Jelen írásom megszületését egy egyszerű ok vezérelte: úgy véltem, hogy van egy téma, amiről közösségi szinten érdemes beszélni. Már most, az első sorok megírásánál csaknem biztos vagyok benne, hogy ez a téma sokaknál ki fogja verni a biztosítékot, de előre le kell szögeznem: számoltam ezzel. Van a Bakony nyugati csücskében egy olyan ősmaradvány-lelőhely, amit bizonyára sokan ismernek az olvasók közül. Ez a Nyirád-Nyirespuszta-Ódörögd háromszög által közrefogott terület számos külfejtése közül az a bizonyos gödör, amelyben a Dunántúl talán leggazdagabb középső-miocén tengeri gerinces ősmaradványegyüttese került elő. Sajnos a lelőhely a közelmúltban komoly rekultiváción esett át, ami a kialakult helyi viszonyok tükrében teljes mértékig szükségszerű volt, mégis, szükségessége ellenére komoly hatással van arra, hogy a jövőben a területen milyen formában lehet majd kutatásokat végezni, ősmaradványokat gyűjteni. Beszéljünk egy kicsit tehát erről az egészről! Mi is ez a hely, mit adott a köz- és magángyűjteményeknek, és mi az oka annak, hogy a hely egykori pompájára sajnos keresztet kellett vetni? Hogy viszonyul ehhez a magángyűjtői jelenlét?

A nyirádi lelőhely

Noha a lelőhely maga igazándiból nem egy település belterületén vagy közvetlen határában található, általában „nyirádi lelőhely”-ként fut a köztudatban. Ennek talán az az oka, hogy tömegközlekedéssel érkezve Nyirád falva felől a legkönnyebb kigyalogolni a környékre (1 bő óra sétával), illetve az is, hogy a gödör közvetlen szomszédságában található a Nyirád Motorsport Centrum és a Nyirádi Bauxitbánya is. A területen jómagam először 2012-ben jártam, vas megyei magángyűjtők vittek ki magukkal még egyetemista koromban. Már az első napon több mint egy tucat cápafogat találtam, ami által azonnal mániámmá vált a lelőhely. A sors furcsa fintora, hogy a Nyirádtól pár kilométerre levő Ajka-Padragkúton nőttem fel, mégis, soha egyetlen alkalommal sem hallottam róla (az igazat megvallva még csak a gyanúja sem merült fel bennem), hogy otthonomhoz ilyen közel van egy olyan lelőhely, ahol cápafogakat lehet találni.

A nyirádi feltárásban két, ősmaradványokban rendkívül gazdag középső-miocén (badeni) formáció tanulmányozható. Az alsó Pusztamiskei Formáció kavicsos-homokos-glaukonitos üledékében a gerinces-ősmaradványok, míg az erre fekvő Lajtai Mészkő Formációban már inkább a gerinctelenek maradványai dominálnak. Persze, a Lajta Mészkőben is akadnak gerincesmaradványok (főleg halfogak), és a Pusztamiskei Formációban is előfordulnak gerinctelen-maradványok, de arányok tekintetében a viszonyok egyértelműen fordítottak.

A nyirádi lelőhely egykori keleti fala (fotó: 2015)

Egyetemista éveim végére már egy elég komoly hal- és tengeriemlős leletanyagot gyűjtöttem a lelőhelyen, hellyel-közzel szisztematikusan. Gyűjtöttem egyeléssel (ami a gyűjtés talán klasszikus módja, amihez két jól edzett szemre és egy kis szerencsére van szükség) és természetesen iszapoltam is, összesen több mint 500 kg-nyi kavicsos üledéket a Pusztamiskei Formációból. A diplomaszerzés után következő nyáron több egymást követő napon át kutattam a lelőhelyen, melynek eredményeképp összejött annyi gerinces ősmaradvány, amit később már megérte publikálni.

A nyirádi lelőhelyen egymásra települő két, fosszíliában gazdag középső-miocén formáció: felül a Lajtai Mészkő Formáció, alatta a Pusztamiskei Formáció kavicsos-homokos-glaukonitos kőzete (fotó: 2015)

Homoki tigriscápa foga a Pusztamiskei Formációban (fotó: 2018)

A nyirádi halfauna

A nyirádi gerincesfauna, mint ahogy az a maradványok rendszertani értékelése során kiderült, rettentően gazdag. Több mint 20 porcoshalfaj, majdnem egy tucat csontoshalfaj, és legalább két cetféle maradványait ismerjük innen. A teljesség igénye nélkül pár gondolat ezekről a taxonokról:

Előkerültek tehéncápa-fogak (Notorynchus primigenius), mely fogak olyanok, mint egy kakastaréj. Ismerünk angyalcápa-fogakat is a lelőhelyről (Squatina sp.), ezek a cápák első ránézésre inkább hasonlítanak rájákra, mint cápákra. A makroszkopikus leletanyag leggyakoribb elemei a homoki tigriscápák fogai (Carcharias acutissima), melyek karcsú, sokszor oldalról S-alakban hajlott fogak. Persze a slágerfajok között ott vannak a középső-miocén Központi Paratethys klasszikus makócápái: a Carcharodon hastalis (régebbi nevén Cosmopolitodus hastalis) és az Isurus génusz is. A 2020-as Év Ősmaradványa, az Otodus megalodon néhány foggal ugyan, de szintén megörvendeztetett már minket erről a gyűjtőhelyről is. Szintén ritkaságnak számítanak a rókacápák fogai (Alopias exigua). A foghíjas cápák egy ősi képviselője, a Hemipristis serra sem tartozik a gyakori lelőhelyen fajok közé, noha összességében véve világszerte számtalan lelőhelyről ismert. A szirtcápák (Carcharhinus priscus) és a tigriscápák (Galeocerdo aduncus) fogai már valamivel gyakoribbak. A rájákat hegedű-, tüskés- és sasráják képviselik, előbbi két csoport fogai olyanok, mint a Super Mario nevű népszerű számítógépes játék főhőst üldöző, gonosz gomba-alakjai, utóbbi formák fogai pedig talán egy körömkefére emlékeztetnek a legjobban.

A nyirádi lelőhely jellemző porcoshal-fogai: 1) Notorynchus primigenius (tehéncápa). 2) Squatina sp. (angyalcápa). 3) Carcharias acutissima (homoki tigriscápa, két nézetben). 4) Carcharodon hastalis (makócápa). 5) Otodus megalodon (óriásfogú cápa). 6) Alopias exigua (rókacápa). 7) Hemipristis serra (foghíjas cápa). 8) Carcharhinus priscus (szirtcápa). 9) Galeocerdo aduncus (tigriscápa). 10) Sphyrna laevissima (pörölycápa). 11) Dasyatis probsti (tüskésrája, négy nézetben). 12) Aetobatus arcuatus (sasrája-faj). 13) Myliobatis sp. (sasrája-faj, négy nézetben). Méretarányok: 1, 3, 4, 6, 7, 8, 9, 12, 13: 10 mm; 10: 5 mm; 2: 3 mm; 5: 20 mm; 11: 1 mm

A csontoshalak között döntő gyakorisággal fordulnak elő a tengeri durbincsok és rokonsági körükbe tartozó formák (Crenidens, Sparus, Pagrus, Dentex és Diplodus génuszok). Éltek itt barrakudák, abroncshalak, sünhalak, ajakoshal-félék, sőt doktorhalak is (utóbbiakat leginkább azok ismerhetik, akiknek ismerős a Némó nyomában nevű animációs mesefilm Szenilla nevű karaktere – fogaik olyanok, mint egy kisgyermek által rajzolt fenyőfa).

