Napra pontosan negyed évszázaddal ezelőtt történt, hogy a Gerecse-hegységben, a Nagy-Pisznice északi oldalában lévő, közel száz éve felhagyott kőfejtők egyikében a meredek vörös mészkő szirtek tövénél felhalmozódott törmelékben furcsa kődarabokra lettem figyelmes. Ekkor mindösszesen tizenhat éves voltam, ám néhány éves kövületgyűjtői tapasztalat azért állt már mögöttem. Ennek köszönhetően nagyjából tisztában voltam azzal, hogy a Gerecse jura időszaki rétegeiben milyen élőlények maradványaira lehet számítani. Gyakran húztam túrabakancsot és jártam az erdőket-hegyeket, hogy a megfelelő helyeken a százmillió évekkel ezelőtti tengeri élővilág megkövült maradványait kutassam. A jura rétegekből itt leggyakrabban a mai tintahalak ősi rokonai, a külső vázzal rendelkező ammoniteszek változatos díszítettségű kőbelei kerülnek elő, de előfordulnak más gerinctelen állatok, csigák, pörgekarúak, nautilusok is. A fent említett különös darabok, amik az augusztusi naptól forró meddőhalom tetején hevertek, semmi ilyesmire nem hasonlítottak. Egyikük egy 4-5 cm hosszú, felső ötödében fekete redőzött kéreggel bevont, görbe szarv alakú apróság volt, a másik pedig egy 10-12 cm-es, amorf keresztmetszetű, felső harmadában enyhén íves, hosszúkás kövület, amelynek színe a beágyazó kőzetéhez hasonlított, de törési felülete fehér színű szivacsos mintát mutatott.

A gerecsei őskrokodil első megtalált darabjai, egy fog és két töredékes borda (fotó: Fitos Attila)

...és ugyanezek évekkel később, kipreparálva a Magyar Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárában (fotó: Ősi et al. 2018)

Mint később kiderült, egy hatalmas jura időszaki, 180 millió éves tengeri krokodil kitűnő állapotban fennmaradt foga és bordatöredékei hevertek a törmelékkel borított lejtőn.

A felfedezés hírét elsőként a tapasztalt lábatlani kövületvadásszal, Sirányi Zoltánnal osztottam meg, aki nemcsak az előzetes meghatározásban, de az egykori állat maradványainak többi részét rejtő vöröses gumós mészkőréteg beazonosításában, valamint később a feltárásban és a preparálásban is felbecsülhetetlen segítséget nyújtott, amelynek következtében egy világszinten is páratlan őslénytani lelettel gazdagodott a tudomány. Végül a Szabó Istvánnal és Szabó Zoltánnal immár négy fősre bővült csapatunk a Magyar Állami Földtani Intézet engedélyével, Dr. Kordos László szakmai támogatása mellett végezhette el a leletmentés aprólékos munkáját.

Helyszíni szemle a feltárás megkezdése előtt. A képeken a krokodil falból kiálló bordáinak fosszíliáit Sirányi Zoltán mutatja (fotó: Fitos Attila)

A feltárás eredményeként egy közel 5 méter hosszú ősi krokodilféle megkövült csontváza került a Magyar Természettudományi Múzeum őslénytani gyűjteményébe. Az egyes végtagelemek, csigolyák és állkapocs csontok mellett szerencsés módon fennmaradt az állat szépen díszített háti és hasi páncéljának néhány csontlemeze is.

A krokodil maradványait rejtő gerecsei vörös mészkő egy réges-régen eltűnt tenger aljzatának emléke. Főként a tenger mélyére lehullott apró mészvázas élőlények maradványaiból képződött ez a kőzet, vörös színét pedig, ami miatt az ilyen típusú képződményeket a szaknyelv ammonitico rossonak hívja, az aljzaton kicsapódó vas-oxid (hematit) ásványszemcséinek köszönheti. A mészkőben váltakozó mértékben fennmaradtak az agyagos tengerfenék ásványai is, amitől a képződmény bizonyos rétegei morzsalékosabbak. Ez a kőzettípus sok helyen jellemzi a Dunántúli-középhegység jura időszaki rétegeit, ami a földtörténet középkorán belül a nagyjából 200 millió éve kezdődő, és 145 millió évvel ezelőtt véget érő, 55 millió éves periódust öleli fel. A dekoratív, díszítőkőnek is kiváló mészkövet már a római idők óta bányásszák – ennek varázslatos hangulatú, elhagyott kőfejtők a szemtanúi szerte a hegység területén. Tudományos igényű kutatásokat közel 200 éve végeznek rajta a szakemberek, nem csak a Gerecsében, de a hasonló földtani képződményekkel rendelkező Bakony-hegységben is. Mindezek ellenére 1996-ig nem került elő hazánk területéről a jura időszakból egyetlen gerinces testfosszília sem. Ennek az ammonitico rosso esetében a fő oka, hogy ez a típusú kőzet a partoktól távol, nyugodt aljzaton képződött, ahova nem jutottak el a heves tengeráramlatok, így az elhullott állatokat rendkívül lassan temette be az üledék. A különféle lebontó szervezeteknek és dögevőknek ezért bőven jutott ideje arra, hogy a természet törvényeinek megfelelően mindent hasznosítsanak. A lassú betemetődés eredménye egyébként a helyi lelőhelyek jura ősmaradványainak többségén jól látszik: szinte minden ammonitesz kőbél "egyoldalas", csak az a fele maradt fenn, amely némileg belesüppedt a tengerfenék iszapjába, a kiálló részek a hosszú-hosszú idő alatt feloldódtak, eltűntek.

