paleotóp

paleotóp

A jura ősi tengereiben "zúzott" a cápa

2020. október 15. - Fitos Attila

Már több alkalommal is beszámoltunk az ősi cápákkal és csontoshalakkal kapcsolatban komoly tudással és eredményekkel rendelkező őslénykutató, Szabó Márton egy-egy munkájáról. A szakember kutatási területének egy része olyan földtörténeti időszakot érint, ahonnan hazánkban kifejezetten kihívás egy paleoichthyológusnak (őshal-kutatónak) vizsgálati anyagot szerezni. Annak ellenére, hogy a mezozoikum középső időszaka, a jura meglehetősen gazdag tengeri üledékes kőzetanyaggal és változatos faunával képviselteti magát a Kárpát-medence területén, a gerinces kövületek meglehetősen ritkának számítanak. Komoly érdeklődésre tart hát számot minden új publikáció, amely ebben a témában születik. Márton szerzőtársával, a hazai mezozoikum egyik legnevesebb szakértőjeként ismert Főzy Istvánnal ezúttal a cápák egy már régen kihalt, nem szokványos csoportjának képviselőit írták le a rangos német tudományos folyóirat, a Neues Jahrbuch für Geologie und Paläontologie hasábjain.

Engem pedig ismét az a szerencse ért, hogy a szerzőt egy interjú keretében kérdezhettem az új cikkről.

Ezúttal milyen állat maradványai kerültek publikálásra?

Az Asteracanthus nevű cápa Magyarország területéről előkerült fogmaradványait publikáltuk. Ezek a fogak nem épp klasszikus cápafogak, inkább hasonlítanak egy nagy ráncos mazsolára, mintsem cápafogra. Az Asteracanthus név nagyjából úgy fordítható le: „tüske csillagokkal”. Ez azért van így, mert először több tíz centiméteres, csillag-alakú foltokkal díszített úszótöviseket rendeltek ehhez a cápához, a fogakat csak később találták meg. Ilyen díszes úszótövisek egyelőre nem ismertek a hazai leletanyagokban. Ahogy bővült a paleontológusok tudása e cápákat illetően, kiderült, hogy az úszótövisek rendszertani jelentősége finoman szólva is problémás, ezért az Asteracanthus-fajok rendszertana ma a fogmaradványokon alapszik.

a_dunaii_2020_kisebb.jpgEgy mai bikafejű cápa alapján elképzelt Asteracanthus táplálékszerzés közben (Szabó Márton illusztrációja)


Hogyan kerültek a szóban forgó fosszíliák a látóteretekbe?

Három lelőhelyről kerültek elő a maradványok: Bakonycsernye (Tűzköves-árok), Hárskút és Siklós (Rózsabánya). Bakonycsernyéről hét, Hárskútról kettő, Siklósról pedig egy fog került elő, mindhárom leletanyag jura korú.

A bakonycsernyei fogakat Dorka István, Dunai Mihály és Pintér Zsolt találta a településtől délre található Tűzköves-árokban. A leleteket Dunai Mihály és Evanics Zoltán 2012-ben a 15. Magyar Őslénytani Vándorgyűlésen egy poszter formájában mutatták be az érdeklődő szakmai közönségnek, akkor Asteracanthus magnusként meghatározva. Ez a faj egyébként a génusz egy aránylag jól ismert faja.

A hárskúti fogakat Főzy István, a Magyar Természettudományi Múzeum paleontológusa fedezte fel, azaz „fedezte fel újra” egy Hárskút mellől származó, főleg fejlábú-ősmaradványokból álló leletanyag átvizsgálása során. A fogak Fülöp József és Kocsis Lajos Hárskút környéki kutatómunkálatai során kerültek elő még az 1960-as években.

A siklósi Rózsabányában előkerült fogat Bertalan Tamás találta. Ezt a nagy gonddal kipreparált példányt Tamás még 2018-ban mutatta meg nekem, mikor egy alkalommal nála jártam.

osleny_shop_3.png


Hol és hogyan élt az Asteracanthus?

