képviseltették magukat a felfedezések sorában. Lássuk, mik voltak ezek.

1. Egy tökéletes épségű törpeszúnyog

Az egyik legtisztább, és legszebb zárványokat magába foglaló borostyánféle a balti borostyán, amely nagyjából 44 millió évvel ezelőtt keletkezett, és egy fenyőféle, a Pinus succinifer gyantájának fosszíliája. Az egyik legnagyobb mennyiségben előforduló, már évszázadok óta bányászott borostyánféle oroszlánrésze az oroszországi Kalinyingrád környékéről származik, de a Baltikum országaiban és Lengyelországban is vannak jelentős lelőhelyek.
Nekem személy szerint az alábbi törpeszúnyog (Ceratopogonidae) zárványról készült fotó az egyik kedvencem, egyszerűen ámulatba ejt, hogy az élőlény legapróbb részletei, az összetett szemek, a végtagok elhullatott apró sertéi vagy a csápok parányi mellékszálai is látszanak.

Törpeszúnyog zárványa a 44 millió éves balti borostyánból (© Anders Leth Damgaard - www.amber-inclusions.dk)

Forrás:
Wolfe, A. P.; Tappert, R.; Muehlenbachs, K.; Boudreau, M.; McKellar, R. C.; Basinger, J. F.; Garrett, A. (2009). "A new proposal concerning the botanical origin of Baltic amber". Proceedings of the Royal Society B. 276 (1672): 3403–3412. doi:10.1098/rspb.2009.0806. PMC 2817186

2. A keresztespók füstbe ment lakomája

A borostyánban megőrződött zárványok közül a legdrámaibb hatást azok a leletek váltják ki, amelyeknél a gyilkos bezáró anyag az áldozatokat épp valamilyen cselekvés közben dermesztette meg és konzerválta az utókor számára. Ilyen az a Mianmarban előkerült példány is, amely a dinoszauruszok korába repít minket vissza, hogy mintha csak egy három dimenziós fotóalbumot nézegetnénk, szemtanúi lehessünk egy 99 millió éve megtörtént eseménynek: egy keresztespók épp a hálójába ragadt balsorsú hím parazita fürkészdarázs kivégzésébe kezdett bele, amikor a gyanta kérlelhetetlenül körbeölelte mindkettejüket. A fosszílával kapcsolatos tudományos értekezés szerzője, a neves borostyán-szakértő és ősrovarász Dr. George Poinar szerint az állatok testhelyzete egyértelművé teszi a végzetes pillanatban fennálló szituációt, a borostyánban még a ragadozó nyolclábú hálójának tizenöt szálát is megtalálták. Már korábban is találtak ebből a formációból olyan zárványokat, amelyekben egyszerre szerepelt valamilyen rovar és pókféle, de ilyen egyértelmű ragadozó-préda viszony még nem került napvilágra – ez a lelet a legősibb ilyen példa. A sors fintora, hogy a pók áldozatául esett fürkészdarázs egy olyan ma is élő genushoz tartozik, amelyről tudjuk, hogy parazitaként pókok tojásaiba helyezi petéit. Azt hiszem, közel 100 millió év távlatában elmondhatjuk, hogy ezek a lények valóban ősi ellenségek.

A végzetes lakoma kővé vált pillanata (fotó: Dr. George Poinar Jr.)

Forrás:
George Poinar Jr. & Ron Buckley (2012) Predatory behaviour of the social orb-weaver spider, Geratonephila burmanica n. gen., n. sp. (Araneae: Nephilidae) with its wasp prey, Cascoscelio incassus n. gen., n. sp. (Hymenoptera: Platygastridae) in Early Cretaceous Burmese amber, Historical Biology, 24:5, 519-525, DOI: 10.1080/08912963.2011.640399

3. Negyvenmillió éves húsevő növények

Annak ellenére, hogy rovarok, pókok és más, kisebb testű élőlények kifejezetten nagy számban kerülnek elő, a borostyánzárványok között valami miatt jóval ritkábban a növényi maradványok. Ha belegondolunk, a fák törzsén lecsorgó gyanta ritkán érhetett le az aljnövényzetig, a felsőbb régiókba pedig csak a gazdanövény, vagy hasonló méretű társainak lehullott részei tapadhattak bele a viszkózus anyagba. Épp ezért valódi szenzáció volt, amikor 2014-ben egy német kutatócsoport a balti borostyán 44 millió éves, eocén kori összletéből egy rovarevő növény maradványait mutatta be. A húsevő növények fosszíliarekordja amúgy is meglehetősen hiányos, eddig főként magok maradványaiból következtettek fejlődésörténetükre. Az újonnan leírt példány nagyon hasonlít egy ma is élő rovaremésztő növényre, amelynek endemikus képviselői ma kizárólag Dél-Afrikában, egy kis területen élnek. Az új felfedezés arra is utal, hogy ez a növénycsoport az eocén kedvezőbb klímájában jóval elterjedtebb volt, mint ma.

Ma csak Dél-Afrikában honos, akkoriban a mai Baltikum területén is élt (fotó: Alexander R. Schmidt, University of Göttingen)

Forrás:
Eva-Maria Sadowski et al. (2014). Carnivorous leaves from Baltic amber. Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA. doi: 10.1073/pnas.1414777111.

4. A legősibb borostyánban fennmaradt ízeltlábú

A legidősebb ízeltlábúakat is tartalmazó borostyánleletek korábban Anglia, Japán, Libanon és Jordánia alsó-kréta képződményeiből, nagyjából 130 millió évvel ezelőttről voltak ismertek. Egészen 2012-ig volt ez így, amikor egy nemzetközi kutatócsoport az észak-olaszországi Dolomitokból, Cortina község határából származó késő-triász, 230 millió éves borostyánkőben felfedezett szúnyogalkatú rovarok és gubacsatka-félék maradványait publikálta a Proceedings of the National Academy of Sciences hasábjain. Ez a felfedezés nemhogy a rovarok, de az ízeltlábúak egész törzsének legkorábbi, borostyánkőben fennmaradt fosszíliáját adta a tudomány számára.

A legősibb ma ismert ízeltlábú, ami borostyán zárványként fennmaradt (fotó: A. Schmidt - Göttingeni Egyetem)

Forrás:
Schmidt, A. R.; Jancke, S.; Lindquist, E. E.; Ragazzi, E.; Roghi, G.; Nascimbene, P. C.; Schmidt, K.; Wappler, T.; Grimaldi, D. A. (2012). "Arthropods in amber from the Triassic Period". Proceedings of the National Academy of Sciences. 109 (37): 14796. doi:10.1073/pnas.1208464109

5. Egy 99 millió éves béka zárványa

Meglehetősen ritka, hogy az egykori gyanta olyan élőlényeket is örök időkre magába zárjon, amelyek elég erősek ahhoz, hogy kiszabaduljanak belőle. Néhány bámulatosan szerencsés esetben azonban ilyen erősebb állatok teste is ránk maradhat. Ilyen például annak, a mindössze 2,2 cm hosszúságú kis békáknak a fosszíliája is, amelyet a híres myanmari Hukawng-völgy 99 millió éves borostyánjában találtak 2018-ban. Az apró kétéltűek gerinces állatok ugyan, de nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy – talán egy vadászat közben ügyetlenül tett mozdulat eredményeként – a gyantába esve kiszabaduljanak a makacs anyag fogságából. A lelet további jelentősége, hogy az egykori békák csontozata 3 dimenzióban maradt fent, azaz a kőzetképződés során nem lapult ki.
A felfedezésről mi magunk is beszámoltunk a tavalyi év legfontosabb őslénytani eseményeiről szóló összefoglaló cikkünkben.

Fotó: Lida Xing

Az Electrorana limoae rekonstrukciója (Damir G. Martin illusztrációja)

Forrás:
Lida Xing; Edward L. Stanley; Ming Bai; David C. Blackburn (2018). "The earliest direct evidence of frogs in wet tropical forests from Cretaceous Burmese amber". Scientific Reports. 8: Article number: 8770. doi:10.1038/s41598-018-26848-w

6. A legősibb kaméleonok és gekkók

Szintén a legendás kréta időszaki mianmari lelőhelyről kerültek elő még régebben azon különböző gyíkfélék maradványai, amelyek közül többnél is be tudtak azonosítani olyan anatómiai bélyegeket, amelyek egyértelművé tették: a bezáró anyag a legősibb kaméleonok és gekkók maradványait őrzi. Összesen 12 ilyen zárványt őriztek a különféle magángyűjteményekből származó példányok, amelyeket az Amerikai Természettudományi Múzeum és a Harvard Egyetem közösen biztosított erőforrásainak köszönhetően vizsgálhattak amerikai kutatók, és 2016 márciusában jelentethették meg tanulmányukat ezekről a lenyűgöző darabokról.
Miután mikro-CT vizsgálattal elemezték a mindössze 1-2 cm nagyságú borostyán-mintákat, kiderült, hogy az egykori élőlények fogai, pikkelyei, végtagjai, de még az azok végén ülő kis tapadókorongok is felismerhető épségben maradtak fenn az utókor számára.