A gerecsei őskrokodil maradványai a róla szóló 2018-as tanulmány sajtótájékoztatóján (fent, fotó: Nagy Attila Károly - Index.hu). Alatta a krokodil előkerült csontjainak anatómiai helyzete egy másik, hasonló korú tengeri krokodil csontváz-rekonstrukciós ábráján bemutatva. A teljes csontváz kb. 30-40%-a maradt fenn az utókor számára, ami közel 200 csontot, fogat és páncél elemet jelent. Mindez egy alig 2 négyzetméteres rétegfelületen feküdt, enyhén szétszóródva.

Kész csoda tehát, hogy ilyen körülmények között mégis épségben, és ami még fontosabb, egy csupán néhány négyzetméteres területen szétszóródva, egyben fennmaradhatott egy ilyen hatalmas állat csontvázának maradványa.

A gerecsei őskrokodil teljes körű tudományos leírására 2018-ban került sor, végül a kutatást végző szakemberek, Ősi Attila, Mark T. Young, Galácz András és Rabi Márton egy új tanulmányban ismertették munkájuk eredményét egy rangos amerikai szakfolyóirat hasábjain.

A szakértők elmondása alapján az állat a földtörténeti középkorban élt tengeri krokodilfélék Thalattosuchia nevű rendjébe tartozott: ez volt az a csoport, amely a Crocodylomorphák közül elsőként alkalmazkodott a tengeri életmódhoz. Legközelebbi rokona valószínűleg az eddig Nyugat-Európa kora-jura képződményeiből ismert Pelagosaurus volt, de a páncélzat, a medencecsont, az alsó állkapocs és a fogak alaktani jegyei alapján végül nem csak egy új fajba, de új nembe is sorolták – így kapta a Magyarosuchus fitosi nevet.

A Magyarosuchus fitosi rekonstrukciós grafikája, alkotója Szabó Márton biológus, paleontológus.

A legjelentősebb tudományos eredmény a lelettel kapcsolatban azonban annak felismerése, hogy a Magyarosuchus a krokodilok tengeri életmódhoz történő alkalmazkodásának egy olyan átmeneti alakja volt, amelynél egyszerre tanulmányozhatók a szárazföldi és a vízi életmódra jellemző anatómiai jegyek. Ezek a tulajdonságok összességében arra engednek következtetni, hogy a krokodilok evolúciójának korai szakaszában végbement első tengeri életmódhoz való alkalmazkodás részleges volt: míg egyes testtájak (járásra alkalmas végtagok, masszív páncélzat) még szárazföldi őseikre emlékeztetnek, addig más tulajdonságok (pl. megnyúlt koponya, farokuszony) már az úszó életmódot támogatják. Az állat minden bizonnyal ügyesen mozoghatott a szárazföldön, ám élete java részét feltehetően a nyílt tengerben, vízi ragadozóként élte. Ehhez az elmélethez jól illik a Gerecse helyén a jurában elterülő tenger ma ismert ősföldrajzi képe.

Az állat megkövesedett csontjai mellett számos kitűnő állapotban megőrződött hát- és haspáncél is a leletegyüttes részét képezte. A tengeri krokodiloknál a páncél elemek a szárazföldi életmód reliktumai, hiszen ezek a nehéz osteodermális lemezek a tengeri életmód során hátrányt jelentenek, és a későbbi fajoknál egyre kevesebb is lett belőlük (fotó: Ősi et al. 2018)

Az egyik legfontosabb és egyben a legszebb állapotban fennmaradt csont az állat bokájában található ugrócsont (astragalus). Ennek morfológiája egyértelműen a szárazföldi krokodilok azonos csontjának jellemzőivel bír, tehát a tengeri élőhely ellenére a krokodil rendszeresen mozgott szárazföldi területen is (fotó: Ősi et al. 2018).

A Magyarosuchus kora

180 millió év felfoghatatlan idő, még annak ellenére is, hogy a földi élet teljes története összességében mintegy négymilliárd évet ölel fel.

A gerecsei őskrokodil idejében, a dinoszauruszok uralmáról ismert jura időszak korai szakaszában a Föld teljesen más képet nyújtott, mint ma. A földrészek ekkor még nem szakadoztak fel, de az egykori gigantikus őskontinens, a Pangea szétnyílása az északi Laurázsiára és a déli Gondwanára már elkezdődött. Ennek a két masszívumnak a találkozásánál helyezkedett el a hatalmas ősóceán, a Tethys. A hazánkban található jura időszaki üledékes kőzetek ennek az óriási víztömegnek az északnyugati részén, nagyjából a mai Ráktérítő magasságában képződtek.

