Már több alkalommal is beszámoltunk az ősi cápákkal és csontoshalakkal kapcsolatban komoly tudással és eredményekkel rendelkező őslénykutató, Szabó Márton egy-egy munkájáról. A szakember kutatási területének egy része olyan földtörténeti időszakot érint, ahonnan hazánkban kifejezetten kihívás egy paleoichthyológusnak (őshal-kutatónak) vizsgálati anyagot szerezni. Annak ellenére, hogy a mezozoikum középső időszaka, a jura meglehetősen gazdag tengeri üledékes kőzetanyaggal és változatos faunával képviselteti magát a Kárpát-medence területén, a gerinces kövületek meglehetősen ritkának számítanak. Komoly érdeklődésre tart hát számot minden új publikáció, amely ebben a témában születik. Márton szerzőtársával, a hazai mezozoikum egyik legnevesebb szakértőjeként ismert Főzy Istvánnal ezúttal a cápák egy már régen kihalt, nem szokványos csoportjának képviselőit írták le a rangos német tudományos folyóirat, a Neues Jahrbuch für Geologie und Paläontologie hasábjain.

Engem pedig ismét az a szerencse ért, hogy a szerzőt egy interjú keretében kérdezhettem az új cikkről.

Ezúttal milyen állat maradványai kerültek publikálásra?

Az Asteracanthus nevű cápa Magyarország területéről előkerült fogmaradványait publikáltuk. Ezek a fogak nem épp klasszikus cápafogak, inkább hasonlítanak egy nagy ráncos mazsolára, mintsem cápafogra. Az Asteracanthus név nagyjából úgy fordítható le: „tüske csillagokkal”. Ez azért van így, mert először több tíz centiméteres, csillag-alakú foltokkal díszített úszótöviseket rendeltek ehhez a cápához, a fogakat csak később találták meg. Ilyen díszes úszótövisek egyelőre nem ismertek a hazai leletanyagokban. Ahogy bővült a paleontológusok tudása e cápákat illetően, kiderült, hogy az úszótövisek rendszertani jelentősége finoman szólva is problémás, ezért az Asteracanthus-fajok rendszertana ma a fogmaradványokon alapszik.

Egy mai bikafejű cápa alapján elképzelt Asteracanthus táplálékszerzés közben (Szabó Márton illusztrációja)

Hogyan kerültek a szóban forgó fosszíliák a látóteretekbe?

Három lelőhelyről kerültek elő a maradványok: Bakonycsernye (Tűzköves-árok), Hárskút és Siklós (Rózsabánya). Bakonycsernyéről hét, Hárskútról kettő, Siklósról pedig egy fog került elő, mindhárom leletanyag jura korú.

A bakonycsernyei fogakat Dorka István, Dunai Mihály és Pintér Zsolt találta a településtől délre található Tűzköves-árokban. A leleteket Dunai Mihály és Evanics Zoltán 2012-ben a 15. Magyar Őslénytani Vándorgyűlésen egy poszter formájában mutatták be az érdeklődő szakmai közönségnek, akkor Asteracanthus magnusként meghatározva. Ez a faj egyébként a génusz egy aránylag jól ismert faja.

A hárskúti fogakat Főzy István, a Magyar Természettudományi Múzeum paleontológusa fedezte fel, azaz „fedezte fel újra” egy Hárskút mellől származó, főleg fejlábú-ősmaradványokból álló leletanyag átvizsgálása során. A fogak Fülöp József és Kocsis Lajos Hárskút környéki kutatómunkálatai során kerültek elő még az 1960-as években.

A siklósi Rózsabányában előkerült fogat Bertalan Tamás találta. Ezt a nagy gonddal kipreparált példányt Tamás még 2018-ban mutatta meg nekem, mikor egy alkalommal nála jártam.

Hol és hogyan élt az Asteracanthus?

Az eddig előkerült leletek alapján kijelenthető, hogy ezek a cápák jelen voltak sós-, brakk- és édesvízi környezetekben is, ahol egyaránt kereshették táplálékukat a tengeraljzat közelében és a felszínhez közel is. Így azt kell mondjam, hogy a leleteket beágyazó kőzet által takart őskörnyezetről inkább tanúskodnak az adott lelőhelyen előkerült gerinctelenek. Cápák esetében nem túl gyakori, hogy maradványaik nyomán szűkebb őskörnyezeti következtetést lehet levonni.