A legősibb kaméleonok és gekkók (fotó: Florida Museum of Natural History/Kristen Grace)

Korábban is kerültek elő borostyánba zárt gekkó maradványok. Ez a megdöbbentően ép zárvány a balti szukcinit foglya immár 44 millió éve. Yantarogekko balticus Északnyugat-Oroszországból. (Fotó: Bauer A. et al, 2005).

Forrás:
Bauer, A. M., Böhme, W. and Weitschat, W. (2005), An Early Eocene gecko from Baltic amber and its implications for the evolution of gecko adhesion. Journal of Zoology, 265: 327-332. doi:10.1017/S0952836904006259

7. Madár a dinoszauruszok korából

A tavalyi év elején számoltunk be mi is arról a páratlan felfedezésről, amely egy a madarak már kihalt csoportjához, az ősi bélyegekkel rendelkező enantiornitheszekhez tartozó még nem kifejlett példány, azaz egy szerencsétlenül járt madárfióka maradványait őrző burmit egy darabja nyújtott. Annak ellenére, hogy már korábban is találtak hasonló ősmadár-zárványokat a mianmari krétából, ez az eddigi legteljesebb lelet, amin ráadásul a csoport egyedfejlődésének tulajdonságai is tanulmányozhatók. A szenzációs leleten kitűnően láthatók a gerincoszlop, a medence, a szárnyak és lábak maradványai, de a speciális csiszolási technikáknak és a mikro-CT elemzésnek hála, az állat mellüregében és koponyájában fennmaradt lágyrészeket is vizsgálni tudták. A bezáró anyag a kis fióka teteme mellett növényi maradványokat és a csótányfélékhez tartozó rovarok apró maradványait is felfedezték. Ezek az ízeltlábúak ma madarakon élősködnek, így nagyon valószínű, hogy 99 millió évvel ezelőtt is ezen az úton kerültek bele a madárfiókával közös sírhelyükké váló gyantakupacba.

Az ősmaradvány és a széleskörű elemzés nyomán készített rekonstrukció (fotó: Lida Xing et al.; illusztráció: Cheung Chung Tat)

Források:
Lida Xing, Jingmai K. O'Connor, Ryan C. McKellar, Luis M. Chiappe, Ming Bai, Kuowei Tseng, Jie Zhang, Haidong Yang, Jun Fang, Gang Li, A flattened enantiornithine in mid-Cretaceous Burmese amber: morphology and preservation, Science Bulletin, Volume 63, Issue 4, 2018, Pages 235-243, ISSN 2095-9273, https://doi.org/10.1016/j.scib.2018.01.019 

8. Egy dinoszaurusz tollakkal borított farka

Michael Crichton híres regényében, az Őslényparkban még egykori moszkitók borostyánba zárt maradványaiból voltak kénytelenek kivonni azt a bizonyos sokat vitatott dinoszaurusz DNS-t. Nem gondolták, hogy valaha valódi dinoszaurusz maradványok is elő fognak kerülni a borostyánba zárva. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy valaha képesek leszünk örökítőanyagot kivonni a dinoszauruszok maradványaiból, hiszen a nukleinsavak jóval kevesebb idő alatt megsemmisülnek, mint amennyi ideje ezek a maradványok a gyanta fogságába kerültek. Ám a tudat, hogy ilyen épségű leleteink vannak a mezozoikum ikonikus őslényeiről, felvillanyoz minden paleontológia iránt érdeklődőt.
Bár már korábban is találtak olyan borostyánkőben konzerválódott primitív tollakat, amelyeket dinoszauruszoknak tulajdonítottak, egészen 2016-ig várnunk kellett arra, hogy egy őshüllő tollal borított testrésze táruljon a szemünk elé. Az alig 4 cm-es ősmaradvány, amely az utóbbi évek egyik legnagyobb őslénytani szenzációja, szintén a híres 99 millió éves burmitok közül került elő, és a mikro-CT vizsgálatok során feltárt csonttani bélyegek alapján valószínűleg egy fiatal Coelurosauria farkának egy részletét rejti. A mikroszkópos fényképezési technika segítségével a kezdetleges tollazat apró részletei is feltárulhattak, amit itt az alábbi képeken is bemutatunk. Az egyetlen központi nyélből elágazó, ritkás sertékből álló képletek leginkább azon ma élő állatok tollazatára hasonlítanak, amelyek azt díszként hordják, és egyébként repülésre alkalmatlanok.

A zárvány megdöbbentő részletességgel tárja elénk a pórul járt kis coleuroszaurusz anatómiáját (fotó: R.C. McKellar, Royal Saskatchewan Museum)

A tollazat legapróbb részleteit is tanulmányozhatjuk a mikroszkópos fényképfelvételeken (fotó: Lida Xing)

Fiatal Coleurosauria (Alain Bénéteau illusztrációja)

Források:
Xing, L.; McKellar, R.C.; Xu, X; Li, G.; Bai, M.; Persons; Miyashita, T; Benton, M.J.; Zhang, J; Wolfe, A.P.; Yi, Q.; Tseng, K.; Ran, H.; Currie, P.J. (2016). "A Feathered Dinosaur Tail with Primitive Plumage Trapped in Mid-Cretaceous Amber". Current Biology. 26(24): 3352–3360. doi:10.1016/j.cub.2016.10.008

***

Meglehetősen nagy volt eddig a ’fejetlenség’ az egyik legősibb halgyík, az Eretmorhipis háza táján, eddig előkerült kövületeik ugyanis mind koponya nélkül maradtak ránk. Nemrégiben azonban bejelentettek két új példányt, amelynél már tanulmányozhatók a fej anatómiai bélyegei is, és ez alapján a kutatók meglepő feltevéssel álltak elő: a különös kis tengeri hüllő mind kinézetében, mind életmódjában hasonlíthatott a ma élő kacsacsőrű emlősre.

A nagyjából 252 millió évvel ezelőtt bekövetkezett perm végi kihalás eredményeként földtörténeti léptékben nézve egy szempillantás alatt eltűnt bolygónk tengeri állatfajainak 96%-a. A kihalást követő földtörténeti időszak, a triász során az élővilág – egyes feltételezések szerint a sarki területekről kiindulva – fokozatosan regenerálódott, amelynek során az élőhelyeket új típusú állatok is hatalmukba keríthették. Nem sokkal a kihalás után jelent meg a hüllők egy új csoportja, amelynek képviselői feladták addigi szárazföldi élőhelyüket, és – a mai cetfélék emlős elődeihez hasonlítva – fokozatosan meghódították a tengereket, hogy aztán fejlődési vonaluk végén olyan állatok jöjjenek létre, mint amilyenek a delfinekhez hasonló ichthyoszauruszok. Ennek az átalakulásnak az egyik bölcsője a legújabb kutatások szerint a mai Kína egykor sekélytengerrel borított területe lehetett, ahonnan a kora-triászból több ősi típusú tengeri hüllő kövülete is előkerült. Az egyik ilyen Ichthyosauromorpha – azaz halgyík-formájú – élőlénycsoport a Hupehsuchiák rendje, amelynek tagjai mind a többi ősi, mind a későbbi fejlett halgyíkokhoz képest igen különös formát mutatnak. Ormótlan testükhöz képest fejük kisméretű, nagy lapát uszonyai viszont jóval méretesebbnek tűnnek az indokoltnál. Bizonyos nemzetségei, mint például a rend nevét is adó Hupehsuchus – a nevét is ihlető kínai Hupej tartomány kivételes lelőhelyeinek köszönhetően – kifejezetten jó megtartású fosszíliák formájában maradt fenn az utókor számára, rekonstrukciójuk így kis túlzással gyerekjáték volt a szakemberek számára. Van azonban egy olyan nemzetsége ennek a csoportnak, amit eddig kizárólag koponya nélkül megőrződött kövületek alapján ismertünk. A 70 cm hosszú, és testéhez képest hatalmas evezőszerű végtagjaival, valamint a Stegosauruséhoz hasonló háti páncéllemezeivel meglehetősen rendhagyó formának számító Eretmorhipis eddig előkerült két példánya közül az elsőt még 1991-ben fedezték fel, de tudományos leírására egészen 2015-ig várni kellett. Ez az elsőként megtalált darab volt egyben a legjobb megtartású is, ugyanis a koponyát leszámítva a csontváz minden más eleme fennmaradt. Ez adta a pár éve leírt nemzetség és faj, az Eretmorhipis carrolldongi (Chen et al., 2015) holotípusát is, mivel a másik fosszília csupán néhány háti csigolyát és a végtagok részleges maradványát tartalmazta.

