paleotóp

paleotóp


A születés előtti pillanatok mementója

2021. december 22. - Fitos Attila

Nos, ami ennek a kis oviraptorida embriónak maga volt a tragédia úgy 70 millió évvel ezelőtt (nevezetesen, hogy szegény nem érte meg a születése napját), az a tudomány számára plusz egy ünnepnapot jelentett! Nem túl gyakran kerülnek elő dinoszaurusz tojások, de ha mégis, azok az esetek többségében nem rejtenek magukban embrió maradványokat. Ha pedig de, akkor azok általában nem ennyire teljesek és épek.

Az egyik hatalmas dél-kínai bányavállalat munkatársai több, mint két évtizede, 2000-ben találták a szóban forgó dinoszaurusz tojást, ami aztán bekerült hátra, a nagy raktárba és senki nem foglalkozott vele. Egészen 2015-ig, amikor a vállalat egy saját természettudományi múzeum megnyitására készülvén újra átnézte a raktárakban porosodó őslénytani leleteket. Ekkor egy munkás az egyik repedés felszínén megpillantotta az első kis csontokat, amiből rögtön sejtették, hogy kivételes darabról van szó. A példány preparálása és elemzése évekig tartott, míg tegnap végre megjelenhetett a tanulmány, ami ezt a nem mindennapi kövületet tárgyalja.

Azon felül, hogy a szívszorító pillanat, ami a megszületéshez vezető út utolsó perceiben fosztotta meg az apró kis állatot az élet lehetőségétől ilyen szép állapotban konzerválta a maradványokat, a lelet tudományos jelentősége abban áll, hogy újabb igazolást nyújt ahhoz, amit tulajdonképpen már tudunk. A madarak a theropoda dinoszauruszok egy ágának leszármazottai, így a mai madarak biológiai adottságai több szempontból hasonlatosak az egykori madárszerű dinoszauruszokéhoz. A tárgyalt tojás fosszíliában lévő embrió pontosan olyan simuló pozícióban helyezkedik el, mint a mai madaraknál, akár a csirkéknél is látható közvetlenül a kikelés előtti rövid időszakban.

A kutatásban részt vevő tudósok most igen izgatottak, ugyanis a bányászok közölték: még sok tojás van ám ott, ahonnan ez jött. Így aztán abban reménykednek, hogy további embriót rejtő példányok érkeznek.

Én is ebben reménykedem!

A tanulmány elérhető ide kattintva

embryo_figure_1_3d_reconstruction_lida_xing.jpgexquisitely-preserved-1.jpguntitled_1920_x_2500_px_1.pngA kis raptor embriót tartalmazó tojás rekonstrukciós ábrája, alatta maga a kövület és annak sematikus ábrája (forrás: Hszing et al. 2021)

 

Feltárták egy dinoszaurusz sejtmagját

2021. szeptember 29. - Fitos Attila

A kréta időszak első felében az északkelet-kínai Liaoning tartomány területén egy sekély tavakkal tarkított lapály terült el, amelyet időnként a környező tűzhányók rendkívül finom vulkáni hamuval borítottak be. Ez a finom pernye-takaró aztán jótékonyan megóvta az itt elhullott élőlények testét az oxidáció, az apró lebontó szervezetek és a dögevők pusztításától, amelynek köszönhetően a maradványok kivételes állapotban konzerválódtak az agyagos-márgás kőzetben. Olyannyira, hogy néhány szerencsés lelet esetében az őslénykutatók akár a 125 millió éves állati lágyszövetek fosszílis maradványait is tanulmányozni tudják. Sok olyan ősmaradvány került elő, amely eddig soha nem látott részleteket árult el a tudomány számára a mára eltűnt állatok külsejével vagy életmódjával kapcsolatban. A páratlan épségben megőrződött fosszíliák ezen lelőhelye, amelynek egykori életközösségét Jehol-biótának hívják, leginkább a dinoszauruszok tollazatával kapcsolatos új információk révén vált híressé az elmúlt években-évtizedekben.

42003_2021_2627_fig4_html_closeup.pngA leglátványosabb fotó a sejtekről és a speciális eljárással megfestett sejtmagról, amelyben a sötétebb lila kromatin szálak is látszanak (forrás: Xiaoting et al. 2021)

A Kínai Tudományos Akadémia és a Santungi Tienjü Természettudományi Múzeum munkatársai azonban ezúttal ennél is tovább jutottak. Felfedezték, hogy a páva-méretű mindenevő raptor Caudipteryx egyik példányából, pontosabban a jobb combcsont alsó végéből vett töredék-minta porcszövet maradványt is tartalmaz. Sőt, ez a szövet olyan kitűnő állapotú, hogy mikroszkóp alatt annak sejtjei is tanulmányozhatók a sejtmaggal együtt. Miután a mintából a mai DNS vizsgálatoknál is megszokott módon eltávolították a kalcium ionokat, és 5 mikrométer vastagságú preparátumokat készítettek belőle, egy speciális eljárással megfestették a sejtmagokat. Ennek köszönhetően különféle sejt-struktúrák váltak láthatóvá: a sejtek citoplazmája (azaz kitöltő anyaga) és a sejtmagot ettől elkülönítő membránok festés nélkül is látszanak, ám a sejtmagban így láthatóvá váltak a dinoszaurusz örökítőanyagának egyes maradványai. Ezek az organellumok már nem kövületeknek számítanak, hanem az állat valódi, szerves maradványainak! A jelenlegi vizsgálat az örökítőanyag szempontjából a kromatin szál szintjéig jutott, amely tulajdonképpen a kromoszómán belül a DNS molekulák és a hiszton fehérjék láncba rendeződött anyaga. Ezeknek a kromatin szálaknak a töredékeit sikerült az eljárás során feltárni és fényképen bemutatni.

42003_2021_2627_fig4_html.pngA bal oldali oszlopban a Caudipteryx sejtjeinek fotója és a középső képen egy elvi rajz arról, amit látunk. A jobb oldali oszlopban ugyanez egy mai csirke sejtjeivel. Jelmagyarázat: cm: sejtmembrán; nm: sejtfal-membrán; cy: citoplazma; ct: kromatinszál; nu: sejtmag (forrás: Xiaoting et al. 2021)

A teljes igazsághoz hozzátartozik az is, hogy hasonló eredményeket már tavaly is sikerült felmutatnia egy másik kutatócsoportnak montanai dinoszaurusz maradványokon, amelynek egyébként a jelen tanulmány egyik társszerzője, Alida M. Bailleul is a tagja volt. A kínai kutatók ennek a korábbi munkának az eljárását alkalmazták a liaoningi Caudipteryx példányon, ám véleményem szerint a tanulmányban szereplő fotók – talán a megőrződés magasabb szintje miatt – látványosabbra sikeredtek.

Fontos még azt is megjegyezni, hogy bár a tudósok a jelek szerint gőzerővel dolgoznak azon, hogy előbb vagy utóbb értékelhető genetikai információkkal rendelkezzünk a dinoszauruszokkal kapcsolatban, jelenleg még a fenti látványos eredmények ellenére sem tartunk ott, hogy megfejtsük az őshüllők örökítőanyagának kódját.

Az viszont tény, hogy pár éve még egy ilyen fotó is elképzelhetetlennek tűnt!

organic-molecule-remna.jpgA Jehol-bióta környezetének és a Caudipteryx frissen elhullott példányának művészi rekonstrukciója (forrás: Zheng Qiuyang)


***

Források:

  • Zheng, X. et al. Nuclear preservation in the cartilage of the Jehol dinosaur Caudipteryx. Communications Biology (2021). DOI: 10.1038/s42003-021-02627-8
  • Bailleul, A. M. et al. Evidence of proteins, chromosomes and chemical markers
    of DNA in exceptionally preserved dinosaur cartilage. Natl Sci. Rev. 7,
    815–822 (2020). https://doi.org/10.1093/nsr/nwz206

Egy lenyűgöző pteroszaurusz lelet Brazíliából

Ez az eddig előkerült legteljesebb Tupandactylus kövület

2021. augusztus 27. - Fitos Attila

A világszerte virágzó illegális fosszília-kereskedelem sok esetben jelentős leletektől, pótolhatatlan információktól fosztja meg az őslénykutatókat, és ezáltal az élővilág őstörténetével kapcsolatos egyetemes tudásunkat. Időről időre napvilágra kerülnek olyan hírek is, amelyek arról szólnak, hogy bizonyos tanulmányok esetében az adott kutatás tárgyát képező fosszília beszerzését a szerzőknek kétes forrásokból kellett megoldaniuk. Ez, mondhatjuk, még a ”jobbik eset”, hiszen így a kereskedők mellett legalább a tudomány is profitálni tud a tranzakcióból. Ki tudja azonban, hány olyan kövület cserél gazdát nap mint nap, amely akár áttörést is jelenthetne bizonyos területeken, ezzel szemben olyan tulajdonoshoz kerül, aki soha nem ajánlja fel azt a szakemberek számára.
Kis híján hasonló sorsra jutott jelen cikkünk tárgya is, hiszen ha a brazil rendőrség nem füleli le és akadályozza meg többezer darab hordókba rejtett és kamionokra pakolt mészkőlap kicsempészését az országból még 2013-ban, most nem lenne miről írni.
A szóban forgó törvénytelen rakomány darabjai Brazília északnyugati csücskéből, az Araripe-medence egyik kőfejtőjéből, földtani szempontból a felső-kréta (mintegy 112 millió éves) Crato Formáció képződményeiből származtak, és aki némileg otthon van a paleontológia tudományában, az ebből már tudhatja, hogy egyáltalán nem hétköznapi kövekről beszélünk. Ezeken a kőzetlapokon a kor élőlényeinek kivételes állapotban fennmaradt lenyomatai nyugszanak. A múzeumoknak, esetleg tehetős magángyűjtőknek szánt ritka fosszíliák alsó hangon is súlyos dollár ezrekért, tízezrekért cseréltek volna gazdát, ha a bravúros – egyébként krimibe illő módon ’München-hadművelet’ fedőnévvel ellátott – akcióval nem akadályozták volna meg az illegális exportot. Szerencsére az üzlet meghíusult, és a lefoglalt példányokból 2014-ben nem kevesebb, mint 3000 a lehető legjobb helyre, a São Pauló-i Egyetem tulajdonába került.

A frissen adományozott kövületek között volt egy bizarr kinézetű, több mint egy méter magas szárnyas hüllő maradvány is, amelynek fején szokatlanul nagy, taréj-szerű fejdísz pompázik. A hat darab, nagyjából egyforma méretű kőzetlapból álló együttes, amelynek a felületén a fosszília nyugszik, 2017 óta megtekinthető a São Pauló-i Egyetem Földtudományi Intézetének kiállításán, de komolyabb elemzés eddig nem készült róla. Egy a PLOS ONE tudományos folyóiratban a napokban megjelent tanulmányban az egyetem kutatói ezt a hiányosságot pótolták a nem mindennapi lelet részletes bemutatásával.

journal_pone_0254789_g001.PNGA szinte tökéletes állapotban fennmaradt fosszília. A csontok némileg szétszóródtak betemetődés előtt, de több, mint 90%-uk megvan. (Forrás: Beccari et al. 2021)

Az állatot a Tapejaridae kládhoz tartozó Tupandactylus genusba sorolták, azon belül is a kisebb példányokat magába foglaló Tupandactylus navigans faj egyedeként azonosították. Mivel a csontváz több, mint 90%-a épségben, ráadásul egyben, azaz artikuláltan fennmaradt, sőt, annak bizonyos részein még a lágyszövetek is megőrződtek, kijelenthető, hogy ez az eddigi legteljesebb Tupandactylus fosszília. A Tapejaridae-k között is komoly leletnek számít, hiszen a kínai Jiufotang Formációban fellelt rokonokon kívül többnyire csak részleges maradványok ismertek ebből a családból. Brazíliai viszonylatban pedig mindenképpen a legszebben fennmaradt pteroszaurusz kövületről van szó. A tanulmányt jegyző kutatók egyike úgy nyilatkozott, hogy bár sok kivételes, szép állapotban megőrződött pteroszaurusz leletet látott Brazíliából és más országokból is, ez a közel teljes, összefüggő példány a lágyrészek finom lenyomatával magasan viszi prímet – neki speciel egy lottó ötössel felérő izgalmat jelentett.

Mindehhez tudni kell, hogy a Tupandactylus navigans fajt első ízben 2003-ban írták le német és angol kutatók, ám ehhez akkoriban mindösszesen két részleges koponya fosszília állt rendelkezésre, semmi más. A hiányos leletek miatt maga a rendszertani besorolás is nehézkes volt: a T. navigans néhány évig a Tapejara genusba tartozott, majd egy revízió során 2007-ben a T. imperator fajjal együtt kapta meg új genus nevét. Az osztályozásával kapcsolatos bizonytalanságok is azt mutatják, hogy milyen nagy jelentősége van a most publikált teljes leletnek: ez teszi elsőként lehetővé, hogy a kutatók az állat testének többi részét is tanulmányozni tudják, és ezáltal képesek legyenek pontosítani a csoport rendszertani helyzetét.

A dinoszauruszok és a pteroszauruszok közeli rokonai voltak egymásnak, sorsuk szorosan összefonódott a földtörténet azon jó 160 millió évében, amelynek során egymás mellett éltek. Mintegy 230 millió évvel ezelőtt jelent meg mindkét csoport az élet színpadán és együtt tűntek el a kréta és a harmadidőszak határán végbemenő kataklizma során. Annyi különbség azért van, hogy a dinoszauruszok egy részének vérvonalát továbbvitték a madarak, míg a pteroszauruszoknak egyáltalán nincsenek ma élő leszármazottai. Így hát nincs más választásunk, mint a ránk maradt fosszíliák szóra bírása azzal kapcsolatban, hogy miként néztek ki, hogyan éltek ezek a mai szemmel különös és egyre inkább úgy tűnik, rendkívül változatos kládot alkotó állatok. Pteroszauruszok fosszíliáira márpedig meglehetősen ritkán bukkannak az őslénykutatók. Ennek legfőbb oka, hogy ezeknek az élőlényeknek a röpképességéhez a természetes szelekció idővel egyre könnyedebb, üreges csontokat biztosított – épp úgy, mint ahogy ma a madaraknál tapasztalhatjuk. Ezek a csontok aztán jóval hamarabb elenyésztek, mint hogy a különféle üledékek védelmezőn maguk alá temették volna őket. Így hát minden egyes – többnyire töredékesen és szórványosan előkerülő – repülő hüllő csont rendkívül szerencsés lelet. Azok, amelyek előkerülnek, főként valamilyen sós- vagy édesvízi környezethez, és az ezzel összefüggésben lévő gyors betemetődéshez köthetők. A különösen szerencsés lelőhelyek esetében pedig az egykori aljzaton – tenger- vagy tófenéken, esetleg folyómederben – még az oxigénhiány is elősegíthette, hogy a maradványok lassabban váljanak a bomlás martalékává.

confiscated-fossil-tur.jpgTupandactylus navigans digitális rekonstrukciója az újonnan leírt példány alapján. (Forrás: Beccari et al. 2021)

A brazíliai Araripe-medence területe, amely ma egy száraz és kietlen sivatag, a kréta időszak második felében sós lagúnák otthona volt. A lagúnák üledékéből az évmilliók során a solnhofeni litográf palához hasonló, vékony lapokra hasítható mészkő képződött, amelyből gyakorta kerülnek elő az egykori élővilág elemeinek tökéletes épségben konzerválódott lenyomatai. Úgy lehet lapozni ezeket a palarétegeket, mintha a medence régmúltjának történelemkönyvét olvasgatnánk. A fauna minden szintje képviselteti magát ezekben a képződményekben: rovarok, pókok, halak, kétéltűek, dinoszauruszok és egyéb őshüllők egész sereglete került már itt napvilágra a terület kutatástörténetének elmúlt 200 évében. Repülő hüllők tekintetében pedig valóságos nagyhatalomnak számít a Crato Formáció. A mindmáig világszerte összesen megismert 110 pteroszaurusz fajból 27 ebben a régióban is megtalálható!

Amikor a mostani tanulmány fő szerzője, Victor Beccari elsőként szemügyre vette a lélegzetelállító fosszíliát, elsőként a koponya tetején elhelyezkedő, a fej hosszának legalább háromnegyedét kitevő hatalmas taréjszerű képleten akadt meg a szeme. Olyan aránytalanul nagy, mint egy páva farka. Azokat az őslénykutatókat, akik 2003-ban leírták a Tupandactylus navigans fajt, ez a taréj egy szörfvitorlára emlékeztette, amely talán repüléskor az állatot az optimális aerodinamikai feltétekhez segíthette. Hogy ez az elméletük helyt álljon, az állat testét rövid nyakkal és a nyaki csigolyákat összezáró csontízületekkel képzelték el. Mivel a koponyán kívül más fosszília nem állt a rendelkezésükre, könnyedén játszhattak a képzeletükkel.

Most azonban más volt a helyzet: ott hevert a szakértők előtt a teljes állat, kitűnő állapotban! A kutatócsoport mindenképpen arra is ki akarta használni ezt a lehetőséget, hogy mélyebben megvizsgálja a Tupandactylus repülési képességét. Létrehozták a csontváz háromdimenziós modelljét, az alapkőzet által rejtett részeket és a csontok belsejét pedig komputertomográfiás (CT) eljárással tették láthatóvá. Ennek eredményeként azt sikerült megállapítani, hogy a Tupandactylus navigans hosszú nyakkal, hosszú lábakkal és ezekhez képest feltűnően rövid szárnyakkal rendelkezett. Ezek a jegyek arra utalnak, hogy az állat vélhetően jobb volt a négy végtagon járásban, mint a repülésben. Mindezek mellett a koponya óriási taréj-szerű dísze – amely ennek fényében leginkább a szexuális figyelemfelkeltés célját szolgálhatta – nagy valószínűség szerint tovább korlátozta a hüllő röpképességét. Elképzelhető, hogy kisebb távokat képes volt repülni, mondjuk ha egy ragadozó elől hirtelen el kellett menekülni, de hosszú utakra feltehetőleg nem volt alkalmas ez a testfelépítés.

gerogia_and_tupandactylus_witton_2013.jpgA Tupandactylus imperator rekonstrukciója. Méretarányként a Homo sapiens egy kifejlett nőstény egyede látható. (Művész: Mark P. Witton)

A koponya és a rajta lévő fejdísz alaktani bélyegei alapján a tanulmány szerzői kitértek még egy másik érdekes kérdésre is. Ugyanerről a lelőhelyről, azonos idejű képződményekből – ahogy azt fent már említettem – ugyanennek a genusnak egy másik faja is előkerült, amelyet – nagyobb méretei miatt - Tupandactylus imperator-nak neveztek el még annak idején. Érdekes módon ezt a másik, még nagyobb fajt, mint ahogy a navigans-t eleddig, szintén csak koponya maradványokból ismerjük. Nincs tehát információnk arra vonatkozóan, mennyiben hasonlít az állat többi testtája a kisebb rokonéhoz. A jövő zenéje, hogy ha valamikor sikerül egy T. imperator csontvázat is feltárni (vagy valamelyik csempész kamionról leszedni), minden bizonnyal rendkívül izgalmas munka lesz a szakemberek számára egy összehasonlítást végezni a két faj attribútumaival kapcsolatban. Ki tudja, még az is kiderülhet, hogy a T. navigans és a T. imperator nem két külön faj, hanem ugyanazon faj hím és nőstény egyedei.