A nyirádi lelőhely jellemző csontoshal-fogai: 1) Pagrus sp. (tengeri durbincs-faj, két nézetben). 2) Pagrus sp. (tengeri durbincs-faj). 3-5) Pargus sp. (tengeri durbincs-faj). 6) Dentex sp. (tengeri fogas-faj). 7) Diplodus sp. (tengeri durbincs-faj, három nézetben). 8) Trigonodon jugleri (papagájhal-féle, három nézetben). 9) Tetraodontiformes indet. (sünhal-féle foglemezei). 10) Acanthurus sp. (doktorhal). 11) Trichiuridae indet. (abroncshal). Méretarányok: 1, 2, 3, 4, 5, 9: 2 mm; 6, 14: 3 mm; 7: 1 mm; 10: 0,5 mm

Ami a példányszámot illeti, akár 200 gerincesmaradvány is lehet a Pusztamiskei Formáció 10 kg előrostált kőzetanyagában attól függően, hogy a formáción belül honnan vesszük a mintát. Akkor mégis miért van az, hogy az elmúlt évek teljes leletanyaga elférne egyetlen átlagos Carte d’Or-os jégkrémes dobozban? Erre a válasz borzasztóan egyszerű, ugyanakkor kiábrándító: a leletek többsége (több mint 90%-a) nem nagyobb 1,5-2 mm-nél. Kevesen tudják, de egy ilyen kaliberű lelőhelyen a gerincesmaradványok döntő többsége afféle mikromaradvány, más szóval nem tartozik a vitrinben kiállítható kategóriába. Ezek persze általában kevésbé ismertek, hiszen a magángyűjtői figyelem jellemzően nem ezekre a maradványokra irányul, megismerésükhöz általában szakmai kutatói módszerek szükségesek. Ez persze teljesen normális, a mikromaradványok gyűjtésének hazánkban jelenleg nincs igazi magángyűjtői kultúrája.

A leletanyag fontossága

A gerinces leletanyagból eddig két tudományos cikk született, további egy, a Pusztamiskei Formáció pörgekarú-maradványait illető cikk dicséri Dulai Alfréd munkáját. Bízom benne, hogy a jövőben a terület többi gerinctelen-maradványára is sikerül szakmai figyelmet fordítani.

Az első halas cikk 2016-ban jelent meg, ez afféle szárnypróbálgatása volt a halkövületekkel kapcsolatos látásmódomnak. Idén, 2020-ban jelent meg második, nagyobb lélegzetvételű munkánk, mely már nem csak a porcos-, de a csontoshal-maradványokat, illetve részben a helyi tengeriemlős-maradványokat is elemzi. Társszerzőm, Dr. Kocsis László rutinja elengedhetetlen volt a problémás példányok meghatározása szempontjából, valamint a tekintetben is, hogy a rendszertani alapokon túl elkezdjem keresni a leletanyag tágabb értelemben vett fontosságát. És hogy miben is rejlik ez pontosan?

Először is, mint azt fentebb említettem, a Dunántúl egyik leggazdagabb középső-miocén gerinces ősmaradvány-lelőhelyéről van szó. Vannak még nagyságrendben hasonlóan gazdag lelőhelyek hazánkban (pl. a Pécs-Danitzpuszta mellett fekvő homokbánya), sőt, az is bizonyos, hogy a még felfedezésre váró leletanyagok között akad ennél még gazdagabb is. Bízom benne, hogy a jövőben elég szerencsés leszek ahhoz, hogy részt vehessek ezen lelőhelyek és leletanyagok felfedezésében és tudományos értékelésében.

Másodszor, egy olyan halfaunáról van szó, amelyben több, regionálisan ritka forma is előfordul. A Paratethys egy szigetekkel szabdalt, fokozatosan lefűződő beltenger volt, mely végül teljesen elszigetelődött a környező sósvízi közegektől. Idővel teljesen elzáródott és kiédesedett, létrehozva ezzel a Pannon tavat. Addig azonban, amíg a Központi-Paratethys (a Paratethys azon része, ami a Kárpát-medence, ez által hazánk jó részét egykor lefedte) sósvízi élőhelyekkel szolgált lakói számára, sem volt minden faj mindenhol jelen. Voltak partmenti, sekélyvízi, nyíltvízi és bizonyára voltak mélytengeri élőhelyek is, mindegyik más-más halfaunával. Ahogyan ma is megvannak a különböző élőhelyek saját faunái, úgy a középső-miocén élőhelyek is jellemző faunákkal, faunaelemekkel rendelkeztek.

A rókacápák (Alopias spp.) ma kifejezetten nyíltvízi (pelágikus) fajok. Táplálékszerzésük igen jellegzetes: farokúszójuk meghosszabbodott felső karimájával ostorszerűen odasuhintanak a táplálékukat jelentő ún. rajhalak tömegei közé, majd a suhintás következtében elkábult halakat összeszedegetik. A második cikkünk óta új eredmény, hogy minden jel szerint az óriáscápák egy fosszilis faja, a Keasius parvus is jelen volt a helyi faunában. A ma élő óriáscápa (Cetorhinus maximus, nem keverendő a cetcápával!) békés planktonfaló. Mi több, a ma élő faj hatalmas távolságokat tesz meg (egyfajta vándorfaj) annak érdekében, hogy a zooplanktonban leggazdagabb vizeket felkeresse. Hasonló a helyzet a mantákkal, más néven ördögrájákkal, melyeknek aprócska, alig 1,5 mm-es fogai szintén a legutolsó iszapolási mintákból kerültek elő. Mai képviselőik között az óriáscápákhoz hasonlóan akadnak táplálékukért hatalmas távolságokat megtevő vándorok. Lehet, hogy a nyirádi lelőhely egy ilyen vándorlási útvonal mentén terült el? Lehet, hogy a rókacápák is valamilyen különleges okból keresték fel az egykori nyirádi élőhely amúgy alapvetően parthoz közeli vizeit? Ez csak három olyan példa, amelyek úgymond „kiugranak” a nyirádi fauna tömegéből, mert egy kicsit többet igyekeznek mondani a környezetükről, mint egy átlagos generalista faj, amely mondjuk majdhogynem minden lelőhelyen ott van (pl. a homoki tigriscápák), mert szinte mindenhol képes megélni. Ezeknek az adatoknak és kérdéseknek a tágabb kontextusban való értelmezése a legutolsó leleteket is figyelembe véve jelenleg folyamatban van.