Az Eretmorhipis carrolldongi művészi rekonstrukciója a legújabb tanulmány alapján (forrás: Junseok Choi)

A Scientific Reports című tudományos folyóiratban csütörtökön nyilvánosságra hozták két új kövület leírását, amelyeket még tíz évvel ezelőtt fedezett fel a Kínai Geológiai Intézet kutatócsoportja a Hupej tartomány nyugati részén fekvő Hekou városának egyik 250 millió éves, alsó-triász sekélytengeri kőzeteket feltáró kőfejtőjében. Az új példányokat egyértelműen az Eretmorhipis nemzetségbe sorolták, és hatalmas jelentőségüket az adja, hogy bár ezek sem teljes csontvázak – az egyik a végtagok kisebb elemeit nélkülözi, a másik csak a test elülső részéből áll –, mindkét fosszília megőrizte a koponya részleteit. Az ezen végzett vizsgálatok pedig meglepő eredményeket hoztak.
Mint kiderült, az állat fejének orr-része olyan megnyúlt villa alakú csontkinövés volt, amely egy porcszövetekből álló, lapos csőrszerű képződmény megtartására szolgálhatott. Van egy ma is élő lény, amelynek a koponyája zavarba ejtően hasonló bélyegeket mutat: ez az Ausztrália keleti partvidékének édesvizeiben élő extravagáns tojásrakó, a kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus). A kutatók az Eretmorhipis és a kacsacsőrű emlős koponyájának összehasonlító elemzése során megállapították, hogy a fent említett vékony csontnyúlványok által közrefogott öblös üreg, és az orrnyílásokhoz közeli ízesülési pontok is arra utalnak, hogy a néhai tengeri hüllőn egy ilyen lapos, csőrszerű képződmény ékeskedhetett.

Az újonnan leírt Eretmorhipis koponyájának fosszíliája és vetületi ábrája (forrás: Cheng L. et al, Scientific Reports)

Ráadásul a mai tojásrakó emlősökkel való hasonlóság nem merül ki ebben az egy sajátosságban. A koponya mérete – ez nem lepte meg a kutatókat – az Eretmorhipis többi rokonához hasonlóan rendkívül kicsi a test egészéhez képest. A tanulmány szerzői szerint azok a ma élő vízi állatok, amelyeknél testükhöz képest arányaiban kisebb a fejméret, nem rendelkeznek jó hallással, ugyanis nem tud olyan fejlettségű hallószerv kialakulni, amely képes a vízben ötször gyorsabban terjedő hang érzékelésére. A látással is gondjai lehettek a kis halgyíknak, az újonnan felfedezett koponyán a szemüreg mérete még a szintén apró szemekkel bíró rokon Hupesuchuséhoz képest is fele akkora. Nagyon valószínű, hogy ez az érzékszerve is teljesen elcsökevényesedett, és az Eretmorhipis szinte teljesen vak lehetett.
Érdekes módon a kacsacsőrű emlősre is igaz az érzékszervek ilyen mértékű hiányossága. Az ausztrál különc hátrányos helyzetét egy szerfelett speciális megoldással küszöböli ki: az elektromosságot hívja segítségül. Csőrének mindkét felületén körülbelül negyven-negyvenezer, vízszintes sorokba rendezett elektromos érzékelő és további harmincezer nyomásérzékelő pálcika található. A két sejtfajta az ember látókérgére emlékeztető módon rétegződik a csőr felületén, és az agy tevékenységének jelentős részét az ezektől kapott információk feldolgozása köti le. Úgy tűnik, a kétféle adat együttes feldolgozásával a kacsacsőrű emlős egyfajta "víz alatti térlátásra" tesz szert. Az elektromos érzékelők felfogják az egészen kis állatok egészen kis izommozgásai keltette jeleket is, a nyomásérzékelők pedig a vízben álló, lebegő, illetve mozgó dolgokról visszaverődő hullámokat észlelik. A kétféle információ együttes feldolgozása lényegesen jobb képalkotást tesz lehetővé a zavaros vízben, mint a látás.

Balra egy ma élő kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus), jobbra egy Eretmorhipis koponyájának vázlatos ábrája (forrás: Cheng L. et al, Scientific Reports)

Természetesen fosszilizálódott lágyszövetek hiányában nincsenek egyértelmű bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy az Eretmorhipis is hasonló képességekkel szerezte volna táplálékát, de az anatómiai jegyek hasonlósága nem zárja ki a lehetőséget. A környezet pedig, ahonnan a halgyík kövülete előkerült, egy hatalmas területen elnyúló, rendkívül sekély vízű tengeri plató volt a kora-triász során, amely alkalmas lehetett az olyan részleges vízi életmódra, mint amilyet ma a kacsacsőrű emlősnél tapasztalunk – igaz, utóbbi édesvízekben – folyókban és tavakban él.

Az Eretmorhipis carrolldongi újonnan leírt fosszíliája (forrás: Cheng L. et al, Scientific Reports)

Tehát a koponya bélyegei, a kisméretű szem és a csőr vázelemei, valamint az egykori őskörnyezet, amiben az állat élt, mind arra utalnak, hogy az Eretmorhipis a kacsacsőrű emlőséhez hasonló anatómiával és életmóddal rendelkezett. Ennek rendkívüli jelentősége lehet az állatok evolúciójának kutatásában is. Az Eretmorhipis ugyanis 250 millió évvel ezelőtt élt, azaz mindössze 1-2 millió évvel a nagy perm-triász kihalás után járunk. Ez alatt a földtörténeti léptékben elképesztően rövid idő alatt ezek szerint nem csak a hüllők tengeri életmódhoz való alkalmazkodása zajlott le, de az új élőlénycsoport rendkívül gyorsan specializálódott is az egyes ökológiai fülkékhez való alkalmazkodással, és az Ichthyosauromorphák kládja életmód tekintetében is meglepően gyorsan változatossá vált.

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Források:

• A University of California sajtóközleménye
• Chen, X.-H., Motani, R., Cheng, L., Jiang, D.-Y. & Rieppel, O. A new specimen of Carroll’s mystery hupehsuchian from the Lower Triassic of China. PLoS One 10, e0126024, https://doi.org/10.1371/journal.pone.0126024 (2015).
• Cheng, L., Motani, R., Jiang D.-Y., Yan C., Tintori, A.& Rieppel, O. Early Triassic marine reptile representing the oldest record of unusually small eyes in reptiles indicating non-visual prey detection. Scientific Reports (2019) 9:152 | DOI:10.1038/s41598-018-37754-6

Az élővilág történetének egyik sorsdöntő fordulata volt a növények szárazföldi megjelenése és térhódítása, amely elképesztő lendületet adott mind a modern ökoszisztémák kifejlődésének, mind a szárazföldi élővilág kibontakozásához szükséges légköri-éghajlati feltételek kialakulásának. A szárazföldi növénytakaró környezet- és éghajlatformáló tulajdonsága pedig a mai napig hatással van a bolygó minden egyes élőlényére.
A rendelkezésre álló fosszilis bizonyítékok alapján ma úgy gondoljuk, hogy valamikor az állati óidő szilur időszakának vége felé, nagyjából 430 millió éve kezdték elfoglalni a szövetes, vagy edényes növények - a mai legtöbb növény őseinek első képviselői a tengerekhez közeli, állandó vízborítású területeket, a tavak és folyók környezetét. Makrofosszíliák, azaz szemmel is látható növényi maradványok kb. 430 millió évvel ezelőttig engedik számunkra feltárni a szárazföld növényvilágának családfáját – ma egy Prágában őrzött Cooksonia lelet számít a legősibb növényi makrofosszíliának. Különböző biomarkerek segítségével azonban ennél korábbi kőzetekből is mutattak már ki növényi spórákra utaló jeleket, amely alapján úgy tűnik, hogy már a középső-ordovíciumban – azaz 470 millió éve – megjelenhettek a szárazföldön az első, májmoha-szerű növények.
Meglehetősen idegen látványt nyújthatott ekkoriban a szárazföld, de a késő szilurtól kezdve aztán a fejlettebb harasztok és korpafüvek is egyre nagyobb mennyiségben és változatosságban népesítették be a szárazföldet. Olyannyira, hogy a szilur legvégének kiterjedt növényvilágáról már kőszéntelepek is tanúskodnak. Végül a devon közepére-végére eljutott oda a növényvilág, hogy több fejlődési vonalon is megjelenhettek az nagyobb méretű növények, és kialakulhattak az első, hatalmas fáknak otthont adó erdőségek.
A paleobotanika történetének elmúlt két évszázada során komoly leletanyag halmozódott fel, amely alapján összeállt egy kép a szárazföldi növények korai evolúciójáról és életközösségéről. Van azonban egy fosszilis csoport, ami immár több, mint másfél évszázada borzolja a kedélyeket az ősnövénytan területén.