Az Asteracanthus fogai jellemzően díszesek, vastag zomáccal rendelkeznek, és nagy vonalakban bab-alakúak. Az ilyen fogakból álló alsó és felső állkapcsi fogazat őrlő-zúzófelületként funkcionált. Ez a mai és a fosszilis halak között is kifejezetten azokra a formákra jellemző, melyek kemény héjú táplálékot fogyasztottak, tudományos szakszóval élve durofág táplálkozásúak voltak. A fogak zománcán végzett fogkopásvizsgálatok talán segíthetnének egy kicsit pontosítani ezt a képet, de ez a gondolat egyelőre a jövőbe vész.

Bármilyen meglepő, de kemény táplálékot enni nem példa nélküli a mai cápák közt sem. Ilyen cápák például a bikafejű cápák (Heterodontus spp.), melyek végső soron, szoros rendszertani rokonság nélkül is, az Asteracanthusok mai megfelelőinek tekinthetőek. Fogaik ugyanúgy macskakőszerűen illeszkednek egymáshoz, és az ő hátúszóikat is kemény úszótövisek merevítik. Én alapvetően úgy is képzelem el az Asteracanthusokat, mint felnagyított bikafejű cápákat, noha a testarányaikról, fejük formájáról stb. nem tudunk semmit, hiszen izoláltan megőrződött úszótövis- és fogmaradványok, valamint állkapocsmaradványok ismertek csak ezektől az állatoktól, teljes vagy részleges csontvázak sajnos nem.

Mennyire gyakoriak az ehhez hasonló leletek, azaz a cápafogak és más halak fogai a hazai jura kőzetekben?

Hogy pontosan milyen gyakoriak, az egy érdekes kérdés. A rendelkezésre álló leletanyag csekély számából kiindulva azt kellene mondanom, hogy a cápa- és más halfogak nagyon ritkák a hazai jura kőzetekben, de az az igazság, hogy kifejezetten jura korú cápafogakat, vagy más halfogakat itthon szinte még senki sem keresett.

Bal oldali tábla: Az Asteracanthus dunaii típuspéldányai a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében.
Jobb oldali tábla: Asteracanthus ornatissimus fogak Hárskútról (1-9) és a siklósi Rózsabányából (10-15). Méretarány: 1 cm (forrás: Szabó & Főzy, 2020)

A most tárgyalt leletanyag egyike sem cápafogakra irányuló kutatómunkák során került elő. Minden bizonnyal a leleteket megtalálók egyike sem úgy indult el aznap otthonról, hogy Asteracanthus-fogakat fog találni. Valószínűleg mindannyiukat sokkal inkább tartották lázban a lelőhelyek ammoniteszei, minthogy a siklósi Rózsabánya, Hárskút környéke, és a bakonycsernyei Tűzköves-árok mind híresen gazdag ammoniteszfaunával bíró lelőhelyek. Hazánkban a jura halmaradványok egy-két kivételtől eltekintve rendszerint csak szórványleletként bukkantak és bukkannak fel.

Ennek tükrében tehát azt kell mondanom, hogy nem tudni, mennyire gyakoriak az ilyesfajta halmaradványok az itthoni jura lelőhelyek kőzetében. Nem is csodálom a dolgot, egy tenyérnyi, vagy annál is nagyobb ammonitesz mindenkinek előbb tűnik fel, mint például az apró, jelentéktelennek tűnő halfogak.

Milyen jelentőséggel bírnak ezek a maradványok?

A jelentőségüket először is ott ragadnám meg, hogy a bakonycsernyei leletanyag, mint kiderült, egy új fajt képvisel. Az innen származó fogakat megtaláló Dunai Mihály tiszteletére a faj az Asteracanthus dunaii nevet kapta. Hogy teret adjak némi patriotizmusnak, a Magyarosuchus fitosi óta ez az első, a tudomány számára új mezozóos gerinces állatfaj Magyarországról. A siklósi és a hárskúti leletek az Asteracanthus ornatissimus faj fogai, ez a faj igazándiból a génusz egy igen jól ismert faja, mely Európa-szerte sok lelőhelyről került már elő.

Persze egy új faj, így az A. dunaii egyben azt jelenti, hogy az adott állatcsoport diverzebb, sokfélébb volt, mint azt korábban gondoltuk. Az pedig, hogy a leletanyag ez idáig régen begyűjtött múzeumi gyűjteményi anyagokban, illetve magángyűjteményekben lapult, kihangsúlyozza, hogy milyen fontos a múzeumi és magángyűjteményi anyagok revíziója.