A Föld kontinenseinek elhelyezkedése a gerecsei őskrokodil idejében, azaz nagyjából 180 millió évvel ezelőtt, a jura időszak toarci korszakban. A Gerecse-hegység üledékgyűjtőjének helyét a piros csillag jelzi. (forrás: Wikimedia Commons)

Ha lenne időgépünk, és vissza tudnánk menni ilyen sokat az időben, akkor egy jura időszaki kiruccanás során egyáltalán nem lenne szükségünk nagykabátra: ezidőtájt ugyanis szinte az egész bolygón kiegyenlítetten meleg, nedves szubtrópusi éghajlat uralkodott, jégsapkák sem voltak a sarkokon. Ennek megfelelően a tengerszint magassága jóval nagyobb lehetett a mainál. Karórát is felesleges lenne vinnünk, mivel egy nap csupán 23 órából állt, míg egy év valamivel hosszabb, 385 napos volt. Nagyon sok dolgot feleslegesen keresnénk, például a ma ismert hatalmas lánchegységek ekkor még nem léteztek, mint ahogy hazánk, a Kárpát-medence sem. Ez utóbbi csak akkor jött létre, amikor a Tethys bezáródott, és az azt két oldalról határoló eurázsiai és afrikai kőzetlemez összeütközésével felgyűrődtek az Alp-Kárpáti hegyláncok. Ugyanígy számos növény- és állatfajjal sem találkozhatnánk. A mai flóra legnagyobb részét alkotó, és a virágos növényeket szintén magukba foglaló zárvatermők még nem jöttek létre, inkább főként harasztok, zsurlók, valamint páfrányok uralták a tájat, a fák a fenyőkhöz hasonló nyitvatermők közül kerültek ki. A szárazföldi állatok közül az emlősök apró, cickányszerű ősei a dinoszauruszok árnyékában élték rejtőzködő életüket, a madarak pedig még sehol sem voltak. Az ő helyüket a levegőben, mint ahogy a földön és a tengerben is, a hüllők képviselői töltötték be. A szárazföld igazi urai ebben az időben a mindenki által jól ismert dinoszauruszok voltak. A tengerekben a legváltozatosabb állatcsoportot a mai tintahalak és polipok mára régen kihalt ősi rokonai, az elképesztő formagazdagságú külső aragonit vázzal rendelkező Ammonoideák sereglete adta, a nagy gerinces ragadozók pedig mind hüllők, plezioszauruszok, ichthyoszauruszok és tengeri krokodilok voltak.

A jura időszak tengeri élővilágának illusztrációja (forrás: www.magyardinoszaurusz.hu)

Ezen kortársak néhány képviselője a gerecsei őskrokodillal együtt aludta örök álmát a vörös mészkőbe zárva. A rétegekből a Magyarosuchus mellett különféle ammoniteszek kerültek elő, illetve egy másik, ma élő rokonokkal is büszkélkedő külső vázas fejlábú, egy nautilusz szintén tagja volt a 180 millió éves sírközösségnek.

A gerecsei őskrokodillal kapcsolatos tanulmány ingyenesen letölthető ezen az oldalon.

A fosszília-együttest a budapesti Magyar Természettudományi Múzeum állandó kiállításán tekinthetik meg az érdeklődők.

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

A mianmari borostyánból előkerült madárvégtag egyik ujja aránytalanul nagy méretű volt, ami vélhetőleg a fák törzsében élő szervezetek könnyebb elérésére, egy hatékonyabb táplálékszerzésre való alkalmazkodás eredménye lehetett. Erre eddig sem fosszilis, sem ma élő madaraknál nem ismertünk példát.

A természetes szelekción alapuló evolúció elméletének kialakításában Charles Darwin egyik fő inspirációja a Galápagos-szigeteki pinty fauna különös alakgazdagságának megfigyelése volt. A brit természettudós bámulatosnak találta, hogy a különböző környezeti feltételek milyen változatosságot képesek kialakítani az apró madarak körében. Valószínűleg hasonló megfigyeléseket tehetett volna a mai Mianmar területén is 99 millió évvel ezelőtt, amikor a néhai Tethys-óceán északkeleti szigetvilágának partvidékén a fák gyantája tonnaszámra kövült meg, hogy aztán napjaink őslénykutatóinak szinte feldolgozhatatlan mennyiségű munkát adjon. A világhírű Hukawng-völgy borostyánkövéből, a burmitból leggyakrabban előkerülő zárványok – mint minden hasonló lelőhelyen – rovarok, pókok és ezerlábúak, ám mindezek mellett már több alkalommal publikáltak madaraktól származó maradványokat is az ősi élet kutatói. Most pedig egy olyan ősmadár végtagjának maradványa került elő a különleges fosszília-együttesből, amely a csoport egy eddig ismeretlen evolúciós ágának nyomait őrzi. 