A szárazföld úttörői - kora-devon látkép, 408 millió éve (illusztráció: Jurij Priymak)

Egy igazi óriásról van szó, amely már akkor nyolc méter magasra nőtt, amikor a szárazföldi növények egyike nem ért volna még derékig sem az embernek – már, ha lett volna akkor ember. Jóval a fa méretű növények megjelenése és elterjedése előtt, a szilur időszak végén és a korai devonban élt ez az élőlény, amely korának legnagyobb élő organizmusa volt, és igazi felhőkarcolóként tornyosult minden más korai szárazföldi növény fölé.

1843-ban a Kanadai Geológiai Intézet alapítója és első igazgatója, William Edmond Logan, akiről egyébként országának legmagasabb pontját, a Mount Logan-t is elnevezték, a québec-i Gaspé-öböl mentén végzett térképező és feltáró terepi munkát, hogy a Gaspé-félsziget szénben és egyéb ásványi anyagokban ígéretes képződményeit jobban megismerhesse a tudomány.
A munkálatok során a terület 420 millió éves, alsó-devon időszaki rétegeit is feldolgozták, és az ezekből a képződményekből származó növényi fosszíliák adták az egyik első, szisztematikusan tanulmányozható leletegyüttest a devon legkorábbi szakaszának flórájából. Az itt begyűjtött kövületek között volt egy érdekes, hatalmas fatörzsre emlékeztető képződmény, aminek átmérője akár egy méter is lehetett, egykori magassága pedig meghaladhatta a nyolc métert. A földtörténet későbbi korszakainak növényvilágában ez nem lenne nagy szenzáció, hiszen a fák többsége elérheti, vagy jócskán meg is haladhatja ezt a méretet. Azonban ne felejtsük el, hogy egy olyan korban járunk, amikor minden más növény ennél jóval kisebb méretű volt, az akkori flóra egyetlen eleme – a mohák, harasztok vagy korpafűfélék egyike sem haladta meg az egy méteres magasságot. Mi lehetett hát ez a saját korát jóval megelőző, torony magasságú kakukktojás a Gaspé-öbölből?
Érdekes módon a gyűjtemény ezek után hosszú évekig a polcokon porosodott, mígnem egy másik kanadai geológus, a későbbiekben a Darwin-féle evolúciós tanokat hevesen kritizáló műveiről is híres John William Dawson el nem végezte a különös kövület tudományos vizsgálatát. A már meglévő gyűjteményt saját maga által gyűjtött példányokkal is kiegészítette, majd végül 1859-ben keresztelte el a fosszilis fajt Prototaxites logani-nak. Védelmére szóljon, hogy a paleobotanika tudománya ebben az időben nem állt még a helyzet magaslatán, ráadásul Dawson a 7 napos teremtéselmélet elkötelezett híve is volt, így nem okozott neki problémát, hogy a hatalmas kövült törzseket egy egykori tobozos nyitvatermő fa maradványainak tekintse. A nemzetség általa adott neve, a Prototaxites is erre utal, ennek jelentése ugyanis ’első, vagy ősi tiszafa’, erre a mai növényre emlékeztették őt az ősmaradvány bélyegei. Ma már tudjuk, hogy a tobozos növények első képviselői valamikor a karbon időszak vége felé, 300 millió évvel ezelőtt alakultak ki, így a Prototaxites semmiképpen nem lehetett ennek a csoportnak a képviselője. Annyiban azonban már Dawson is közel állt az igazsághoz, miszerint a kövület bizonyos képletei alapján arra a következtetésre jutott, hogy annak bizonyos részét képezhették valamilyen gomba-szerű létformák maradványai is.

 A Prototaxites metszeti rajza és egész alakos rekonstrukciója Dawson egy 1888-as tanulmányából.

Ám nem sokáig volt egyeduralkodó a Prototaxites ezen interpretációja, 1872-ben ugyanis a Londoni Természettudományi Múzeum skót botanikusa, William Carruthers tanulmányában kifejtette, hogy Dawson ötlete a nyitvatermővel kapcsolatban egyenesen nevetséges, és – annak ellenére, hogy a kövület szárazföldi eredetére már ekkor is sok bizonyíték utalt – a titokzatos ősmaradványt a tengeri algák egy csoportjába sorolta. Lelkesedése odáig fajult, hogy Dawson eredeti elnevezését, a Prototaxites nemzetséget egyenesen felülírta saját ötletével, és a fosszíliának a Nematophycus, azaz a „szálas növény” nevet adta. Annak ellenére, hogy az ezt követő bő egy évszázad során pusztán egyetlen alkalommal próbálták cáfolni a rejtélyes, törzsszerű maradvány alga-mivoltát, a Nematophycus nevet végül hivatalosan nem fogadták el, és a tudományos nomenklatúrában a mai napig a szintén helytelen rendszertani besorolás nyomán megalkotott Prototaxites, ’ősi tiszafa’ név alatt találhatjuk meg ezt a fosszilis nemzetséget.
A fent említett egyetlen cáfolat még 1919-ben érkezett. Ekkor vetette fel egy szintén brit botanikus, Arthur Harry Church, hogy a Prototaxites felépítése és egykori élőhelyének ismert jellemzői akkor nyernek értelmet, ha azt feltételezzük, hogy valamiféle gomba volt. Sajnos az elgondolás – talán a háború utáni állapotok hatására – teljes apátiával szembesült a kor tudományos közegében, és a huszadik század hátralévő részében már nem is történt semmi érdemleges a Prototaxites kutatásának háza táján. Továbbra is kétséges maradt, hogy ez a hatalmas monstrum – amelynek példányai aztán a késő-szilurtól a késő-devonig terjedő időszak kőzeteiből több lelőhelyről is előkerültek – egy hínárszerű alga, egy méretes gomba vagy valamilyen zúzmóféle maradványa lehet-e.

A kutatás aztán az új évezred beköszöntével ismét fellendült.

A washingtoni Smithsonian Intézet Természettudományi Múzeumának munkatársa, Francis Hueber – a fosszília keresztapjához, Dawsonhoz hasonlóan – saját gyűjtésű példányokat vizsgált, de ő nem csak Kanadából, hanem ausztrál és szaúd-arábiai lelőhelyekről is. Miután szorgalmasan többszáz vékony darabra vágta és csiszolta őket, Dawsonhoz hasonlóan ő is figyelmes lett a Prototaxites kövületeinek érdekes, nagyon apró, csőszerű képleteire, amelyek elektronmikroszkóp alatt úgy néztek ki, mint a mai gombák hifái, azaz gombafonalai. Ezek a gombafonalak micéliumokba rendeződve, az élőlény fő testéből kiindulva hatalmas hálózatot is létrehozhatnak, ami – a mai gombák egy részének esetében – más növényekkel való hasznos együttéléssel, szimbiózissal is járhat. Ennek egyik napjainkban sokat emlegetett változata a mikorrhiza.