 

Források:

 

 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


 

A nap képe: a valaha élt legnagyobb teknős

2021. augusztus 02. - Fitos Attila

archelon_skeleton.jpg

A világon a mai ismereteink szerint valaha létezett legnagyobb méretű teknős a kréta időszak végén, nagyjából 75-80 millió évvel ezelőtt élt Archelon
Az óriási hüllő élőhelye a mai Egyesült Államok területét ekkoriban észak-déli irányban keresztülszelő hatalmas beltenger volt, táplálékát pedig, amely főként puhatestűekből és rákokból állt, a tengeraljzat közelében lassan mozogva cserkészte be.
A képen látható példány a genus Yale Egyetemen őrzött holotípusa, azaz ez alapján írták le magát a nemet és a fajt annak idején, még 1895-ben. A legelsőként felfedezett fosszília koponyája hiányzott, de két évre rá előkerült egy másik példány is, immár a fejhez tartozó csontokkal együtt.
Évtizedeken át maga a holotípus volt a legnagyobb méretű Archelon példány, egészen a hetvenes évekig, amikor Dél-Dakotában megtalálták a később Brigitta névre keresztelt állat 4 méter hosszúságot is meghaladó fosszíliáját.

A legszebb az egészben pedig az, hogy ez a kivételes lelet nekünk, magyaroknak is elérhető közelségben van: Brigitta a Bécsi Természettudományi Múzeumban került kiállításra, és látogatható a mai napig!

A kép forrása: Frederic A. Lucas - "Animals of the past" - Wikipedia

Magyar dinoszaurusz a Jurassic Parkban. Valóság vagy városi legenda?

A cikk szerzője Magyar János, az ELTE Őslénytani Tanszékének tudományos segédmunkatársa, a Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció tagja.

A legutóbbi Jurassic Park mozifilm, a Jurassic World: Bukott birodalom 2018 júniusában érkezett a mozikba, a következőre, a Jurassic World: Világuralomra pedig még 2022 júniusáig várni kell. Ugyanazon a nyáron, amikor a legutóbbi rész megjelent, elkezdett terjedni az interneten az az információ, hogy az 1993-ban készült Jurassic Park filmbe eredetileg erdélyi dinoszauruszokat is terveztek. Többek között a Borsonline-on is megjelent egy cikk „Bejutott a Jurassic Parkba is a Magyarosaurus” címmel (ezen a linken érhető el).
Az írásban  az alábbiakat olvashatjuk báró Nopcsa Ferenc egykori paleontológusunkról: „Paleontológiai felfedezései olyannyira népszerűek, hogy a Jurassic Park előkészítése során Steven Spielberg Erdélybe küldte egy munkatársát, hogy informálódjon a báró által felfedezett kisebb fajokról.”
Később hasonló információ jelent meg a National Geographic Magyarország 2020. októberi számában, amelynek legutolsó oldalán egy rövid ismertető található báró Nopcsa Ferencről. A szövegben ez olvasható: „Ugyan mi köti össze Steven Spielberg amerikai filmrendező Jurassic Park című 1993-as kasszasikerét Jókai Mór 1860-ban írt klasszikusával, a Szegény gazdagokkal? (...) Steven Spielberg pedig azért küldte stábja tagjait az egykori Nopcsa-birtokra, hogy a Nopcsa Ferenc báró által felfedezett törpedinoszauruszok lelőhelyét tanulmányozzák.”
Továbbá ezt az információt később átvette a „Gondoltad volna?”, több ezres követő táborral rendelkező Facebook oldal is: „...Steven Spielberg pedig, amikor készítette a Jurassic Parkot, stábtagokat küldött az egykori birtokra, hogy azokat tanulmányozzák.” (a bejegyzés ezen a linken érhető el).
Mint Jurassic Park rajongó, megszámlálhatatlanul sokat olvastam illetve rengeteg videót láttam Spielberg klasszikusával kapcsolatban, de soha egyikből sem rémlett ez az állítás. Nagyon érdekelt, magamra vállaltam hát a feladatot, hogy utánajárjak a dolog eredetének.

2422_tp_00035r_grid.jpgRészlet az 1993-as Jurassic Park című filmből. Alan Grant karakterét Spielberg többek között a világhírű paleontológus, Jack Horner személyéről mintázta (forrás: jurassicworld.com)

Mivel angol nyelven sehol sem találni olyan írást, ahol az erdélyi dinoszauruszokat vagy Nopcsa Ferencet összefüggésbe hoznák a Jurassic Parkkal, ugyanakkor  több dokumentumfilmben is szerepelnek az Erdélyben - pontosabban a Hátszegi-medencében talált - dinoszauruszok, ezért elképzelhető, hogy ezek egyikével keverhették össze a Jurassic Parkot. Az első ilyen film a Paleoworld című, később az európai piacon Jurassica-ra, magyarul Ősvilágra keresztelt sorozat 3. évadának 12. része, amelynek címe „Dwarf Dinos”. Feltételezésem szerint ez volt a legfőbb gyanúsított, hiszen egyedül ebben van olyan felvétel, amelyben a terepen dolgoznak a kutatók, sőt még az egykori Nopcsa Kastély is szerepel benne. Ezt az epizódot 1996-ban mutatták be, nagyjából abban az évben, amikor a 2. Jurassic Park filmet, az Elveszett Világot forgatták. A másik két dokumentumfilm epizód, a 2003-ban megjelent Dinosaur planet „Pod’s travel” című része és a 2011-ben bemutatott Planet dinosaur „The Great Survivals” rész is inkább csak animációs dinoszauruszokat vonultat fel. Létezik még a National Geographic által 2015-ben készített Top 10 Biggest Beasts Ever (Ősállatok top 10-e) című is, amelyben szerepel a szintén itt felfedezett Hatzegopteryx thambema nevő repülő őshüllő, de ez a faj nem köthető Nopcsa Ferenc kutatásaihoz.

A nyomozás kezdéseként megkerestem a fent említett cikkek íróit, hogy rákérdezzek az információjuk eredetére. A National Geographic magazin szerkesztősége adott is egy linket egy Albániáról szóló bloghoz (tudni illik Nopcsa Ferenc nagyon sok időt töltött Albániában). Egy 2016-ban „A magyar őslénykutató, aki majdnem Albánia királya lett” címmel a blogon megjelent írásban ez a mondat hangzik el: „Ezért történt, hogy Steven Spielberg a Jurassic Park forgatásához személyes megbízottját küldte Hátszegre, hogy tudakozódjon a törpe dinoszauruszokról, amelyek keletkezéstörténetére, életformájára és kihalására Nopcsa Ferenc derített fényt.” (ezen a linken a teljes bejegyzés elolvasható).
Felvettem a kapcsolatot a blog írójával, de közben magam is kutakodtam a neten, így rátaláltam egy 2009-ben a Huszadik Század oldalán megjelent Cseke Gábor erdélyi költő által írt „Fatia Negra unokája (Báró Nopcsa Ferenc)” című bejegyzésre (ez az írás itt található).
Ebben a szövegben egy zárójeles mondatban ez hangzik el: „nem lehet véletlen, hogy világhírű filmje, a Jurassic Park forgatásához Steven Spielberg fontosnak találta személyes megbízottját Hátszeg környékére küldeni, tudakozódni a Hátszegi törpe dinoszauruszokról, amelyek keletkezéstörténetére, életformájára, kihalására a tudós Nopcsa derített fényt”.

1_hatszegi_medence_egykori_elovilaga_pecsics_tibor.jpgAz Erdélyben található Hátszegi-medence egykori élővilága (az illusztráció Pecsics Tibor munkája, forrás: ttk.elte.hu)

A szerkesztőségtől érdeklődtem a forrásuk eredetéről, de sajnos nem kaptam választ. Viszont eközben kaptam egy e-mailt az Albániáról szóló cikk írójától, amelyben ugyanerre a 2009-es cikkre hivatkozott.
Mivel ez a 2009-ben írt cikk volt a legrégebbi a témával kapcsolatban, az íróhoz pedig semmilyen elérhetőséget nem találtam, úgy látszott, hogy itt véget érnek a nyomok. Próbálkoztam Nopcsa Ferencről, az erdélyi és a magyarországi dinoszauruszokról valamint a Jurassic Parkról szóló tudományos-ismeretterjesztő könyvekkel, illetve dokumentumfilmekkel is (az ide köthető könyvek és filmek listája a cikk végén található). Azt reméltem, hogy találok bennük olyan információ morzsát, amely alapján valamilyen irányban folytathatom a nyomozást, de nem volt ilyen.
Még a 2018-ban megjelent Vihar Erdélyben című történelmi regény írójával, Vakuya Norberttel is felvettem a kapcsolatot, de ő is csak az említett 2009-es cikket ismerte. (A szintén 2018-ban kiadott Báró Nopcsa Ferenc: a sárkányok magyar királya című életrajzi könyv szerkesztőjéhez Gyurkovics Györgyihez sajnos nem találtam elérhetőséget.) Később még azzal is próbálkoztam, hogy írjak a Universal Studios-nak ami a Jurassic Park franchise-t birtokolja (magának Steven Spielberg rendezőnek az elérhetőségét nem sikerült megtalálnom), bár semmilyen választ nem kaptam tőlük sem

Mígnem további netes keresgéléseim során végül mégis sikerült rábukkannom egy olyan írásra, amely közelebb vitt a megoldáshoz. Dévai EMKE füzetek 10.- A Nopcsa bárók nyomában, Schreiber Istvántól, amely 2011-ben jelent meg (ezen a linken megtekinthető).
A füzet legvégén ez a mondat olvasható: „Spielberg filmrendező, a Jurassic Park atyja is leküldte Dévára Jack Horner szaktanácsadót, hogy tudakozódjon részletesen a hátszegi törpe dinoszauruszok felől, a Discovery számára egy dokumentumfilm megvalósítása érdekében. Az időközben elkészült filmet azóta sikerrel be is mutatták.”
Habár a füzet nem jelöl meg forrásokat, ez az írás alátámasztotta azt a feltevésem, hogy az egyik dokumentumfilm elkészültét keverhették össze a Jurassic Parkkal. Ugyanis Dr. John Robert Horner (Jack Horner), aki a Jurassic Parkban Dr. Alan Grant karakterének alapjául is szolgált, valóban a Jurassic Park és Jurassic World filmek tudományos szaktanácsadója volt. Ugyanakkor akadt itt is egy gond: az általam feltételezett Paleoworld - Jurassica sorozat bár a Discovery channel tulajdona, Jack Horner sem az epizódban, sem a stáblistában nem szerepel. Ez továbbra sem hagyott nyugodni, ezért írtam a Dévai EMKE füzetek kiadójának, hogy az esetleges forrásokról érdeklődjek. Tőlük megtudtam, hogy a cikk írója sajnos már nincs közöttünk, és tudtukkal egyedül dolgozott, így sajnálatukra nem tudnak forrásokkal kisegíteni.

brain_bar_jack_horner-3-resized-970.pngJack Horner a 2019-es budapesti Brain Bar egyik előadójaként (forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)

Ezek után kikértem Dr. Ősi Attila véleményét, aki az ELTE Őslénytani Tanszékének a tanszékvezetője. Ő azt tanácsolta, hogy kérdezzem meg magát az érintettet, Dr. Jack Hornert. Illetve keressem még meg Dr. David Bruce Weishampelt is, akiről kevesebben tudják, hogy szintén tudományos szaktanácsadó volt a Jurassic Park film elkészítésekor. Egyébként a kelet európai dinoszauruszok szakértője, és számos alkalommal járt Hátszegen, valamint az említett Paleoworld epizódban is szerepel.
Megfogadtam a javaslatot és mindkét elismert paleontológust felkerestem e-mailen keresztül. Dr. David Weishampeltől sajnos nem kaptam választ, de nagy örömömre Dr. Jack Horner visszaírt a levelemre. Szeretném idézni a kérdésemre adott válaszát magyar nyelvre lefordítva:
„Nem, ez az információ nem helyes sem rólam, sem Spielbergről. Én nem jártam a Dévai múzeumban. Jártam Magyarországon és Romániában és gyűjtöttem dinoszauruszokat Erdélyben, de nem a film miatt.”
Azt hiszem ez a válasz teljes mértékben egyértelművé teszi, hogy nincs alapja annak, hogy erdélyi dinoszauruszokat terveztek volna a Jurassic Park filmekben bemutatni, és tovább erősíti azt a feltevésem, hogy a Paleoworld (Jurassica) dokumentumfilm epizódjának elkészülte indíthatta el ezt a történetet. De hogyan jött képbe az epizód elkészítésekor Dr. Jack Horner neve, ha valójában nem  szerepelt benne? Válaszként felmerült bennem, hogy talán Dr. David Weishampel nevét téveszthették össze vele, hiszen ahogy korábban említettem ő szerepelt az epizódban, és szintén szaktanácsadó volt a Jurassic Park esetében, viszont a nyilvános önéletrajza szerint 1996-tól a Dévai Múzeum munkatársa, így őt elég jól ismerhették a múzeum dolgozói (az önéletrajz itt érhető el).

2002-7.jpgDavid Weishampel az Iharkúti ásatáson Ősi Attilával, a Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció vendégeként 2002-ben (forrás: magyardinoszaurusz.hu)

Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy a Dévai EMKE füzeteket leszámítva az összes bejegyzés a 2009-ben megjelent, Cseke Gábor költő által írt cikket veszi forrásként. Minden bizonnyal lennie kellett egy közös eredetű forrásnak, amelyben összekeverték a dokumentumfilm címét a mozifilmével, illetve talán a két tudományos szaktanácsadó nevét is, majd az információk tovább torzultak. Az is világosan lekövethető, hogy a Jurassic Park egykori tudományos szaktanácsadójából hogyan lett a cikkek során a filmrendező személyes megbízottja, majd később egyenesen stáb tag.

Végezetül összegyűjtöttem még néhány érdekességet a Jurassic Park, Nopcsa Ferenc és az erdélyi dinoszauruszok kapcsolatáról, amelyek a következők:

  • Rátaláltam egy másik dokumentumfilm sorozatra When dinosaurs ruled címmel, amit 1999-ben mutattak be. Ennek a „Birth of the giants” című epizódja az európai dinoszauruszokat mutatja be. Viszont Dr. Jack Horner ebben sem jelenik meg, Dr. David Weishampel igen, mivel az erdélyi dinoszauruszokhoz ugyanazokat a képsorokat használják fel újra, amik az említett Paleoworld (Jurassica) epizódban szerepelnek. Ráadásul eredeti nyelven a narrátor Jeff Goldblum, aki a Jurassic Park filmekben Ian Malcolm szerepét játssza.
  • A Jurassic Park filmek nagy sikerű bemutatása után a Universal Studios és az Amblin entertainment (amit Steven Spielberg hozott létre) 1998-ban megalapította a Jurassic Foundation nevű nonprofit szervezetet, amely a mai napig támogatja a dinoszaurusz kutatásokat világszerte, köztük hazánkban és Romániában is. Az igazgató tagok között pedig ott van Dr. Jack Horner is.
  • A Procompsognathus triassicus egy Németországban (Bajorországban) felfedezett dinoszaurusz, amely szerepel a Jurassic Park könyvekben és filmekben. A film szóróanyagaiban csak Compsognathus-ként szokott szerepelni, a rajongók pedig inkább Compy-ként ismerik. A Compsognathus habár hasonló nevű és kinézetű, szintén Bajorországban talált dinoszaurusz, mégis egy teljesen másik faj, a Compsognathus longipes. Annak ellenére, hogy nem csak a regényben, de Az elveszett világ: Jurassic Park című filmben is elhangzik a benne szereplő állat teljes neve, azaz a Procompsognathus triassicus, a filmben további segítségként pedig az 1913-as évszám is, mint a felfedezésének az éve, sokan keverik a két állatot. Még a Jurassic Park filmekről szóló hivatalosabbnak számító írások is, amely valószínűleg annak köszönhető, hogy az eredeti nyelven a színész kissé elharapja a szó elejét, és valóban Compsognathus-ként is érthető az, amit mond. Ugyanakkor a Compsognathus longipes egy korábban felfedezett faj, 1859-ben találták az első példányát. Mindenesetre ez utóbbinak a leleteit báró Nopcsa Ferenc is tanulmányozta, pontosabban az annak gyomortartalmaként megőrződött gyíkmaradványokat. Tehát a kutatásai valamilyen formában mégiscsak köthetőek a Jurassic Parkhoz.

***

Források:

Könyvek:

  • Don Shay, Jody Duncan (1993) The making of Jurassic park, Boxtree
  • Jody Duncan (1997) The making of The lost world: Jurassic Park, Ballantine Books
  • Rob Desalle, David Lindley (1997) The science of Jurassic Park and The Lost World, or how to build a dinosaur, HarperCollins Publishers
  • Főzy István (2000) Nopcsa báró és a Kárpát-medence dinoszauruszai, Alfadat-Press Nyomdaipari Kft., 2000
  • Főzy István (2004) A Kárpát-medence dinoszauruszai, Focus Kiadó
  • Főzy István, Szente István (2007) A Kárpát medence ősmaradványai, Gondolat Kiadó
  • Főzy István, Szente István (2012) Ősmaradványok: a Kárpát-Pannon térség kövületei, GeoLitera
  • David B. Weishampel, Coralia Maria Jianu (2011) Transylvanian dinosaurs, Johns Hopkins University Press
  • Ősi Attila (2012) Dinoszauruszok Magyarországon, GeoLitera
  • Ősi Attila, Makádi László, Botfalvai Gábor, Bodor Emese Réka (2015) A bakonyi dinoszauruszok csodálatos világa
  • Thomas R. Holtz Jr., Michael Brett-Sureman (2015) Jurassic World: Dinosaur Field Guide, Random House Books for Young Readers


Filmek:

  • Dinoszauruszok és vadászaik (2012)
  • Magyarosaurus-Báró Nopcsa Ferenc nyomában (2017)
  • Making the „Lost World” (1997)
  • Return to Jurassic Park: Making Prehistory (2011)
  • Spielberg (2017)
  • The Making of „Jurassic Park” (1995)
  • The Making of „Jurassic Park III” (2001)
  • The real Jurassic Park (1993)
  • The True Story-Jurassic Park (2010)

 

***

 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


Megérkezett az északi szelek jeges sárkánya

2019. szeptember 11. - Fitos Attila

Az élővilág hosszú története során a gerinces állatok közül első ízben a hüllők képviselői hódították meg a szabad levegőt. Jó nyolcvanmillió évvel az első madarak megjelenése előtt, valamikor a triász időszak vége felé, nagy valószínűség szerint kisebb termetű, két lábon járó őshüllőkből alakultak ki az első repülő sárkánygyíkok, más néven pteroszauruszok. A mezozoikum hátralévő részében aztán komoly sokféleségre tett szert a csoport, mígnem a szárazföldön élő dinoszauruszokkal egyetemben a kréta időszak legvégén őket is utolérte a vég,  átadva a (lég)teret az addigra már szintén komoly diverzitással jelen lévő madarak számára.

