paleotóp

paleotóp


A sarkvidéket is meghódították az első négylábúak

2018. június 28. - Fitos Attila

Az állati óidő devon időszaka izgalmas és jelentős periódusa volt az élet fejlődéstörténetének. Ebben a nagyjából 419 millió éve kezdődő, és 359 millió évvel ezelőtt záruló érában alakultak ki azok az élőlények, amelyek leszármazottai között megtalálható az összes ma ismert szárazföldi (és az innen később a vízbe újra visszatérő) gerinces állat. Ezeknek a lényeknek a leszármazottai között vagyunk mi magunk, emberek is. A négylábúakról, azaz a Tetrapodák "főosztályáról” van szó, amely annak ellenére, hogy a csoport minden tagja (a kétéltűek, a hüllők, az emlősök, és a négy lábuk közül kettőt már szárnyként használó madarak is) közös őstől származik, nem rendszertani, csupán egy összefoglaló név. A Tetrapodák legkorábbi képviselői, a devon időszakban fellépő átmeneti alakok az élővilág igazi úttörői voltak. A szárazföldi életteret később fokozatosan meghódító korai kétéltűek a bojtosúszójú halak egyik kihalt csoportja, a Rhipidistia rend tagjaiból alakultak ki. Egyes paleoklimatológiai kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a devon késői szakaszában a már korábban is meleg éghajlat csapadékosabbá vált. Ez a folyamat kedvezően hatott a szárazföldön akkor épp terjeszkedésnek induló élet számára, mind az ízeltlábúak, mind a gerincesek tekintetében, ami pedig felgyorsíthatta az alkalmazkodás folyamatát. Kézenfekvőnek tűnik hát, hogy a korai, átmeneti négylábúak képviselői főként a Föld azon részeiről kerülnek elő, amelyek a legkedvezőbb éghajlattal bírtak ebben az időszakban.

2-firsttetrapo_1.jpgA két újonnan felfedezett korai tetrapoda, a Tutusius és az Umzantsia rekonstrukciója (forrás: phys.org)

Az előzmények


A paleontológusok már a múlt század elején feltételezték, hogy a devon időszak lesz a kulcsa őseink szárazföldre lépésének. Az 1881-ben leírt Eusthenopteron kövületein már látható, hogy a végtagok elkezdtek átalakulni: annak ellenére, hogy egy őshalról van szó, uszonyában már a későbbi Tetrapodákra jellemző csontszerkezet látható. A későbbiekben aztán több olyan fosszília is előkerült, ami az átmenet különböző állomásait képviseli. Ha csak a legfontosabb felfedezéseket nézzük, akkor három komoly áttörést érdemes megemlíteni: az Ichthyostega, az Acanthostega és a nem is olyan régen napvilágra került Tiktaalik nemzetségek fosszíliáit.

3.jpgForrás: Dustdevill; Nobu Tamura; Zina Deretsky

Az Ichthyostega maradványait a tragikusan fiatalon elhunyt svéd kutató, Gunnar Säve-Söderbergh fedezte fel 1931-ben, Grönland keleti partvidékén. A közel 1 méter hosszú állat 365-360 millió évvel ezelőtt élt, és noha már négy végtagja volt, és ezeken jól elkülöníthető az öt ujjszerű képződmény, farkuk még a halakéhoz hasonlóan úszósugaras volt. Évtizedeken keresztül egymaga képviselte a szárazföldre lépés „hiányzó láncszemeinek” táborát, holott már az Ichthyostega felfedezése előtt találtak olyan ősmaradványt, ami az átmenet korábbi fázisához tartozik – csak nem tudtak róla! Szintén Säve-Söderbergh lelete volt az a néhány uszony-töredék, amit még az 1920-as években írtak le, és neveztek el Acanthostega gunnarinak. Mivel az előkerült példányok meglehetősen töredékesek voltak, nem tették lehetővé a komolyabb tudományos vizsgálódást. A faj leírása után több mint 60 évvel, 1988-ban azonban újabb példányok kerültek elő Grönlandon, amelyeket a Cambridge-i Egyetem kutatója, Jenny Clack dolgozott fel. Kiderült, hogy az Acanthostega végtagjai úszóláb alakúak, de benne már kifejlett ujjakat láthatunk. Annak ellenére, hogy az átalakulás már megkezdődött, ezeket a végtagokat az Acanthostega még a vízben való mozgásra használta. Clack így azt feltételezte, hogy a végtagok szárazföldi állatoknál is ismert szerkezete eredetileg a vízben való előrehaladás segítésére alakult ki.