Az Elektorornis chenguangi táplálékszerzés közben - rekonstrukció (illusztráció: Csongda Csang)

Az utóbbi évek burmittal kapcsolatos őslénytani bejelentéseinek javát jegyző pekingi kutatócsoport egyik tagja, a Kínai Földtudományi Egyetem munkatársa, Lida Hszing még 2014-ben jutott hozzá a kétes hírű borostyánkő kereskedők révén a szóban forgó, alig 4 cm átmérőjű darabhoz. A példány korábbi tulajdonosai közül mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy egy gyík végtagja található a megkövesedett gyantában. Ez egyáltalán nem gyakori, de azért nem is példátlan ebben a formációban. A tudós azonban már a vásárlás pillanatában tudta, hogy egy madár végtagja rejtőzik a borostyán mélyén, a lelet valódi jelentősége pedig csak a későbbi kutatómunka során bontakozott ki.
Az egykori állat jobb alsó végtagja maradt fenn a kőben, az is már erősen oszlásnak indult, mire a gyanta végül konzerválta az utókor számára. A bomlás eredményeként a lágyszövet szétesett, a borostyánban is több helyen láthatók az egykor levált bőr foszlányai. Mindezek ellenére a szakemberek szabad szemmel is könnyen azonosítani tudták a végtag csonttani bélyegeit, és az is látható volt, hogy az élőlény négy ujja közül az egyik bizarr módon jóval hosszabb, közel másfélszer akkora, mint a többi.

Az Elektorornis chenguangi végtagját rejtő 99 millió éves borostyánkő (Fotó: Lida Hszing)

A későbbi, részletesebb vizsgálatok során a már jól bevált gyakorlat szerint mikro-CT-s letapogató berendezéssel is szóra bírták a fosszíliát, amelynek köszönhetően meg tudták alkotni a fogságba esett testrész 3D modelljét is. Az ily módon zavartalanul tanulmányozhatóvá és összehasonlíthatóvá vált végtagról kiderült, hogy egykori gazdája egy verébnél is kisebb ősi madár volt, amely a krétában gyakori, de a dinoszauruszokkal együtt kihalt Enantiornithesek csoportjába sorolható. Az ősmaradvány továbbá a jellegzetesen megnyúlt ujj miatt nemcsak új fajként, de új nemzetségként is leírható. A szakemberek az újonnan felfedezett, és a Current Biology című tudományos folyóiratban július 11-én bemutatott állatot az Elektorornis chenguangi névre keresztelték, amely nagyjából annyit tesz: 'Csen Kuang gyantába veszett madara'. Csen Kuang az egyik helyi borostyánkő múzeum kurátora.

 A végtagról a mikro-CT eljárás alapján készített rekonstrukciós rajz (Forrás: Lida Hszing)

Eddig összesen öt Enantiornithes-féle maradvány került elő a mianmari borostyánból, és azok tüzetes vizsgálatát követően mind az ötöt juvenilis, azaz a felnőttkort még el nem érő példányként tartják számon. Ezzel szemben a most előkerült madárka – apró mérete ellenére – kifejlett példánynak bizonyult a csonttani elemzés alapján.
A kutatómunka során megpróbáltak fényt deríteni arra is, hogy miért alakult ki ez a nyilvánvalóan specialista életmódra utaló különös végtag az egykori partvidéki erdőben elpusztult kismadárnál. Végül arra jutottak, hogy nem ismerünk sem a kihalt, sem a ma élő madarak közül olyat, amely végtagjain az Elektororniséhoz hasonló egyedüli meghosszabbodott lábujjal bírt.
(Megjegyzés: némileg árnyalja a képet, hogy a tanulmányban ezt az egyedülálló tulajdonságot bemutatni hivatott összehasonlító ábrán - B jellel ellátva - látható egy a kréta időszak korai szakaszában élt Enantiornithes-féle, az Eopengornis végtagja is, amely - ha nem is épp annyira, de az Elektororniséhoz hasonló mértékben megnyúlt harmadik ujjal rendelkezik)
Közvetlen őslénytani és aktualista példák hiányában maradt hát a spekuláció a szakemberek számára. Ha kicsit kitágítjuk a látókörünket, és nem csak a madarakra irányul a figyelmünk, találunk azért olyan állatokat ma is a bolygón, amelyek hasznot húznak megnyúlt ujjaikból. Madagaszkár szigetén őshonos például a fura kinézetű, macska nagyságú félmajom, a véznaujjú maki. A nevét adó karcsú ujjak közül mellső végtagjain a középső ujj hosszabb a többinél, amit arra használ, hogy a korhadó fatörzsekben élő ízletes rovarokhoz könnyebben hozzájusson. Nem kizárt hát, hogy a jellegzetes képlet az Elektorornis esetében is egy hasonló, speciális táplálékszerző stratégia eredményeként alakult ki az alsó végtagokon. Ez az elképzelés – noha a bizonyítása a ma rendelkezésre álló adatok alapján lehetetlen – beleillik a Hukawng-bióta borostyán zárványainak tudományos feldolgozása során a lelőhely egykori őskörnyezetéről eddig alkotott képbe.