A Pterosauria rend élettartama a maga 163 millió évével jóval felülmúlta az emlősök kréta időszak utáni kibontakozásától máig eltelt időt, de még a madarak számára eddig megadatott 150 millió éven is túltesz. Nem csoda, ha ezalatt a hosszú idő alatt alaki változatosságuk bámulatos mértéket öltött: méretük a galambtól az F16-os vadászrepülőgépig terjedő skálán mozgott, egyes fajok különleges csőrformájukkal tűnnek ki a többi közül, míg néhány családjuknál bizarrnál bizarrabb fejdíszekkel pompázó példányok tömkelege rajzolódik ki előttünk a fosszíliák alapján. A paleo-illusztrátorok hálás témái közé tartozik a pteroszauruszok ábrázolása. A művészek a tudományos publikációk adatait mindig szem előtt tartva, de az ismeretlen bélyegeket a szárnyaló fantázia segítségével szemet gyönyörködtetően színesen tálalva, aktualista példákat is felhasználva illusztrálják a lenyűgöző teremtményeket. A legtöbb fosszília – és ezáltal a fajok többsége – a kréta időszak közepe tájékáról ismert, és ekkorra tehető a csoport igazi "nagyágyúinak" jelenléte is.

photo-non-datee-diffusee-le-10-septembre-2019-par-l-universite-queen-mary-de-londres-montrant-le-pterosaure-cryodrakon-boreas_6210168.jpgAz újonnan közlésre került kanadai Azhdarchid repülő hüllő, a Cryodrakon boreas művészi rekonstrukciója. Ha valakinek az állat mintázatáról a kanadai nemzeti lobogó jut eszébe, az nem véletlen. Az illusztrátor ezzel szerette volna kifejezni tiszteletét a lelőhely iránt. Természetesen megfelelő biokémiai markerek hiányában senkinek nincsen információja arról, milyen színű és mintázatú volt az állat. (Illusztráció: Davis Maas)

Egy korábbi cikkünkben már részletesen bemutattuk a pteroszauruszok legtermetesebb tagjait felvonultató Azhdarchidae családot, akkor épp a földkerekség valaha élt leghatalmasabb röpképes élőlényének nyomában járva. Ezt a címet az USA délkeleti részén felfedezett, és az azték tollaskígyó istenről elnevezett 11 méteres szárnyfesztávolságú Quetzalcoatlus viszi a mai napig, ám azt már kevesebben tudják, hogy a texasi óriás a mai Kárpát-medence területéről származó rokonokkal is büszkélkedhet. A Quetzalcoatlus-hoz nemcsak a családfán, de méreteiben is rendkívül közel álló erdélyi Hatzegopteryx szinte csak centiméterekkel marad alul az amerikai rokonnal való versenyben, míg az ennél jóval kisebb, úgy 3-4 méteres szárnyfesztávú, ám annál inkább sajátunkként becsben tartott Bakonydraco a híres iharkúti bauxitkülfejtés helyén 85 millió éve elterülő kies folyóvidéket népesítette be olyan nagy tömegben, mint ahogy a mai vízimadarakat látjuk hasonló környezetben.

hatz_and_aram_witton_2015_low_res.jpgA pteroszauruszok egyik legnagyobb szakértője, Mark Witton brit paleontológus illusztrációja két késő-kréta Azhdarchid pteroszaurusszal, a Jordániában és az Egyesült Államokban előkerült Arambourgianiával és a jobb szélen álló erdélyi Hatzegopteryx-szel. A kép baloldalán méretaránynak egy maszáj zsiráf (Giraffa camelopardalis tippelskirchii, bal szélen) és egy nőnemű ember (Homo sapiens) áll.

Míg a kisebb testű pteroszauruszok maradványai számos esetben egyben, sőt, néha kifejezetten kitűnő állapotban maradtak fenn, addig a hatalmas méretű Azhdarchidae sárkánygyíkok anatómiáját eddig minden esetben erősen hiányos leletanyagból kellett kikövetkeztetniük az őslénykutatóknak. Ennek oka nem csak az állatok nagy mérete, hanem az is, hogy Azhdarchidae kövületeket mindeddig kizárólag szárazföldi eredetű képződményekben találtak. Más pteroszaurusz maradványok kerültek már elő a fosszilizálódásra jóval nagyobb esélyt adó tengeri eredetű üledékekből, ám a kréta időszak repülő óriásaira – annak ellenére, hogy az elfogadott elmélet szerint meg sem kottyant nekik a világtengerek átrepülése – még sosem bukkantak tengeraljzaton képződött üledékes kőzetekben. A szárazföldi üledékekben eleve jóval kisebb eséllyel őrződik meg bármilyen fosszília, a repülő hüllők könnyed, üreges csontjai pedig egyenesen csoda, ha fennmaradnak ilyen környezetben az utókor számára.

Ennek ellenére összességében a világ szinte minden szegletéből kerültek már elő Azhdarchidae pteroszauruszok, az amerikai és kárpát-medencei lelőhelyeken kívül Közép-Ázsiától Afrikáig, a Közel-Kelettől Kínáig.

Néhány napja pedig Kanada is felkerült erre a térképre egy meglehetősen régen, még 1992-ben felfedezett kövületanyag újraértékelése révén.  Akkoriban, amikor Alberta tartomány déli részén, a gazdag gerinces leletegyütteséről ismert Dinoszaurusz Tartományi Parkban felfedezték a szóban forgó 76 millió éves nyakcsigolyákat, valamint különféle végtag- és bordacsontokat, az Azhdarchidae családdal kapcsolatos morfológiai ismeretek még nem voltak annyira kiterjedtek, mint ma. Így történt, hogy az új fosszíliákat első körben a fent is említett Quetzalcoatlus nemzetségbe sorolták a szakemberek.

a_royal_tyrrell_museum_technician_working_in_a_pterosaur_quarry_in_dpp_in_the_early_1990s.jpgEgy kép a '90-es évekből a feltárásról, amiből a pteroszaurusz leletek is előkerültek a Dinoszaurusz Tartományi Parkban (forrás: Royal Tyrell Museum)

Mindennek az volt az oka, hogy a Quetzalcoatlus – méretéből adódó világhírneve ellenére – tudományos szempontból igazából az egyik legkevésbé ismert repülő hüllő volt akkoriban. Annak ellenére, hogy már 1975-ben felfedezték maradványait, részletes tudományos publikációra pusztán egyetlen végtagcsont került. A téma szakértője, Wenn Langston paleontológus ezt követően 40 éven át dolgozott, hogy részletesen megismertethesse a tudományos közvéleményt a Quetzalcoatlus-szal, ám műve befejezetlen maradt: 2013-ban váratlanul meghalt. Ezek után bármi hasonló ősmaradvány került elő Észak-Amerika területéről, azt a pontos ismeretek hiányában ebbe a nemzetségbe sorolták. Csupán az elmúlt 15 évben történt némi áttörés az ügyben, egyrészről számos további Azhdarchidae repülő hüllő felfedezésével Marokkóban, Kazahsztánban és a Kárpát-Medencében, másrészről a rendelkezésre álló Quetzalcoatlus maradványok tüzetesebb vizsgálatával. A Dél Kaliforniai Egyetem pteroszaurusz szakértője, Mike Habib is közelebbről vizsgálhatta a Quetzalcoatlus leleteket, amikor a pteroszauruszok röpképességének megismerésével kapcsolatban végzett adatgyűjtést. Ennek a munkának a során jutott el később a kanadai Royal Tyrell Museum-ba, ahol szemügyre vehette az albertai kövületeket is. Szakavatott szeme azonnal érzékelte, hogy valami nem stimmel a csontok alakjával, és az, aminek a maradványait a kezében tartja, nagy valószínűséggel a Quetzalcoatlustól több szempontból is eltérő állat lehetett.

Végül két kollégájával együtt, a londoni Queen Mary University paleontológusával, David Hone-nal és a Royal Tyrell Museum kurátorával, Francois Therrien-nel a Journal of Vertebrate Paleontology című folyóiratban a napokban egy új nemzetség és faj leírásáról számolhattak be.

uliplguqpz5x1vfb7kid.jpgCryodrakon boreas egyik nyakcsigolyája a nyak közepe tájáról (forrás: D. Hone et al.)

A munka során a közel harminc éve felfedezett részleges csontvázon kívül egy valamivel később előkerült, de – mint később bebizonyosodott – ugyanehhez a fajhoz tartozó darabot, egy hatalmas nyakcsigolyát is bevontak a vizsgálatba. Ennek nyomán megállapították, hogy míg a kövületanyag zömét kitevő, korábban leírt csontok egy fiatalabb és kisebb, nagyjából 5 méteres szárnyfesztávval rendelkező állathoz tartoznak, addig a később előkerült óriási nyakcsigolya már egy kétszer akkora példányhoz. Ez alapján feltételezhető, hogy a kifejlett sárkánygyík akár 10,5 méteres szárnyfesztávolsággal, valamint 250 kg-os testtömeggel is rendelkezhetett. A csontok alaktani bélyegei azonosak voltak, így kétség nem fért ahhoz, hogy a két leletcsoport azonos nemzetséghez és fajhoz tartozik. A Quetzalcoatlus-énál rövidebb és szélesebb nyaki csigolyák, az abban elhelyezkedő légzsákok nyílásainak száma és a vékonyabb felkarcsont viszont arra a következtetésre juttatta a kutatókat, hogy egy teljesen új nemzetséggel van dolgunk. Az új taxon neve Cryodrakon boreas lett, ami annyit tesz: az északi szelek jeges sárkánya – utalva ezzel a lelőhely, az albertai badlands meglehetősen kellemetlen klimatikus viszonyaira. Életében azonban a Cryodrakon soha nem találkozott jéggel, de még talán hideg fuvallatokkal sem. Olyan korban élt ugyanis, amikor a bolygó egészén kellemesen meleg, kiegyenlített éghajlat uralkodott, Kanada déli területei pedig a trópusi övbe tartoztak.

Azon kívül, hogy a kanadai jeges sárkány új nemzetségként és fajként került be az elővilág történelemkönyvébe, és hozzáad egy újabb elemet a pteroszauruszok általunk ismert változatosságához, a felfedezés további jelentősége, hogy a Cryodrakont a maga 76 millió évével az amerikai kontinens legősibb Azhdarchidae őshüllőjeként tarthatjuk számon.

***

Források:

 

*** 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


 

 

A madarak körében mindeddig ismeretlen végtagstruktúrát rejtett a borostyánkő

A mianmari borostyánból előkerült madárvégtag egyik ujja aránytalanul nagy méretű volt, ami vélhetőleg a fák törzsében élő szervezetek könnyebb elérésére, egy hatékonyabb táplálékszerzésre való alkalmazkodás eredménye lehetett. Erre eddig sem fosszilis, sem ma élő madaraknál nem ismertünk példát.

A természetes szelekción alapuló evolúció elméletének kialakításában Charles Darwin egyik fő inspirációja a Galápagos-szigeteki pinty fauna különös alakgazdagságának megfigyelése volt. A brit természettudós bámulatosnak találta, hogy a különböző környezeti feltételek milyen változatosságot képesek kialakítani az apró madarak körében. Valószínűleg hasonló megfigyeléseket tehetett volna a mai Mianmar területén is 99 millió évvel ezelőtt, amikor a néhai Tethys-óceán északkeleti szigetvilágának partvidékén a fák gyantája tonnaszámra kövült meg, hogy aztán napjaink őslénykutatóinak szinte feldolgozhatatlan mennyiségű munkát adjon. A világhírű Hukawng-völgy borostyánkövéből, a burmitból leggyakrabban előkerülő zárványok – mint minden hasonló lelőhelyen – rovarok, pókok és ezerlábúak, ám mindezek mellett már több alkalommal publikáltak madaraktól származó maradványokat is az ősi élet kutatói. Most pedig egy olyan ősmadár végtagjának maradványa került elő a különleges fosszília-együttesből, amely a csoport egy eddig ismeretlen evolúciós ágának nyomait őrzi. 

205293_web.jpgAz Elektorornis chenguangi táplálékszerzés közben - rekonstrukció (illusztráció: Csongda Csang)

Az utóbbi évek burmittal kapcsolatos őslénytani bejelentéseinek javát jegyző pekingi kutatócsoport egyik tagja, a Kínai Földtudományi Egyetem munkatársa, Lida Hszing még 2014-ben jutott hozzá a kétes hírű borostyánkő kereskedők révén a szóban forgó, alig 4 cm átmérőjű darabhoz. A példány korábbi tulajdonosai közül mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy egy gyík végtagja található a megkövesedett gyantában. Ez egyáltalán nem gyakori, de azért nem is példátlan ebben a formációban. A tudós azonban már a vásárlás pillanatában tudta, hogy egy madár végtagja rejtőzik a borostyán mélyén, a lelet valódi jelentősége pedig csak a későbbi kutatómunka során bontakozott ki.
Az egykori állat jobb alsó végtagja maradt fenn a kőben, az is már erősen oszlásnak indult, mire a gyanta végül konzerválta az utókor számára. A bomlás eredményeként a lágyszövet szétesett, a borostyánban is több helyen láthatók az egykor levált bőr foszlányai. Mindezek ellenére a szakemberek szabad szemmel is könnyen azonosítani tudták a végtag csonttani bélyegeit, és az is látható volt, hogy az élőlény négy ujja közül az egyik bizarr módon jóval hosszabb, közel másfélszer akkora, mint a többi.

205295_web.jpgAz Elektorornis chenguangi végtagját rejtő 99 millió éves borostyánkő (Fotó: Lida Hszing)

A későbbi, részletesebb vizsgálatok során a már jól bevált gyakorlat szerint mikro-CT-s letapogató berendezéssel is szóra bírták a fosszíliát, amelynek köszönhetően meg tudták alkotni a fogságba esett testrész 3D modelljét is. Az ily módon zavartalanul tanulmányozhatóvá és összehasonlíthatóvá vált végtagról kiderült, hogy egykori gazdája egy verébnél is kisebb ősi madár volt, amely a krétában gyakori, de a dinoszauruszokkal együtt kihalt Enantiornithesek csoportjába sorolható. Az ősmaradvány továbbá a jellegzetesen megnyúlt ujj miatt nemcsak új fajként, de új nemzetségként is leírható. A szakemberek az újonnan felfedezett, és a Current Biology című tudományos folyóiratban július 11-én bemutatott állatot az Elektorornis chenguangi névre keresztelték, amely nagyjából annyit tesz: 'Csen Kuang gyantába veszett madara'. Csen Kuang az egyik helyi borostyánkő múzeum kurátora.

 gr1_lrg.jpgA végtagról a mikro-CT eljárás alapján készített rekonstrukciós rajz (Forrás: Lida Hszing)

Eddig összesen öt Enantiornithes-féle maradvány került elő a mianmari borostyánból, és azok tüzetes vizsgálatát követően mind az ötöt juvenilis, azaz a felnőttkort még el nem érő példányként tartják számon. Ezzel szemben a most előkerült madárka – apró mérete ellenére – kifejlett példánynak bizonyult a csonttani elemzés alapján.
A kutatómunka során megpróbáltak fényt deríteni arra is, hogy miért alakult ki ez a nyilvánvalóan specialista életmódra utaló különös végtag az egykori partvidéki erdőben elpusztult kismadárnál. Végül arra jutottak, hogy nem ismerünk sem a kihalt, sem a ma élő madarak közül olyat, amely végtagjain az Elektororniséhoz hasonló egyedüli meghosszabbodott lábujjal bírt.
(Megjegyzés: némileg árnyalja a képet, hogy a tanulmányban ezt az egyedülálló tulajdonságot bemutatni hivatott összehasonlító ábrán - B jellel ellátva - látható egy a kréta időszak korai szakaszában élt Enantiornithes-féle, az Eopengornis végtagja is, amely - ha nem is épp annyira, de az Elektororniséhoz hasonló mértékben megnyúlt harmadik ujjal rendelkezik)
Közvetlen őslénytani és aktualista példák hiányában maradt hát a spekuláció a szakemberek számára. Ha kicsit kitágítjuk a látókörünket, és nem csak a madarakra irányul a figyelmünk, találunk azért olyan állatokat ma is a bolygón, amelyek hasznot húznak megnyúlt ujjaikból. Madagaszkár szigetén őshonos például a fura kinézetű, macska nagyságú félmajom, a véznaujjú maki. A nevét adó karcsú ujjak közül mellső végtagjain a középső ujj hosszabb a többinél, amit arra használ, hogy a korhadó fatörzsekben élő ízletes rovarokhoz könnyebben hozzájusson. Nem kizárt hát, hogy a jellegzetes képlet az Elektorornis esetében is egy hasonló, speciális táplálékszerző stratégia eredményeként alakult ki az alsó végtagokon. Ez az elképzelés – noha a bizonyítása a ma rendelkezésre álló adatok alapján lehetetlen – beleillik a Hukawng-bióta borostyán zárványainak tudományos feldolgozása során a lelőhely egykori őskörnyezetéről eddig alkotott képbe.

Akármi is volt az egyedi módon megnyúlt ujjacskák kialakulásának oka, a lelet érdekes újdonságot jelent a pusztán fosszíliák alapján egyébként nagyon nehezen megismerhető ősi életközösségek palettáján.

***

Források:

 

*

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


Tengeri lények a százmillió éves fenyőgyanta csapdájában

Mianmar legendás késő-kréta borostyánkő lelőhelye, a polgárháború sújtotta Kachin tartományban található Hukawng-völgy tonnaszámra ontja magából a letűnt élet maradványait páratlan épségben konzerváló fosszilis gyantát. A zárványok közül bizonyos időközönként az élővilág fejlődéstörténetének megismerése szempontjából felbecsülhetetlen értékű leletek bukkannak elő. Legtöbbször az egykori élőlények olyan tulajdonságai is tanulmányozhatók egy borostyánkőben megőrződött fosszília esetén, amelyről más módon fennmaradt ősmaradványoknál nem is álmodhatunk.  A Paleotópon mi is rendre beszámoltunk az utóbbi idők legizgalmasabb felfedezéseiről, a ma ismert legkorábbi kaméleonoktól az ősi bélyegeket magán viselő madárfiókán át a pórul járt tollas dinoszaurusz bébi tökéletes épségben fennmaradt farkáig.

A héten újfent egy nem mindennapi hír rázta fel az őslénytan iránt érdeklődő közvéleményt a közel százmillió éves életközösséggel kapcsolatban. Ezúttal egy kínai kutatók által vezetett nemzetközi kutatócsoport olyan élőlényeket írt le a lelőhelyről, amire szélsőségesen ritka esetben van példa. Egy kicsit nagyobb, mint 3 cm átmérőjű borostyán csiszolatban több szárazföldi organizmus mellett csodával határos módon tengeri élőlények maradványai is fennmaradtak. A kövület eleve szokatlanul nagy változatosságban és egyedszámban tartalmaz szárazföldi eredetű ízeltlábúakat (szárnyasokat, csótányokat, férgeket, ezerlábúakat és pókokat), de mellettük tengeri életmódot folytató, vagy többnyire a tengerek árapály zónájában élő állatok is felfedezhetők a mintában. Az ászkaféléket eddig csak szárazföldi vagy édesvízi fajok képviselték a burmitban, ezúttal azonban sósvízi csoportok képviselőinek egyedeit is sikerült beazonosítani. Mindezek mellett tengeri csigák négy példányát is tartalmazza a bezáró anyag, amelyek közül kettő van olyan jó megtartású, hogy nemzetség szintjén is meghatározható.

ammonite-pic-1.jpgAz alig több, mint 3 cm átmérőjű burmit darab bámulatos gazdagságban tartalmazza a 100 millió éves ökoszisztéma különféle szárazföldi és tengeri létformáit (A kép forrása: Yu et al. 2019).