Az A. dunaii fogmásolatai a Magyar Természettudományi Múzeum kiállításában (a felirat a régebben meghatározott fajnevet mutatja)

Láthatjuk valahol ezeket a fosszíliákat a nagyközönség elé tárva?

A leletanyagban legérdekesebbnek számító Asteracanthus dunaii fogak másolata már évek óta megtekinthető a Magyar Természettudományi Múzeum aktuális kiállításán, noha a másolatok mellett álló címkén még a régebben meghatározott tudományos név szerepel: Asteracanthus magnus. Az eredeti bakonycsernyei példányokat a múzeum gerinces ősállattani gyűjteménye őrzi, a hárskúti fogak pedig a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat gyűjteményében találhatóak. A siklósi fogról másolatokat készítettünk, majd az eredeti fog visszakerült Bertalan Tamás gyűjteményébe.

***

A tanulmány elérhető erre a linkre kattintva.

A 66 millió évvel ezelőtti nagy kréta-tercier kihalási esemény bekövetkeztével, és a földtörténeti középkor ökológiai rendszerének teljes összeomlásával a Föld élővilágában komoly változások álltak be. A legfontosabbak között az emlősök és a madarak térnyerését tartjuk számon, de voltak olyan események is, amelyek pusztán érdekességükkel járulnak hozzá paleobiológiai ismereteink palettájához. Nevezhetjük őket egyfajta őslénytani csemegének is, és nem csak azért, mert a napoletana pizzát annyira ízletessé tevő szardellafélék ősi családtagjairól lesz most szó. Ezeknek a békés planktonevő apróságoknak az évmilliókkal ezelőtt élt rokonai ugyanis valamivel előkelőbb helyet foglaltak el a tengeri táplálékláncban: vérszomjas ragadozók voltak.

Egy a napokban a The Royal Society Open Science tudományos folyóiratban megjelent tanulmány két olyan, az eocén korai és középső szakaszából származó, koponyát is tartalmazó halkövületet mutat be, amelyek az alaktani bélyegeik alapján a mai szardellák korai képviselőiként azonosíthatók, ám mindkettő koponya felső állkapcsán egy-egy magányos, szablya alakú fog található. Az egyik kövület, amely a koponyán kívül a test mellső uszonyig fennmaradt részét is magában foglalja, a belgiumi Chièvres városához közel került elő. A másik, töredékes koponya fosszília a pakisztáni Pandzsáb tartományban látta meg sok-sok millió év után újra a napfényt, még valamikor a hetvenes évek vége felé.

Vérszomj ide vagy oda, volt, aki a Monosmilusra is veszélyt jelentett. Joschua Knüppe illusztrációján egy négylábú őscet, a Dalanistes egy példánya ragadja el a szardellák ősi rokonát. (forrás: Joshua Knüppe)

A Belga Királyi Természettudományi Intézetben őrzött leleteket mikro-CT-s vizsgálatnak is alávetették, és megállapították, hogy mindkét hal koponyájának alsó állkapcsán kisebb tépőfogak egész sora ül, míg a felső állkapcson egyetlen hegyes kardfog foglal helyet. Ezen kívül a két ősi hal méretében is meghaladja mai rokonait: míg a mai szardellák 10-15 cm hosszúra nőnek, addig a koponya adatai alapján a két most leírt példány egyike megközelíthette az 1 méteres hosszúságot is.

A kisebbik példány, amelyet Belgiumban találtak még 1946-ban, nem csak holotípus, de fajának egyetlen példánya is. Magát a rendszertani besorolást azonban már régen elvégezték: Edgar Casier paleontológus nem sokkal a felfedezést követően publikálta munkásságát és írta le ezt az 50 millió éves fajt Clupeopsis straeleni néven.