A lelőhely bukása

Sajnos minden jó véget ér egyszer. Ezért is használtam a „legutolsó” szót az előző bekezdés végén. 2019 őszéig a nyirádi lelőhely a bányagödör csaknem teljes keleti fala mentén mintázható volt, ami nagyjából 200 méternyi aktívan kutatható szálkőzetet jelentett. Ez a helyzet sajnos 2019 karácsonya környékén változott meg, mikor is a területet csaknem teljes egészében rekultiválták. A bánya keleti fala teljes hosszában betemetésre került, és mára az egykor csaknem 200 méternyi aktívan kutatható falszakaszból jó, ha 10 méter megmaradt – az is csak a vakszerencsének köszönhetően. Ennek oka egyszerű: a terület tulajdonosa eleget tett a rá vonatkozó rekultivációs kötelezettségének.

A rekultivált nyirádi lelőhely (fotó: 2019 karácsonya környékén)

Az igazság az, hogy a bánya keleti fala mentén mindig is voltak olyan pontok, melyek veszélyességük miatt számunkra (ez alatt a szakmai kollegáimat és magamat értem) kívül estek a gyűjtési spektrumon. Voltak a gödörben pl. kiálló sziklameredélyek, repedező többmázsás sziklák, veszélyesen meredek lejtők, stb.. Ezek már önmagukban tisztán életveszélyesek tudtak lenni, mely tényt letagadni igazából lehetetlen. Mi a gyűjtési munkánkat ezen veszélyekkel tisztában lévén, a veszélyes szakaszokat minden alkalommal elkerülve végeztük (hogy az egyéb biztonsági előírásokat ne is részletezzem). A terület kezelőjével egy személyes találkozásunk alkalmával sikerült a bányagödör ezen veszélyeiről pár szót váltanom, aki maga sem mulasztotta el felhívni a figyelmünket ezeknek a veszélyeknek a komolyságára.

Sajnos az időjárás, az esők, a fagyok, stb. ebben nem épp a mi pártunkat fogták, a sziklák folyamatosan peregtek így is, a veszélyes szakaszok nem lettek kevésbé veszélyesek. Így úgy vélem, a rekultiváció írásba foglalt szükségességén túl amúgy is mindenképp indokolt volt a bányagödörre nézve, már csak azért is, mert a különböző jelzőtáblákat figyelmen kívül hagyó, a bányában flangáló magánszemélyek (nem csak magángyűjtők) a bánya veszélyei miatt végső soron a saját testi épségükkel játszottak. Összességében véve a rekultivációt a puszta időszerűség és az előírások idézték elő, a magángyűjtők alant részletezett helyi tevékenysége nem-igen volt erre hatással.

Ezen a ponton szeretnék kitérni a lelőhelyet rendszeresen látogató magángyűjtők terepi magatartásának problémáira. Tulajdonképpen ez volna írásom fő kérdésköre, emiatt volt ez a hosszú felvezetés. Ez egy érzékenyebb kérdés, és a magángyűjtő-olvasók nyilván fel is fognak rajta szisszenni. Tapasztalataim alapján a magángyűjtők általában elég önérzetesen állnak ahhoz a kérdéshez, hogy hová szabad bemenniük gyűjteni és hová nem (most azt a kérdést hagyjuk figyelmen kívül, hogy ki él ősmaradvány- vagy ásványkereskedelemből és ki nem – és akinek nem inge, nem kötelező magára vennie). A szerencsétlenebb esetben az a végkifejlet, hogy az illető ha törik, ha szakad, gyűjteni akar az adott helyen, és a tényekkel, jogszabályokkal, balesetveszéllyel ennek tükrében sem áll szándékában foglalkozni. Ezen érdemes inkább túllépni, mert aki ennyire gyűjteni akar, azt semmiféle érv nem fogja eltántorítani ettől. De ha már kialakult a helyzet, hogy az illető(k) mégiscsak ott van(nak) az amúgy sem veszélytelen gödörben, ejtsünk pár szót róla, hogyan is érdemes viselkedni, hogy legalább az esetleges (és nagyon nem kívánatos) balesetek esélye minimalizálódjék és a lelőhely se kezdjen el egy csatatérre hasonlítani. Pontosabban vizsgáljuk meg, hogyan NEM érdemes viselkedni; mit nem érdemes, pláne mit NEM SZABAD csinálni egy ilyen lelőhelyen:

1. Mindenekelőtt nem érdemes hatalmas, vízszintes irányba terjedő bemélyedéseket ásni a függőleges falba. A nyirádi lelőhelyen számos ilyen beásás keletkezett az elmúlt 4-5 évben (még a rekultiváció előtt), melyeket mi általában „buszgarázs”-oknak csúfoltunk. Ezek némelyike több méteres szakaszon kitermelte a kavicsos Pusztamiskei Formációt a felette fekvő, könnyen omló Lajtai Mészkő alól, létrehozva talán a lehető legbalesetveszélyesebb, folyamatosan omló/málló pontokat a bányában. A tény, mely szerint a buszgarázsokat mélyítő gyűjtők az ásás minden pillanatában szabályos életveszélyben voltak, tekintve, hogy ha csak egy 15 kg-os kő a fejükre esik, is komoly sérülést szenvedhettek volna (hogy a több tonna mészkő fejükre zúdulásának nem kívánatos esélyéről ne is beszéljek!), valamint az, hogy beásásaikat ennek ellenére rendszeresen tovább bővítették (gyakorlatilag minden irányban), arra utal, hogy nem voltak hajlandók tudomást venni erről a veszélyről még akkor sem, ha ez a tevékenység nem csak őket veszélyeztette, hanem az utánuk a gödörbe érkezőket is. Lehet ezt cifrázni, de minden személyeskedés és elfogultság nélkül kijelenthető, hogy cseppet sem jó ötlet „más portáján” endegély nélkül járva életveszélyes pontokat létrehozni egy bányafalban, melyek léte folyamatos kockázat, esetleges eltüntetésük pedig komoly költség (a magam részéről nem is értem, hogy hogy gondolhatta ezt valaki jó ötletnek). Persze, lehet erre azt válaszolni, hogy „aki fél tőle, az ne menjen a beásások alá, és akkor nem fog ráomlani a szikla, és kész”. Tapasztalataink szerint ez már csak azért sem megoldás, mert egy 2018-as buszgarázs-beomlást volt szerencsénk szemtanúként megélni, és tény, hogy a kipergő, nem egyszer 5-10 kg-os (vagy nagyobb!) sziklák akár 10 méterre is elgurultak, elpattogtak. Vagyis ezeknek a beásásoknak még akkor is borzasztóan veszélyes a közelében lenni, hogy a köztes távolság aránylag nagy.