Ám annak ellenére, hogy sem tengeri csigákat, sem sósvízi ártéri ászkaféléket nem írtak még le szárazföldi borostyánból, a legnagyobb meglepetést mégis a most publikált fosszíliacsoport egy másik tagja okozta. A földtörténeti középidő több szempontból is meghatározó, ikonikus ősmaradványai közé tartoznak azok a többnyire csigaház alakú szilárd vázzal rendelkező puhatestűek, amelyeknek legközelebbi ma is élő rokonai a polipok és tintahalak. Gyakorlatilag a mezozoikum teljes időtartama alatt jelen voltak az egész világon a tengerekben, és – bár nem tudjuk, éltek-e náluk nagyobb változatosságban és egyedszámban jelen lévő, de szilárd vázzal nem rendelkező más élőlények a világ sós vizeiben – kétségtelen, hogy az ammoniteszek maradványai számítanak a kor legelterjedtebb kövületének. A csoport tudományos jelentősége hatalmas, hiszen globális elterjedtségük, gyors evolúciójuk, ezáltal rövid fajöltőjük és fosszilizálódásra kiválóan alkalmas, változatos morfológiájú külső aragonit vázuk miatt a legkiválóbb korjelző kövületek. Ám mivel csak tengerekben éltek, így szárazföldi üledékképződési környezetben, pláne borostyánkőben való felbukkanásuk világszenzációnak számít. Márpedig most ez történt, ebben a mintában ugyanis gyönyörű épségben tanulmányozható egy 12 mm átmérőjű példány.

20130930214124_ammonite_digital_reconstruction.jpgAz ammoniteszek szilárd külső aragonitvázú tengeri puhatestűek voltak, ma élő legközelebbi rokonaik a polipok és tintahalak (forrás: Wikimedia Commons)

Azt nem tudni biztosan, hogy valaha került-e elő hasonló kövület, ugyanis a kitermelt mianmari borostyánkő nagy része magángyűjtők kezébe kerül és el sem jut tudományos körökbe, de a tanulmány vezető szerzője, Tingting Yu elmondása szerint ez az első alkalom, hogy megkövült növényi gyantából ammoniteszt írtak le. A vázat komputertomográfiás eljárással részleteiben elemezték, és az ammoniteszt a Puzosia nemzetség egy fiatal példányaként azonosították. Ez az információ nem mond ellent semmilyen korábbi kutatási eredménynek a képződmény korát illetően. Más kormeghatározási eljárások a borostyán vulkanikus eredetű bezáró kőzetét 98-99 millió évesre datálták, ami része a Puzosia időbeli elterjedésének. Ilyen szempontból az új lelet tehát egy pozitív visszaigazolása volt az eddigi kormeghatározási vizsgálatoknak.

01-amber-200433.jpgA Puzosia nemzetséghez tartozó, alig több, mint 1 cm átmérőjű fiatal ammonitesz példány külső váza a vizsgált burmit mintában (Forrás: Yu et al. 2019).

 

De hogyan kerülhettek tengeri élőlények egy szárazföldi növény gyantájába?

Több lehetséges magyarázatot is felsorol a tanulmány, de mindezek között a legvalószínűbb, hogy maga a fa, amely a gyantát termelte – és amely egyébként korábbi kutatások alapján az araukária fenyőfélék csoportjába tartozott –, egy homokos tengerpart közvetlen szomszédságában élt. Innen pottyanhatott a korábban már szárazföldi rovarokat magába kebelező gyantagombóc a tengerparti fövenyre, majd az anyag az itt fekvő elhagyott, tengeri eredetű héjmaradványokat és az árapályzónában élő, arra szaladgáló ászkarákokat is fogságába ejtette. A csigák és az ammonitesz váz teljesen üresek, csupán homok tölti ki őket, így nagyon valószínű, hogy ezek a példányok jóval elhullásuk után, hosszú szállítódást követően sodródtak ki a partra. Egy másik, kevésbé valószínű feltételezés szerint, ha a gyantát termelő fenyő esetleg mégsem közvetlenül a tengerpart közelében állt, a tengeri maradványokat egy szökőár, vagy egy trópusi vihar sodorhatta távolabbra, és így válhattak aztán a borostyán részévé.

paleogeo_burmit.jpgA burmit képződési helyének ősföldrajzi helyzete a kréta időszak késő-albai korszaka során - a lelőhelyet vörös háromszög jelzi (Forrás: Yu et al. 2019).

A lelet legfőbb tudományos jelentőségét az adja, hogy a további, részletesebb vizsgálatok során felbecsülhetetlen információkkal szolgálhat a burmit képződési helyének őskörnyezetével, és általánosságban magával a borostyánzárványok kialakulásával kapcsolatban. Ezen kívül a borostyánkő darab elképesztő fajdiverzitásban, valóságos tömegsírként tartalmazza a különféle élőlények maradványait – ez olyan ökológiai következtetésekre adhat lehetőséget, mintha egy mai életközösség egyedeit vizsgálnák a tudósok.

untitled_1.jpgA vizsgált burmitban található gazdag életközösség részletei (Forrás: Yu et al. 2019).

Általánosságban elmondható, hogy ha egy élőlény a borostyán fogságában válik kövületté, az tökéletesen konzerválódva értékes információkkal szolgál a paleobiológusok számára az egykori élőlény felépítésével kapcsolatban. Ha ez az ammonitesz váz a benne élő állat puhatestével együtt maradt volna fenn, az kis túlzással a paleontológia szent gráljává tette volna ezt a leletet. Ahogy arról már egy korábbi cikkünkben beszámoltunk, a külső vázas fejlábúak szilárd héja, vagy annak kőbele gyakori kövület a mezozoikum rétegeiben, azonban az ammoniteszek lágyszövetei szinte egyáltalán nem maradtak fenn a hosszú évmilliók alatt. Pár kivételes fosszília, illetve bonyolult biogeokémiai eljárások révén vannak ugyan olyan adataink, amelyek támogatni képesek néhány korábbi elméletet ezen állatok testfelépítésével kapcsolatban, de alapvetően még mindig misztikus élőlényekként tekintünk rájuk. Ki tudja, mijüket adnák oda a téma szakértői, ha egy borostyánkőben fennmaradt tökéletes épségű ammonitesz lelet révén tanulmányozni lehetne a jól ismert külső vázak egykori lakóit.

Ha ezúttal nem is maradt ránk a kis Puzosia lágyteste, én azt mondom, ezután a felfedezés után joggal várhatjuk egy ilyen „szent grál” felbukkanását is erről a szenzációs lelőhelyről. Mindenesetre Bo Wang, a tanulmány társszerzője a National Geographic-nak adott interjújában elmondta, hogy több privát gyűjtővel is kapcsolatban állnak, és úgy néz ki, hogy további, ammoniteszeket is tartalmazó borostyán zárványok vannak úton az egyetem felé.

Tűkön ülve várom a további fejleményeket!

***

Források:

***

 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


Visszatérő "páncél divat", évmilliók távlatában

Az ősvilág fura szerzetei – az Armadillosuchus

Tavaly nyáron indítottuk útjára Az ősvilág fura szerzetei című cikksorozatunkat, amelyben szándékaink szerint a földtörténeti múlt olyan bizarr létformáit mutatjuk be, amelyhez hasonlókat a ma ismert élővilág tagjai között hiába keresünk. Így került képzeletbeli porondunkra a fejét tekintve valamilyen patásra, testében azonban leginkább egy body builder világbajnokra hajazó Chalicotherium, vagy később a mai elefántoktól nem sokban eltérő, de állkapcsa végén ormótlan lapátszerű képződményt viselő ősormányos, a Platybelodon. Ezek a rég kihalt állatok mind egy olyan evolúciós alkalmazkodási folyamat eredményei (pontosabban állomásai) voltak, amelyekre a mai bioszférában nincsen példa.
Éltek azonban olyan fura szerzetek is a jó öreg kék bolygó élővilágának hosszú története során, amelyek bizonyos alaktani bélyegei későbbi korokban, és ami még fontosabb, az élővilág teljesen más rokonsági ágain köszönnek vissza ránk.

A konvergens evolúció

Van egy olyan természeti törvény, amely rendszertanilag egymástól távol álló élőlénycsoportokat sokszor megdöbbentően hasonló tulajdonságokkal ruház fel pusztán azért, mert az adott ökológiai rendszerben, hasonló környezeti feltételek mellett hasonló életmódot folytatnak. A jelenséget konvergens evolúciónak hívják, legnépszerűbb példái között talán a mára már kihalt halgyíkok (ichthyoszauruszok) és a delfinek alaki hasonlóságát emlegethetjük.
A hüllők és az emlősök bizonyos ágain a nyílt vízi, úszó-ragadozó életmódhoz alkalmazkodó csoportoknak – lévén, hogy ugyanazokkal az alaki tulajdonságokkal érnek el sikereket élőhelyükön, és mutatnak fityiszt a természetes szelekciónak – hasonló formájuk alakult ki az idők során. Farokúszó, áramvonalas test, síkos külső hámréteg, megnyúlt koponya. Ezek nélkül nincs sikeres tengeri vadászat. A tengerben „szerencsét próbáló” hüllők és emlősök is ugyanerre jutottak, a két esemény között pedig évszázmilliók teltek el – egészen pontosan 2 db évszázmillió. De ez pusztán egyetlen példa a rengetegből, az élővilág történetében számtalan alkalommal tartott ugyanabba az irányba az evolúció: a fejlábúak (pl. polipok) és az emlősök kameraszeme, a különféle ízeltlábúak hasonló szárnyai, vagy úgy általában, bárminek a szárnya. De még a növényvilág is tele van a konvergens evolúció mintáival: a levelek hasonló alakja, a gyümölcs kialakulása teljesen különálló fejlődési ágakon, sorolhatnánk a példákat még jó sokáig.

Mai cikkünk főhőse egy olyan fura szerzet, amelyet ennek a zavarba ejtő természeti törvénynek egy újonnan felfedezett példájaként emlegethetünk. Nem is olyan régen, 2005-ben találták meg a Brazília déli részén elterülő Bauru-medence késő-kréta, 90 millió évvel ezelőtt lerakódott agyagos-márgás homokkő rétegeiben annak az aránylag kis testű krokodilnak az első maradványait, amely a későbbiekben igazi meglepetéssel szolgált az ősi élet kutatói számára.

c97wwydwsaaksat.jpgAz Armadillosuchus rekonstrukciós modellje a Rio de Janeiro-i botanikus kert egyik időszaki kiállításán (Fotó: Tom Holtz).

A krokodilféléket ma nagyjából mind hasonló formájú és életmódú állatokként ismerjük: édesvízi környezetben, főleg folyók, mocsarak partvidékén élő, földre ereszkedő testtartású, nyúlánk ragadozók képe rajzolódik ki előttünk, akár a gaviálokról, a klasszikus krokodilokról, vagy az aligátorokról beszélünk. Nem volt azonban ez mindig így. A 66 millió évvel ezelőtt bekövetkező nagy kréta-végi kihalást megelőzően, azaz a földtörténeti középidő során a csoport hatalmas változatossággal töltötte be szinte az összes rendelkezésére álló életteret. A korábban említett Ichthyosauriák mellett ők is meghódították a sós vizeket, de a szárazföldön is jóval nagyobb volt a diverzitásuk – a ragadozók mellett ezen az élőhelyen megjelentek kisebb testű mindenevő, sőt, még növényevő krokodilok is! Az általánosságban Crocodylomorpha néven illetett csoport egykor rendkívüli változatosságát Darren Naish brit paleozoológus egy ceruzarajza szemlélteti kiválóan. Az illusztráció egyetlen ábrán mutatja be a legkülönfélébb méretű és morfológiájú krokodilfélék rekonstrukcióit.

crocodilomorph_montage.jpgA földtörténeti múlt Crocodylomorpháinak sokfélesége (Forrás: Darren Naish - Tetrapod Zoology)

A krokodilmaradványokban egyébként igen gazdag Bauru-medencéből ezúttal egy egykori teljességében nagyjából 2 méter hosszú, és 120 kg tömegű szárazföldi krokodil részleges fosszíliája került elő. Az állat koponyájának nagy része, a nyaki és háti csigolyák, az ahhoz tartozó bordák, a mellső végtagok néhány része, valamint különféle páncélelemek váltak tanulmányozhatóvá a felfedezést követően. A koponya sok érdekességet tartogatott, ugyanis a lény állkapcsa és fogazata sokban hasonlít az emlősökére. Annak ellenére, hogy a krokodilok többségének megnyúlt koponyája van, a mezozoós szárazföldi alakoknál nem ritka a megrövidült orr, már-már kutya-szerű állkapoccsal. Ez jellemző az újonnan előkerült példányra is.
De koponya jellegzetességei eltörpülnek azon felfedezés mellett, mint amire az állat páncélzatával kapcsolatban jutottak a kövület leírói. A krokodilfélék bizonyos formái már törzsfejlődésük kezdeti szakaszában is fejlett külső páncélzattal rendelkeztek, ezeket az alsó hámrétegből, azaz az irhából kialakuló ellenálló, csont-szerű lemezeket osteodermának hívják. Az ógörög eredetű összetett szó két tagja – csont (ostéon) és bőr (dérma) – is erre a két tulajdonságra utal. Ezek a páncéllemezek aztán a hosszú-hosszú évmilliók alatt legalább akkora mértékben diverzifikálódtak, mint maguk a krokodilok.

 

doczv-euyaaufhg.jpg

A feltárt maradványok egy részének háromdimenziós CT képe (Forrás: T. S. Marinho et al 2009)

Az újonnan leírt faj páncélzatának maradványai azonban olyan formára és struktúrára utaltak, amihez fogható a krokodiloknál egyáltalán nem fordult elő az eddigi fosszilis adatok alapján. Csupán egy teljesen eltérő rendszertani helyzetű, és ami még döbbenetesebb, jóval későbbi időkből származó állatcsoportra jellemző az ehhez hasonló hátpáncélzat: egy ma is élő emlősfélére, a páncélos vendégízületesek rendjére. Tágabb csoportjukat újvilági méhlepényes emlősöknek is hívják, ugyanis kizárólag az amerikai kontinensen találhatók meg egyedeik. Valamikor nem sokkal a dinoszauruszok uralmának végét is jelentő kréta végi kihalás után alakultak ki, amikor a kontinensek helyzete elszigetelte Dél-Amerikát a többi földrésztől. Leginkább ismert, már-már ikonikus alakjai a Glyptodon nemzetség hatalmasra nőtt tagjai voltak, amelyek a jégkorszak során népesítették be Dél-Amerika területét, és utolsó egyedei még javában találkozhattak a kontinens első modern embereivel. Mindössze 11 ezer évvel ezelőtt tűntek el végleg – egyes feltételezések szerint épp a megjelenő emberek étvágyának áldozatául esve. A páncélos vendégízületesek kládjának egyetlen ma is élő képviselői az övesállatok, vagy közismertebb nevükön a tatuk. Ezek a mókás lények onnan kapták az övesállat nevet, hogy testüket ugyan apró lemezekből álló, szilárd struktúrába rendezett masszív páncélzat borítja, annak közepén viszont a mozgásukhoz elengedhetetlen mobilis, mozgatható övekbe rendezett, rugalmasabb pácélelemek vannak.

 

kilencoves_tatu_armadillo_dasypus_novemcinctus_sequoyah_national_wildlife_refuge_ok_usa.jpgMai kilencöves tatu, latin nevén Armadillo Dasypus novemcinctus (Fotó: Sequoyah National Wildlife Refuge, OK, USA, forrás: Wikipedia)

heinrich_harder_of_humans_hunting_glyptodon.jpgAz ősember Glyptodonra vadászik (Illusztráció: Heinrich Harder)

A Brazíliából előkerült új krokodil valódi jelentőségét tehát az a tény szolgáltatja, hogy jóval az övesállatok megjelenése előtt, már a kréta időszakban kialakult egyszer ugyanez a páncélstruktúra. Azaz a természet egyszer már az adott élőlények származási vonalától teljesen függetlenül ’legyártotta’ ezt a megoldást. A tatuk spanyol eredetű elnevezése ’armadillo’. Ezt a nevet vették kölcsön az új krokodil leírói, és az állat nemzetségneve így Armadillosuchus lett (a ’suchus’ ógörög eredetű szó, a Soûkhos nevű, eredetileg az óegyiptomi vallásban szereplő  krokodil isten nyomán a nevezéktanban általánosságban a krokodilokra használják).
Az előkerült kövületek elemzésekor arra a következtetésre jutottak, hogy az Armadillosuchus osteodermái a későbbi emlős-analógiának megfelelően szintén két szilárd részből, és a kettő között pedig egy mobilis övekből álló, rugalmas elemből állt. Felismerhető volt továbbá a fosszílián egy jól elkülöníthető nyaki páncél elem is, amely az állat fejét volt hívatott védeni, ám mivel különálló egységet alkotott, nem akadályozta a fej mozgatását. Egy ugyanilyen különálló pajzs megtalálható a mai armadillóknál is.

compare_1.jpgA mai tatuk és az Armadillosuchus páncélzatának hasonlóságai (forrás: Wikipedia)

A sok hasonlóság mellett számomra az egészben az a leginkább ámulatba ejtő, hogy az Armadillosuchus szilárd páncélja is épp ugyanolyan hexagonális, azaz hatszögű elemekből állt, mint amilyeneket a sok millió évvel később megjelenő páncélos vendégízületes emlősöknél, például a Glyptodonnál láthatunk! Tehát úgy tűnik, a konvergens evolúció törvényszerűsége nem csak általánosságban az alaki tulajdonságoknál, hanem még a formák legapróbb részleteinél is működik. Olyan ez, mintha valaki az Armadillosuchusok eltűnése után, az emlősöknél is elővette volna a jól bevált összeszerelési útmutatót, és a terveket újra felhasználva hozta volna létre egy teljesen más csoportba tartozó állat páncélzatát. És mindennek a hasonlóságnak semmi más oka nincs, mint a hasonló környezeti feltételek mentén lezajlott természetes szelekció.

glyptodon_asper_armor_museum_national_d_histoire_naturelle_paris_wikipedia.JPGEgy Glyptodon hatszögletű lemezkékből álló páncélzatának közeli képe - Párizsi Természettudományi Múzeum (forrás: Wikipedia)

Az Armadillosuchus egyéb biológiai és életmódbeli tulajdonságaival kapcsolatban még további kutatásokra van szükség, de az eddigi adatok (pl. a végtagok morfológiája), valamint az abból levont következtetések alapján úgy gondolják, hogy a kréta végén erre a területre jellemző extrém meleg, száraz éghajlat mellett az állat egyfajta ásó életmódot folytathatott. Az ásás képességével a forróság és a ragadozók elől fedezéket, míg a nagy szárazság ellen való védekezésként némi talajnedvességet talált. A megtalált fogleleteket vizsgálva a kutatók arra jutottak, hogy az Armadillosuchus mindenevő lehetett. A különféle rovarok, puhatestűek, továbbá némi száradt döghús mellett a táplálék döntő többsége növényi eredetű volt, ami a száraz klímán megkövetelte, hogy gyökereket és fenyőfélék tobozait is el tudja rágni. Ennek az elvárásnak kiválóan megfeleltek a krokodiloknál egyébként nem gyakran megfigyelhető tarajos mintázatú, metszőollók elvén működő, recés fogak. Az életmóddal kapcsolatos tulajdonságok szintén a mai övesállatokhoz teszik hasonlóvá a páncélos krokodilt, mint ahogy az a tény is, hogy az Armadillosuchus Dél-Amerika területén került elő, épp onnan, ahová emlős-hasonmásaik élettere is korlátozódott évmilliókkal később.