Akármi is volt az egyedi módon megnyúlt ujjacskák kialakulásának oka, a lelet érdekes újdonságot jelent a pusztán fosszíliák alapján egyébként nagyon nehezen megismerhető ősi életközösségek palettáján.

***

Források:

• L. Xing et al. A new enantiornithine bird with unusual pedal proportions found in amber. Current Biology. Vol. 29, July 22, 2019, p. 1. doi: 10.1016/j.cub.2019.05.077.
• A Smithsonian Magazine beszámolója

*

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Mianmar legendás késő-kréta borostyánkő lelőhelye, a polgárháború sújtotta Kachin tartományban található Hukawng-völgy tonnaszámra ontja magából a letűnt élet maradványait páratlan épségben konzerváló fosszilis gyantát. A zárványok közül bizonyos időközönként az élővilág fejlődéstörténetének megismerése szempontjából felbecsülhetetlen értékű leletek bukkannak elő. Legtöbbször az egykori élőlények olyan tulajdonságai is tanulmányozhatók egy borostyánkőben megőrződött fosszília esetén, amelyről más módon fennmaradt ősmaradványoknál nem is álmodhatunk.  A Paleotópon mi is rendre beszámoltunk az utóbbi idők legizgalmasabb felfedezéseiről, a ma ismert legkorábbi kaméleonoktól az ősi bélyegeket magán viselő madárfiókán át a pórul járt tollas dinoszaurusz bébi tökéletes épségben fennmaradt farkáig.

A héten újfent egy nem mindennapi hír rázta fel az őslénytan iránt érdeklődő közvéleményt a közel százmillió éves életközösséggel kapcsolatban. Ezúttal egy kínai kutatók által vezetett nemzetközi kutatócsoport olyan élőlényeket írt le a lelőhelyről, amire szélsőségesen ritka esetben van példa. Egy kicsit nagyobb, mint 3 cm átmérőjű borostyán csiszolatban több szárazföldi organizmus mellett csodával határos módon tengeri élőlények maradványai is fennmaradtak. A kövület eleve szokatlanul nagy változatosságban és egyedszámban tartalmaz szárazföldi eredetű ízeltlábúakat (szárnyasokat, csótányokat, férgeket, ezerlábúakat és pókokat), de mellettük tengeri életmódot folytató, vagy többnyire a tengerek árapály zónájában élő állatok is felfedezhetők a mintában. Az ászkaféléket eddig csak szárazföldi vagy édesvízi fajok képviselték a burmitban, ezúttal azonban sósvízi csoportok képviselőinek egyedeit is sikerült beazonosítani. Mindezek mellett tengeri csigák négy példányát is tartalmazza a bezáró anyag, amelyek közül kettő van olyan jó megtartású, hogy nemzetség szintjén is meghatározható.

Az alig több, mint 3 cm átmérőjű burmit darab bámulatos gazdagságban tartalmazza a 100 millió éves ökoszisztéma különféle szárazföldi és tengeri létformáit (A kép forrása: Yu et al. 2019).

Ám annak ellenére, hogy sem tengeri csigákat, sem sósvízi ártéri ászkaféléket nem írtak még le szárazföldi borostyánból, a legnagyobb meglepetést mégis a most publikált fosszíliacsoport egy másik tagja okozta. A földtörténeti középidő több szempontból is meghatározó, ikonikus ősmaradványai közé tartoznak azok a többnyire csigaház alakú szilárd vázzal rendelkező puhatestűek, amelyeknek legközelebbi ma is élő rokonai a polipok és tintahalak. Gyakorlatilag a mezozoikum teljes időtartama alatt jelen voltak az egész világon a tengerekben, és – bár nem tudjuk, éltek-e náluk nagyobb változatosságban és egyedszámban jelen lévő, de szilárd vázzal nem rendelkező más élőlények a világ sós vizeiben – kétségtelen, hogy az ammoniteszek maradványai számítanak a kor legelterjedtebb kövületének. A csoport tudományos jelentősége hatalmas, hiszen globális elterjedtségük, gyors evolúciójuk, ezáltal rövid fajöltőjük és fosszilizálódásra kiválóan alkalmas, változatos morfológiájú külső aragonit vázuk miatt a legkiválóbb korjelző kövületek. Ám mivel csak tengerekben éltek, így szárazföldi üledékképződési környezetben, pláne borostyánkőben való felbukkanásuk világszenzációnak számít. Márpedig most ez történt, ebben a mintában ugyanis gyönyörű épségben tanulmányozható egy 12 mm átmérőjű példány.