Egy mai gomba felépítése a gombafonalakkal (hyphae) és azok föld alatti hálózatával, a micéliummal (forrás: Katrin Tazelaar, Hogeschool INHolland)

2001-ben megjelent tanulmányában az alaktani jegyek alapján tehát Hueber arra a következtetésre jutott, hogy a Prototaxites gomba volt. A későbbiekben ezt a tanulmányt újabb kutatások követték, és ezúttal a morfológia mellett a modern biogeokémiai ismereteket is segítségül hívták. Egy 2007-ben publikált vizsgálat során a maradványok szénizotópos összetételét vizsgálták, és jutottak a 2001-essel azonos eredményre. A kutatás alapját az képezte, hogy a növényekben – mivel minden esetben ugyanonnan, a légkör CO² tartalmából nyerik a szenet – javarészt azonos tömegszámú izotópok találhatók, mint pl. ¹²C és ¹³C. Ha egy létforma nem fotoszintetizál, hanem heterotróf módon táplálkozik, tehát szerves anyagokat használ a túléléséhez szükséges kémiai energia biztosításához – például az állatok vagy a gombák –, a szenet az elfogyasztott szerves anyagból nyeri. Ebben az esetben a rendelkezésre álló táplálék függvényében változik a szénizotópok aránya is. Előszedték hát a lehető legtöbb, különféle lelőhelyekről és korokból származó Prototaxites fosszíliát, és részletes szénizotópos analízist végeztek rajtuk, figyelembe véve a későbbi, geológiai eredetű eltéréseket a görbéken. További kutatások aztán ezeket az adatokat – mintegy ellenőrzésképpen – összevetették olyan ma élő gombák eredményeivel is, amelyek a szilur végének kezdetleges, pionír társuláséihoz hasonló környezetben élnek. Az eredmény megfelelt a várakozásoknak: a szénizotópok jelentős diverzitást mutattak a különböző helyekről és időből származó példányok esetében, amely a változó környezeti tényezőkből adódó eltérő táplálékforrásra, szaprofita életmódra enged következtetni – és egyúttal arra, hogy a Prototaxites gomba volt!

Egy hatalmas Prototaxites példány fosszíliája Szaúd-Arábiában (Forrás: Francis Hueber, 2001)

A vita azonban a mai napig nincs véglegesen lezárva. 2007 után több új munka született a Prototaxites rendszertani besorolását illetően. 2010-ben Linda E. Graham és társai egy komoly tanulmányban igyekeztek bizonyítani, hogy nem gombáról van szó, hanem a partmenti sekélytenger hullámtöréseitől, vagy más természeti erőktől szőnyeg módjára feltekeredett májmoha telepekről, olyasféle növényekről, mint amilyen a mai Marchantia. Ennek a feltételezésnek az alapját egyrészről a Prototaxites keresztmetszeteiben látható aszimmetrikus, évgyűrűhöz hasonló alakzatok, másrészről újabb szénizotópos vizsgálatok képezik. Ezt aztán még abban az évben hitelt érdemlően cáfolta egy másik kutatócsoport, érvelve a korábbi egyértelműen heterotróf életmódra utaló jelekkel, a szénizotópos vizsgálat módszertani hibáival és az új elképzelést teljesen felülíró, ám a „májmoha-elmélet” szerzői által elhallgatott anatómiai bélyegekkel. Egyúttal óvva intenek attól, hogy a Prototaxiteshez hasonló, kétséges rendszertani helyzetű és a távoli múlt ködébe vesző élőlényekkel kapcsolatban mindenáron jól beazonosítható mai analógiákat keressenek a kutatók.

Kandis Elliot illusztrációja a Prototaxitesről  mint különféle környezeti tényezők hatására szőnyegként feltekeredett májmoha telepekről - Linda Graham és társai elképzelése alapján.

Legutóbb pedig 2014-ben jelentkezett egy kutatócsoport Retallack & Lanting vezetésével, akiknek az "óriásgomba-elmélettel" kapcsolatban több ellenvetésük is volt. Amellett, hogy a gombákhoz spórák is tartoznak, azt pedig soha nem találtak a Prototaxites közelében, nem látták reálisnak egy ekkora testű heterotróf, azaz elhullott élőlények maradványaival táplálkozó organizmus létjogosultságát sem egy olyan korai, fejletlen ökoszisztémában, mint ami a szilur végén rendelkezésre állt. Elvégre egy olyan környezetben – a miniatűr korpafüvek világában – ahol minden táplálékként felhasználható élő anyag mennyisége pusztán töredéke az enni akaró organizmusénak, valóban nehéz lett volna ilyen termetesre nőni. Ők úgy gondolják, hogy a megoldás az lehet, ha a Prototaxitest egyfajta korai zuzmóként értelmezzük. A zuzmók egysejtű fonalas kék- vagy zöldmoszatok és bizonyos gombafélék együttéléséből kialakult szervezetek, amelyek ily módon kétféleképpen is tudnak táplálkozni: a moszatok fotoszintetizálnak, míg a gombafonalak heterotróf anyagcserét végeznek.

Egy biztos: bármilyen élőlénycsoporthoz is tartozott, a Prototaxites korának legnagyobb élő szervezete volt, amely létezésének 70 millió éve alatt végigkísérte a földi növényvilág kibontakozását. Amikor 430 millió éve megjelent az élet színpadán, a növények még csak kezdetleges létformaként voltak jelen a szárazföldön, míg eltűnésükkor, 360 millió évvel ezelőtt már kifejlett erdőségek, és méretükben a Prototaxitesszel versengő fák uralták a bolygót.

Valószínű, hogy kihalásukért is az egyre fejlettebb szárazföldi állat- és növényvilág lehetett a felelős. A kezdeti időkben a Prototaxites tornyait semmi nem akadályozta abban, hogy szép lassan óriássá nőjenek, de ez szép lassan a nővények előretörésével megváltozott, és bár a rendelkezésükre álló tápanyag egyre több volt, az erdők szukcessziója végleg legyűrhette őket.

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Források:

• Hueber, F.M. (2001). "Rotted wood-alga-fungus: the history and life of Prototaxites Dawson 1859". Review of Palaeobotany and Palynology. 116 (1): 123–158. doi:10.1016/S0034-6667(01)00058-6
• Boyce, K.C.; Hotton, C.L.; Fogel, M.L.; Cody, G.D.; Hazen, R.M.; Knoll, A.H.; Hueber, F.M. (May 2007). "Devonian landscape heterogeneity recorded by a giant fungus" (PDF). Geology. 35 (5): 399–402. Bibcode:2007Geo....35..399B. doi:10.1130/G23384A.1.
• A Chicagoi Egyetem sajtóközleménye a 2007-es tanulmányról
• Graham, LE, Cook, ME, Hanson, DT, Pigg, KB and Graham, JM (2010). "Structural, physiological, and stable carbon isotopic evidence that the enigmatic Paleozoic fossil Prototaxites formed from rolled liverwort mats". American Journal of Botany. 97 (2): 268–275. doi:10.3732/ajb.0900322. PMID 21622387
• Taylor, T. N.; Taylor, E. L.; Decombeix, A. -L.; Schwendemann, A.; Serbet, R.; Escapa, I.; Krings, M. (2010). "The enigmatic Devonian fossil Prototaxites is not a rolled-up liverwort mat: Comment on the paper by Graham et al. (AJB 97: 268-275)". American Journal of Botany. 97 (7): 1074. doi:10.3732/ajb.1000047
• Retallack G.J. & Landing, E. (2014). "Affinities and architecture of Devonian trunks of Prototaxites loganii". Mycologia. 106: 1143–1156. doi:10.3852/13-390. PMID 24990121
• Paul Kenrick & Peter R. Crane (1997): The origin and early evolution of plants on land. NATURE | VOL 389 | 4 SEPTEMBER 1997. Page 33-39. 
• A British Geological Survey honlapja: J D Hooker Slide Collection
• Falcon-Lang, H. (2012). Fossil “treasure trove” found in British Geological Survey vaults. Geology Today, 28(1), 26–30.

A környékünk erdeit-mezeit járva, vagy szántóföldek környékén autózva sokszor bámulom meg a határ ragadozó madarait akció közben. Gyakori látvány, ahogy egy egerészölyv épp prédára vadászva siklik, vagy egy kiszáradt fa tetején a környéket pásztázva, zsákmány reményében strázsál. Az árterek adta lakoma lehetőségei miatt pedig a fehér gólya is rendszeres albérlője a környékbeli falvak kéményeinek, de nagy ritkán még szürke gémeket is van szerencsém megcsodálni repülés közben. Fenséges látvány, ahogy közel kétméteres szárnyfesztávolságukkal cirkálnak a levegőben. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ha a mai nagyobb testű madarak látványa ennyire lenyűgöz, mi lenne, ha bepattanhatnék egy időgépbe, és tehetnék egy korántsem veszélytelen kirándulást a földtörténet távoli korszakaiba? Egy ilyen eszmefuttatás közepette gondolkoztam el a minap azon, hogy vajon melyik is lehetett a történelem során valaha élt legnagyobb repülni is képes élőlény, és milyen méretekkel büszkélkedhetett? Természetesen csak annyit tudunk megmondani, hogy mi az általunk ma ismert legnagyobb ilyen állat, hiszen a rendelkezésünkre álló kövületanyag természeténél fogva erősen hiányos. A fosszilizálódáshoz – különösen a szárazföldi élőlények esetén – hatalmas szerencse szükségeltetik, így jócskán benne van a pakliban, hogy amit ma rekorderként jegyzünk, azt egy későbbi felfedezés valamikor a jövőben majd felülír.