Egy rendkívül izgalmas, egyedülálló életformát tisztelhetünk az újvilág tatu-szerű krokodiljában, amely rávilágít a rég letűnt korok fantasztikusan változatos, de sajnos csak töredékében fosszilizálódott élővilágára.

 

***

Források:

  • Marinho, Thiago S.; Carvalho, Ismar S. (2009). "An armadillo-like sphagesaurid crocodyliform from the Late Cretaceous of Brazil". Journal of South American Earth Sciences. 27 (1): 36–41. doi:10.1016/j.jsames.2008.11.005.
  • A National Geographic Online híradása a felfedezésről (2009) 

 

 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


Ablak a múltba – 8 lenyűgöző, borostyánba zárt ősmaradvány

Ha valakinek volt már szerencséje a kezében tartani egy ősi rovar zárványát is magába foglaló borostyánkövet, bizonyára ismeri azt a hátborzongató érzést, ami a természet egy ilyen tökéletes épségben fennmaradt relikviájával való közvetlen találkozáskor keríti hatalmába az embert. Annak ellenére, hogy ezek az ősmaradványok úgy néznek ki, mintha az adott állat csak néhány napja múlt volna ki, mégis az idő felfoghatatlan mélységébe, több tíz-, vagy százmillió évvel ezelőtti korokba nyerünk bepillantást általa. A kezünkben tartott élőlény olyan élethű, hogy akár a kezünkön is mászhatna, ha élne, pedig némelyikük a dinoszauruszok kortársa volt még életében.
Mai bejegyzésünkben az utóbbi években felfedezett legjelentősebb borostyán leletekből válogatunk.

Bár az időgépet még nem találták fel, az egykoron a különféle fák gyantájának konok fogságába esett, és ott megkövült, azaz borostyánban megőrződött élőlények maradványait nézegetve kicsit úgy érezhetjük magunkat, mint aki egy ablakon át visszatekint a régmúlt időkbe. Ép ésszel felfoghatatlan a földtörténeti időnek az a mélysége, amibe ezek a fosszíliák betekintést engednek a maguk tökéletességével. Olyan réges-rég letűnt korok pillanatképeit láthatjuk általuk, amikor a Homo sapiens még hiú ábránd sem volt. 
Még hátborzongatóbb, ha az egykori gyanta egy olyan millió éves cselekmény megdermedt pillanatképét konzerválta, ami ma is bármikor előfordulhatna a hátsó kertben. Sokszor még a szerencsétlenül járt állatok utolsó sóhaját is felfedezhetjük az áttetsző kőben egy tétova buborék formájában, amely már soha sem érhette el a szabad levegőt.
Az élővilág mikrométernyi pontosságú részletei tárulnak fel előttünk, olyan élőlényeké, amelyek kortársaiból csupán azok szilárd vázának ritka maradványai maradhattak fent más fosszíliák formájában.
Sajnos a borostyán többnyire csak kisebb élőlényeket, növényi részeket, rovarokat, pókokat, esetleg parányi gerinceseket zárhat magába, hiszen a nagyobb állatok könnyedén kiszabadulnak a gyantából – vagy eleve fogságba sem esnek. Az azonban néha előfordul, hogy valami olyan ritka, más úton fennmaradni nem képes élőlény kerül elő a borostyán-lelőhelyekről, esetleg egy olyan sorsdöntő pillanatot zárt magába a fa törzsén lassan lecsorgó gyanta, ami felbecsülhetetlen információkat rejtő dokumentum a régmúlt élővilágát kutatók számára. Ami akkor egy élőlény végzetét jelentette, az ma óriási érték a tudomány számára.

Míg az üledékes kőzetek egy adott területhez és korhoz kapcsolódó, jellegében hasonló rétegeinek összességét formációnak hívják a geológusok, a fosszilizálódott növényi gyantából kialakuló borostyánköveket általában lelőhelyük alapján nevezik el. Ilyen például az egykor Burmának hívott, időközben eredeti nevére, Mianmarra visszakeresztelt ország lelőhelyeinek késő-kréta, 99 millió éves borostyánja, a burmit, vagy a szicíliai Simeto folyóról elnevezett szimetit. De nem is kell túlzottan messzire mennünk, ha ősi borostyánkő lelőhelyre vagyunk kíváncsiak, hiszen hazánkban, a Bakony hegység nyugati részén, Ajka környékén találhatjuk a felső kréta korú kőszéntelepek keletkezése során síklápi erdőségekben tenyésző fenyőfélék gyantájából keletkezett ajkaitot.

Az utóbbi évek legjelentősebb felfedezéseit a hatalmas mennyiségben előkerülő mianmari burmit adta, de más korok és más lelőhelyek is szép számmal képviseltették magukat a felfedezések sorában. Lássuk, mik voltak ezek.


1. Egy tökéletes épségű törpeszúnyog

Az egyik legtisztább, és legszebb zárványokat magába foglaló borostyánféle a balti borostyán, amely nagyjából 44 millió évvel ezelőtt keletkezett, és egy fenyőféle, a Pinus succinifer gyantájának fosszíliája. Az egyik legnagyobb mennyiségben előforduló, már évszázadok óta bányászott borostyánféle oroszlánrésze az oroszországi Kalinyingrád környékéről származik, de a Baltikum országaiban és Lengyelországban is vannak jelentős lelőhelyek.
Nekem személy szerint az alábbi törpeszúnyog (Ceratopogonidae) zárványról készült fotó az egyik kedvencem, egyszerűen ámulatba ejt, hogy az élőlény legapróbb részletei, az összetett szemek, a végtagok elhullatott apró sertéi vagy a csápok parányi mellékszálai is látszanak.

post_5bc5a3145f296.jpgTörpeszúnyog zárványa a 44 millió éves balti borostyánból (© Anders Leth Damgaard - www.amber-inclusions.dk)

Forrás:
Wolfe, A. P.; Tappert, R.; Muehlenbachs, K.; Boudreau, M.; McKellar, R. C.; Basinger, J. F.; Garrett, A. (2009). "A new proposal concerning the botanical origin of Baltic amber"Proceedings of the Royal Society B276 (1672): 3403–3412. doi:10.1098/rspb.2009.0806PMC 2817186

 

2. A keresztespók füstbe ment lakomája

A borostyánban megőrződött zárványok közül a legdrámaibb hatást azok a leletek váltják ki, amelyeknél a gyilkos bezáró anyag az áldozatokat épp valamilyen cselekvés közben dermesztette meg és konzerválta az utókor számára. Ilyen az a Mianmarban előkerült példány is, amely a dinoszauruszok korába repít minket vissza, hogy mintha csak egy három dimenziós fotóalbumot nézegetnénk, szemtanúi lehessünk egy 99 millió éve megtörtént eseménynek: egy keresztespók épp a hálójába ragadt balsorsú hím parazita fürkészdarázs kivégzésébe kezdett bele, amikor a gyanta kérlelhetetlenül körbeölelte mindkettejüket. A fosszílával kapcsolatos tudományos értekezés szerzője, a neves borostyán-szakértő és ősrovarász Dr. George Poinar szerint az állatok testhelyzete egyértelművé teszi a végzetes pillanatban fennálló szituációt, a borostyánban még a ragadozó nyolclábú hálójának tizenöt szálát is megtalálták. Már korábban is találtak ebből a formációból olyan zárványokat, amelyekben egyszerre szerepelt valamilyen rovar és pókféle, de ilyen egyértelmű ragadozó-préda viszony még nem került napvilágra – ez a lelet a legősibb ilyen példa. A sors fintora, hogy a pók áldozatául esett fürkészdarázs egy olyan ma is élő genushoz tartozik, amelyről tudjuk, hogy parazitaként pókok tojásaiba helyezi petéit. Azt hiszem, közel 100 millió év távlatában elmondhatjuk, hogy ezek a lények valóban ősi ellenségek.

the_100-million-year-old_spider_attack_captured_in_amber.jpgA végzetes lakoma kővé vált pillanata (fotó: Dr. George Poinar Jr.)

Forrás:
George Poinar Jr. & Ron Buckley (2012) Predatory behaviour of the social orb-weaver spider, Geratonephila burmanica n. gen., n. sp. (Araneae: Nephilidae) with its wasp prey, Cascoscelio incassus n. gen., n. sp. (Hymenoptera: Platygastridae) in Early Cretaceous Burmese amber, Historical Biology, 24:5, 519-525, DOI: 10.1080/08912963.2011.640399

 

3. Negyvenmillió éves húsevő növények

Annak ellenére, hogy rovarok, pókok és más, kisebb testű élőlények kifejezetten nagy számban kerülnek elő, a borostyánzárványok között valami miatt jóval ritkábban a növényi maradványok. Ha belegondolunk, a fák törzsén lecsorgó gyanta ritkán érhetett le az aljnövényzetig, a felsőbb régiókba pedig csak a gazdanövény, vagy hasonló méretű társainak lehullott részei tapadhattak bele a viszkózus anyagba. Épp ezért valódi szenzáció volt, amikor 2014-ben egy német kutatócsoport a balti borostyán 44 millió éves, eocén kori összletéből egy rovarevő növény maradványait mutatta be. A húsevő növények fosszíliarekordja amúgy is meglehetősen hiányos, eddig főként magok maradványaiból következtettek fejlődésörténetükre. Az újonnan leírt példány nagyon hasonlít egy ma is élő rovaremésztő növényre, amelynek endemikus képviselői ma kizárólag Dél-Afrikában, egy kis területen élnek. Az új felfedezés arra is utal, hogy ez a növénycsoport az eocén kedvezőbb klímájában jóval elterjedtebb volt, mint ma.

meat-eating_plants.jpgMa csak Dél-Afrikában honos, akkoriban a mai Baltikum területén is élt (fotó: Alexander R. Schmidt, University of Göttingen)

Forrás:
Eva-Maria Sadowski et al. (2014). Carnivorous leaves from Baltic amber. Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA. doi: 10.1073/pnas.1414777111.

 

4. A legősibb borostyánban fennmaradt ízeltlábú

A legidősebb ízeltlábúakat is tartalmazó borostyánleletek korábban Anglia, Japán, Libanon és Jordánia alsó-kréta képződményeiből, nagyjából 130 millió évvel ezelőttről voltak ismertek. Egészen 2012-ig volt ez így, amikor egy nemzetközi kutatócsoport az észak-olaszországi Dolomitokból, Cortina község határából származó késő-triász, 230 millió éves borostyánkőben felfedezett szúnyogalkatú rovarok és gubacsatka-félék maradványait publikálta a Proceedings of the National Academy of Sciences hasábjain. Ez a felfedezés nemhogy a rovarok, de az ízeltlábúak egész törzsének legkorábbi, borostyánkőben fennmaradt fosszíliáját adta a tudomány számára.

oldest_arthropods_ever_to_be_preserved_in_amber.jpgA legősibb ma ismert ízeltlábú, ami borostyán zárványként fennmaradt (fotó: A. Schmidt - Göttingeni Egyetem)

Forrás:
Schmidt, A. R.; Jancke, S.; Lindquist, E. E.; Ragazzi, E.; Roghi, G.; Nascimbene, P. C.; Schmidt, K.; Wappler, T.; Grimaldi, D. A. (2012). "Arthropods in amber from the Triassic Period"Proceedings of the National Academy of Sciences109 (37): 14796. doi:10.1073/pnas.1208464109

 

5. Egy 99 millió éves béka zárványa

Meglehetősen ritka, hogy az egykori gyanta olyan élőlényeket is örök időkre magába zárjon, amelyek elég erősek ahhoz, hogy kiszabaduljanak belőle. Néhány bámulatosan szerencsés esetben azonban ilyen erősebb állatok teste is ránk maradhat. Ilyen például annak, a mindössze 2,2 cm hosszúságú kis békáknak a fosszíliája is, amelyet a híres myanmari Hukawng-völgy 99 millió éves borostyánjában találtak 2018-ban. Az apró kétéltűek gerinces állatok ugyan, de nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy – talán egy vadászat közben ügyetlenül tett mozdulat eredményeként – a gyantába esve kiszabaduljanak a makacs anyag fogságából. A lelet további jelentősége, hogy az egykori békák csontozata 3 dimenzióban maradt fent, azaz a kőzetképződés során nem lapult ki.
A felfedezésről mi magunk is beszámoltunk a tavalyi év legfontosabb őslénytani eseményeiről szóló összefoglaló cikkünkben.

frog_amber_1600.jpgFotó: Lida Xing

electrorana_limoae-novataxa_2018-xing_stanley_bai_et_blackburn-.jpg

Az Electrorana limoae rekonstrukciója (Damir G. Martin illusztrációja)

Forrás:
Lida Xing; Edward L. Stanley; Ming Bai; David C. Blackburn (2018). "The earliest direct evidence of frogs in wet tropical forests from Cretaceous Burmese amber"Scientific Reports8: Article number: 8770. doi:10.1038/s41598-018-26848-w

 

6. A legősibb kaméleonok és gekkók

Szintén a legendás kréta időszaki mianmari lelőhelyről kerültek elő még régebben azon különböző gyíkfélék maradványai, amelyek közül többnél is be tudtak azonosítani olyan anatómiai bélyegeket, amelyek egyértelművé tették: a bezáró anyag a legősibb kaméleonok és gekkók maradványait őrzi. Összesen 12 ilyen zárványt őriztek a különféle magángyűjteményekből származó példányok, amelyeket az Amerikai Természettudományi Múzeum és a Harvard Egyetem közösen biztosított erőforrásainak köszönhetően vizsgálhattak amerikai kutatók, és 2016 márciusában jelentethették meg tanulmányukat ezekről a lenyűgöző darabokról.
Miután mikro-CT vizsgálattal elemezték a mindössze 1-2 cm nagyságú borostyán-mintákat, kiderült, hogy az egykori élőlények fogai, pikkelyei, végtagjai, de még az azok végén ülő kis tapadókorongok is felismerhető épségben maradtak fenn az utókor számára.

gecko.jpgA legősibb kaméleonok és gekkók (fotó: Florida Museum of Natural History/Kristen Grace)

 

a40.jpg

Korábban is kerültek elő borostyánba zárt gekkó maradványok. Ez a megdöbbentően ép zárvány a balti szukcinit foglya immár 44 millió éve. Yantarogekko balticus Északnyugat-Oroszországból. (Fotó: Bauer A. et al, 2005).

Forrás:
Bauer, A. M., Böhme, W. and Weitschat, W. (2005), An Early Eocene gecko from Baltic amber and its implications for the evolution of gecko adhesion. Journal of Zoology, 265: 327-332. doi:10.1017/S0952836904006259

 

7. Madár a dinoszauruszok korából

A tavalyi év elején számoltunk be mi is arról a páratlan felfedezésről, amely egy a madarak már kihalt csoportjához, az ősi bélyegekkel rendelkező enantiornitheszekhez tartozó még nem kifejlett példány, azaz egy szerencsétlenül járt madárfióka maradványait őrző burmit egy darabja nyújtott. Annak ellenére, hogy már korábban is találtak hasonló ősmadár-zárványokat a mianmari krétából, ez az eddigi legteljesebb lelet, amin ráadásul a csoport egyedfejlődésének tulajdonságai is tanulmányozhatók. A szenzációs leleten kitűnően láthatók a gerincoszlop, a medence, a szárnyak és lábak maradványai, de a speciális csiszolási technikáknak és a mikro-CT elemzésnek hála, az állat mellüregében és koponyájában fennmaradt lágyrészeket is vizsgálni tudták. A bezáró anyag a kis fióka teteme mellett növényi maradványokat és a csótányfélékhez tartozó rovarok apró maradványait is felfedezték. Ezek az ízeltlábúak ma madarakon élősködnek, így nagyon valószínű, hogy 99 millió évvel ezelőtt is ezen az úton kerültek bele a madárfiókával közös sírhelyükké váló gyantakupacba.

18_1.jpgAz ősmaradvány és a széleskörű elemzés nyomán készített rekonstrukció (fotó: Lida Xing et al.; illusztráció: Cheung Chung Tat)

Források:
Lida Xing, Jingmai K. O'Connor, Ryan C. McKellar, Luis M. Chiappe, Ming Bai, Kuowei Tseng, Jie Zhang, Haidong Yang, Jun Fang, Gang Li, A flattened enantiornithine in mid-Cretaceous Burmese amber: morphology and preservation, Science Bulletin, Volume 63, Issue 4, 2018, Pages 235-243, ISSN 2095-9273, https://doi.org/10.1016/j.scib.2018.01.019 

 

8. Egy dinoszaurusz tollakkal borított farka

Michael Crichton híres regényében, az Őslényparkban még egykori moszkitók borostyánba zárt maradványaiból voltak kénytelenek kivonni azt a bizonyos sokat vitatott dinoszaurusz DNS-t. Nem gondolták, hogy valaha valódi dinoszaurusz maradványok is elő fognak kerülni a borostyánba zárva. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy valaha képesek leszünk örökítőanyagot kivonni a dinoszauruszok maradványaiból, hiszen a nukleinsavak jóval kevesebb idő alatt megsemmisülnek, mint amennyi ideje ezek a maradványok a gyanta fogságába kerültek. Ám a tudat, hogy ilyen épségű leleteink vannak a mezozoikum ikonikus őslényeiről, felvillanyoz minden paleontológia iránt érdeklődőt.
Bár már korábban is találtak olyan borostyánkőben konzerválódott primitív tollakat, amelyeket dinoszauruszoknak tulajdonítottak, egészen 2016-ig várnunk kellett arra, hogy egy őshüllő tollal borított testrésze táruljon a szemünk elé. Az alig 4 cm-es ősmaradvány, amely az utóbbi évek egyik legnagyobb őslénytani szenzációja, szintén a híres 99 millió éves burmitok közül került elő, és a mikro-CT vizsgálatok során feltárt csonttani bélyegek alapján valószínűleg egy fiatal Coelurosauria farkának egy részletét rejti. A mikroszkópos fényképezési technika segítségével a kezdetleges tollazat apró részletei is feltárulhattak, amit itt az alábbi képeken is bemutatunk. Az egyetlen központi nyélből elágazó, ritkás sertékből álló képletek leginkább azon ma élő állatok tollazatára hasonlítanak, amelyek azt díszként hordják, és egyébként repülésre alkalmatlanok.