 fishapods.pngA tetrapodák kifejlődésének kulcsszereplői (forrás: Wikipedia)

A téma legfrissebb, és egyben legnagyobb szenzációja a Chicago-i Egyetem és a Field Museum of Natural History evolúcióbiológusa, Neil Shubin nevéhez köthető. Bámulatos, hogy a paleontológia többszáz éves tevékenykedése után a mai napig kerülnek elő olyan kövületek, amelyek új adatokkal tudnak szolgálni az élet fejlődéstörténetével kapcsolatos ismereteinkhez! Shubin és társai 2004-ben, Kanada sarkvidéki területein fedezték fel a később a helyi őslakosok javaslatára Tiktaaliknak elnevezett élőlény maradványait. Ez a felfedezés egy új átmeneti alakot adott a tudomány számára a korábban ismert csontoshalak és az Ichthyostegához vagy az Acanthostegához hasonló kétéltűek között. A Tiktaalik még hal volt, de végtagjai már alkalmasak voltak rövid szárazföldi tartózkodásra. A csontok ízületi felszínei különösen jó állapotban maradtak meg, így a kutatók modellezni tudták a mellső végtagok mozgási irányait. Ennek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a Tiktaalik képes volt fekvőtámasz-szerűen megemelni a testét. Ezek az anatómiai jegyek egyértelműen egy átmeneti állapotra utalnak: az állat egy évszakonként változó kiterjedésű, iszapos partokkal körülvett sekély folyóvízi környezetben a táplálékszerzésnél szelekciós előnnyel bírt ezzel a képességével. A hatalmas ragadozó halaktól hemzsegő vízi környezetben ez egy „életmentő” ökológiai fülke volt. Neil Shubin zseniális könyvében, A belső halban részletesen olvashatunk a felfedezés körülményeiről, a Tiktaalik egyéb tulajdonságairól és tudományos jelentőségéről, és arról a kutatásról, ami bámulatos eredményekkel szolgált az emberi testfelépítés evolúciós gyökereinek vizsgálatához.

Az alábbi rövid videón láthatjuk, hogy miként mozoghatott a Tiktaalik a lelőhelyén azonosított őskörnyezetben:


Forrás: www.youtube.com/Paleozoo

Cikkünk aktualitását az adja, hogy egy a közelmúltban megjelent új tanulmány érdekes ősföldrajzi fejleményekről számolt be a késő-devon tetrapodák élőhelyével kapcsolatban. A szerzők nem is egy, hanem két újonnan leírt nemzetséget mutatnak be, amelyek a dél-afrikai Grahamstown közelében fekvő Waterloo Farm vadrezervátum egy 2016-ban megkezdett útépítésének területén, szürkés agyagos, kb. 360 millió éves összletből kerültek elő. Az itt található fosszíliák – annak ellenére, hogy meglehetősen kompaktak, azaz lapítottak –, általában rendkívül jó megtartásúak, néhány korábbi esetben még lágyszövetek is fennmaradtak pár halfosszíliánál. Ennek ellenére sajnos a most leírt példányok teljes csontváza nem került elő. Az egyik állat, amelyet Tutusius umlambo-nak kereszteltek, mindössze egyetlen vállővhöz tartozó csonttal, az ún. cleithrummal képviselteti magát, ám ez alapján is egyértelmű volt a fosszília rendszertani helyzete, és az is, hogy az alaktani vizsgálat alapján új nemzetség kijelölése szükséges. A másik új nemzetség neve Umzantsia amazana lett, amelynek kövületei már jóval beszédesebbek voltak: a vállőv mellett több, koponyához és állkapocshoz tartozó csont is előkerült. A Tutusius nagyjából 1 méter hosszú lehetett életében, az Umzantsia valamivel kisebb.

A vállőv csontjai mindkét új taxon esetében alkalmasak voltak arra, hogy összehasonlító filogenetikai vizsgálatot végezzenek más hasonló leletekkel. Az alábbi ábrán láthatjuk az egyelőre még csak feltételes filogenetikai fát – ez alapján arra az eredményre jutottak, hogy az Umzantsia kifejezetten előkelő helyet foglalhat el a szárazföldi négylábúak törzsfejlődés-történetében, közel áll az evolúciós szenzációt szolgáltató Tiktaalikhoz.