A Pakisztánban felfedezett közel egy méteres halat viszont ezen friss tanulmány keretében sorolhatták új nembe és fajba, melynek ereményeként a Monosmilus chureloides nevet kapta. A Monosmilus elnevezés az állat felső állkapcsán lévő agyarszerű fogra utal, míg a chureloides fajnevet a több dél-ázsiai kultúrában is megjelenő félelmetes külsejű alakváltó vámpír-démon, a Kurel után adták. Minden bizonnyal ezzel kívánták érzékeltetni, hogy egy nem kifejezetten megnyugtató külsejű élőlény képét nyújthatta az egykoron a sekélytengerekben kisebb halakra vadászó ragadozó. A felső kardfog mellett az alsó állkapocs látványa sem utalhatott arra, hogy a szardellák óriás nagybácsikája békés szándékkal közeledett volna másokhoz. A koponya eleje felé növekvő méretű 16 darab tűhegyes hajlított fogából az utolsó elérte a 2 centimétert, ami a teljes koponya méretének 20%-a volt.

A Monosmilus chureloides és egy mai szardella méretbeli különbségei (forrás: Joschua knüppe)

A Monosmilus 45 millió éve, a középső eocén lutéciai korszakában élt, amikor nálunk, pontosabban hazánk helyén is gazdag élővilággal benépesített sekélytenger hullámzott. Pakisztán azonos korú képződményei híresek a cetfélék korai evolúciójához köthető őslénytani leleteiről, a négylábú őscetek olyan korai képviselőiről, mint például a Dalanistes. Joggal feltételezhető, hogy ezek a tengeri életmódhoz egyre inkább alkalmazkodó emlősök egyben a Monosmilus ragadozói is lehettek.

Annak ellenére, hogy a két vizsgált állat külön fajba tartozott, és évmillók választják el őket időben is, a kutatást végző szakemberek mégis egy közös tanulmányban közölték a velük kapcsolatos eredményeket. Ennek oka, hogy eddig máshonnan nem ismertek hasonló felépítésű halfélét, sem a kihalt, sem a ma élő csoportok között. Így biztosra vehető közöttük valamilyen kapcsolat – ha más nem, morfológiai és életmódbeli mindenképpen. Az szintén meglepő fordulat volt, hogy a két fosszilis fajt szoros rokoni kapcsolat fűzi a ma élő apró szardellákhoz, hiszen a mai leszármazottak őseikkel ellentétben a tenger apró lebegő biomasszájával, azaz planktonnal táplálkoznak.

Rendkívül érdekes adatokkal szolgál hát ez a két fosszília a 66 millió évvel ezelőtti hatalmas kréta-tercier kihalás utáni időkről, amikor a mezozoikum végén kiüresedő tengerek ökológiai fülkéit új meg új élőlények töltötték be. Ezek a „próbálkozások” aztán némely esetben hosszú távra is sikeresek maradtak, míg mások, mint a vérszomjas szardellák, alulmaradtak a fennmaradásért folyó küzdelemben.

***

Források:

• A Live Science beszámolója
• Capobianco A., Beckett H.T., Steurbaut E., Gingerich P. D., Carnevale G, Friedman M. (2020) Large-bodied sabre-toothed anchovies reveal unanticipated ecological diversity in early Palaeogene teleosts. R. Soc. open sci.7192260 http://doi.org/10.1098/rsos.192260 

 ***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Néha meglepő véletlenek vezetnek egészen komoly tudományos felfedezésekhez. Még ma is megesik, hogy teljesen váratlan helyről kerül elő egy olyan, az őslénytan számára új adatot szolgáltató fosszília, amiről azt hinnénk, hogy ilyesmit csak az eddig feltáratlan, elhagyatott, kieső területeken lehet felfedezni, mint amilyen az Antarktisz, Grönland, vagy Kína sivatagos területei. Az még viszonylag gyakori, hogy egy múzeumban évtizedek, esetleg évszázadok óta valamelyik elfelejtett raktárfiókban porosodik egy korábban jelentéktelennek hitt, ám a legújabb eredmények ismeretében mégis fontos lelet. De most mi történt? Kiderült, hogy egy 17. századi kolumbiai kolostorban a szerzetesek, és az őket nézegető turisták már évtizedek óta slattyognak el saruikban vagy szandáljaikban (ki-ki miben) egy eddig ismeretlen, és ráadásul 65 millió éve kihalt halféle amúgy igen jó állapotban fennmaradt lenyomata felett.