06_dinosaur_tail.jpgA zárvány megdöbbentő részletességgel tárja elénk a pórul járt kis coleuroszaurusz anatómiáját (fotó: R.C. McKellar, Royal Saskatchewan Museum)

01_dinosaur_tail.jpgA tollazat legapróbb részleteit is tanulmányozhatjuk a mikroszkópos fényképfelvételeken (fotó: Lida Xing)

young_coelurosaur_by_dustdevil_dawbcr8-fullview.jpgFiatal Coleurosauria (Alain Bénéteau illusztrációja)

Források:
Xing, L.; McKellar, R.C.; Xu, X; Li, G.; Bai, M.; Persons; Miyashita, T; Benton, M.J.; Zhang, J; Wolfe, A.P.; Yi, Q.; Tseng, K.; Ran, H.; Currie, P.J. (2016). "A Feathered Dinosaur Tail with Primitive Plumage Trapped in Mid-Cretaceous Amber"Current Biology26(24): 3352–3360. doi:10.1016/j.cub.2016.10.008

 

***

Óriás azték isten az égben – a Quetzalcoatlus

Ősállati rekorderek sorozat

A környékünk erdeit-mezeit járva, vagy szántóföldek környékén autózva sokszor bámulom meg a határ ragadozó madarait akció közben. Gyakori látvány, ahogy egy egerészölyv épp prédára vadászva siklik, vagy egy kiszáradt fa tetején a környéket pásztázva, zsákmány reményében strázsál. Az árterek adta lakoma lehetőségei miatt pedig a fehér gólya is rendszeres albérlője a környékbeli falvak kéményeinek, de nagy ritkán még szürke gémeket is van szerencsém megcsodálni repülés közben. Fenséges látvány, ahogy közel kétméteres szárnyfesztávolságukkal cirkálnak a levegőben. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ha a mai nagyobb testű madarak látványa ennyire lenyűgöz, mi lenne, ha bepattanhatnék egy időgépbe, és tehetnék egy korántsem veszélytelen kirándulást a földtörténet távoli korszakaiba? Egy ilyen eszmefuttatás közepette gondolkoztam el a minap azon, hogy vajon melyik is lehetett a történelem során valaha élt legnagyobb repülni is képes élőlény, és milyen méretekkel büszkélkedhetett? Természetesen csak annyit tudunk megmondani, hogy mi az általunk ma ismert legnagyobb ilyen állat, hiszen a rendelkezésünkre álló kövületanyag természeténél fogva erősen hiányos. A fosszilizálódáshoz – különösen a szárazföldi élőlények esetén – hatalmas szerencse szükségeltetik, így jócskán benne van a pakliban, hogy amit ma rekorderként jegyzünk, azt egy későbbi felfedezés valamikor a jövőben majd felülír.

Bár voltak a madarak között is hatalmasra nőtt röpképes fajok – mint például az eget a késő-miocén korban uraló, 5-6 méteres szárnyfesztávolságú Argentavis –, méretüket tekintve a rekorderek egyértelműen a mezozoikum repülő őshüllői, a pteroszauruszok egyes képviselői. A győztest egészen pontosan a jura időszak legvégén felbukkanó, és a dinoszauruszokat is elsöprő kréta végi nagy kihalásig jelen lévő Azhdarchidae család tagjai között kell keresnünk.

quetz3.jpgA kréta időszakra jellemző Azhdarchid pteroszauruszok nőttek minden repülő állat közül a legtermetesebbre (forrás: EarthArchives.com)

A csoport több tagja is hatalmasra nőtt, de a jelenlegi ősmaradványrekord alapján a legnagyobb méretet az 1971-ben felfedezett, és az azték tollaskígyó istenről elnevezett Quetzalcoatlus nemzetség tagjai érték el. Az óriási pteroszaurusz első maradványait a Texas állambeli Big Bend Nemzeti Park 68 millió éves homokkő rétegeiben találta meg akkor még geológus hallgatóként Douglas A. Lawson. Az első felfedezést – amely az új nemzetség és faj, a Quetzalcoathlus northropi holotípusát is adta – aztán továbbiak követték, ám teljes csontvázat a mai napig nem sikerült találni. A Quetzalcoatlus méreteit így a részleges leletek, és az Azhdarchidae család más tagjainak összehasonlító elemzése alapján határozták meg. Az első becslések még közel 16 méteres szárnyfesztávolságról szóltak, de a későbbi, alaposabb vizsgálatokat követően ez a méret 11 méterre csökkent. Azért ez sem mondható éppen elenyészőnek: összehasonlításképpen, egy F-16-os vadászrepülőgép szárnyfesztávolsága 10 méter. Az állat magassága a vállövnél nagyjából 3 méter volt, ami ma egy zsiráf méretének felel meg, csőrének hossza pedig a jószág egyéb paramétereihez képest aránytalanul nagy volt, elérhette a 2 és fél métert is, tehát nagyobb volt, mint egy ember.

quetzalcoatlus_senza.jpgA Quetzalcoatlus életnagyságú modelljét, amely valami egészen elképesztő módon érzékelteti az állat méreteit, a minneapolisi Blue Rhino Studio készítette egy kuvaiti kulturális központ megrendelésére. Ide kattintva látható még egy érdekes kép a modell készítési munkálatairól is.

Bizarr látványt nyújthatott hát egy ilyen testfelépítésű óriás szörny, és ha az ember kortársa lett volna ennek a lénynek, biztos, hogy minden erejével kerülni igyekezett volna a vele való összetűzéseket.

Szerencsénkre azonban nekünk embereknek sosem kellett ilyen fenevadak elől menekülnünk, a Quetzalcoatlus ugyanis a kréta legvégén, a maastrichti korszakban élt, 68-66 millió évvel ezelőtt. Arra ugyan nincs közvetlen bizonyíték, hogy a Tyrannosaurusszal és a Triceratops-szal együtt megérhette a dinoszauruszok kipusztulását is okozó eseményeket, de tény, hogy a maradványait tartalmazó rétegek geológiai léptékben nagyon közel állnak a 66 millió éves kréta-tercier határhoz.

Életközösségének másik jelentős tagja a hatalmas növényevő sauropoda, az Alamosaurus volt. A két állatcsoport paleobiológiai-paleoökológiai elemzése, illetve a csontjaikat tartalmazó kőzetek vizsgálata alapján ma úgy tartják, hogy ezek a lények félsivatagos, tengerektől távoli síkságokon élhettek. A Quetzalcoatlus életmódjával kapcsolatban több feltételezés is napvilágot látott. Korábban halászó állatként képzelték el, amely a mai sirályhoz hasonlóan állandó lapos szárnycsapásokkal, szorosan a vízfelszín felett repült, miközben hosszabb alsó csőrkávájával merte ki zsákmányát a vízből. Az őskörnyezettel kapcsolatos új ismeretek azonban felülírták ezt a feltételezést, és ma az a legvalószínűbb, hogy olyan szárazföldi cserkésző vadász volt, mint amilyenek a mai gólyafélék. Prédái leginkább kistestű gerincesek lehettek, amelyeket a szárazföldön, vagy kisebb folyókban cserkészett be. A Quetzalcoatlus méreteit nézve még az is elképzelhető, hogy akár kisebb testű dinoszauruszokat is úgy kapkodhatott fel a földről hatalmas csőrével, mint ahogy azt a ma gólyák a békákkal vagy rágcsálókkal teszik. 

journal_pone_0002271_g009.pngEgy csoport Quetzalcoatlus fiatal Titanosaurusra vadászik a prérihez hasonló környezetben (Mark Witton paleoillusztrációja)

Érdekes módon nem is olyan régóta beszélhetünk a Quetzalcoatlusról mint a valaha élt legnagyobb repülő állatról. Egészen a közelmúltig ugyanis parázs viták zajlottak az ősélet kutatói között arról, hogy egyáltalán tudott-e repülni ez a hatalmas lény. Valóban elég ingatag lábakon álltak a röpképességükkel kapcsolatos feltételezések, hiszen a meglehetősen hiányos ősmaradványanyag alapján nagyon nehéz volt megbecsülni, mennyi is lehetett életében az állat tömege. Ez az információ pedig kulcsfontosságú az ilyen kérdések eldöntésében.
Kifejezetten izgalmas kezdeményezés volt még a nyolcvanas évek derekán, amikor egy pasadenai repüléstechnikai mérnök, Paul MacCready egyszerűen megépítette a Quetzalcoatlus northropi „repülőgép” modelljét, és kipróbálta, hogy az aerodinamikai törvények megengedik-e, hogy huzamosabban a levegőben maradjon. A kísérlet eredménye pozitív volt: siklás és szárnycsapások bizonyos kombinációjával a modell gyönyörűen szelte a levegőt. Sajnos a későbbiekben kiderült, hogy az ennél a modellnél használt 80 kg-os testtömeg jóval alacsonyabb, mint amennyit valójában nyomhatott az állat. Kutatások egész sora irányult később a Quetzalcoatlus súlyának megállapítására, és mindegyik magasabb értéket állapított meg: az általános konszenzus alapján a becslés végül 200 kg körül alakult.

pterosaur_fossil_distribution_map.pngA 2013-ig világszerte előkerült pteroszaurusz fosszíliák lelőhelyeinek térképe. A Quetzalcoatlus családját, az Azhdarchid leleteket rózsaszínnel jelölték. Európában ebből a családból Erdélyben (Hatzegopteryx) és a mai Magyarország területén is (Bakonydraco) kerültek elő kövületek (forrás: Mark P. Witton -2013-, Pterosaurs: Natural History, Evolution, Anatomy, Princeton University Press).
A képre kattintva megjelenik annak teljes méretű változata.

Legutóbb a híres kanadai Tyrell Őslénytani Múzeum egyik munkatársa, Donald M. Henderson támadta a röpképesség-elméletet egy 2010-ben közreadott munkájában, amelyben a Quetzalcoatlus testtömegét a korábbiaknál jóval magasabbra, több, mint fél tonnára taksálta. Ez az ő értelmezésében teljesen kizárja, hogy az állat tudott volna repülni.
Végül még ugyanebben az évben a pteroszauruszok egyik legnagyobb szakértője, Mark Witton és a biomechanikában jártas szakember, Michael B. Habib tett pontot az ügy végére egy rendkívül átfogó, és a mai napig egyelőre nem cáfolt tanulmánnyal. Ebben kifejtették, hogy Henderson - ugyan számításai matematikailag korrektek voltak - nem megfelelő pteroszaurusz fajokat használt összehasonlításként a testtömeg megállapításakor, és jóval pontosabb kalkulációkkal visszaállították a korábbi, 200-250 kg-os becslést. A szárnyfesztávolság, a testtömeg és az aerodinamikai tényezők figyelembe vételével, valamint a legújabb számítógépes modellek segítségével arra a következtetésre jutottak, hogy a Quetzalcoatlus nemhogy tudott, de nagyon gyorsan, akár óránként 120-130 km-es sebességgel, hosszú ideig is képes volt egy huzamban repülni. Bár fosszilis anyagok még nem támasztják alá, de ez a napi 600-700 km-es táv azt is jelentheti, hogy a hatalmas pteroszaurusz eljuthatott más kontinensekre is.

Némileg hazánkhoz, de legalábbis a Kárpát-medencéhez köthető érdekesség, hogy az 1990-es években a híres magyar paleontológus, Nopcsa Ferenc báró egykori birtokát és kutatási területét is magába foglaló erdélyi Hátszegi-medencében is előkerült néhány, a Quetzalcoatlus rokonságához tartozó töredékes lelet. Az első időkben ezeket a fosszíliákat egy pontosabban meg nem határozható theropoda dinoszaurusz maradványainak vélték, de később bebizonyosodott, hogy egy a Quetzalcoatlus-hoz sokban hasonló azhdarchid pteroszauruszról van szó, amely egyébként texasi rokonának kortársa is volt. 2002-ben nevezték el hivatalosan, lelőhelyének tiszteletére Hatzegopteryx-nek az új nemzetséget, amelynek néhány tagja elérhette a rekordközelinek számító 10-11 méteres szárnyfesztávolságot is, így paleoökológiai értelemben a Quetzalcoatlus nemzetség európai megfelelőjeként tekintenek rá.

hatzegopteryx.pngMajdnem rekorder. A Hatzegopteryx texasi rokonához, a Quetzalcoatlus-hoz hasonlóan vadászhatott (forrás: Mark Witton, PeerJ - 2017)

 ***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


 

 

Források:

Új kövületek teszik több tízmillió évvel korábbra a zárvatermők megjelenését

A zárvatermők eredete és kialakulása már régóta foglalkoztatja a paleobotanika tudósait. Mint a legtöbb őslénytani témájú kutatás, ez is két forrásból táplálkozik: a fosszíliák, valamint a ma élő növények tanulmányozásából. Ez utóbbi terület – mint azt mostanában többször is említettük – az elmúlt néhány évtizedben a genetikai ismeretek fejlődésével és térnyerésével forradalmi újdonságokkal szolgált. Ilyen újdonság például a genetikai kód visszafejtésével, és az evolúció időbeliségének megbecslésével foglalkozó molekuláris óra elve. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni a jó öreg, hagyományos módszert, a fosszilis anyag vizsgálatát sem – pláne, hogy itt is komoly technológiai újításokkal találkozhatunk.

Mit tudtunk hát eddig arról, hogy mikor és hogyan alakultak ki a növények rendszertani értelemben vett országán belül azok az általunk jól ismert zárvatermők, amelyek színpompás virágba borulásuk után különféle ízletes – vagy éppen dögletes és mérgező – gyümölcsökkel és egyéb termésekkel örvendeztetik – vagy ölik – meg az állatok országának képviselőit?

euanthus-novataxa_2015-liu-et-wang.jpgEuanthus panii - az eddig ismert egyik legősibb zárvatermőként azonosítható növénymaradvány a kínai középső-jurából (forrás: Zhong-Jian Liu and Xin Wang. 2015.)

Azt eddig is tudtuk, hogy valamikor a dinoszauruszok koraként is emlegetett földtörténeti középidő során terjedtek el, de ennél pontosabb adatok nem álltak rendelkezésre. Mivel kövületek egész sora, pollenek és növényi szövetek maradványai tanúsítják, hogy a mezozoikum harmadik, befejező időszakában, a kora-kréta során, nagyjából 120-130 millió évvel ezelőtt már igen nagy diverzitásban volt jelen a csoport, ezért komoly okunk volt feltételezni, hogy az első képviselők valamikor a 210-145 millió évvel ezelőtti jura időszak során, vagy talán még azelőtt, a triászban jelenhettek meg az élet színpadán. Ez azonban csak elképzelés volt, amelyet a ma élő növények molekuláris óra vizsgálatai némileg megerősítettek ugyan, de bizonyítani nem tudtak.

magnolia_obovata_01.jpgA zárvatermők legfontosabb ismertetőjegye, hogy a termőlevelek zárt magházzá nőnek össze, ezzel védve magkezdeményeiket, az embriót. Ez a tulajdonságuk annyira versenyképesnek bizonyult az életért vívott harcban, hogy mára ezek a növények váltak a Föld flórájának meghatározó alakjaivá, a ma élő növények fajokban leggazdagabb, legváltozatosabb csoportját alkotják. Több, mint kétszázezer fajjal képviseltetik magukat, míg az összes többi növény, beleértve a mohákat, zuzmókat, nyitvatermőket, mindösszesen negyvenezer fajjal.

A fosszilis anyag meglehetősen szűkszavú volt a krétát megelőző időszak zárvatermőivel kapcsolatban. Épp ezért sok helyen még ma is azt olvashatjuk, hogy a csoport feltételezhetően a kora-kréta során alakult ki. Ez persze nem igaz, a kora-krétában tapasztalható, kövületekkel is igazolható fajgazdagság a zárvatermők korábbi megjelenésére utal, és ma már korábbi kőzetekből, a jura középső és felső szakaszából is vannak egyértelműen zárvatermőktől, azok korai alakjaitól származó ősmaradványaink. Nem meglepő módon ezek a kövületek is – mint megannyi szenzációs újdonságot szolgáltató fosszília – Kínának a kutatók által eddig elkerült, őslénytani szempontból érintetlen területeiről kerültek elő.

És most is Kína szolgáltatta az új szenzációt: egy tavaly megkezdett munkálatokon alapuló, de teljességében csak tegnap publikált tanulmány most egy olyan új zárvatermő növény maradványait mutatja be, amelyet a Nanking régió Dél-Xiangshan formációjának alsó-jura, mintegy 174 millió éves kőzeteiből írtak le. A növényt a maradványok külső bélyegei alapján teljesen új nemzetségként és fajként határozták meg, és a Nanjinganthus dendrostyla nevet adták neki.

fos1.jpgA Dél-Xiangshan formáció agyagpalái tömegével tartalmazták az újonnan leírt Nanjinganthus dendrostyla maradványait (forrás: NIGPAS)

A 34 kőzetlapon mintegy 264 példányban vizsgált bőséges leletanyag lehetővé tette, hogy néhány példányt alaposabban is megvizsgáljanak, gyakorlatilag elemeikre szedve azokat. Ezeket magas felbontású mikroszkópokkal, többféle szögből és nagyításban vizsgálva, az apró elemeket összetéve végül képesek voltak megalkotni az egykori növény rekonstrukcióját is. Ennek köszönhetően fedezhették fel, hogy a Nanjinganthus összefüggő, csésze alakú magházzal rendelkezett, amelyekben a külvilág viszontagságai ellen védve helyet foglalhattak a magkezdemények – tehát már valódi zárvatermő volt.

fos2.jpg

Nanjinganthus dendrostyla rekonstrukciós rajza (forrás: NIGPAS)


A kutatók összevetették a kövületeket a nemrégiben Kína északkeleti tartományaiból előkerült, későbbi, középső- és késő-jurából származó zárvatermő leletekkel, és megállapították, hogy azokat szorosabb rokoni szálak nem fűzik a Nanjinganthushoz.
A faj leírása után a kutatók egyik új feladata azt kideríteni, hogy a zárvatermők korai alakjai között monofiletikus kapcsolat van-e – azaz a most felfedezett Nanjinganthus a későbbi zárvatermő növények őse-e –, avagy polifiletkus – tehát a Nanjinganthus a fő fejlődési vonal egy később kihalt mellékága.

Ezek az új leletek tehát újabb fosszilis bizonyítékai annak a korábbi feltételezésnek, hogy a zárvatermők őseit a krétánál jóval korábban, a jura időszakban, vagy még talán annál is korábban kell keresnünk. Az eddigi legkorábbi, teljes bizonyossággal zárvatermőként azonosítható fosszíliák korát pedig mostantól több tízmillió évvel korábbra datálhatjuk!

 

Források:

Ismeretlen ismerősök: az Ammonoideák titkos élete

A legnépszerűbb, leggyakoribb és tudományosan legalaposabban feldolgozott fosszilis állatcsoport, mégis rengeteg dolgot nem tudunk róluk. Pontosan hogyan néztek ki? Mit ettek? Hogyan mozogtak? Ezek a kérdések a mai napig heves vitákat szülnek a paleobiológia kutatóinak körében. Megpróbáltam utánajárni, hogy áll ma a tudomány a válaszokkal kapcsolatban.  