5b190d3e24457_1.jpgForrás: Gess, Robert & Ahlberg, Per.

A leletek legnagyobb jelentőségét azonban nem ez adja, hanem a belőlük levonható őséletföldrajzi (paleobiogeográfiai) következtetések.
Eddig a korai négylábú gerincesek maradványai kizárólag meleg, csapadékos éghajlatú vidékekről kerültek elő. A fent említett, korábban leírt nemzetségek kivétel nélkül az egykori Laurázsia kontinenséhez tartozó területekről származnak, amelyek ebben az időszakban teljes egészében a trópusi övezetben helyezkedtek el. Ezen kívül az egykori déli kontinensről, Gondwanáról is kerültek már elő korai tetrapoda fosszíliák (egy nyomfosszília, illetve egy Ichthyostegalia rendbe tartozó példány állkapocs töredéke), de ezek is mind a mai Ausztrália területéről, az akkori déli szélesség 30. fokától északra, amely ebben az időben szintén trópusi éghajlattal rendelkezett.

370molls.png

A Föld a késő-devon időszakban - kb. 370 millió éve (forrás: www.geologypage.com)

A Tutusius és az Umzantsia azonban teljesen más éghajlaton élt, ez a vidék akkoriban a déli sarkkörön túl helyezkedett el! A lelőhely egykori környezeti viszonyai azt mutatják, hogy ez a déli szélesség 70. foka környékén elterülő árapályos, csökkentsósvízes tájék ugyan nem volt a fagy birodalma, sőt, kiterjedt erdőségekről tanúskodó bőséges ősnövény fosszília anyag áll rendelkezésre, de ez a flóra kifejezetten sarkvidéki éghajlatot jelez. Ezen kívül ahogyan ma is, a nap a késő-devonban is hónapokra elkerülte ezt a területet a téli félévben. Ennek tükrében jelentős felfedezés, hogy a négylábú gerincesek szárazföldi térhódításának már egy korai szakaszában az átmeneti alakok egyfajta globális elterjedése nyert igazolást – ellentétben a korábbi vélekedéssel, amely ezt a makroevolúciós jelenséget a kedvező éghajlattal hozta összefüggésbe.

f1_large.jpgA bal oldali képen a lelőhely pozíciója Dél-Afrika térképén. A jobb oldali képen fekete csillaggal jelölve a most előkerült példányok lelőhelye a késő-devon Gondwanáján, a kék csillagok pedig a Gondwanáról korábban előkerült korai tetrapoda fosszíliák lelőhelyeit mutatják. (forrás: Gess, Robert & Ahlberg, Per.)

 ***

Források:

  • A Phys.org híradása a tanulmányról
  • Gess, Robert & Ahlberg, Per. (2018). A tetrapod fauna from within the Devonian Antarctic Circle. Science. 360. 1120-1124. 10.1126/science.aaq1645.
  • Neil Shubin: A belső hal (Vince Kiadó, 2010)

 

Az Év ősmaradványa 2018-ban a Balatonites – itt van minden, amit tudni szeretnél róla

A Magyarhoni Földtani Társulat 2015-ben indította útjára az ’Év ásványa’ és az 'Év ősmaradványa' programot, amelynek részeként minden évben 3-3 jelöltet bocsátanak szavazásra, a voksokat pedig a weboldalukon lehet leadni. A legtöbb szavazatot elért ásvány és ősmaradvány nevét a Magyar Természettudományi Múzeumban évente novemberben megrendezett Földtudományos Forgatagon jelentik be. A program életre hívásának az volt a célja, hogy felhívják a figyelmet Magyarország és a Kárpát-medence egyedülállóan változatos geológai felépítésére, és hogy ezáltal népszerűsítsék a kőzet-ásványtan és az őslénytan tudományát. A szavazás eddig két alkalommal zajlott le, az ősmaradványok közül az eddigi két győztes a nummulitesz (2016) és a barlangi medve (2017) volt. Az idei évben a legtöbb szavazatot egy „magyaros” triász időszaki ammonitesz, a Balatonites kapta, maga mögé utasítva a Flabellipectent (fésűskagyló) és a szép legyezőszerű levelekkel rendelkező üstökös pálmát (Sabal major).
Ha már ismeretterjesztés, álljon itt egy bejegyzés azoknak, akik még soha nem, vagy csak keveset hallottak erről a fosszíliáról. Kezdjük hát az alapoktól, kérdés-felelet stílusban: mit kell tudni a Balatonitesről?