Bár voltak a madarak között is hatalmasra nőtt röpképes fajok – mint például az eget a késő-miocén korban uraló, 5-6 méteres szárnyfesztávolságú Argentavis –, méretüket tekintve a rekorderek egyértelműen a mezozoikum repülő őshüllői, a pteroszauruszok egyes képviselői. A győztest egészen pontosan a jura időszak legvégén felbukkanó, és a dinoszauruszokat is elsöprő kréta végi nagy kihalásig jelen lévő Azhdarchidae család tagjai között kell keresnünk.

A kréta időszakra jellemző Azhdarchid pteroszauruszok nőttek minden repülő állat közül a legtermetesebbre (forrás: EarthArchives.com)

A csoport több tagja is hatalmasra nőtt, de a jelenlegi ősmaradványrekord alapján a legnagyobb méretet az 1971-ben felfedezett, és az azték tollaskígyó istenről elnevezett Quetzalcoatlus nemzetség tagjai érték el. Az óriási pteroszaurusz első maradványait a Texas állambeli Big Bend Nemzeti Park 68 millió éves homokkő rétegeiben találta meg akkor még geológus hallgatóként Douglas A. Lawson. Az első felfedezést – amely az új nemzetség és faj, a Quetzalcoathlus northropi holotípusát is adta – aztán továbbiak követték, ám teljes csontvázat a mai napig nem sikerült találni. A Quetzalcoatlus méreteit így a részleges leletek, és az Azhdarchidae család más tagjainak összehasonlító elemzése alapján határozták meg. Az első becslések még közel 16 méteres szárnyfesztávolságról szóltak, de a későbbi, alaposabb vizsgálatokat követően ez a méret 11 méterre csökkent. Azért ez sem mondható éppen elenyészőnek: összehasonlításképpen, egy F-16-os vadászrepülőgép szárnyfesztávolsága 10 méter. Az állat magassága a vállövnél nagyjából 3 méter volt, ami ma egy zsiráf méretének felel meg, csőrének hossza pedig a jószág egyéb paramétereihez képest aránytalanul nagy volt, elérhette a 2 és fél métert is, tehát nagyobb volt, mint egy ember.

A Quetzalcoatlus életnagyságú modelljét, amely valami egészen elképesztő módon érzékelteti az állat méreteit, a minneapolisi Blue Rhino Studio készítette egy kuvaiti kulturális központ megrendelésére. Ide kattintva látható még egy érdekes kép a modell készítési munkálatairól is.

Bizarr látványt nyújthatott hát egy ilyen testfelépítésű óriás szörny, és ha az ember kortársa lett volna ennek a lénynek, biztos, hogy minden erejével kerülni igyekezett volna a vele való összetűzéseket.

Szerencsénkre azonban nekünk embereknek sosem kellett ilyen fenevadak elől menekülnünk, a Quetzalcoatlus ugyanis a kréta legvégén, a maastrichti korszakban élt, 68-66 millió évvel ezelőtt. Arra ugyan nincs közvetlen bizonyíték, hogy a Tyrannosaurusszal és a Triceratops-szal együtt megérhette a dinoszauruszok kipusztulását is okozó eseményeket, de tény, hogy a maradványait tartalmazó rétegek geológiai léptékben nagyon közel állnak a 66 millió éves kréta-tercier határhoz.

Életközösségének másik jelentős tagja a hatalmas növényevő sauropoda, az Alamosaurus volt. A két állatcsoport paleobiológiai-paleoökológiai elemzése, illetve a csontjaikat tartalmazó kőzetek vizsgálata alapján ma úgy tartják, hogy ezek a lények félsivatagos, tengerektől távoli síkságokon élhettek. A Quetzalcoatlus életmódjával kapcsolatban több feltételezés is napvilágot látott. Korábban halászó állatként képzelték el, amely a mai sirályhoz hasonlóan állandó lapos szárnycsapásokkal, szorosan a vízfelszín felett repült, miközben hosszabb alsó csőrkávájával merte ki zsákmányát a vízből. Az őskörnyezettel kapcsolatos új ismeretek azonban felülírták ezt a feltételezést, és ma az a legvalószínűbb, hogy olyan szárazföldi cserkésző vadász volt, mint amilyenek a mai gólyafélék. Prédái leginkább kistestű gerincesek lehettek, amelyeket a szárazföldön, vagy kisebb folyókban cserkészett be. A Quetzalcoatlus méreteit nézve még az is elképzelhető, hogy akár kisebb testű dinoszauruszokat is úgy kapkodhatott fel a földről hatalmas csőrével, mint ahogy azt a ma gólyák a békákkal vagy rágcsálókkal teszik. 

Egy csoport Quetzalcoatlus fiatal Titanosaurusra vadászik a prérihez hasonló környezetben (Mark Witton paleoillusztrációja)

Érdekes módon nem is olyan régóta beszélhetünk a Quetzalcoatlusról mint a valaha élt legnagyobb repülő állatról. Egészen a közelmúltig ugyanis parázs viták zajlottak az ősélet kutatói között arról, hogy egyáltalán tudott-e repülni ez a hatalmas lény. Valóban elég ingatag lábakon álltak a röpképességükkel kapcsolatos feltételezések, hiszen a meglehetősen hiányos ősmaradványanyag alapján nagyon nehéz volt megbecsülni, mennyi is lehetett életében az állat tömege. Ez az információ pedig kulcsfontosságú az ilyen kérdések eldöntésében.
Kifejezetten izgalmas kezdeményezés volt még a nyolcvanas évek derekán, amikor egy pasadenai repüléstechnikai mérnök, Paul MacCready egyszerűen megépítette a Quetzalcoatlus northropi „repülőgép” modelljét, és kipróbálta, hogy az aerodinamikai törvények megengedik-e, hogy huzamosabban a levegőben maradjon. A kísérlet eredménye pozitív volt: siklás és szárnycsapások bizonyos kombinációjával a modell gyönyörűen szelte a levegőt. Sajnos a későbbiekben kiderült, hogy az ennél a modellnél használt 80 kg-os testtömeg jóval alacsonyabb, mint amennyit valójában nyomhatott az állat. Kutatások egész sora irányult később a Quetzalcoatlus súlyának megállapítására, és mindegyik magasabb értéket állapított meg: az általános konszenzus alapján a becslés végül 200 kg körül alakult.

A 2013-ig világszerte előkerült pteroszaurusz fosszíliák lelőhelyeinek térképe. A Quetzalcoatlus családját, az Azhdarchid leleteket rózsaszínnel jelölték. Európában ebből a családból Erdélyben (Hatzegopteryx) és a mai Magyarország területén is (Bakonydraco) kerültek elő kövületek (forrás: Mark P. Witton -2013-, Pterosaurs: Natural History, Evolution, Anatomy, Princeton University Press).
A képre kattintva megjelenik annak teljes méretű változata.

Legutóbb a híres kanadai Tyrell Őslénytani Múzeum egyik munkatársa, Donald M. Henderson támadta a röpképesség-elméletet egy 2010-ben közreadott munkájában, amelyben a Quetzalcoatlus testtömegét a korábbiaknál jóval magasabbra, több, mint fél tonnára taksálta. Ez az ő értelmezésében teljesen kizárja, hogy az állat tudott volna repülni.
Végül még ugyanebben az évben a pteroszauruszok egyik legnagyobb szakértője, Mark Witton és a biomechanikában jártas szakember, Michael B. Habib tett pontot az ügy végére egy rendkívül átfogó, és a mai napig egyelőre nem cáfolt tanulmánnyal. Ebben kifejtették, hogy Henderson - ugyan számításai matematikailag korrektek voltak - nem megfelelő pteroszaurusz fajokat használt összehasonlításként a testtömeg megállapításakor, és jóval pontosabb kalkulációkkal visszaállították a korábbi, 200-250 kg-os becslést. A szárnyfesztávolság, a testtömeg és az aerodinamikai tényezők figyelembe vételével, valamint a legújabb számítógépes modellek segítségével arra a következtetésre jutottak, hogy a Quetzalcoatlus nemhogy tudott, de nagyon gyorsan, akár óránként 120-130 km-es sebességgel, hosszú ideig is képes volt egy huzamban repülni. Bár fosszilis anyagok még nem támasztják alá, de ez a napi 600-700 km-es táv azt is jelentheti, hogy a hatalmas pteroszaurusz eljuthatott más kontinensekre is.