És a felfedező személye is megér néhány szót. A 10 éves Rio Santiago Dolmetsch még valamikor 2014-ben a kolumbiai La Candelaria kolostorban turistáskodott, és valamilyen indíttatásból – én úgy képzelem, hogy miközben a rendház történetéről szóló hosszadalmas előadást tartották, unatkozni kezdett –, szórakozottságában az udvar terméskövekkel kirakott sétányának tömbjeit kezdte nézegetni. Egyszercsak észrevett egy fura hallenyomatot, ami felkeltette gyermeki kíváncsiságát, és – bár arról nem szól a történet, hogy miként fordult ilyen komolyra a dolog – megmutatta a kövületről készített fotóit a helyi illetékes őslénytani intézetnek, spanyol nevén a Centro de Investigaciones Paleontologicas-nak. A későbbi vizsgálatok során, amit az intézet már a kanadai Alberta Egyetem kutatóival közösen végzett közel három éven át, kiderült, hogy ez a fosszília bizony egy komoly újdonság. A nem is olyan kis méretű, nagyjából 40 cm hosszú állat a sugaras úszójú halak egy már a paleocén legelelején kihalt családjába, a Dercetidae-k közé tartozik. Már az ebbe a családba tartozó csoportok kövületei is igen ritkák: eddig Európából, Észak-Afrikából és Mexikóból ismertük őket, Dél-Amerikából pedig kizárólag Brazíliából kerültek elő maradványai. De ami még jelentősebbé teszi a leletet, hogy ezzel a felfedezéssel – a nemrég elfogadott és megjelent tanulmány szerint – a Dercetidae család egy teljesen új nemzetséggel is bővült. Az új taxont a másodlagos „lelőhely”, a régi kolostor után nevezték el, illetve belecsempészték még a görög eredetű ’rynchos’ kifejezést is, amely orrot, orrmányt jelent, így lett végül Candelarhynchus padillai gen. et sp. nov. A nemzetséghez tartozó fajnevet egy kolumbiai őslénytanprofesszor, Dr. Carlos Bernardo Padilla után kapta az állat.

Így nézhetett ki, és ilyen környezetben élhetett a Candelarihynchus padillai (a tanulmány egyik szerzője, Oksana Vernygora által publikált illusztráció)

A Candelarhynchus kb. 90 millió évvel ezelőtt élt, a késő kréta turoni korszakának tengereiben, és főként rákokkal, lárvákkal és kisebb puhatestűekkel táplálkozott. Bár rendszertanilag nincsenek közel egymáshoz, az újonnan felfedezett állat hosszúkás testével és szintén hosszú állkapcsával a mai nyilascsukafélékre, vagy népszerűbb nevükön barracudákra emlékeztetett.

A kövezett sétányt, amiből a fosszília előkerült, még 20 évvel ezelőtt építették, alapanyagát pedig, aminek döntő része az alsó és középső turoni emelet egy amúgy fosszíliákban gazdag, tengeri környezetben lerakódott agyagpala formációjából származik, egy környékbeli kőfejtőből hozatták a megrendelők.

A hallenyomat két átellenes oldalát a kolostor sétányának két külön pontján találták meg.

A kutatók szerint az ilyen típusú, kecses felépítésű csontoshalak maradványai amúgy is nagyon ritkán fosszilizálódnak, de a legmeglepőbbnek mégis azt tartják, hogy ez a példány a turisták és egyéb veszélyes létformák hosszú éveken át tartó kíméletlen, lábbal történő koptatása ellenére ilyen jó állapotban megúszta.

Ráadásul az állat kövülete nem is egyetlen kőzetlapon volt, lenyomatának korábban kettévált darabjait a sétány két külön eleme tartalmazta. Rio csak az egyik felét találta meg, és a szakemberek az arról készített fotó alapján indultak neki, hogy felkutassák a maradvány többi részét. Annak ellenére, hogy lenyomatról van szó, a kőzetlap mindkét oldalára kerültek csontok, így mindkettőre szükségük volt a pontos vizsgálathoz. Rendkívüli szerencséjükre látogatásuk sikerrel járt: amikor meglátogatták a rendházat, a kövület második darabját is megtalálták a sétány egy másik pontján.

Csak az email címét és a nevét jegyezték le, így a kutatóknak nincs most kapcsolatuk a kis felfedezővel. Azért bíznak benne, hogy Rio a híradások nyomán jelentkezik, és így meg tudják neki köszönni mindazt, amivel hozzájárult a tudományhoz.

***

 Források:

• Az Alberta Egyetem sajtóközleménye
• Az Alberta Egyetem tanulmánya
• A National Geography weboldalának cikkje 
• Az új nemzetség és faj leírása a Novataxa blog weboldalán