Mi ez, valami csiga?

Dehogyis.

Bár maga a kövület valóban hasonlít egy csigaházra, a Balatonites nemzetség tagjai egészen más típusú állatok voltak. Nem sok rokonuk él a mai tengerekben és óceánokban, ugyanis az egész alosztályuk (ami egy rengeteg fajt magába foglaló rendszertani egység), az Ammonoideák, még a dinoszauruszokkal egy időben, a föltörténeti középidő, a mezozoikum végén, 65 és fél millió évvel ezelőtt teljesen kipusztultak. A ma élő legközelebbi rokonuk a Nautilus, amit a köznyelv csigaházas polipnak, vagy csigáspolipnak is hív. balatonites1_1.jpgÉrdekes élőlények, a puhatestűek törzsén belül a fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartoznak. Hívják őket még lábasfejűeknek is, de azt nem használom, mert mindig egy olyan fazon jut róla az eszembe, akinek egy zománcos piros lábas van a fejébe húzva. A fejlábúak képviselőinek egy része (pl. a ma is élő octopus vagy a tintahal) belső vázzal rendelkezik, de bizonyos törzsfejlődési ágain a védekezéshez kiváló külső, aragonit alapanyagú vázat kifejlesztő csoportok jelentek meg. Vázuk annyiban is különbözik az amúgy csak nagyon távoli rokon csigák vázától, hogy a benne lakó polipszerű élőlény annak egyszerre csak egy kis részében lakik. Az egyedfejlődés során, ahogy az állat növekszik, mindig hozzáépít a meglévő vázához egy újabb kamrát, amibe aztán átköltözik. Ezt hívjuk lakókamrának, ez mindig az adott váz legkülső kamrája. A korábbi kamrákat üresen hagyja, és ezáltal növeli a ház méretét. A kamrákat egy cső köti össze, ezt hívjuk szifónak. Ezt a csövet az állat arra használja, hogy a ’lakatlan’ kamrákba vizet pumpálva, vagy azt gázokra kicserélve változtatja saját testének sűrűségét, és ezáltal a tengervízben elfoglalt magassági pozícióját. Pontosan mint ahogy a tengeralattjárók teszik – ez inspirálhatta Verne Gyulát is arra, hogy Nemo kapitány búvárhajóját Nautilusnak keresztelje.

morphology.jpg

A külsővázas fejlábúak kamra-válaszfalainak a vázon látható varratait lobavonalaknak hívjuk, ami sok esetben szemmel látható a megkövült példányok kőblelein. A lobavonalak mintázata a törzsfejlődés során folyamatosan változott – nagy általánosságban elmondható, hogy egyre bonyolultabb, „cifrább” lett. Ez azért fontos, mert egy-egy példány rendszertani meghatározásához ezek a vonalak nagy segítséget nyújthatnak.

ammonite_by_nelsoncosentino-d5q6azp.jpgNagyjából így nézhettek ki. Ammonitesz (Nelson Cosentino illusztrációja)

Tehát rendszertanilag a Balatonites a puhatestűek törzsén belül a fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartozik, azon belül is a külsővázas fejlábúak  Ammonoidea alosztályába. Közeli rokon a Nautilus, valamivel távolabbi unokatestvérek a polip és a tintahal, és nagyon távoli, még esküvőre sem meghívott rokon a többi puhatestű, mint pl. a kagyló- vagy csigafélék.

A köznyelv az Ammonoideák alosztályába tartozó kövületeket ammoniteszeknek hívja, ezek tulajdonképpen a leggyakoribb, de mindenképpen a legnépszerűbb és legváltozatosabb fosszíliák világszerte. Az eszmei értékük mellett a kövületeik sok esetben látványosak is, néhány fajuk bámulatosan szép bordákat, gumókat, tüskéket hordott. Némely esetben csiszolt és polírozott példányai is bámulatosan szépek, a váz kamráit ugyanis sokszor ásványok töltik ki, igazi ékszerré varázsolva a kőbelet.


Mikor élt a Balatonites?

A földtörténeti középidő triász időszakának korai-középső szakaszában, kb. 241-242 millió évvel ezelőtt.