Némileg hazánkhoz, de legalábbis a Kárpát-medencéhez köthető érdekesség, hogy az 1990-es években a híres magyar paleontológus, Nopcsa Ferenc báró egykori birtokát és kutatási területét is magába foglaló erdélyi Hátszegi-medencében is előkerült néhány, a Quetzalcoatlus rokonságához tartozó töredékes lelet. Az első időkben ezeket a fosszíliákat egy pontosabban meg nem határozható theropoda dinoszaurusz maradványainak vélték, de később bebizonyosodott, hogy egy a Quetzalcoatlus-hoz sokban hasonló azhdarchid pteroszauruszról van szó, amely egyébként texasi rokonának kortársa is volt. 2002-ben nevezték el hivatalosan, lelőhelyének tiszteletére Hatzegopteryx-nek az új nemzetséget, amelynek néhány tagja elérhette a rekordközelinek számító 10-11 méteres szárnyfesztávolságot is, így paleoökológiai értelemben a Quetzalcoatlus nemzetség európai megfelelőjeként tekintenek rá.

Majdnem rekorder. A Hatzegopteryx texasi rokonához, a Quetzalcoatlus-hoz hasonlóan vadászhatott (forrás: Mark Witton, PeerJ - 2017)

 ***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Források:

• Az Earth Archives földtörténeti blog bejegyzése a Quetzalcoatlusról
• Wann Langston Jr. (1981) Pterosaurs, Scientific American
• Witton MP, Naish D (2008) A Reappraisal of Azhdarchid Pterosaur Functional Morphology and Paleoecology. PLOS ONE 3(5): e2271.https://doi.org/10.1371/journal.pone.0002271
• Donald M. Henderson (2010) Pterosaur body mass estimates from three-dimensional mathematical slicing, Journal of Vertebrate Paleontology: https://doi.org/10.1080/02724631003758334 
• Witton MP, Habib MB (2010) On the Size and Flight Diversity of Giant Pterosaurs, the Use of Birds as Pterosaur Analogues and Comments on Pterosaur Flightlessness. PLOS ONE 5(11): e13982. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0013982

A zárvatermők eredete és kialakulása már régóta foglalkoztatja a paleobotanika tudósait. Mint a legtöbb őslénytani témájú kutatás, ez is két forrásból táplálkozik: a fosszíliák, valamint a ma élő növények tanulmányozásából. Ez utóbbi terület – mint azt mostanában többször is említettük – az elmúlt néhány évtizedben a genetikai ismeretek fejlődésével és térnyerésével forradalmi újdonságokkal szolgált. Ilyen újdonság például a genetikai kód visszafejtésével, és az evolúció időbeliségének megbecslésével foglalkozó molekuláris óra elve. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni a jó öreg, hagyományos módszert, a fosszilis anyag vizsgálatát sem – pláne, hogy itt is komoly technológiai újításokkal találkozhatunk.

Mit tudtunk hát eddig arról, hogy mikor és hogyan alakultak ki a növények rendszertani értelemben vett országán belül azok az általunk jól ismert zárvatermők, amelyek színpompás virágba borulásuk után különféle ízletes – vagy éppen dögletes és mérgező – gyümölcsökkel és egyéb termésekkel örvendeztetik – vagy ölik – meg az állatok országának képviselőit?

Euanthus panii - az eddig ismert egyik legősibb zárvatermőként azonosítható növénymaradvány a kínai középső-jurából (forrás: Zhong-Jian Liu and Xin Wang. 2015.)

Azt eddig is tudtuk, hogy valamikor a dinoszauruszok koraként is emlegetett földtörténeti középidő során terjedtek el, de ennél pontosabb adatok nem álltak rendelkezésre. Mivel kövületek egész sora, pollenek és növényi szövetek maradványai tanúsítják, hogy a mezozoikum harmadik, befejező időszakában, a kora-kréta során, nagyjából 120-130 millió évvel ezelőtt már igen nagy diverzitásban volt jelen a csoport, ezért komoly okunk volt feltételezni, hogy az első képviselők valamikor a 210-145 millió évvel ezelőtti jura időszak során, vagy talán még azelőtt, a triászban jelenhettek meg az élet színpadán. Ez azonban csak elképzelés volt, amelyet a ma élő növények molekuláris óra vizsgálatai némileg megerősítettek ugyan, de bizonyítani nem tudtak.

A fosszilis anyag meglehetősen szűkszavú volt a krétát megelőző időszak zárvatermőivel kapcsolatban. Épp ezért sok helyen még ma is azt olvashatjuk, hogy a csoport feltételezhetően a kora-kréta során alakult ki. Ez persze nem igaz, a kora-krétában tapasztalható, kövületekkel is igazolható fajgazdagság a zárvatermők korábbi megjelenésére utal, és ma már korábbi kőzetekből, a jura középső és felső szakaszából is vannak egyértelműen zárvatermőktől, azok korai alakjaitól származó ősmaradványaink. Nem meglepő módon ezek a kövületek is – mint megannyi szenzációs újdonságot szolgáltató fosszília – Kínának a kutatók által eddig elkerült, őslénytani szempontból érintetlen területeiről kerültek elő.

És most is Kína szolgáltatta az új szenzációt: egy tavaly megkezdett munkálatokon alapuló, de teljességében csak tegnap publikált tanulmány most egy olyan új zárvatermő növény maradványait mutatja be, amelyet a Nanking régió Dél-Xiangshan formációjának alsó-jura, mintegy 174 millió éves kőzeteiből írtak le. A növényt a maradványok külső bélyegei alapján teljesen új nemzetségként és fajként határozták meg, és a Nanjinganthus dendrostyla nevet adták neki.

A Dél-Xiangshan formáció agyagpalái tömegével tartalmazták az újonnan leírt Nanjinganthus dendrostyla maradványait (forrás: NIGPAS)

A 34 kőzetlapon mintegy 264 példányban vizsgált bőséges leletanyag lehetővé tette, hogy néhány példányt alaposabban is megvizsgáljanak, gyakorlatilag elemeikre szedve azokat. Ezeket magas felbontású mikroszkópokkal, többféle szögből és nagyításban vizsgálva, az apró elemeket összetéve végül képesek voltak megalkotni az egykori növény rekonstrukcióját is. Ennek köszönhetően fedezhették fel, hogy a Nanjinganthus összefüggő, csésze alakú magházzal rendelkezett, amelyekben a külvilág viszontagságai ellen védve helyet foglalhattak a magkezdemények – tehát már valódi zárvatermő volt.

A Nanjinganthus dendrostyla rekonstrukciós rajza (forrás: NIGPAS)

A kutatók összevetették a kövületeket a nemrégiben Kína északkeleti tartományaiból előkerült, későbbi, középső- és késő-jurából származó zárvatermő leletekkel, és megállapították, hogy azokat szorosabb rokoni szálak nem fűzik a Nanjinganthushoz.
A faj leírása után a kutatók egyik új feladata azt kideríteni, hogy a zárvatermők korai alakjai között monofiletikus kapcsolat van-e – azaz a most felfedezett Nanjinganthus a későbbi zárvatermő növények őse-e –, avagy polifiletkus – tehát a Nanjinganthus a fő fejlődési vonal egy később kihalt mellékága.

Ezek az új leletek tehát újabb fosszilis bizonyítékai annak a korábbi feltételezésnek, hogy a zárvatermők őseit a krétánál jóval korábban, a jura időszakban, vagy még talán annál is korábban kell keresnünk. Az eddigi legkorábbi, teljes bizonyossággal zárvatermőként azonosítható fosszíliák korát pedig mostantól több tízmillió évvel korábbra datálhatjuk!

Források:

• Az eLife sajtóközleménye
  
• A tanulmány az eLife weboldalán

Egyre bámulatosabb dolgokra képes a tudomány szolgálatába állított technika az ősélettan kutatásának területén is. A molekuláris technológiának és az egyre fejlettebb biogeokémiai ismereteinknek köszönhetően újabb és újabb eszközök és adatok állnak rendelkezésünkre, hogy szóra bírjuk a kivételes állapotban megőrződött fosszíliákat. Az utóbbi években soha nem látott léptékben bővült tudásunk az egykor élt élőlények anatómiájával és életmódjával kapcsolatban. Elég csak a legkorábbi állatok biomarkerek segítségével nemrégiben történt beazonosítására, vagy a rejtélyes Dickinsonia 600 millió éves kőzetekből kimutatott lipid molekula-maradványainak felfedezésére gondolnunk.
Olyan élőlényekről tudunk egyre árnyaltabb képet festeni, amelyekről pár éve még azt sem tudtuk, hogy eszik-e vagy isszák őket, sőt, némelyikük részletesebb megismerése közelebb vihet minket az evolúció működésének megértéséhez is.