Az ammoniteszek szilárd külső aragonitvázú tengeri puhatestűek voltak, ma élő legközelebbi rokonaik a polipok és tintahalak (forrás: Wikimedia Commons)

Azt nem tudni biztosan, hogy valaha került-e elő hasonló kövület, ugyanis a kitermelt mianmari borostyánkő nagy része magángyűjtők kezébe kerül és el sem jut tudományos körökbe, de a tanulmány vezető szerzője, Tingting Yu elmondása szerint ez az első alkalom, hogy megkövült növényi gyantából ammoniteszt írtak le. A vázat komputertomográfiás eljárással részleteiben elemezték, és az ammoniteszt a Puzosia nemzetség egy fiatal példányaként azonosították. Ez az információ nem mond ellent semmilyen korábbi kutatási eredménynek a képződmény korát illetően. Más kormeghatározási eljárások a borostyán vulkanikus eredetű bezáró kőzetét 98-99 millió évesre datálták, ami része a Puzosia időbeli elterjedésének. Ilyen szempontból az új lelet tehát egy pozitív visszaigazolása volt az eddigi kormeghatározási vizsgálatoknak.

A Puzosia nemzetséghez tartozó, alig több, mint 1 cm átmérőjű fiatal ammonitesz példány külső váza a vizsgált burmit mintában (Forrás: Yu et al. 2019).

De hogyan kerülhettek tengeri élőlények egy szárazföldi növény gyantájába?

Több lehetséges magyarázatot is felsorol a tanulmány, de mindezek között a legvalószínűbb, hogy maga a fa, amely a gyantát termelte – és amely egyébként korábbi kutatások alapján az araukária fenyőfélék csoportjába tartozott –, egy homokos tengerpart közvetlen szomszédságában élt. Innen pottyanhatott a korábban már szárazföldi rovarokat magába kebelező gyantagombóc a tengerparti fövenyre, majd az anyag az itt fekvő elhagyott, tengeri eredetű héjmaradványokat és az árapályzónában élő, arra szaladgáló ászkarákokat is fogságába ejtette. A csigák és az ammonitesz váz teljesen üresek, csupán homok tölti ki őket, így nagyon valószínű, hogy ezek a példányok jóval elhullásuk után, hosszú szállítódást követően sodródtak ki a partra. Egy másik, kevésbé valószínű feltételezés szerint, ha a gyantát termelő fenyő esetleg mégsem közvetlenül a tengerpart közelében állt, a tengeri maradványokat egy szökőár, vagy egy trópusi vihar sodorhatta távolabbra, és így válhattak aztán a borostyán részévé.

A burmit képződési helyének ősföldrajzi helyzete a kréta időszak késő-albai korszaka során - a lelőhelyet vörös háromszög jelzi (Forrás: Yu et al. 2019).

A lelet legfőbb tudományos jelentőségét az adja, hogy a további, részletesebb vizsgálatok során felbecsülhetetlen információkkal szolgálhat a burmit képződési helyének őskörnyezetével, és általánosságban magával a borostyánzárványok kialakulásával kapcsolatban. Ezen kívül a borostyánkő darab elképesztő fajdiverzitásban, valóságos tömegsírként tartalmazza a különféle élőlények maradványait – ez olyan ökológiai következtetésekre adhat lehetőséget, mintha egy mai életközösség egyedeit vizsgálnák a tudósok.

A vizsgált burmitban található gazdag életközösség részletei (Forrás: Yu et al. 2019).

Általánosságban elmondható, hogy ha egy élőlény a borostyán fogságában válik kövületté, az tökéletesen konzerválódva értékes információkkal szolgál a paleobiológusok számára az egykori élőlény felépítésével kapcsolatban. Ha ez az ammonitesz váz a benne élő állat puhatestével együtt maradt volna fenn, az kis túlzással a paleontológia szent gráljává tette volna ezt a leletet. Ahogy arról már egy korábbi cikkünkben beszámoltunk, a külső vázas fejlábúak szilárd héja, vagy annak kőbele gyakori kövület a mezozoikum rétegeiben, azonban az ammoniteszek lágyszövetei szinte egyáltalán nem maradtak fenn a hosszú évmilliók alatt. Pár kivételes fosszília, illetve bonyolult biogeokémiai eljárások révén vannak ugyan olyan adataink, amelyek támogatni képesek néhány korábbi elméletet ezen állatok testfelépítésével kapcsolatban, de alapvetően még mindig misztikus élőlényekként tekintünk rájuk. Ki tudja, mijüket adnák oda a téma szakértői, ha egy borostyánkőben fennmaradt tökéletes épségű ammonitesz lelet révén tanulmányozni lehetne a jól ismert külső vázak egykori lakóit.

Ha ezúttal nem is maradt ránk a kis Puzosia lágyteste, én azt mondom, ezután a felfedezés után joggal várhatjuk egy ilyen „szent grál” felbukkanását is erről a szenzációs lelőhelyről. Mindenesetre Bo Wang, a tanulmány társszerzője a National Geographic-nak adott interjújában elmondta, hogy több privát gyűjtővel is kapcsolatban állnak, és úgy néz ki, hogy további, ammoniteszeket is tartalmazó borostyán zárványok vannak úton az egyetem felé.

Tűkön ülve várom a további fejleményeket!