Az Ammonoidea alosztály már nagyon régen, még az állati óidőben, a paleozoikumban megjelent. Az első ősi képviselőik devon időszaki, kb. 400 millió évvel ezelőtti kőzetekből ismertek, de a mezozoikum kezdetéig, azaz 250 millió évvel ezelőttig alárendelt szerepet játszottak az olyan sikeres csoportok mellett, mint pl. a paleozoikum végén kihalt trilobiták. A nagy perm végi kihalás után azonban az Ammonoidea subclassis felvirágzott, és a mezozoós tengerek legsikeresebb, legjobban elterjedt állatcsoportja lett. Fajszámuk növekedése néhány kisebb kihalási esemény nyomán időről időre megtorpant, de összességében töretlenül tartott egészen a kréta végi nagy kihalási eseményig. Mondhatjuk, hogy amíg a dinoszauruszok uralták a szárazföldet, addig az ammoniták a tengereket. A 65 millió évesnél fiatalabb kőzetekből már kizárólag Nautiloideákat ismerünk, de az Ammonoideák így is több, mint 300 millió éven át jelen voltak az élet fejlődéstörténetében. Ez alatt a hatalmas idő alatt bámulatos alakgazdagságot értek el az egyenes, nyújtott tölcsér alakú váztól a leggyakoribb spirálisan felcsavarodott alakokon át an ún. heteromorf ammoniteszek néha már bizarr, első pilantásra kaotikusnak tűnő formájáig.

A Balatonitesek ennek a 300 millió éves történetnek a közepe táján, és az Ammonoideák virágkorának az első szakaszában éltek. Ezt a szakaszt a mesoammonoideák korának is mondják, és tulajdonképpen a Ceratitida nevű rend perm végétől a triász végéig tartó fennállását jelenti. A Balatonites is ebbe a rendbe tartozik. Magyarországi előfordulása a triász anisusi emeletéhez, azon belül is a szintén a Balatonról elnevezett pelsoi alemelethez köthető, azaz kb. 241-242 millió éves.

58a5a04ca5b60.jpg

Kora triász tengeri életközösség (Jorge Gonzalez paleoillusztrációja)


Hol élt?

Mindenhol. Legalábbis ahol sekélytenger volt.

A nemzetséget kozmopolitának írják le, ami azt jelenti, hogy elterjedésük nem határolható be régiókra, esetleg egy vagy több kontinensre, mert a Föld szinte minden pontjáról írtak le ilyen fajt. Balatonites kövületeket a világ számos különböző pontján találtak már, Európában sok helyen, de Kínában, Malajziában, Japánban és az USA-ban is. Ez azt jelzi, hogy egy ökológiai értelemben stabil, sikeres faj volt a maga idejében. Ezt csak megerősíti az a tény, hogy a Balaton-felvidéki középső anisusi képződmények amúgy is gazdag ősmaradvány anyagán belül a Balatonites az egyik leggyakoribb kövület.


Hogy nézett ki akkoriban Magyarország területe és a világ?

Először is, természetesen a Kárpát-medence nagy része víz alatt volt, ezt a Balatonites fent részletezett tulajdonságaiból könnyen kikövetkeztethetjük. A triász legelején még nagyobb területen volt szárazföld, amit aztán az időszak folyamán fokozatosan, de meglehetősen gyorsan öntött el a tenger. Ez nem csoda, hiszen a földtörténet ezen periódusában a világtengerek vízszintje geológiai értelemben rövid idő alatt 80 méterrel (!) megemelkedett. Utána, a középső-triász anisusi korszakában, amikor a Balatonites is élt, a tenger alatti földkéreg feldarabolódott, ennek hatására törésvonalak, árkos beszakadások, és egy valamivel változatosabb, sekélyebb platformokkal tarkított medenceterület jött létre. A magasabban maradt sasbércszerű blokkok között lévő, mélyebbvízű medencerendszerben éltek az ammoniteszek, míg a sekélyebb „magaslatokról” kagylók, pörgekarúak, tengerililiomok kövületei kerültek elő. Természetesen rengeteg más, fosszilizálódásra kevésbé alkalmas fajjal együtt, akiket más, szerencsésebb lelőhelyekről ismerhetünk.

A világ térképe is egészen máshogy nézett ki ezekben az időkben: a földrészek még nem voltak annyira széttagoltak, mint manapság. Mondjuk, hogy Kolumbusz hajó nélkül is megoldhatta volna Amerika felfedezését. A földtörténeti ókorban még teljesen egységes (és egyetlen) ’szuperkontinens’ képét mutató Pangea ekkorra már elkezdett szétnyílni – később a mezozoikum második felére ebből már kialakul a két nagy kontinens, Laurázsia és Gondwana. A triászban még egyben voltak, de közöttük már ott tátongott a hatalmas ősóceán, a Tethys – a kellős közepén haladt át az egyenlítő. Ennek az óceánnak az egyik északnyugati ága volt a Kárpát-medence területét elfoglaló tenger is.