Ez utóbbira példa a neves Nature magazin december 5-i számában publikált új tanulmány, amelyben egy páratlan épségben fennmaradt 180 millió éves Ichthyosauria kövület korszerű vizsgálata kapcsán leszűrt izgalmas új eredményeket olvashatunk.

A Stenopterygius anatómiájával kapcsolatos, kissé morbid összefoglaló ábra a Nature tanulmányban közölt eredmények tükrében (Joschua Knüppe illusztrációja - forrás: Earth Archives)

A szóban forgó tanulmány tárgya az Ichthyosauriák rendjén belül a Stenopterygius nemzetséghez tartozó halgyík egy maradványa, ami a korábban már nálunk is bemutatott, döbbenetesen tökéletes állapotú fosszíliáiról híres holzmadeni alsó-jura posidoniás pala egyik lelőhelyéről került elő. Első ránézésre nem mondanánk róla, hogy egy szép példány: a csontváz nem teljes, a csontok szétcsúsztak a betemetődés során, a laikus szemlélő számára így szinte felismerhetetlen az egykori élőlény kiléte. Felbecsülhetetlen értékű lágyszöveteket rejtett azonban magában a kövület, olyannyira szerencsés állapotban, hogy a kutatók a modern eljárások segítségével be tudták azonosítani a 180 millió évvel ezelőtt a tengeraljzatra süllyedt állat májának maradványait is!

A tanulmányban vizsgált példány - hivatalos nevén MH 432 (Urweltmuseum Hauff, Holzmaden, Németország). A fosszília hossza 85 cm, az eredeti állat nagyjából kétszer ilyen hosszú lehetett.

A nemzetközi kutatócsoport a témában már korábbi tanulmányokat is jegyző svéd Johan Lindgren vezetésével a legmodernebb molekuláris technológiákkal, többféle ion-tömegspektrométeres eljárással is tanulmányozta a szakmai berkekben romantikusan csak MH 432-nak keresztelt példányt. A kutatás eredményei meglepetésként érték magukat a szakembereket is. Az eddigi molekuláris elemzések, amelyeket tengeri környezetből származó ősmaradványokon végeztek, nem hoztak komoly eredményeket, most azonban új információk egész sora került napvilágra! A legfontosabb eredményt az állat kitűnő állapotban fennmaradt fosszilis bőrszöveteivel kapcsolatban sikerült elérni, amelyet meghökkentő módon a hámsejtek szintjén lehetett mikroszkóppal tanulmányozni. A vizsgálat ezen része kimutatta, hogy a Stenopterygius bőre nem pikkelyes volt, ahogy azt a hüllőknél ma tapasztaljuk, hanem a mai delfinekéhez hasonlóan sima, erős és rugalmas.

Ezen felül a hámszövetek pigment és melanocita elemzésével új információkat sikerült szerezni egy a kutatókat régóta foglalkoztató, és az utóbbi években vitákat gerjesztő kérdésre: milyen színük volt az ichthyoszauruszoknak? Ez bagatellnek tűnő, mégis fontos kérdés, hiszen megválaszolásával közelebb kerülhetünk nem csak a halgyíkok élettanának, hanem koruk ősföldrajzi, ökológiai hátterének, sőt, általános evolúciós törvényszerűségek megismeréséhez is. Az elmúlt években – a már említett új technológiai lehetőségeknek köszönhetően – több ilyen témájú tanulmány is született. A témát még a legendás brit természetfilmes, David Attenborough is bemutatta idén év elején megjelent filmjében, az Attenborough and The Sea Dragon című alkotásban. Az eddigi kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a fiatal ichthyoszauruszok még egységesen sötét színűek lehettek, majd egyedfejlődésük során fokozatosan kialakult egy világosabb hasi színezet, a hátuk pedig sötét maradt – pontosan ahogyan a mai delfineknél is látjuk. Ez a színösszetétel előnyös a tengeri élőlények számára a ragadozókkal szembeni, vagy a vadászathoz szükséges álcázás terén: alulról nézve így beleolvadnak az ég világosabb színébe, míg felülről nézve a tenger mélyének sötétségébe. Ez a mostani tanulmány gyakorlatilag megerősítette a korábbi eredményeket, ugyanezek a tulajdonságok igazolhatóak voltak a csonttani adatok alapján egyértelműen felnőtt példányként azonosított MH 432 esetében is.
Az azonban mindenképpen újdonságnak számít, hogy a kivételesen jó állapotban megőrződött szövetekben ezúttal képesek voltak a melaninokat termelő bőrsejtekben elágazódási struktúrát is felfedezni, ami arra utal, hogy az ichthyoszauruszok képesek voltak valamilyen mértékben önmaguk szabályozni bőrük árnyalatát! Ez egyelőre csak feltételezés, mint ahogyan az is, hogy ezt a képességet vajon álcázásra, vagy a testhőmérsékletük szabályozására használták-e, de bízzunk benne, hogy a jövő erre a kérdésre is tartogat egy választ.

Stenopterygius rekonstrukció (Nobu Tamura illusztrációja)

A legjelentősebb fejleményt azonban nem a pigmentek vizsgálata hozta, hanem az a felfedezés, hogy a Stenopterygius a mai cetfélékhez hasonló, bőr alatti hőszigetelő zsírréteggel rendelkezett! Mivel eddig még soha senki nem talált ilyesmire utaló nyomot egyetlen fosszíliában sem, a kutatóknak kísérleti úton kellett meggyőződniük arról, hogy amit látnak, az valóban ilyen típusú zsírszövet lehet. Ezt úgy oldották meg, hogy mai delfinek hasonló, bőrt és zsírréteget egyaránt tartalmazó szövetmintáit kiszárítva, egyfajta mesterséges fosszilis állapotot hoztak létre. Ezután az eredményt összevetették az MH 432 mintáival, és arra a következtetésre jutottak, hogy ez valóban az, amire gondoltak.
Ma ilyen hőszigetelő bőr alatti zsírréteget kizárólag a tengeri életmódhoz alkalmazkodott emlősöknél és egy hőmérsékletét szabályozni képes hüllőnél, a tengeri kérgesteknősnél találhatunk. Ez az eredmény abszolút beleillik abba a korábbi, több egyéb érvvel is megtámogatott elméletbe, miszerint az ichthyoszauruszok a mai delfinekhez hasonlóan melegvérű állatok lehettek. Az elfogyasztott táplálékukból kikövetkeztethető gyors mozgásuk, az elevenszülés, a gyors csontnövekedés, vagy a tény, hogy egykori hideg sarkvidéki környezetből is kerültek elő maradványaik, eddig is komoly érvek voltak az ichthyoszauruszok melegvérűsége mellett, ez a mostani felfedezés pedig újabb muníciót biztosít ehhez az elmélethez.

Összehasonlító ábra, melyen bal oldalon egy mai delfin mesterségesen mumifikált bőr- és zsírszövete látható, jobb oldalon pedig a vizsgált Stenopterygius fosszília ugyanezen elemei (forrás: Nature)

Ez a mostani tanulmány az ichthyoszauruszok kutatásának egy meghatározó állomása, a szerzők elmondása szerint ennyire összetett, interdiszciplináris és eredményes munkát még soha senki nem végzett ilyen típusú anyagon. Én személy szerint már alig várom, és aktívan figyelemmel fogom kísérni a további fejleményeket.

***

Források:

• Az Earth Archives bejegyzése
• A Science Daily híradása
• A Nature tanulmány: Johan Lindgren, Peter Sjövall, Volker Thiel, Wenxia Zheng, Shosuke Ito, Kazumasa Wakamatsu, Rolf Hauff, Benjamin P. Kear, Anders Engdahl, Carl Alwmark, Mats E. Eriksson, Martin Jarenmark, Sven Sachs, Per E. Ahlberg, Federica Marone, Takeo Kuriyama, Ola Gustafsson, Per Malmberg, Aurélien Thomen, Irene Rodríguez-Meizoso, Per Uvdal, Makoto Ojika, Mary H. Schweitzer. Soft-tissue evidence for homeothermy and crypsis in a Jurassic ichthyosaur. Nature, 2018; DOI: 10.1038/s41586-018-0775-x
• A Nature tanulmány irodalom listája
• Microscopy and Analysis - Characterising a 200 million years old sea dragon