***

Források:

• Dilcher, David; Wang, Bo; Zhang, Haichun; Xia, Fangyuan; Broly, Pierre; Kennedy, Jim; Ross, Andrew; Mu, Lin; Kelly, Richard (2019-05-10). "An ammonite trapped in Burmese amber". Proceedings of the National Academy of Sciences: 201821292. doi:10.1073/pnas.1821292116. ISSN 0027-8424
• A National Geographic online beszámolója

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Ma délelőtt lezajlott az alsó-jura gerecsei őskrokodil, azaz vadonatúj rendszertani nevén a Magyarosuchus fitosi gen. et sp. nov. tudományos publikációjáról tartott sajtótájékoztató a Természettudományi Múzeumban. Sokan eljöttek a sajtó részéről, így biztosan több helyen olvashatunk/hallhatunk/láthatunk majd tudósítást az utóbbi években elvégzett kutatómunka világszinten is jelentős eredményeiről. Az MTA-ELTE Lendület Dinoszaurusz Kutató Csoport tagjainak, és vezetőjüknek, Ősi Attila paleontológusnak hatalmas elismerés jár a kemény munkáért, hogy mindez megvalósulhasson!
A későbbiekben mi is beszámolunk majd a tanulmányról egy blogbejegyzés keretében, és részletesen elmondjuk majd, miért vonul be ez a szenzációs fosszília nemzetközileg is fontos eredményekkel az őslénytan tudományába.

Mozgalmas volt az idei év a paleontológia területén, rengeteg újdonságról olvashattunk a világ minden részéről.
Az év utolsó napján - mivel idén valószínűleg új esemény már nem várható -, összeszedtük, és egy csokorban mutatjuk a legfontosabb felfedezéseket és kutatási eredményeket. Nem volt könnyű dolgunk, ugyanis a forrásokat végigböngészve több, mint 200 tudósításból kellett kiválasztani azokat, amik szerintünk a legnagyobb hatással lehettek a tudomány fejlődésére. Először egy top 10-es vagy 20-as lista volt tervben, de annyi minden történt idén, hogy muszáj volt bővíteni a listát.

Képes összefoglalónk következik. 

 
Források:

• Wikipedia - 2017 in Paleontology (az újonnan leírt fajok listájával)
• Wikipedia - 2017 in Paleobotany (az újonnan leírt fajok listájával)
• Eurekalert
• Science Daily
• Paleotóp Blog

Pár nappal ezelőtt egy új tanulmány látott napvilágot, miszerint az indiai szubkontinens nyugati csücskében, felső jura (kb. 150-155 millió éves) kőzetekből egy szép megtartású, viszonylag ép Ichthyosauria fosszíliát tártak fel a Delhi és a KSKV Kachchh Egyetem kutatói. Az új lelet több szempontból is egyedülálló.

Még gyerekként, David Attenborough legendássá vált sorozata, az 1989-ben bemutatott Elsüllyedt világok, eltűnt életek nyomában alkalmával találkoztam először az ’Ichthyosaurusokkal’, ezekkel az érdekes és változatos mezozoós halgyíkokkal, amelyek az alaki konvergencia jóvoltából szinte kiköpött delfinek voltak – egészen pontosan a delfinek néznek ki és mozognak úgy, mint ahogy nagy valószínűséggel annak idején ezek a tengeri hüllők tették. Lenyűgözött ez a hasonlóság, és a földtörténeti pályafutásuk alatt kialakult formai, valamint méret- és életmódbeli változatosságuk. Na meg persze az is, hogy David bácsi nem bízta a véletlenre, és a németországi Holzmaden legendásan tökéletesen konzerválódott példányait mutogatta a tévében, aminek hatására minden lelkes amatőr kövületgyűjtő feltétlen reflexből nyúl a kalapácsáért, majd sírva omlik össze a felismeréstől, hogy ő úgysem fog ilyen szépséget találni.

Ophthalmosaurus icenicus (Walking with Dinosaurs, 1999)

Aztán később még sokat hallottam a halgyíkokról. Megtudtam, hogy már réges régen, a 17. század legvégén, amikor nemhogy a környéken nem lehetett leakasztani egy valamire való paleontológust, de az egész világon sem, írtak le különféle Ichthyosauria leleteket. Volt, aki halnak nézte, de voltak olyan ma már meredeknek számító elképzelések is, hogy a fura csigolyasorok emberi maradványok, szegény mártíroké, akik az özönvíz áldozatai lettek. Bár meglepő módon több embertársunk a mai napig is hasonló véleményen lenne egy ilyen lelet láttán, az utókor azért megcáfolta ezt a leírást.
A 19. század elején nagy biznisz volt a kövületgyűjtés, az angol arisztokraták megőrültek az ásatag állatokért, ami miatt Nagy-Britannia vidékének szegény lakossága folymatosan rá volt tapadva a sziklás tengerpart kőzetrétegeire. Egy Mary Anning nevű leányzó is ilyen megélhetési kövületvadász volt, és bámulatos dolgokra bukkant a dél-angliai Lyme Regis kőzeteiben. Olyannyira, hogy ő a mai napig a kövületgyűjtés ikonikus alakja, a Londoni Természettudommányi Múzeum állandó kiállítása egy "tengeri hüllők" tematikájú teremben adózik emlékének, ahol többek között az általa talált rengeteg kiváló állapotban megtalált Ichthyosauria lelet is sorakozik – döbbenetes látvány, érdemes ellátogatni ide.