Kialakítás alatt levő „buszgarázsok” (fotó: 2016)

Alaposan kimélyített, széles és veszélyesen omladozó „buszgarázsok” (fotó: 2016)

2. Nem érdemes átgondolatlanul gyűjteni sem. Számos alkalommal találkoztunk a nyirádi gödörben rostált kavicshalmokkal, főleg a buszgarázsok környékén. Ez annyit tesz, hogy egyes gyűjtők a gödörben megpróbálták lerostálni a kicsákányozott kavicsos szálkőzetet, hogy a benne rejlő cápafogakat idő-energia arányban kedvező munkával kinyerjék. Az igazság az, hogy a nyirádi halmaradványok borzasztóan törékenyek – nem csak a nagyobb fogak és csontok, hanem az egészen kicsik is. Többségük már a kőzetben repedések által tördelt, arról nem is beszélve, hogy egy ép cápafogat sem olyan nagy mutatvány két-három darabra törni azzal, ha megpróbáljuk keresztülpaszírozni egy mérethelytelen rostán. Erre mintegy tejszínhabként következik a tényező, hogy a frissen kicsákányozott Pusztamiskei Formáció rendszerint igen nedves, ragadós, nem destruktívan átrostálni kinn a gödörben gyakorlatilag lehetetlen. Az évek során ezeket a rosta-halmokat meg-megkutatva több száz (!) félbe-negyedébe törött foggal találkoztunk, némelyik a lelőhely ritka fajait képviselte. A gyűjtési módszerek nem ismerete és a gyűjtési rutin ilyen fokú hiánya módfelett káros hosszú távon. Azt itt is ki kell hangsúlyozzam, hogy a tényleges leletanyag döntő többsége milliméteres mérettartományba esik, vagyis egy klasszikus gyűjtemény keretein belül például vitrinben kiállítani gyakorlatilag lehetetlen. Így viszont a fent leírt szakszerűtlen gyűjtés következtében ezek a maradványok is károsodnak, noha tény, hogy legalább kint maradnak a gödörben.

3. Ugyancsak nem érdemes szemetelni sem. Persze, most aztán ráncolják majd a szemöldöküket az olvasók, hogy miért ágálok a szemetelés ellen egy bányagödörben, hát nincsen nekem jobb dolgom? Az igazság az, hogy ezt lehet gyerekes hisztizésnek is titulálni, de ha magamból kellene kiinduljak, én bátran nyilatkozom, hogy én alapvetően nem szemetelek sehol. Nemhogy a szabad levegőn a várostól messze, de Budapest belvárosában sem, ahol egy péntekről szombatra virradó hajnalon térdig lehet járni a szeszesitalos üvegek szilánkjaiban. Az elmúlt pár évben számtalan alkalommal szedtem össze mások után a szemet a nyirádi gödörben: sörösdobozok, cigicsikkek, műanyagzacskók, alufóliagömböcök (vélhetően szendvics volt bennük annak előtte) tucatjai, hogy csak a slágerszemetet említsem. A „kedvencem” egy szatyorra való, egy helyre kiborított mandarinhéj volt, mellette hasonló mennyiségű földimogyoróhéj (tisztában vagyok vele, hogy ezek lebomlanak, a probléma itt is a saját szemét szemétgyűjtőben való elhelyezésére való igény teljes hiánya). Persze, fel lehet horkanni azon is, hogy „Egy bányagödörben miféle természetet szennyez az, aki szemetel? Elvégre ez egy bányagödör, a táj egy sebe, nem? Hol van itt már a természet?” A válasz az, hogy kulturált, intelligens ember sehol sem szemetel. Másodszor az igazság pedig az, hogy a bányagödör ilyetén megközelítése nagyon pontatlan, hiszen ez a gödör sok-sok év alatt részben már a táj és a természet részévé vált, melyet sok állat- és növényfaj kiválóan ki tudott használni saját maga javára. Hogy egy példát említsek a több közül, a gödörben és környékén egy hihetetlenül nagy egyedszámú pokoli cselőpók populáció él. Ez a faj Magyarországon védett pókfaj, eszmei értéke 5000 forint. Ez a védett faj minden jel szerint megtalálta a számítását ebben a tájsebben, és különlegesen nagy egyedszámban él és szaporodik a területen. Vagyis lehet, hogy a gödör nincs tele bangókkal, kosborokkal, parlagi viperával és kerecsensólyommal, de az élet ide is elkezdett már visszaszállingózni, és igenis mások élőhelyére rondít az, aki egy ilyen helyen nem képes elvinni magával azt a minimális kis szemetét (ami amúgy a zsebében is elfér a következő kukáig). Nem gondolom, hogy racionálisan megindokolható vagy megengedhető az, hogy főleg kényelmi okokból bárhol szemeteljünk, legyen az a hely gerecsei erdőségben, az Aggteleki cseppkőbarlangban, az Eiffel-torony tetején vagy a főváros utcáin. De hogy valami pozitívat is felsoroljak a széthagyott földi javak kapcsán: eddig 2 kalapácsot találtam a nyirádi gödörben.

Mandarinhéj-halom a lelőhelyen (fotó: 2016)

A lelőhelyen jelenleg nem tervezünk további szakmai gyűjtési munkálatokat, hiszen az eddig kitermelhető ősmaradvány-mennyiséget a mostani meg sem közelíti. Próbálunk abból dolgozni, amink már van.

A jövő

Na de most én akkor azért írtam le mindezt, hogy nyilvánosan lecsapjam a biztosítékot minden magángyűjtőnél? Hogy robbanjon fel az internet és essünk egymásnak a kommentszekcióban? Akkor én most magángyűjtő-ellenes vagyok? A válaszom az, hogy koránt sem. Meglátásom szerint minden szakember valahol magángyűjtőként kezdi, hiszen az első kövületéért/ásványáért mindenkinek le kell hajolni, és/vagy kalapálni kell egy kicsit (én is pontosan így kezdtem el annak idején ezt az egészet).

Azok a magángyűjtők, akikkel a nyirádi leletanyag publikálása során sikerült együttműködni, mind kiváló gyűjtők hihetetlenül gazdag gyűjteménnyel, sőt, némelyiküket örömmel töltötte el, hogy közreműködhet egy tudományos munka létrejöttében. A példányaik egy részét lefotóztuk, cserébe e példányok meghatározva kerültek vissza az illetők gyűjteményébe. Részben ezekből a fotókból készültek azok a fotótáblák, melyek a leletanyagról szóló publikációkat díszítik. Ez az a fajta kölcsönösen hasznos együttműködés, ez a kooperáció az, amit én személy szerint nagyon szeretek, és amit lehetőleg szorgalmazok is. Ez végső soron mindenkinek jó hosszú távon, mert:

1.: Móricka talál valami érdekeset, a gyűjtési adatokkal együtt megmutatja Gipsz Jakabnak.

2.: Gipsz Jakab tudni fog a leletről és a lelőhelyről, Móricka pedig meghatározva kapja vissza a példányát.

3.: Kialakul egy bizalmon alapuló, jó viszony, és Móricka és Gipsz Jakab máskor is fog tudni együttműködni.

ÉS BUMM, MINDENKI JÓL JÁRT!

Ha egy példány annyira ritka, vagy fontos, hogy esetleg érdemes megpendíteni, hogy lehet-e róla szó, hogy az illető mégis adományozza közgyűjteménynek azt, az egy másik kérdés. Ez kiváltképp áll például új fajok leírásául szolgáló, úgynevezett típusanyagokra. Az egyéb példányokról – egy bizonyos pontig – természetesen lehet másolatokat is készíteni.