136146-004-bf345816.jpg

A kontinensek elhelyezkedése a korai triász idején (Encyclopaedia Britannica)


Milyen volt akkor a klíma?

Ha lenne időgépünk, és a középső-triászba mennénk nyaralni, nem kellene bepakolni sízoknit és nagykabátot.
A triász általánosságban egy kiegyenlített, meleg és az átlagnál szárazabb időszaka volt a földörténetnek. A kiegyenlítettségnek valószínűleg két oka volt: egyrészt a szárazföldi területek kis magasságúak voltak, ami hatalmas területeken tett lehetővé akadálytalan, ezáltal kegyenlített légcserét. Másrészt egyetlen nagy kelet-nyugati irányú, a teljes Földet átfogó tengeráramlás volt, ami kevésbé „köpött bele” a légköri folyamatokba. A klíma világszerte meleg volt, jégtakaró egyáltalán nem volt a sarkokon, a korallzátonyok pedig a mainál jóval magasabb szélességi körig nyúltak fel (pl. az Alpok több pontján láthatunk hatalmas triász korallzátonyokat). Az éghajlat szárazságára pedig az Európában több ponton felszínen tanulmányozható szárazföldi üledékek utalnak, amelyek nagyon hasonlítanak a korábbi, perm időszaki vörös homokkő összletekre.
A Kárpát-medence területe ebben az időben a trópusi ővben volt, a Tethys óceán északi részén.

triassic-land-and-marine-life-richard-bizley.jpgTriász életkép (Richard Bizley grafikája)


Milyen volt a Balatonites életmódja?

Nagyon valószínű, hogy aktív úszó volt, és nem kizárt, hogy ragadozó.

A fejlábúak puhatestének vége minden esetben nyúlványokra, karokra tagolódik. Nem tudjuk, hogy a Balatonitesnek hány karja lehetett, de a nautiluszokkal kapcsolatos ismereteinkből levont következtetések alapján több volt, mint az octopusoknak vagy a tintahalaknak (bár néhány életnyomokat alapul vevő kutatás más feltételezéssel él). A mai nautiluszoknak ivartól függően 70 vagy 90 csápja van. Ezekkel a karokkal, illetve egy másik lágyrész, a víz nagynyomású kipumpálására alkalmas tölcsér segítségével mozogtak oldalirányban, míg a függőleges mozgást a már említett kamrasűrűség változtatással érték el. Ez a kombináció komoly fejlettséget eredményezett nekik a mozgásban, a fejlábúak egyes csoportjai kifejezetten gyorsan tudtak mozogni. Mindehhez kiváló látás párosult, a puhatestűek között nekik lehetett/van a legfejlettebb látószervük: a gerincesekéhez nagyon hasonló, képlátásra is alkalmas hólyagszem.
Ezek alapján jogosan feltételezhetjük, hogy a nautiluszhoz hasonló vázú Ammonoideák, mint amilyen a Balatonites is volt, életmódjukban sem sokban térhettek el ma élő unokatestvérüktől. A Balatonites nagy valószínűséggel nem helyhez kötött módon élt, hanem képes volt a gyors és hatékony helyváltoztatásra. Táplálkozásukat tekintve még nehezebb feltételezésekbe bocsátkozni, de az aktív helyváltoztató (nekton) életmódot alapul véve szóba jöhet a planktonevés, a dögevés, és a ragadozó életmód is. A gyors mozgás képessége és a fejlett szem akár ez utóbbit is lehetővé tehette.


Mekkorára nőtt meg?

Az eddig előkerült kőbelek alapján a kifejlett példányok kb. 10 cm-es átmérőjű vázzal rendelkeztek. Ez a méret az Ammonoidea-átlagot nézve bőven kicsinek számít. A csoport virágkorában a 30-40 cm-es vázátmérő sem volt ritka, de egyes periódusokban (pl. a kréta végi kihalás előtt) egyes fajok példányai elérték a 2 méteres átmérőt is.
Van egy elmélet arról, hogy az Ammonoideák, vagy azok egy része ivarilag kétalakú volt, azaz az egyik nemű egyed más alakú és esetleg méretű vázzal rendelkezett, mint a másik. A mai állatok között főként azt tapasztaljuk, hogy a nőstény egyedek nagyobbak. Meglehet tehát, hogy a Balatonites egyedek vázai is különböző méretűek voltak ivartól függően,


Hol lehet megtalálni?