A fejlábúak Ammonoidea alosztálya nagyjából 400 millió évvel ezelőtt tűnt fel az élet színpadán, és bár törzsfejlődésük első szakaszában, az állati óidő végéig alárendelt szerepet játszottak, a perm végi nagy kihalást követően egészen a kréta időszak legvégéig uralták a tengeri életközösségeket.

Az általános szóhasználatban ammonitesz gyűjtőnévvel ellátott állatok aragonitból kiválasztott külső vázuknak köszönhetően az átlagosnál nagyobb eséllyel fosszilizálódtak, így a mezozoós tengeri karbonátos kőzetek leggyakoribb ősmaradványai közé tartoznak. Mindemellett kozmopoliták voltak, tehát az egész Földön elterjedtek, külső vázuk jól elkülöníthető bélyegekkel rendelkezett, és rendkívül gyors volt a törzsfejlődésük, így az olyan külső jegyek, mint pl. bordák, gumók és egyéb vázelemek, rövid időn belül változtak. Ennél nem is kell több egy rétegtannal, a kőzetek korának meghatározásával foglalkozó szakember számára. Az ammoniták fő tudományos értéke abban rejlik, hogy segítségükkel koruk kőzetrétegei szintekre, ezáltal korszakokra tagolhatóak, elképesztő diverzitásuknak és rövid fajöltőjüknek hála nagyon megbízható módon, akár százezer éves pontossággal. Ez geológiai távlatokat tekintve kiemelkedően precíz kormeghatározást tesz lehetővé.

Az Ammonoideák tehát komoly szerepet töltenek be az alkalmazott tudományok terén, feldolgozottságuk kiemelkedő a fosszíliák sorában. Ám mivel a kormeghatározáshoz a legfontosabb információt a külső váz bélyegei nyújtják, és nem mellesleg ezen kívül az esetek döntő részében más nem is marad fenn az állatból, a tudomány szinte kizárólag ezekkel az alaktani kérdésekkel foglalkozik. A cél ilyenkor elsősorban az ammonitesz példány nemzetség és faj szintű pontos meghatározása, esetleg a paleobiogeográfiai következtetések levonása (az egykori életformák födrajzi elterjedésével foglalkozó tudományág).
Pedig evolúcióbiológiai szempontból felbecsületetlen lenne megfejteni egy ennyire sikeres, hosszúéletű, elterjedt és diverz állatcsoport élettani hátterének titkait.
Hogy nézett ki a külső héj által rejtett élőlény? Milyen volt az életmódja? Mit evett? Hogyan mozgott? 

ammonite_by_frank_lode-d4cc84g.jpgÍgy nézhettek ki. Vagy nem. A tudomány előrehaladásával talán többet is megtudunk majd ezekről a titokzatos lényekről. Frank Lode ammonitesz ábrázolása a művész DeviantArt oldalán

Nem egyszerű azon kutatók dolga, akik ezekre a kérdésekre keresik a választ. Annak ellenére, hogy világszerte elterjedt és hosszú időn át fennálló csoport volt, a hiányos leletanyag jelentősen megnehezíti a paleobiológiai vizsgálatokat. Az ammonitákból ugyanis nem sok maradt meg az utókor számára. A puhatestűek szövetei az elhullás után pillanatok alatt az enyészeté lesznek, ráadásul az ammoniteszek teste a szilárd vázban lévő gázok miatt még sokáig lebeghetett a vízben, ami az esetek döntő többségében megakadályozta a lágytest gyors betemetődését. De még maga a szilárd váz is szinte minden esetben feloldódott még a fosszilizáció előtt, a tengervíz által kifejtett kémiai hatások miatt. Az, hogy mégis látunk ma belőlük bármit is – ez rendszerint a héj úgynevezett kőbele – annak köszönhető, hogy ez a kioldódás lassabban ment végbe, így mire teljesen eltűnt, a bezáró kőzet már volt olyan szilárdságú, hogy egy minimális légréteg maradjon az egykori váz helyén. Persze kivételes lelőhelyeken található szép számmal olyan példány is, amelynek a váza nem oldódott ki, hanem annak anyaga kicserélődött különféle kristályokra, általában kalcitra. Ezek a héjas példányok már nyújtanak némi segítséget a kutatóknak ahhoz, hogy következtetéseket vonjanak le a házban élő állat anatómiai jegyeire, de jelentősen bonyolítja az ügyet az a tény, hogy ezeknél az állatoknál nem voltak annyira egyértelmű kapcsolódási, ízületi pontok a szilárd vázhoz, mint ahogy azt tapasztaljuk az olyan bonyolultabb szervezeteknél, mint a gerincesek vagy az ízeltlábúak. (Az viszont például már a külső váz vizsgálatánál látszik, hogy az ammoniteszek puhateste sokban különbözhetett az egyetlen mai összehasonlítási alapot nyújtó távoli rokonukétól, a nautilusokétól: hosszabb és keskenyebb lakókamrájuk arra utal, hogy a benne élő állat – szerveivel együtt – hosszabb, nyúlánkabb lehetett.)
A fennmaradó szilárd váznál is sokkal, de sokkal ritkábban pedig előfordul, hogy az állat egykori lágytestére utaló nyomok maradnak fenn a kőzetekben. Ezen nyomok egy része szó szerint csupán nyom, ahol a kőzetben az állat élete, vagy esetleg a haláltusája során otthagyott lenyomatok hagytak üzenetet az utókor számára. Azonban több olyan tanulmány is napvilágot látott, amelyben bizonyos nagyon szerencsés körülmények között fosszilizálódott lágyszövetekről írnak. Szerencsére a technológia is egyre hatékonyabb segítséget tud nyújtani a kutatásokhoz: korábban röntgen, újabban CT és más, bonyolultabb eljárásokkal, mint például részecskegyorsítóval (szinkrotonnal) végzett eljárásokkal nyernek új információkat a lágyszövetek formájáról és elhelyezkedéséről.
Az őslénytani munka eredményéhez sok esetben járul hozzá egy másik vizsgálati módszer, az aktualizmus elve. Ez a módszer összefüggéseket keres az egykori és a ma is élő életformák között, ilyen módon a jelen ismert tényei alapján következtet a múltra. Mivel az Ammonoideák egy tejesen, és már nagyon régóta kihalt csoport, ez a vizsgálati módszer enyhén szólva korlátozottan áll a kutatók rendelkezésére.
Az Ammonoideák paleobiológiájának kutatása az utóbbi években – főként néhány új lelet előkerülése és vizsgálati módszer bevezetése miatt – új lendületet vett, heves vitákat váltva ki a téma szakértői között.
Lássuk, mi az, amit ma tudunk róluk, és mi az, ami bizonytalan. Elárulom, az utóbbiból van a több. 

 

Az eltűnt lágytest nyomában.

A perdöntő bizonyítékok csaknem teljes hiánya miatt az Ammonoideák lágytestének anatómiája a legvitatottabb terület. Pedig az olyan kérdések, mint hogy hány karjuk vagy kopoltyújuk volt, volt-e tintazacskójuk, mekkora és milyen látószerveik voltak, stb. jelentősen közelebb vinne minket a csoport eredettörténetének megfejtéséhez. A gyér leletanyag mellett tovább nehezíti a tudományos munkát az is, hogy ha találnak is valamilyen átkristályosodott lágyszövetet egy fosszíliában, annak pontos meghatározása igen nehéz. Vannak olyan szervek, mint például az állkapocs vagy a radula (reszelőszerű rágók), amelyek eleve keményebb anyagból, pl. kitinből álltak, így egy szerencsés kövület esetén ezek még könnyebben felismerhetők. De az olyan, igazán puha szöveteket, mint pl. a köpeny vagy a karok, a legkivételesebb esetben is nehéz felismerni. Érdekesség, hogy az ilyen szervek beazonosításához még aktuálpaleontológiai vizsgálatokat is végeztek: megnézték, hogy a mai belsővázas fejlábúak egyes szervei mennyi idő alatt lesznek az enyészeté (rothadnak el), és az ez alapján felállított időbeli sorrend segített kizárni bizonyos testrészeket a kövületek tanulmányozásánál.
Próbáltam áttekinteni, milyen ismeretanyag áll rendelkezésünkre a lágyszöveteket is tartalmazó Ammonoidea fosszíliákkal kapcsolatban, ehhez pedig nagy segítséget nyújtott a téma egyik svájci szakértője, Christian Klug és csapatának munkája. Szerencsére nem is olyan régen, 2015-ben adtak ki egy összegző művet Ammonoid Paleobiology: From Anatomy to Ecology címmel, amelyben egy egész fejezet foglalkozik az ammoniteszek lágytestének anatómiájával, számba véve az eddig előkerült kivételes példányokat.
Klug munkájából kitűnik, hogy a beazonosított szervek a kövületek döntő többségénél a fent is említett rágószervekhez tartoznak, mivel ezek főként kitinből álltak, jobb eséllyel maradnak fenn. Utána következnek az emésztőszervek (gyomor és bélrendszer), kisebb számú példánnyal a nyelőcső, a kopoltyú és a köpeny. Sajnos az olyan fontos szervek, mint a szemek vagy a karok/csápok maradványát, csak feltételezik néhány fosszíliánál.

baculid.jpgBaculitid ammonitesz a cenomán és turon korszakok határáról észak-nyugat Németországból. Az utóbbi idők egyik legizgalmasabb, beazonosítható Ammonoidea lágyszöveteket is tartalmazó fosszíliája (Klug et al, 2012)

Továbbá heves vita zajlott az elmúlt évtizedekben arról, hogy lehetett-e az ammoniteszeknek – vagy legalábbis egy csoportjuknak – tintazacskója. Néhány fosszíliánál bizonyos elszenesedett részek alakja és elhelyezkedése alapján azt feltételezték, hogy az adott szerv tintazacskó lehetett, majd ugyanez a kutatócsoport pár évvel később visszavonta az eredményét. Más kutatók később hasonló maradványokból melanint mutattak ki, ami hasonló következtetéseket szült, de aztán későbbi vizsgálatok bebizonyították, hogy a fejlábúak más szervei is hozhatnak létre melanint, így a tintazacskó jelenlétét ismét nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani.
Az alábbi táblázat a téma ismert kutatói, Christian Klug és Jens Lehmann fent is említett 2015-ös összefoglaló munkájából való, és az addig valaha nyílvánosságra hozott Ammonoidea lágyszövet maradványokat rendszerezi.

soft_tissue_table.jpg

 

KARdinális kérdés

Biztos vagyok benne, hogy lágyszövet-ügyben a legizgalmasabb kérdés, hogy hány karja lehetett az ammoniteszeknek? Mivel minden ma élő külső és belsővázas fejlábúnak vannak karjai, vagy ha úgy tetszik csápjai, amelyek a szájszerv körül helyezkednek el, nagyon valószínű, hogy az ammoniteszeknek is voltak ilyen szervei. A mai tintahalaknak és polipoknak 8-10 tapogatója van, a nautiluszoknak akár 90 is lehet. Sajnos az eddigi fosszíliarekord azon néhány darabja, ahol feltételezik, hogy a kőzetlapon látható feketés maszat egykor az állat csápja lehetett, nem tekinthető tárgyi bizonyítéknak. Így marad a spekuláció. A korábbi gondolkodásmód az volt, hogy mivel a nautiluszok külső vázukkal valószínűleg a korai fejlábúak jegyeit viselik magukon, hasonló lehet a helyzet a karok számát tekintve is, és az ammoniteszek is több csáppal rendelkeztek, ez a tulajdonság egyfajta archaikus bélyege a Cephalopodáknak. Időközben azonban több olyan tanulmány is napvilágot látott, ahol az Ammonoideák raduláit (rágó szerveit) vizsgálva egyre inkább arra a következtetésre jutottak, hogy rendszertanilag közelebb állhattak a mai belső vázas fejlábúakhoz. Klug és Lehmann pedig, a már említett 2015-ös tanulmányukban aktuálpaleontológiai vizsgálatokat is közzétettek. Ebben arra jutottak, hogy a mai fejlábúak embrionális fejlődése során az embró korai szakaszaiban a karok száma minden esetben mindössze 10. A nautilus magzata is így kezdi, majd a későbbiekben ez a kevés kar válik szét több kisebb csápra az egyedfejlődés során. Ez arra utal, hogy a kisebb számú kar a primitívebb jegy, így az egyéb, Coleoideákkal való rokonságra utaló jelek mellett a ma kijelenthető legvalószínűbb feltételezés az, hogy az ammoniteszeknek kisebb számú karja lehetett, a legvalószínűbb, hogy 8 vagy 10. Ezt a felvetést egyébként tovább erősíti néhány paleozoós nyomfosszília, amelyek szintén kevesebb végtagra utalnak.
Hozzáteszem, az ammoniteszek a földtörténet egyik leghosszabb ideig fennálló csoportja, közel 350 millió éves „pályafutásuk” alatt bőven lehetett idejük száz és százféle alakká fejlődni.

Annak ellenére, hogy a lágyszövetek maradványai ilyen korlátozottan állnak rendelkezésünkre, a tudomány korábbi következtetéseit megerősitik: az Ammonoideákat rendszertanilag továbbra is a puhatestűek törzsén belül a Cephalopoda, azaz a fejlábúak osztályába soroljuk, és több eredmény sugallja azt, hogy anatómiailag, így valószínűleg filogenetikailag is közelebb álltak a mai belső vázas fejlábúakhoz (Coleoidea), mint a Nautiloideákhoz. Azonban hogy pontosan milyen volt a testfelépítésük, és ebből a szempontból melyik ma is élő csoporthoz hasonlítottak leginkább, erősen kétséges.

Egy német-amerikai kutatócsoport 2011-ben tanulmányt adott ki a cephalopodák feltételezett eredettörténetéről és evolúciójáról. Ebben a munkában segítségül hívták a molekuláris evolúcióbiológia technológiai vívmányait is, és a molekuláris óra eljárásával térképezték fel a jelenleg élő fejlábúak filogenetikáját. Nagyon érdekes, hogy ez a vizsgálat minden eddigi, fosszíliák alapján kialakított következtetést megerősített, és az Ammonoideák csoportjának megjelenését is az eddig feltételezett időszakra, a kora devonra teszi. Ami a családfát illeti, a molekuláris vizsgálatok azt is megerősítették, hogy az Ammonoideák a mai belső vázas fejlábúak vonaláról, egy a nautiluszoktól már korábban elkülönült ágról, a Bactritida rendről váltak le. Ez további hitelt ad azoknak a feltételezéseknek, amelyek az Ammoniteszek anatómiai jegyeit a mai belsővázas fejlábúakéval analogizálják.

ceph_lineage.jpeg 

 

Napi menü

Jóval egzaktabb a helyzet az Ammonoideák táplálkozásával kapcsolatban, egész tisztán kivehető fosszíliák állnak a rendelkezésünkre annak kapcsán, hogy miből állt a néhai csigaházas polipok étrendje. Ezek a leletek fontos információkkal szolgálnak a paleoökológia számára, nem csak arról, hogy mi volt az ammoniteszek helye a táplálékláncban, de arról is, hogy melyik tengeri élettér elemei voltak. Szintén Klug és Lehmann műve az, amiben részletes elemzést olvashatunk az eddig leírt ammonitesz táplálékot is tartalmazó kövületekről. Az itt bemutatott eredmények alapján az ammonoideák táplálékai foraminiferák (szilárd vázú egysejtűek), planktonikus tengeri liliomok, apró rákok, csigák, kagylók és szivacsok lehettek. Ezek a következtetések mind olyan fosszíliák alapján történtek, amelyeknél az ammonitesz héj lakókamrájában egyéb maradványokat is kimutattak. Ezen példányok néhányára vannak alternatív magyarázatok is: ahol kisebb méretű ammonoidea héjak vannak, ott meg kell vizsgálni, hogy nem embrionális maradványokról van-e szó, esetleg elképzelhető, hogy az állat saját testében gondozta az ivadékát. Más töredékes vázmaradványoknál pedig az is előfordulhat, hogy azok utólag, a betemetődés során sodródhattak a megüresedett lakókamrába. Ettől függetlenül vannak olyan leletek, ahol egyértelmű, hogy az állat elfogyasztott táplálékáról van szó, ezek a maradványok pedig egytől egyig arra utalnak, hogy az Ammonoideák mikropredátorok, vagy más szóval mikrofág életmódot folytató állatok voltak, azaz kisméretű élőlényekkel táplálkoztak. Ezen életmód feltételezése egyébként összecseng azokkal a vizsgálatokkal, amelyek az ammoniteszek rágószerveit vizsgálta. Ez arra a következtetésre jutott, hogy a mezozoós formák többsége képtelen lehetett nagyobb méretű táplálék megragadására és elfogyasztására. Maradtak tehát a mikroszkopikus méretű planktonikus lények, esetleg kisebb úszó vagy aljzathoz rögzített puhatestűek, tüskésbőrűek. Arra azonban jelenleg nincs egyértelmű adat, hogy mekkora részük szerezte be ezt a táplálékot úszva, vagy a vízben lebegve, és mekkora részük az aljzatról felcsipegetve az ott élő, vagy elhullott állatokat.
A planktonikus tengeri liliomok talán legismertebb példája a Saccocoma, amely a híres solnhofeni litográf pala egyik leggyakoribb ősmaradványa, és több alkalommal találták meg vázelemeiket ammonitesz fosszíliák lakókamrájában.

fake_floating_crinoid_bottom.jpgSaccocoma - sokuk végezte az ammoniteszek gyomrában.

További érdekes, de bizonyításra eddig nem került felvetés a Lumbricaria esete, amely a solnhofeni felső-jura litográf pala egy nyomfosszíliája, egészen pontosan koprolitként, azaz fosszilis ürülékként azonosították. Mivel ez a leggyakoribb koprolit típus ebben a formációban, és az ammoniteszek a leggyakoribb testfosszíliák (továbbá a méret is stimmel), elképzelhető, de szigorúan csak elképzelés, hogy a Lumbricaria az Ammonoideák megkövült ürüléke lehet.

 

ammonite_by_sethd2725-da223yn.jpg

Egy figyelemre méltó ammonitesz ábrázolás egy DeviantArt művésztől. Ha elfogadjuk azt az eddig talán legszilárdabb talajon álló feltételezést, hogy az amoniteszek mikropredátorok voltak (ld. fent), valószínűbb, hogy karjaik inkább ilyenek lehettek. A művész a robusztus, polipszerű karok helyett egy a táplálék elragadását segítő, serteszerű képlet vizionált.

 

Szájfedő vagy nem?