Ez persze bármilyen ideálisan is hangzik, még így is nehéz, mert sok lelőhelyről a gyűjtőket a kooperációra való törekvés nélkül kitiltották, ami miatt a magángyűjtői oldal leginkább egyáltalán nem reklámozza, hová pontosan jár gyűjteni és mit talált. Emiatt a tudományos szempontból fontos leletanyagok olykor évtizedekig (vagy tovább) nem kerülnek szakmai szem elé. Ez pedig összességében véve egyáltalán nem járul hozzá a közöshöz. A szakmai oldal pedig természetesen azért nyit nehezen a másik fél felé, mert sokan itt sem törekszenek kooperációra, sőt, a tudományos munka megnehezítése, egy adott lelőhely minden elérhető ősmaradványának ész nélküli begyűjtése nem egyszer még csak fel sem merül, mint gátló tényező (ezekre a személyekre áll a kifejezés: lerabolja a lelőhelyet). A nyirádi lelőhelyen egykor uralkodó viszonyok is részben a kooperáció, illetve a kooperáció igényének hiánya következtében alakultak ki.

Mind a szakmai, mind a magángyűjtői fél magában foglal olyan személyeket, akik miatt nehéz a másik oldallal a közösséget keresni. Ezt nevek említése nélkül is el kell ismerni, bármilyen kínos is, ez a dolog sem fekete-fehér. Viszont az a véleményem, hogy amíg mindenki csak arra tud érveket felhozni, hogy a másik oldal milyen igazságtalan, ész nélkül kisajátító, önző és irigy, ez a dolog nem is fog változni. Ez olyasmi, mint a dohányosok meghurcolása, hogy hol lehet dohányozni és hol nem. Mindkettő egy olyan probléma, amit ha mindkét fél minden tagja egyöntetűen mag akarna oldani, a gond már réges-régen meg lenne oldva.

Annak érdekében, hogy a lelőhelyeken legyen egyfajta gyűjtői színvonal, hogy lehessen olyasmiről beszélni, hogy gyűjtői kultúra, mindenkit óva intenék attól, hogy módszerhelytelenül/veszélyesen gyűjtsön, és igénytelenül szemeteljen a terepmunkák alkalmával. Igazából így egy új szinten volna mire hivatkoznia azoknak, akik magángyűjtőként szintén jogot formálnak egy lelőhely ősmaradványainak gyűjtésére. Legyen erre példa Németország vagy Anglia, ahol a magángyűjtői és a szakmai közösség teljesen jól megalapozottan együtt tud működni, ez a kooperáció bizonyos lelőhelyek esetén itt már magától értetődő.

Félreértés ne essék, nincsenek téveszméim arról, hogy ettől az írástól minden más lesz. Ennek nagyon hosszú idő kell, hogy leülepedhessen. Még több idő kell, hogy az emberek átgondolják, másokkal megbeszéljék, és hogy ezek között akadjanak olyanok, akikkel nem értenek mindenben egyet. További idő, mire ebből konstruktív viták, majd gondolatok és tenni akarás keletkezik (már persze ott, ahol erre van igény), nem számolva azt, hogy egyáltalán nem vagyunk egyformák. Másoknak is el kell mondania a véleményét, amiről szintén gondolkozni, beszélgetni és vitatkozni kell, míg végül valami kicsit megváltozik. Talán egyszer eljön ennek is az ideje, talán nem. Én mindenesetre álmodozó típus vagyok, ezért foglalkozom ősmaradványokkal.

Ha bárki bármilyen módon szeretné közvetlenül nekem elmondani a véleményét, nyugodtan írjon egy levelet a szabo.marton.pisces@gmail.com e-mailcímemre! Nem tudom, és nem is akarom megígérni, hogy itt, a blogon válaszolok bármi üzenetre a kommentek közt, de az e-mailemet aránylag gyakran nézem :) Ha esetleg valaki szeretne egy digitális kópiát (pdf.-formátumban) a lelőhely leletanyagaiból íródott tudományos publikációkból, a fenti e-mailcímre írjon egy üzenetet! :) Továbbá abban az esetben, ha bárkinek van olyan hazai cápa-kövülete, amiről nem tudja, milyen cápához tartozik, bátran vegye fel velem a kapcsolatot e-mailben, és meglátjuk, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy kiderítsük, kihez tartozott egykor a cápafog :)

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!

Érdekes új fajjal bővült a híres mecseki miocén lelőhely, a pécs-danitzpusztai homokbánya faunalistája. A szárazföldi és vízi gerincesek maradványaiban gazdag formáció 10-12 millió éve leülepedett ősi homokpadjaiból ezúttal egy óriásszalamandra faj csontjait sikerült azonosítani.

A hazai kövületvadászok népszerű zarándokhelyei közé tartozik a Mecsek-hegység délkeleti lábánál fekvő Pécs-Danitzpuszta ma is működő homokbányája. A földtörténeti újidő miocén korának kárpát-medencei terminológia szerint pannóniainak nevezett korszakában, nagyjából 10-12 millió évvel ezelőtt, az ősi Kárpát-medencében elterülő Pannon-tóba csatlakozó folyók homokos, aprókavicsos padokat hagytak maguk után. Ezekből a képződményekből kerülnek elő az egykor itt élt gerincesek  fosszíliái.
A terület rétegsorai többször is áthalmozódtak, azaz a rétegeket a víz, majd később más geológiai folyamatok átmozgatták, így a bennük lévő csontmaradványok komoly destruktív külső hatásoknak lettek kitéve. Emiatt az itt fellelt csontok többsége erősen kopott, és összefüggő, azaz artikulált csontleletek nem ismertek, kizárólag izolált példányok, csigolyák, végtagcsontok, bordák egész, vagy töredékes maradványai.
Az eredeti üledék későbbi áthalmozódása miatt az itt megtalált kövületek korának megállapítása sem mindig könnyű: előfordulhat, hogy a 10-12 millió évvel ezelőtt leülepedett anyagból előkerülő csont gazdája még jóval korábban, 12-17 millió évvel ezelőtt, a szarmata, vagy netán a bádeni korszakban élt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy amikor ezek a maradványok beágyazódtak a mai állapotok szerinti végleges helyükre, már akkor is ősmaradványok voltak.

Így lehetséges az is, hogy noha a rétegsor keletkezésekor a környezet már édesvízi volt, nem ritka, hogy a korábban sósvízi környezetben élt tengeri élőlények maradványait rejti az üledék.
A porcos- és csontoshalak, hüllők és emlősök maradványai mellett mostantól egy különleges kétéltű is színesíti a lelőhely egykori faunájával kapcsolatos ismereteinket. Sebe Krisztina (Pécsi Tudományegyetem), Kocsis László (Universiti Brunei Darussalam) és Szabó Márton (Eötvös Loránd Tudományegyetem) egy lelkes magángyűjtő Pécs-Danitzpusztáról származó hatalmas gyűjteményében akadtak rá az első gyanús csontokra. „Kocsis Lászlóval a lelőhely halfaunáján dolgoztunk, és dolgozunk mindmáig. Ez egy rettentően nagy és komplex, ráadásul látványos anyag, így alaposan meglegeltettük a szemünket a hatalmas gyűjteményen. – magyarázta Szabó Márton – Épp a cápa- és rájafogakat szemrevételeztük, amikor feltűnt az első kakukktojás. A rájafogak kinézetre olyanok, mint egy körömkefe vagy egy fésű. Alakjuk nagy vonalakban emlékeztet annak a csontnak az alakjára, amiről később kiderült, hogy egy alsó állkapocs. Az alakbéli hasonlóság lehetett az oka, hogy a magángyűjtő maga is a rájafogak közé helyezte el ezt a csontot. Korábban, más leletanyagokban már én is láttam hasonló csontelemeket, csak azok ennél jóval kisebbek voltak, talán 2-3 mm-esek. Így meg tudtam erősíteni László abbéli gyanúját, hogy a kérdéses csont bizony egyáltalán nem rájafog, hiába került véletlenül a rájafogak közé. Később múzeumi és további magángyűjtemények alapos átvizsgálása során újabb gyanús csontokat találtunk.”