Nomen est omen – például a Balaton környékén.

A Balatonitesek kövülete nem annyira gyakori, mint a Nummulitesz (hazánkban több helyen kőzetalkotó mennyiségben fordul elő), de nem is olyan ritka mint a 2017-es győztes barlangi medve, valahol a kettő között van.
A triász időszakban, mint a mezozoikum legnagyobb részében, Magyarország területén sekélytengeri üledékképződés zajlott, a fent említett Tethys óceán területén. Az ebből képződött üledékes, karbonátos kőzetek (mészkövek, dolomit, márgás mészkő) az ország több pontján előbukkannak, egyes helyeken döbbenetes, több ezer méteres vastagságban, a Balatonites korának kőzetei viszont csak a Balaton-felvidéken találhatók hazánk területén. Utána legközelebb csak az Alpokban, vagy a Balkán félszigeten van lehetőségünk rátalálni. A Balaton-felvidéken viszont több lelőhelye is ismert, jól rétegzett szürkés vagy halványbarnás, márgás mészkőben, változatos megjelenésű képződményekben, amit Felsőörsi mészkő formációnak is hívnak. Ezek egyik klasszikus feltárása, egyben a Balatonites egyik legismertebb lelőhelye az aszófői Farkó-kő. Fontos megemlíteni, hogy itt található egy földtani alapszelvény, ahol a gyűjtés nem csak hogy nem ildomos, de egyenesen tilos! Azonban vannak más területek, ahol kialakítottak új kutatóárkokat, amelyekből szintén gyűjthető Balatonites.


Ki és mikor nevezte el Balatonitesnek?

Bizonyos Mojsisovics, 1879-ben. Így a nemzetség teljes neve hivatalosan Balatonites MOJSISOVICS, 1879.

A Balaton-felvidéki triász képződményei az 1870-es években kapták az első nagyobb fókuszt. Ennek a munkának ez egyik vezető egyénisége volt az ügyvédből lett geológus, sőt, később a bécsi Geológiai Intézet igazgatója, akinek teljes nevének egy szuszra való kimondásához komoly tüdőkapacitás szükségeltetik: Johann August Georg Edmund Mojsisovics von Mojsvar (1839-1907). A hazai triász leírása közben több ammonitesz faj is addig ismeretlennek bizonyult, így a Balatonites nemzetségnév mellett még olyan, hazánknak emléket állító megnevezések születtek, mint pl. a Hungarites, vagy az Arpadites.

Még egy fontos esemény köthető az ő hosszú nevéhez: ő alapította az Osztrák Alpinista Klubot (Österreichischer Alpenverein), ami azóta is Ausztia legjelentősebb turisztikai szervezete.

A Balaton-felvidéki triász 19. századi feltérképezésének úttörő vállalkozásával kapcsolatban még egy nevet illik megemlíteni: Böckh Jánosét (1840-1909). Katonai pályafutását egy baleset törte derékba, így lett geológus. Jól tette, hogy ezt a pályát választotta: a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója lett, és az ő idejében épült az intézet ma is használt, Lechner Ödön által tervezett gyönyörű szecessziós épülete.

arthaber-cephalopodenfauna_1896_table_23_ceratites-balatonites.jpg


Miért fontos nekünk a Balatonites?

A külsővázas lábasfejűek, különösen az Ammonoideák a mezozoós kőzetek kormeghatározásával, rétegtanával foglalkozó geológus legjobb barátai. Külső vázuk kőbelei (esetleg héjas példányai) ugyanis annyira könnyen fosszilizálódnak, és a földtörténet ezen szakaszában evolúciójuk annyira gyors volt, hogy a váz külső jegyei, és ezáltal a faj szintű rendszertani meghatározás alapján sok esetben akár párszázezer év pontossággal meg lehet határozni az őket körbeágyazó kőzet korát.  Ez a geológiában pontosnak számít (persze vannak időszakok, amiket más módszerekkel, vagy akár más típusú kövületekkel még ennél is pontosabban fel lehet osztani). A Balatonites is egy ilyen fontos szintjelző, kormeghatározásra kiválóan használható kövület, a geológusok számára ez adja a fő értékét.