Van azonban olyan kétely is, amely nem is a lágyszövetek erősen hiányos leletanyagával kapcsolatos, hanem meglepő módon a szilárd váz egyik eleméhez köthető. Az ammoniták egyik vázeleme a kagylóhéjra emlékeztető aptychus, amely egy még az aragonitnál is ellenállóbb anyagból, kitines kalcitból épült fel, így még akkor is megmaradt, amikor az állat háza már rég feloldódott. Ezért fordulhat elő, hogy bizonyos kőzetek kizárólag aptychusokat tartalmaznak. Mivel a végleges betemetődés előtt a vázelemek szinte mindig szétestek, az aptychusokat rendszerint az ammoniteszek vázától teljesen elkülönülten találjuk meg. Emiatt sokszor azt sem tudjuk, melyik aptychus melyik ammonitesz nemhez tartozik. És azt sem, hogy pontosan mire használták ezt a primitívebb formáknál egyetlen, fejlettebbeknél két egyforma, tükörszimmetrikus elemből álló szervet. A nautilusoknál van egy ehhez hasonló – bár csupán szaruból álló – vázelem, amelyet egyfajta lakókamrát védő elemként használnak, és néhány kutatás arra az eredményre jutott, hogy ahol be tudták azonosítani „tulajdonosát”, ott az aptychus mérete megegyezett a gazda szájadékának méretével. Ebből arra következtettek, hogy ezek egyfajta szájfedők lehettek, amelyeket a lakókamra nyílására tudtak húzni az állatok, ha védelemre volt szükségük. Azonban ez a magyarázat a beazonosítható leletek többségénél nem állta meg a helyét, a legtöbb esetben ez a méretazonosság nem jelentkezett.

specimen_of_neochetoceras_with_aptychus_in_place_solnhofen.jpgNeochetoceras példánya Solnhofenből, eredeti helyzetében fosszilizálódott aptychussal.


Ulrich Lehmann és Nicol Morton voltak az elsők, akik néhány élethelyzetben megőrződött fosszília alapján egy alternatív magyarázattal álltak elő: szerintük az aptychus az ammoniteszek állkapcsának része volt. Egy olyan csőrszerű rágószervet feltételeztek, mint amilyen a mai polipoknak is van, és az aptychus ebben a képletben az állkapocs alsó felét képezi. Hipotézisük szerint az ammoniteszek az aptychust egyfajta kanálként használva, azt az aljzat üledékébe mélyesztve szedték össze táplálékukat, amelyek főként foraminiferák és rákfélék voltak – ahogyan azt az olyan fosszíliák is igazolják, amelyeknél egyértelműen be tudták azonosítani néhány Ammonoidea béltartalmát.
A szakma kétkedve fogadta ezt az elméletet, mert mindamellett, hogy „túlgondolt” ötletnek tartották, az aptychusok a gazdaállathoz mérten gyanúsan nagyméretű állkapcsot jelentenének, egy olyan méretű szájszervet, amely indokolatlan lett volna a magyarázatban szereplő művelethez. És mint tudjuk, a természet nem pazarol az erőforrásokkal. Idegenül hangzott továbbá az a feltételezés is, hogy ez az ammoniteszek többségénél aljzathoz kötött, azaz bentikus életmódot jelentett volna. Pedig más tényezők is alátámasztani látszanak ezt a feltételezést. Lássuk, melyek ezek!

 

Tudtak egyáltalán lebegni?

Hogyne tudtak volna? – végjuk rá első szuszra. Hiszen ez az egyik legegyértelműbben kikövetkeztethető tulajdonságuk: a szilárd vázuk fennmaradt, így tudjuk, hogy hasonló felépítéssel rendelkeztek, mint a nautilusok. Házuk kamrákra volt osztva, amelyet egy vékony csőszerú képződmény, a szifó kötött össze, ennek segítségével szabályozta az állat a kamrákban lévő anyagok, a tengervíz és a gáz arányát, mint ahogy a mai nautilusok is teszik. Ezzel a mechanikai eszköztárral volt képes az állat a fajsúlyát, és ezáltal a vízoszlopban elfoglalt helyét változtatni. Ahogy nőtt az állat, úgy épített hozzá a vázához mindig új meg új, nagyobb méretű kamrákat, ezáltal fenntartva a lebegés lehetőségét, elkerülve, hogy a teste túlnőjön a gáz térfogatából adódó felhajtóerő nagyságán.
Csakhogy van egy kis bökkenő. Egy német mérnök, Klaus Ebel ugyanis kicsit alaposabban körüljárta a dolgot, és kísérleti módszerekkel arra a következtetésre jutott, hogy az ammoniteszek nem voltak alkalmasak a lebegésre. Ahhoz ugyanis, hogy egy ilyen állat váza és puhateste megfelelő felhajtóerőt generáljon, a saját testénél nagyobb tömegű vízet kell, hogy képes legyen kiszorítani a házából. A nautilusok ezt a feladatot csont nélkül elvégzik, hiszen relatíve kisméretű testükhöz megfelelően nagy üreges váz tartozik. Az ammoniteszek azonban jóval hátrányosabb testtömeg/váztérfogat aránnyal rendelkeztek, ami fizikailag nem tehette lehetővé ezt az életformát. Magyarul nem tudtak annyi gázt tölteni a vázukba, ami megemelte volna a nagy popójukat.
Ebel kísérleteit jura időszaki ammoniteszeken végezte, és ezeket aljzatlakó élőlényekként írja le. Feltételezései szerint vázuk arra ugyan alkalmas volt, hogy a tengerfenékről elrugaszkodva kisebb ugrásokkal manőverezzen, de nektonikus, azaz nyíltvízi, lebegésre képes életmódra aligha. További megerősítést lát abban a tényben, hogy az ammonitesz vázak nagy részének alakja sem volt megfelelő a nektonikus életmódra.

ammonoids_franz-anthony.jpgA többségtől, azaz a spirál alakban feltekeredett vázú ammoniteszektől eltérően a csoport heteromorf tagjai a legelképesztőbb formákkal hozzák zavarba a paleobiológusokat. Milyen környezeti tényező késztethette az ilyen formák létrejöttét? Nipponites (balra) és Diplomoceras (jobbra), Franz Anthony illusztrációja. 


Ez utóbbi felvetéssel más tanulmányok is foglalkoztak, hasonló következtetésre jutva, de vannak érvek, amelyek Ebel felfogása ellen szólnak. Jó példa erre az, hogy ammonitesz vázakat gyakran találnak olyan formációkban, amelyek anoxikus környezetben ülepedtek le. Ilyen körülmények között pedig nem valószínű, hogy aljzathoz kötött életmódot folytatott volna bármilyen élőlény is. Ennek a cáfolatnak a sikerességéhez persze az kell, hogy az ilyen lelőhelyekről előkerült ammonitesz vázak valamelyikéről egyértelműen be tudják bizonyítani, hogy autochton módon ágyazódott be, azaz az élőlény halálát követően a ház szállítódás nélkül temetődött be. A mai nautilusoknál előfordul, hogy az üres házakat a tengeráramlatok többezer kilométerre sodorják, mielőtt a tenger üledéke betemetné azokat!
Annak ellenére, hogy Ebel tanulmányai szilárd matematikai és fizikai alapon nyugszanak, a kutatók többsége ma azt a feltevést fogadja el valószínűbbnek, hogy az ammoniteszek nyíltvízi, mobilis életmódot folytattak, azaz lebegtek.

 

És mi a helyzet az úszással?

A fentiekben a kamrák gáz-víz arányának változtatásával történő mozgás lehetőségét vettük számba. A mai nautilusok azonban képesek arra is, hogy egy belső szervükbe, az úgynevezett köpenybe felszívják a vízet, és annak kilövellésével, a lökhajtásos elv alkalmazásával gyorsan odébbálljanak, ha valahol kínossá válik a helyzet. A kilövellést magát úgy érik el, hogy köpenyüregük falát összehúzzák, ehhez pedig saját testüket hirtelenjében vissza kell hogy húzzák a lakókamrába. Ezzel tulajdonképpen képesek arra, hogy a nyílt tengeren ide-oda ússzanak, ha kedvük tartja. Vajon az Ammonoideák is képesek voltak ilyesmire?
Nos, mily meglepő, itt is nagy kérdőjelek vannak.
A mai nautilusok lakókamrája ugyanis rövid és széles. Ez épp ideális az olyan hirtelen mozdulatokhoz, mint amilyet a lökhajtásos mozgás érdekében végeznek: egy ilyen lakókamrába a megfelelő köpenyizomzattal könnyedén vissza lehet húzni a testet, hogy kipréselődjön a víz. Az ammoniteszek lakókamrái azonban legtöbb esetben hosszúak és keskenyek voltak – volt olyan nemzetség is, amelynek másfél méter hosszú lakókamrája mindösszesen 3 cm átmérőjű volt! De kevésbé extrém esetben is túl hosszú és keskeny lakókamrával bírtak ahhoz, hogy ezt a mozdulatot ésszerű energia felhasználásával el tudják végezni. Az ezzel kapcsolatos kutatások arra az eredményre vezettek, hogy egy ilyen típusú mozgás sok ammonitesznél egyszerűen azt eredményezte volna, hogy a ház a hirtelen mozdulat következtében minden alkalommal átbukott volna a saját tengelyén. Vicces látvány lenne egy ilyen módon közlekedő tengeri állat, de kétségkívül nehéz elképzelni, hogy ez evolúciós szempontból életképes megoldás lett volna.
Egy másik felvetés egy kicsit az aktualizmus elvéhez nyúl ebben a témakörben. Ha megnézzük a teljes Ammonoidea leletanyagot, ami rendelkezésünkre áll, azt látjuk, hogy a vázak nagy része erősen díszített, amely javarészt bordákat és gumókat jelent. Mindemellett az Ammonoideák kamraválaszfalai a csoport törzsfejlődése során egyre inkább fodrosabbak lettek, ezt egyébként a válaszfalaknak a váz külső részén tanulmányozható lenyomata, az ún. lobavonal mutatja. A külső váz bordái a mai tengeri életközösségekben egyértelműen a bentikus, azaz aljzathoz kötött élőlények bélyegei, de logikus is: ezek a bordák ellenállóbbá teszik a vázat. Ugyanez a helyzet a válaszfalakkal is: minél gyűröttebb, annál nagyobb ellenállást ad az állat házának. Ez duplán megéri annak, aki a tenger mélyén él, nagyobb víznyomás alatt, és ráadásul képtelen gyorsan elinalni egy esetleges támadás elől! A kiváló úszó nautilusok nem rendelkeznek díszítéssel, mert nincs is nagy szükségük rá.

srep33689-f1.jpgDamesites Damesi kamraválaszfalainak mikro-computer-tomográfiás képe. Az új tecnológiákkal minden eddiginél részletesebben elemezhetők ezek a kulcsfontosságú morfológiai jegyek, amelyek aztán fontos evolúcióbiológiai kérdésekre is választ adhatnak.


Elképzelhetőnek tartják, hogy az áramvonalasabb, kevésbé díszített vázú ammoniteszek jobb úszók voltak, míg bordázott társaik nem. Bele sem merek gondolni, mi a helyzet a szerényen díszített, de bonyolult lobavonalakkal megáldott jószágokkal... talán nekik vékonyabb volt a külső vázuk anyaga, ezért volt szükség komolyabb segítségre annak merevítésénél a kamraválaszfalak részéről.
Összegzésként elmondható, hogy a fent említett néhány zavaró tényező ellenére az általános vélemény a szakemberek körében még mindig az, hogy ha nem is mindegyik típus, de az ammoniteszek egy része többé-kevésbé képes volt úszni. Voltak kutatások, ahol az ammonitesz vázak akvadinamikáját tanulmányozták, néhol valós vízárammal egy tartályban, más esetben számítógépes modellekkel (Peter Allison, Imperial College). Ezen vizsgálatok során voltak olyan Ammonoidea csoportok, amelyek váza kifejezetten áramvonalasnak bizonyult, így akár jó úszók is lehettek, mint pl. az Oxynoticeras és a Placenticeras (mellesleg előbbinél minimális, utóbbinál teljesen hiányzik a ház díszítettsége).
A számítógépes kísérletek még érdekesebb eredményt hoztak: volt olyan háztípus, amelynél a házat díszítő bordák nemhogy rontottak volna az áramvonalasságon, hanem még elő is segítették azt.

05-peter-allison.jpgA londoni Imperial College egy kutatócsoportja Dr. Peter Allison vezetésével számítógépes áramlási modellek segítségével tanulmányozta az ammonitesz vázak esetleges úszóképességét.

Sok nyitott kérdés van tehát az ammonoideák paleobiológiáját illetően, mondhatjuk úgy is, hogy ők a paleontológiai leletanyag ismeretlen ismerősei.  A tudomány azonban fejlődik, minden új nap hozhat egy új, ismereteinket bővítő, vagy akár paradigmaváltó fosszíliát. Ugyanígy, a technológia fejlődésével is remélhetőleg újabb módszerek nyitnak majd új távlatokat ebben a kérdéskörben is, és egyre többet tudunk majd ezekről a fontos lényekről.

 ***

Források:

  • Christopher Taylor: The Arms of an Ammonite (Catalogue of Organisms, 2017.02.20.)
  • De Baets, K., Hoffmann, R., Sessa, J. A. and Klug, C. 2016. Fossil Focus: Ammonoids. Palaeontology Online,Volume 6, Article 2. 1‐15.
  • Deposits Magazine: Ammonite Wars 2016/02/25
  • Ebel, K. 1992 04 15: Mode of life and soft body shape of heteromorph ammonites. Lethaia, Vol. 25, pp. 179-193. Oslo. ISSN 0024-1 164.
  • Ebel, Klaus. (1990). Swimming abilities of ammonites and limitations. Palsentologische Zeitschrift. 64. 25-37. 10.1007/BF02985919.
  • Franz Anthony: 500 million years of cephalopod fossils (Earth Archives 2018 February)
  • Géczy Barnabás: Ősállattan - Invertebrata Paleontologia (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993)
  • Géczy Barnabás: Őslénytan (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1984)
  • Inoue S., Kondo S. (2016) Suture pattern formation in ammonites and the unknown rear mantle structure, Scientific Reports, 6 , art. no. 33689
  • Klug, Christian & Korn, Dieter & De Baets, Kenneth & Kruta, Isabelle & Mapes, Royal. (2015). Ammonoid Paleobiology: From Anatomy to Ecology. 1007/978-94-017-9630-9.
  • KLUG, C., RIEGRAF, W., LEHMANN, J. 2012. Soft–part preservation in heteromorph ammonites from the Cenomanian–Turonian Boundary Event (OAE 2) in north–west Germany. Palaeontology, 55, 6, 1307–1331.
  • Kröger, B. , Vinther, J. and Fuchs, D. (2011), Cephalopod origin and evolution: A congruent picture emerging from fossils, development and molecules. Bioessays, 33: 602-613. doi:10.1002/bies.201100001
  • Ritterbush, K. A., Hoffmann, R. , Lukeneder, A. and De Baets, K. (2014), Pelagic palaeoecology of ammonoids. J Zool, 292: 229-241. doi:10.1111/jzo.12118
  • Robert Lemanis, Stefan Zachow, Florian Fusseis and René Hoffmann (2015). A new approach using high-resolution computed tomography to test the buoyant properties of chambered cephalopod shells. Paleobiology, 41, pp 313-329 doi:10.1017/pab.2014.17

Nem, ezek itt nem vízimadarak, hanem bizony őshüllők.

75 millió évvel ezelőtt a mai Góbi sivatag területén elnyúló vízes élőhelyeken élt ez a pulyka méretű, félig szárazföldi, félig vízi életmódot folytató dinoszaurusz, amelyet csupán pár éve fedeztek fel, méghozzá egy magángyűjteményben. A Halszkaraptor anatómiájában annyira bizarr módon keverednek az eddig leírt dinoszaurusz típusok külső jegyei, hogy először azt hitték, hamisítvány. Ezt aztán sikerült cáfolni, a kövület eredetisége bizonyítást nyert, és tavaly publikálták is a vele kapcsolatos vizsgálatok eredményeit a Nature-ben. A kutatók feltételezései szerint a Halszkaraptor lassan úszott, mint egy hattyú, és főként kisebb halakkal, rovarokkal, puhatestűekkel és rákokkal táplálkozhatott.

Az alábbi paleoillusztráció Joschua Knüppe műve, forrás: 252mya.com

Megvan az első fosszilizálódott agyi lágyszövet!

Miközben a természettudományok egyre kevésbé vannak ráutalva a fosszília rekordra, és egyre inkább a modern technológiák alkalmazása veszi át a kutatások során a főszerepet, időről időre azért előkerülnek szenzációs leletek.

Ráadásul a paleontológia primadonnái, a dinoszauruszok „szolgáltatták” a legutóbbi szenzációt, amelyet ugyan már 2004-ben megtalált az angliai Sussex-ben egy amatőr gyűjtő, mégis csak ma (2016. október 27-én) jelentették be a Salt Lake City-ben megrendezett gerinces őslénytani konferencián, hogy a hauterivi emeletből (alsó kréta, kb. 133 millió évvel ezelőtt) származó kőzettömb egy Iguanodonhoz hasonló saurida koponyájának kitöltése, és az állat agyának mineralizálódott szövet foszlányait tartalmazza.

Mivel az agyszövet az elsők között bomlik el az állatok pusztulása után, az eddig megtalált koponyakitöltések pusztán kőbelek voltak, amelynek segítségével ugyan – aktualista módon – hasznos következtetéseket lehetett levonni az élőlény agyi kapacitásáról és egyéb tulajdonáságáról, de ezúttal többet kaptunk. Ennek a kőbélnek a felszínén, nagyon vékony rétegben, az agyszövet mikroszkópikus alkotórészeit találták meg, miután természetesen – ahogy az pl. a csontoknál is van – az eredeti anyag kicserélődött bizonyos ásványi összetevőkkel.

untitled.png

Alex Liu, a Cambridge-i Egyetemen megjelent tanulmány társszerzője elmondta, a méretből, a formából következtetnek arra, hogy a maradvány egy Iguanodon-szerű dinoszaurusztól származik, illetve abból, hogy a példány megtalálásakor, annak környezetében nagy bizonyossággal meghatározható csontleletek is előkerültek. Maga a fosszília egyébként egy 5-10 cm közötti amorf kőzetdarab, amelynek 3D-s modelljét is elkészítették, röntgenes technológiával.

Elolvasom

Primitív madarakkal táplálkozhatott egy dinoszauruszfaj

2012. augusztus 30. - Fitos Attila

Kutatók olyan dinoszauruszfosszíliákra bukkantak, melyek gyomrában madarak és apróbb őshüllők csontjait találták meg, ami arról árulkodik, hogy az állatok ügyes vadászok voltak, a saját testméretük több mint harmadát kitevő prédát is leszedték.

journal_pone_0044012_g001.png

Sinocalliopteryx gigas holotípusa (további képek itt)

Elolvasom

Új dinoszauruszfajt találtak Iharkúton

2012. augusztus 14. - Fitos Attila

Háromheti ásatás alatt 500-600 dinoszauruszcsontot, közöttük egy ritkaságnak számító leletet is találtak a paleontológusok Iharkút, az egykori bakonyi település közelében - közölte Ősi Attila paleontológus hétfőn, az ásatás befejezése után.

 


Forrás: Paleomassza

Elolvasom

Ragadozók falatoztak a magyar dinókból

2012. augusztus 09. - Fitos Attila

Viszonylag kicsik voltak a magyar dinók, de azért a dögevők jóllakhattak abból a tetemből, amelynek maradványai kivételes épségben maradtak meg a Bakonyban, Iharkúton.

20120803-20120802hungaroszaurusz-iharkut-dinoszaurusz-asatas-regeszet14_1.jpg
Ősi Attila paleontológus a Hungarosaurus tormai csontjait tisztítja (Fotó: Hajdú D. András, Origo)

Elolvasom
süti beállítások módosítása