Az Andrias scheuchzeri rekonstrukciója (illusztráció: Szabó Márton)

A maradványok részletes vizsgálata Szentesi Zoltánra, a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának munkatársára hárult, aki a fosszilis kétéltűek hazai szakértője. A vizsgálatra váró leletanyag végül igencsak meggyarapodott: alsó és felső állkapocselemek, csigolyák, a hátsó függesztőöv és a hátsó végtag egy-egy eleme kerültek elő. A korábbi pécs-danitzpusztai leletekhez hasonlóan ezek a csontok is izolált, erősen kopott elemek, ám megőrződött anatómiai jegyeik alapján az állat faját is meg lehetett határozni.

Mint az az anyag vizsgálata során kiderült, a vizsgált példányok az óriásszalamandra-félék (Cryptobranchidae) családján belül a ma is élő Andrias nembe, azon belül is az Andrias scheuchzeri fajhoz tartoztak, amelynek a mostani leletekkel kortárs képviselőit korábban más közép-európai lelőhelyekről, Németországból, Csehországból és Ausztriából is leírták. Magyarország területéről még soha nem került elő óriásszalamandra maradványa.

A pécs-danitzpusztai Andrias scheuchzeri óriásszalamandra csontleleteinek egy része - a: felső állcsont, b-d: alsó állkapcsok, e: atlas csigolya, f: háti csigolya, g: csípőcsont, h: combcsont (Forrás: Szentesi et al. 2019)

A  genusz lomha mozgású, akár másfél-két méter hosszúságúra is megnövő képviselői napjainkban Kína, Japán és Észak-Amerika tiszta és hűsvizű, sziklás medrű patakjaiban honosak. A világszerte eddig feldolgozott fosszilis anyag vizsgálata azonban azt sugallja, hogy ugyanezen csoport késő oligocén és pliocén korban élt tagjai nagyobb tavakban is előfordultak, így akár a Pannon-tó folyótorkolatokkal tűzdelt partközeli régiói is szóba jöhetnek, mint esetleges élőhely. Nem lehetünk azonban teljesen biztosak ebben, hiszen a fent említett korábbi esetekhez hasonlóan a most vizsgált csontok is olyan kövületek társaságában kerültek elő, amelyek biztosan korábbi, tengeri üledékekből áthalmozott maradványok. Ráadásul a terület ősföldrajzi rekonstrukciója – többek között pollenvizsgálatok alapján – azt mutatja, hogy a Mecsek-hegység, amely akkoriban szigetként emelkedett ki a vízi világból, otthont adhatott a kétéltűek számára kedvezőbb, kiegyenlített klímájú mocsaras területeknek, vagy akár olyan, leginkább szurdokvölgyekre jellemző gyors folyású patakoknak is, amelyek a mai óriásszalamandrák életterét jellemzik.

Egy recens óriásszalamandra csontváza a Zürichi Egyetem Paleontológiai Múzeumának kiállításán (kép: Gere Kinga, 2018)

A jelenleg rendelkezésre álló információk alapján nem lehetünk tehát teljesen biztosak sem a danitzpusztai óriásszalamandrák korában, sem egykori élőhelyükben. A leletanyag jelentősége abban áll, hogy egy a Pannon-medence területéről eddig nem ismert, jellegzetes életmódot folytató állatcsoport képviselőit igazolja, amely a későbbiekben fontos paleoökológiai és ősföldrajzi adatokkal szolgálhat az egykori Pannon-tó kutatói számára.

***

Források:

• Szentesi, Z., Sebe, K., Szabó, M. 2019. Giant salamander from the Miocene of the Mecsek mountains (Pécs‑Danitzpuszta, southwestern Hungary). Paläontologische Zeitschrift (PalZ). doi.org/10.1007/s12542-019-00499-2

Új cikksorozatunkban olyan nemzetközi hírű magyar kutatókat szeretnénk bemutatni olvasóinknak, akik munkájukkal jelentős mértékben hozzájárultak, vagy ma is hozzájárulnak az őslénytan, és ezáltal más föld- és élettudományok fejlődéséhez. Rovatunk első bejegyzésének főszereplője egy fiatal paleontológus, dr. Rabi Márton, aki a teknősök törzsfejlődésének megértéséhez visz egyre közelebb minket. Legutóbbi tanulmányában, amelyet egy argentin kollégájával közösen publikált, a szárazföldi teknősfélék átfogó vizsgálatával elért eredményeik kerültek közlésre. Az új fejlemények felülírnak néhány korábbi, meglehetősen mélyen beivódott feltételezést ezzel az állatcsoporttal kapcsolatban.

A szárazföldi teknősfélék képviselői az egész világon fellelhetők a sivatagoktól az erdőkig, és olyan fajokat foglalnak magukba, mint a házi kedvencként is rendkívül népszerű görög teknős, vagy a darwini eszmék egyik megihletője, a galápagosi óriásteknős. Ha szóba kerülnek, elsőként minden bizonnyal lomha mozgásuk jut eszünkbe, de rajta vannak a világ leghosszabb ideig élő állatainak listáján is: a galapagosi óriásteknős átlag életkora meghaladja a száz évet, de volt olyan példány is, amely bizonyíthatóan több, mint 170 évig élt.
Érdekesség: sokan nem tudják, hogy a galápago szó spanyolul teknőst jelent, így ha azt mondjuk, hogy galápagosi teknős, olyan, mintha azt mondanánk: békönszalonna.
Néhány fajuk – mármint a teknősöké, nem a békönszalonnáé – hatalmas méretűre képes nőni, házuk meghaladhatja az egy méteres hosszúságot is, míg némelyük nem nagyobb 6-8 cm-nél. Annak ellenére, hogy a természetbúvárok már Darwin idejétől kezdve komoly érdeklődéssel tanulmányozták őket, a szárazföldi teknősök törzsfejlődését a közelmúltig homály fedte. Különösen a szigeteken megfigyelt óriások eredetével kapcsolatban ütköztek  a tudományos közvélemény álláspontjai.