Ezen kívül, mint minden más fosszília, a Balatonites is hozzájárul ahhoz a hatalmas adatbázishoz, ami alapján a különböző tudományterületek kutatói új következtetéseket vonhatnak le, legyen az ősföldrajz, evolúcióbiológia, ökológia, vagy akár klimatológia. Minden ősmaradvány része egy hatalmas puzzle-nak, ami információt szolgáltat nagyon-nagyon sok érdekes kérdés megválaszolásához.

 

***

Források:

  • Géczy Barnabás: Ősállattan - Invertebrata Paleontologia (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993)
  • Főzy István, Szente István: Ősmaradványok - A Kárpát-Pannon térség kövületei (GeoLitera, 2012)
  • Vörös Attila: A Kárpát-medence földtörténete (Pannon Enciklopédia - Arcanum Digitális Tudománytár)
  • A Föld Krónikája (Officina Nova, 1991)
  • Magyarázó Magyarország 200 000-es földtani térképsorozatához: Veszprém (MÁFI, 1972)

 

Mit üzen nekünk India új Ichthyosauria lelete?

Pár nappal ezelőtt egy új tanulmány látott napvilágot, miszerint az indiai szubkontinens nyugati csücskében, felső jura (kb. 150-155 millió éves) kőzetekből egy szép megtartású, viszonylag ép Ichthyosauria fosszíliát tártak fel a Delhi és a KSKV Kachchh Egyetem kutatói. Az új lelet több szempontból is egyedülálló.

Még gyerekként, David Attenborough legendássá vált sorozata, az 1989-ben bemutatott Elsüllyedt világok, eltűnt életek nyomában alkalmával találkoztam először az ’Ichthyosaurusokkal’, ezekkel az érdekes és változatos mezozoós halgyíkokkal, amelyek az alaki konvergencia jóvoltából szinte kiköpött delfinek voltak – egészen pontosan a delfinek néznek ki és mozognak úgy, mint ahogy nagy valószínűséggel annak idején ezek a tengeri hüllők tették. Lenyűgözött ez a hasonlóság, és a földtörténeti pályafutásuk alatt kialakult formai, valamint méret- és életmódbeli változatosságuk. Na meg persze az is, hogy David bácsi nem bízta a véletlenre, és a németországi Holzmaden legendásan tökéletesen konzerválódott példányait mutogatta a tévében, aminek hatására minden lelkes amatőr kövületgyűjtő feltétlen reflexből nyúl a kalapácsáért, majd sírva omlik össze a felismeréstől, hogy ő úgysem fog ilyen szépséget találni.

ichthyo_ophthalmosauridae_4cygo0000f41000.jpgOphthalmosaurus icenicus (Walking with Dinosaurs, 1999)

Aztán később még sokat hallottam a halgyíkokról. Megtudtam, hogy már réges régen, a 17. század legvégén, amikor nemhogy a környéken nem lehetett leakasztani egy valamire való paleontológust, de az egész világon sem, írtak le különféle Ichthyosauria leleteket. Volt, aki halnak nézte, de voltak olyan ma már meredeknek számító elképzelések is, hogy a fura csigolyasorok emberi maradványok, szegény mártíroké, akik az özönvíz áldozatai lettek. Bár meglepő módon több embertársunk a mai napig is hasonló véleményen lenne egy ilyen lelet láttán, az utókor azért megcáfolta ezt a leírást.
A 19. század elején nagy biznisz volt a kövületgyűjtés, az angol arisztokraták megőrültek az ásatag állatokért, ami miatt Nagy-Britannia vidékének szegény lakossága folymatosan rá volt tapadva a sziklás tengerpart kőzetrétegeire. Egy Mary Anning nevű leányzó is ilyen megélhetési kövületvadász volt, és bámulatos dolgokra bukkant a dél-angliai Lyme Regis kőzeteiben. Olyannyira, hogy ő a mai napig a kövületgyűjtés ikonikus alakja, a Londoni Természettudommányi Múzeum állandó kiállítása egy "tengeri hüllők" tematikájú teremben adózik emlékének, ahol többek között az általa talált rengeteg kiváló állapotban megtalált Ichthyosauria lelet is sorakozik – döbbenetes látvány, érdemes ellátogatni ide.

Elolvasom
süti beállítások módosítása