Miközben a természettudományok egyre kevésbé vannak ráutalva a fosszília rekordra, és egyre inkább a modern technológiák alkalmazása veszi át a kutatások során a főszerepet, időről időre azért előkerülnek szenzációs leletek.

Ráadásul a paleontológia primadonnái, a dinoszauruszok „szolgáltatták” a legutóbbi szenzációt, amelyet ugyan már 2004-ben megtalált az angliai Sussex-ben egy amatőr gyűjtő, mégis csak ma (2016. október 27-én) jelentették be a Salt Lake City-ben megrendezett gerinces őslénytani konferencián, hogy a hauterivi emeletből (alsó kréta, kb. 133 millió évvel ezelőtt) származó kőzettömb egy Iguanodonhoz hasonló saurida koponyájának kitöltése, és az állat agyának mineralizálódott szövet foszlányait tartalmazza.

Mivel az agyszövet az elsők között bomlik el az állatok pusztulása után, az eddig megtalált koponyakitöltések pusztán kőbelek voltak, amelynek segítségével ugyan – aktualista módon – hasznos következtetéseket lehetett levonni az élőlény agyi kapacitásáról és egyéb tulajdonáságáról, de ezúttal többet kaptunk. Ennek a kőbélnek a felszínén, nagyon vékony rétegben, az agyszövet mikroszkópikus alkotórészeit találták meg, miután természetesen – ahogy az pl. a csontoknál is van – az eredeti anyag kicserélődött bizonyos ásványi összetevőkkel.

Alex Liu, a Cambridge-i Egyetemen megjelent tanulmány társszerzője elmondta, a méretből, a formából következtetnek arra, hogy a maradvány egy Iguanodon-szerű dinoszaurusztól származik, illetve abból, hogy a példány megtalálásakor, annak környezetében nagy bizonyossággal meghatározható csontleletek is előkerültek. Maga a fosszília egyébként egy 5-10 cm közötti amorf kőzetdarab, amelynek 3D-s modelljét is elkészítették, röntgenes technológiával.

Különleges ősmaradványra bukkantak Kínában az Arizona Egyetem és a londoni Természettudományi Múzeum munkatársai. Az 520 millió éves, kiváló megtartású példány a tengeri ízeltlábúak kihalt csoportjához tartozott (Megacheira, “nagy kezek”), és a lelet segített megoldani a régóta megválaszolatlan rejtélyt, hogy ez a csoport vajon hová illeszkedik az ízeltlábúak családfáján belül. A kutatócsoport megállapította, hogy a Megacheirák központi idegrendszere nagyon hasonló volt a ma élő tőrfarkú rákokhoz és skorpiókhoz, ami azt jelenti, hogy a csáprágósok (Chelicerata) ősei a kambrium időszak elején már együtt éltek a rákok őseivel. Vagyis a csáprágósok (pókok, skorpiók és rokonaik) ősei több mint félmilliárd évvel ezelőtt váltak el az ízeltlábúak családfájától.

A Kínában talált Alalcomenaeus ősmaradvány, a skorpiók és a pókok távoli rokona
Forrás: N. Strausfeld/University of Arizona

A dinoszauruszok kihalása után nem sokkal bolygónkat fura emlősök népesítették be, közülük az egyik, az "ásóállatok" családjához tartozó Ernanodon anthelios mindeddig csupán egyetlen, eltorzult fosszília alapján volt ismert, a második a közelmúltban került elő Mongóliában.

Az ernanodon csontvázrekonstrukciója

Rovarokból sok van, talán nincs is jobb alkalom erre rádöbbenni, mint egy esős nyár éjszakáján, valahol egy szúnyogfelhőben. De nemcsak egyedszámra népes a csoport, hanem fajszámra is, hiszen ez a rovarok osztálya egyedül több fajt tud magáénak, mint az állatvilág bármely más csoportja. A sikerük (egyebek mellett) a nagyfokú alkalmazkodóképességüknek köszönhető, amely a naiv szemlélő számára a fantasztikus formagazdagságban nyilvánul meg.

Háromheti ásatás alatt 500-600 dinoszauruszcsontot, közöttük egy ritkaságnak számító leletet is találtak a paleontológusok Iharkút, az egykori bakonyi település közelében - közölte Ősi Attila paleontológus hétfőn, az ásatás befejezése után.

Viszonylag kicsik voltak a magyar dinók, de azért a dögevők jóllakhattak abból a tetemből, amelynek maradványai kivételes épségben maradtak meg a Bakonyban, Iharkúton.

Ősi Attila paleontológus a Hungarosaurus tormai csontjait tisztítja (Fotó: Hajdú D. András, Origo)

Új növényevő dinoszauruszfaj további csontjait sikerült azonosítania az MTA-ELTE Lendület Dinoszaurusz Kutatócsoportnak a hagyományos nyári iharkúti ásatáson - közölte Ősi Attila paleontológus.

Fotó: MTI / Nagy Lajos