Galápagosi óriásteknős (forrás: Rory Stansbury, Island Conservation, Flickr)

A tény, miszerint az összes ma élő óriás szárazföldi teknősféle szigetlakó, arra sarkallta fejlődéstörténetük kutatóit, hogy kialakulásukat az úgynevezett Foster-törvény, vagy másnéven sziget-hatás következményeként értékeljék: elszigetelt élőhelyeken a nagyméretű állatok törpékké, míg a kisebbek óriásokká válhatnak. A törpévé fejlődés egyik példája a floridai fehérfarkú szarvas, amely rokonától, a „közönséges” fehérfarkú szarvastól pusztán méretében különbözik. Az ilyen méretcsökkenés kiváltó okaként általában a szigeteken fellelhető szűkösebb tápanyagforrást szokták felhozni. A kisebb test ilyen esetekben szelekciós tényező. A szigeti órásnövekedés legjobb példája pedig az egykor Mauritius szigetén élt, és az ipari forradalom kezdetén kihalt röpképtelen galamb, a híres dodó lehet. Ők a mai feltételezések szerint a sziget ragadozóinak nyomására fejlődtek óriás méretűvé, egészen addig, amíg szegényeket egy újonnan érkezett, túlzottan intelligens ragadozó az utolsó szálig agyon nem verte.
A kihalt szárazföldi teknősökkel kapcsolatos korábbi tanulmányok nagy része meglehetősen bizonytalan volt e témában: több esetben az óriás növekedés okaként épp a ragadozó emlősök hiányát nevezték meg, de volt olyan felvetés is, hogy a szárazföldi teknősök már eleve óriások voltak, amikor élőhelyük elterjedése elérte a tengeri szigetvilágokat. Mivel a legtöbb ilyen állat már kihalt, ezeket az elméleteket meglehetősen nehéz mai megfigyelésekkel ellenőrizni. Az egyetlen megoldás hát, ha a kihalt teknősök fosszíliáit vizsgálják meg a szakemberek. 

Egy fiatal magyar kutató, Rabi Márton a társzerzője annak a közelmúltban a Cladistics című tudományos folyóiratban közzétett átfogó tanulmánynak, amely tiszta vizet öntött a pohárba a fenti témával kapcsolatban. Argentin kollégájával, Evangelos Vlachos-szal komoly összesítő munkát végeztek: az élő fajok genetikai, és a kihalt fajok csonttani adatainak tanulmányozásával összeállították a szárazföldi teknősök (Testudinidae) eddigi legátfogóbb családfáját.

Pár millió évvel ezelőttig az óriásteknősök Európa déli részén a mai Franciaországtól Törökországig elterjedtek voltak. Titanochelon perpiniana, Párizsi Természettudományi Múzeum (fotó: Rabi Márton)

Ez az első tanulmány, amely globális nagyságrendben tekinti át a szárazföldi teknősök testméretében bekövetkező evolúciós változásokat. A kutatók munkájának köszönhetően új ismeretekkel gazdagodtunk: kiderült, hogy a kövületanyag teljesen más képet mutat a múlttal kapcsolatban, mint amit a jelenkor szárazföldi teknős fajai alapján feltételezhettünk. A szárazföldi teknősök 55 millió évvel ezelőtti megjelenését követően az óriás méret több alkalommal is megjelent a földtörténet különböző szakaszaiban egymástól teljesen függetlenül, és nem csak elszigetelt környezetben, hanem elsősorban Ázsia, Afrika, Európa, valamint Észak- és Dél-Amerika kontinentális területein. Később az ezeken a területeken élő összes faj kipusztult, utolsó képviselőik a pleisztocén korban, az utolsó jégkorszak során éltek.

A tanulmány másik szerzője, Evangelos Vlachos (középen) az általuk tanulmányozott kihalt óriásteknős páncél múzeumba szállításánál - Thesszaloniki régió, Görögország (fotó: Rabi Márton) 

A fosszíliák tehát azt mutatják, hogy a kontinensek belső területein is nagy számban kialakultak óriás méretű fajok, ez pedig arra enged következtetni, hogy az óriás testméret a teknősök esetében nem hozható összefüggésbe az elszigetelt élőhelyek hatásaival. Ehelyett valószínűbb, hogy a ma a szigeteken élő óriás teknősök, mint például a galapagosi és seychelles-i fajok sokkal inkább az egykoron a dél-amerikai, kelet-afrikai és madagaszkári területekről elsodródott ősők leszármazottai. Az óriás teknősök azért lehettek jobbak a szigetek kolonizálásában, mert a kisebb fajoknál jobban tűrik az édesvíz és az élelem hiányát az óceánban történő hosszabb sodródás során. Megfigyelések szerint az óriás teknősök akár 740 km-t is képesek megtenni az óceánban lebegve!

A szárazföldi teknősfélék egyszerűsített családfája a paleocéntől napjainkig (forrás: Vlachos-Rabi)

Hogy végül miért haltak ki ezek az óriások a nagyobb szárazföldeken, és maradtak életben bizonyos szigeteken, egyelőre rejtély marad. A legutóbbi jégkorszakokig fennmaradó fajok esetén a kihalás kiváltó oka a kontinentális területeken valószínűleg a már több esetben is bizonyított ragadozói – köztük emberi – nyomás és a klímaváltozások okozta hatás kombinációja lehetett.
Hasonlóan tisztázatlan, hogy ha nem a sziget-hatás, akkor mi az, ami miatt a szárazföldi teknősök időről-időre óriásokká nőnek? A kutatók szerint ebben is az éghajlat változása (melegedése) és az életközösség ragadozóinak szelekciós nyomása játszhat szerepet, de a kép rendkívül összetett, és a rendelkezésre álló kövületanyag jelenleg még korlátozott.

A kihalt észak-amerikai Hesperotestudo egy hasonló példányának páncéljában a jégkori ember befúródott lándzsahegyét fedezték fel. Floridai Természettudományi Múzeum (fotó: Rabi Márton)

A tanulmánynak egy másik váratlan eredménye is volt: a Földközi-tenger térségének szárazföldi teknősei (pl. a házi kedvenc görög teknős) ugyanis tulajdonképpen egy törpe vonalat képviselnek: mint kiderült, kihalt őseik jóval nagyobb méretűek voltak. Így ez a vonal szintén egy olyan fejlődési irányt igazol, ahol a méret megváltozását nem tudjuk kifejezetten az elszigetelődött élőhely tulajdonságaival magyarázni.
Azt tehát még nem tudjuk pontosan, hogy mi volt az oka a csoport méretbeli változásainak, de a tanulmány rámutatott, hogy a sziget-hatás, mint kiváltó ok, nem jatszott fontos szerepet. Ez pedig kulcsfontosságú információ a későbbi kutatásokhoz.

A szárazföldi teknősök immár 55 millió éve jelen vannak az élet színpadán, és ennek a kutatómunkának az eredményeként fontos lépést tettünk törzsfejlődésük jobb megismerése felé. Szomorú, hogy mire teljessé válik a kép, addigra talán el is tűnnek ezek az ősi, rendkívül békés, legelésző lények. A ma élő 43 fajukból ugyanis több, mint 17 veszélyeztetett, többek között az élőhelyük eltűnése miatt, valamint a túlvadászásnak és az illegális kereskedelemnek köszönhetően.

– fűzte hozzá dr. Rabi Márton.

***

Források:

• A Martin-Luther Egyetem sajtóközleménye
• A Magyar Dinoszaurusz Kutató Expedició honlapja
• Dr. Rabi Márton profilja a Tübingeni Egyetem honapján
• Vlachos, E. and Rabi, M. (2017), Total evidence analysis and body size evolution of extant and extinct tortoises (Testudines: Cryptodira: Pan‐Testudinidae). Cladistics. . doi:10.1111/cla.12227

Egyes becslések szerint a Földön valaha élt fajok 99%-a ma már nem létezik – ez több, mint 5 milliárd eltűnt fajt jelent az élet keletkezése óta eltelt kb. 4 milliárd év alatt. Ezek között a letűnt élőlények közül a legtöbb csak kevéssé tér el a mai élővilágban látható megszokott állatoktól és növényektől. Vannak azonban olyanok is, amelyek rekonstruált illusztrációinak láttán csak pislogunk, mint Anomalocaris a szatyorban.

Új sorozatunkban ezekből a mai szemmel szokatlan szerzetekből válogatunk, hosszabb-rövidebb leírást adva róluk és egykori élőhelyükről.
Elsőként nem is megyünk vissza olyan sokat az időben, csupán az állati újidő miocén korába (23-5 millió éve). Ez persze relatív, hiszen 5-10 millió év még mindig felfoghatatlan az emberi elme számára, de ha azt vesszük, hogy az azóta eltelt idő az Élet teljes történetének csupán kevesebb, mint  fél százaléka, és hogy az időszak vége felé már megjelentek az első emberszabásúak is, mindjárt otthonosabban érezzük magunkat.

A földtörténeti újkorban, a dinoszauruszok kréta végi kihalását (és egy bizonyos részüknek madárrá alakulását) követően elérkezhetett a szárazföldön az emlősök ideje. Az ezt követő évmilliók során az addig viszonylag alárendelt szerepet játszó lények a bolygó szinte minden ökológiai fülkéjét kitölthették, és ez olyan bámulatos alakokat hozhatott létre, amelyek nagy részével ma már sajnos nem találkozhatunk. Ezen formák közé tartozik az az erdei lombozattal való táplálkozásra specializálódott nagyméretű páratlan újjú patások csoportja, amelynek legkarakteresebb nemzetségét Chalicotheriumnak hívjuk. Felmenői kb. 40 millió évvel ezelőtt, az eocén kor során fejlődtek ki erdőlakó lószerű ősökből, és ugyan a Chalicotheriidae család egy része megpróbálkozott a füves pusztai életmóddal, a közvetlen ősök tovább alkalmazkodtak a hatalmas zöldtömeget (azaz táplálékot) biztosító csapadékos erdőkben való élethez. Ennek köszönhető a Chalicotherium mai szemmel különös testfelépítése: ez a két és fél méteres magasságot és másfél tonnás testtömeget is meghaladó állat rövid lábakkal, és hosszú izmos karokkal rendelkezett, amelyek végén nagy karmai voltak. Ezek a karmok és a hosszú kar jó szolgálatot tettek az ínycsiklandó zsenge falevelek gyűjtögetésénél (a fák lombozatát akár 4 méter magasan is elérte), de meglehetősen nehézkessé tették számára a négy lábon járást, amely a családja korábbi tagjainál bevett szokás volt. Emiatt a Chalicotherium a lefelé fodított kézfején, mondjuk úgy, az öklén járt, mint ahogy azt a mai hangyászok, vagy néhány emberszabású majom teszi. Rövid és zömök hátsó lábai pedig arra engednek következtetni, hogy súlypontját ezekre helyezve, egyfajta kényelmes ülő helyzetben csemegézte a fák lombjait.

A Chalicotherium grande, vagy újabb elnevezése szerint Anisodon grande rekonstrukciós rajza (Wikipedia, Dmitry Bogdanov paleoillusztrációja)

Nem véletlen, hogy ezeknek az állatoknak a legközelebbi ma élő rokonai a ló-, az orrszarvú- és a tapír-félék: külsőre úgy néztek ki, mintha egy őrült professzor ebből a három állatféléből kotyvasztotta volna őket össze egy át nem gondolt genetikai kísérlet eredményeképpen, de hogy még pikánsabb legyen a végkifejlet, kacarászva hozzátett egy picit a hegyi gorilla genomjából is.

A Chalicotherium nemzetség az oligocén legvégén jelent meg, és egészen a kora pliocén végéig, azaz kb. 3.6 millió évvel ezelőttig népesítette be Eurázsia, Észak-Amerika és Afrika erdős vidékeit. Közeli, és sok azonos külső bélyeggel rendelkező rokonai, a Chalicotheriidae család tagjai azonban egészen a pleisztocén közepéig, azaz kb. 780,000 évvel ezelőttig fennmaradtak. Utolsó képviselőjük a Mianmarban és Kínában felfedezett Nestoritherium volt.

Ezeknek a fura szerzeteknek a fosszíliáit több európai és ázsiai lelőhely mellett a mai Magyarország területén is megtalálták, egyrészről a korai hominidák maradványairól is híres rudabányai miocén kori emlős lelőhelyen, másrészről a rendkívül gazdag pannon (azaz felső miocén) korú ősmaradványanyaggal büszkélkedő Vas megyei Bérbaltaváron (régiesen Baltaváron) is. Ez utóbbi lelőhely a 19. század végén új fajjal is megajándékozta a tudományt, ennek neve a modern irodalomban sajnos már nehezen fellelhető Chalicotherium baltavarense.

Chalicotherium kicsinyével, táplálkozás közben (Julio Lacerda paleoillusztrációja)

 Chalicotherium schlosseri teljes fosszilis csontváza Kazahsztánból (Orosz Tudományos Akadémia - Őslénytani Intézet)

A Chalicotheriidae család egyik legtermetesebb genusa, az Észak-Amerikában élt Moropus akár 2 és fél méteres marmagasságúra is nőhetett (Jay Matternes paleoillusztrációja)

Források:

• Julio Lacerda: Extinct hoofed animals looked like gorilla-horse hybrids – Earth Archives
• M. Fahlke, Julia & Coombs, Margery & Semprebon, Gina. (2013). Anisodon sp. (Mammalia, Perissodactyla, Chalicotheriidae) from the Turolian of Dorn-Dürkheim 1 (Rheinhessen, Germany): Morphology, phylogeny, and palaeoecology of the latest chalicothere in Central Europe. Palaeobiodiversity and Palaeoenvironments. 93. 151-170. 10.1007/s12549-013-0119-7.
• Kordos László: Rudabánya állatvilága – A Rudapithecus kortársai (Természet Világa - A Föld éve, Földtudományok az emberiségért különszám, 2008)
• Kordos László: Baltavár - Felső-miocén ősgerinces lelőhely (15. Magyar Őslénytani Vándorgyűlés - Uzsa, kirándulásvezető, 2012)

Örömteli pillanat érkezett el a Földtudományok kedvelőinek: az ipolytarnóci ősvilág bemutatóhelye után újabb paleontológiára és ősföldrajzra épülő nagyértékű beruházás eredménye készült el, és nyílik meg hamarosan. November 20-ától látogatható Miskolcon a Hermann Ottó Múzeum legújabb kiállítása, amely Őserdei ösvényeken - A bükkábrányi mocsári ciprus-erdő és kora címmel a Pannon-medence 17 millió éves történetét meséli el.

A varánuszfélék családjához tartozó, nyolcmillió éve élt óriásgyíké lehetett egy hét centiméteres karom, amelyet Ausztráliában, az Északi területen tártak fel a paleontológusok.

További fotók: ABC.net