Az eddig előkerült leletek alapján kijelenthető, hogy ezek a cápák jelen voltak sós-, brakk- és édesvízi környezetekben is, ahol egyaránt kereshették táplálékukat a tengeraljzat közelében és a felszínhez közel is. Így azt kell mondjam, hogy a leleteket beágyazó kőzet által takart őskörnyezetről inkább tanúskodnak az adott lelőhelyen előkerült gerinctelenek. Cápák esetében nem túl gyakori, hogy maradványaik nyomán szűkebb őskörnyezeti következtetést lehet levonni.

Az Asteracanthus fogai jellemzően díszesek, vastag zomáccal rendelkeznek, és nagy vonalakban bab-alakúak. Az ilyen fogakból álló alsó és felső állkapcsi fogazat őrlő-zúzófelületként funkcionált. Ez a mai és a fosszilis halak között is kifejezetten azokra a formákra jellemző, melyek kemény héjú táplálékot fogyasztottak, tudományos szakszóval élve durofág táplálkozásúak voltak. A fogak zománcán végzett fogkopásvizsgálatok talán segíthetnének egy kicsit pontosítani ezt a képet, de ez a gondolat egyelőre a jövőbe vész.

Bármilyen meglepő, de kemény táplálékot enni nem példa nélküli a mai cápák közt sem. Ilyen cápák például a bikafejű cápák (Heterodontus spp.), melyek végső soron, szoros rendszertani rokonság nélkül is, az Asteracanthusok mai megfelelőinek tekinthetőek. Fogaik ugyanúgy macskakőszerűen illeszkednek egymáshoz, és az ő hátúszóikat is kemény úszótövisek merevítik. Én alapvetően úgy is képzelem el az Asteracanthusokat, mint felnagyított bikafejű cápákat, noha a testarányaikról, fejük formájáról stb. nem tudunk semmit, hiszen izoláltan megőrződött úszótövis- és fogmaradványok, valamint állkapocsmaradványok ismertek csak ezektől az állatoktól, teljes vagy részleges csontvázak sajnos nem.

 

Mennyire gyakoriak az ehhez hasonló leletek, azaz a cápafogak és más halak fogai a hazai jura kőzetekben?

Hogy pontosan milyen gyakoriak, az egy érdekes kérdés. A rendelkezésre álló leletanyag csekély számából kiindulva azt kellene mondanom, hogy a cápa- és más halfogak nagyon ritkák a hazai jura kőzetekben, de az az igazság, hogy kifejezetten jura korú cápafogakat, vagy más halfogakat itthon szinte még senki sem keresett.

tabla1.pngBal oldali tábla: Az Asteracanthus dunaii típuspéldányai a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében.
Jobb oldali tábla: Asteracanthus ornatissimus fogak Hárskútról (1-9) és a siklósi Rózsabányából (10-15). Méretarány: 1 cm (forrás: Szabó & Főzy, 2020)

A most tárgyalt leletanyag egyike sem cápafogakra irányuló kutatómunkák során került elő. Minden bizonnyal a leleteket megtalálók egyike sem úgy indult el aznap otthonról, hogy Asteracanthus-fogakat fog találni. Valószínűleg mindannyiukat sokkal inkább tartották lázban a lelőhelyek ammoniteszei, minthogy a siklósi Rózsabánya, Hárskút környéke, és a bakonycsernyei Tűzköves-árok mind híresen gazdag ammoniteszfaunával bíró lelőhelyek. Hazánkban a jura halmaradványok egy-két kivételtől eltekintve rendszerint csak szórványleletként bukkantak és bukkannak fel.

Ennek tükrében tehát azt kell mondanom, hogy nem tudni, mennyire gyakoriak az ilyesfajta halmaradványok az itthoni jura lelőhelyek kőzetében. Nem is csodálom a dolgot, egy tenyérnyi, vagy annál is nagyobb ammonitesz mindenkinek előbb tűnik fel, mint például az apró, jelentéktelennek tűnő halfogak.


Milyen jelentőséggel bírnak ezek a maradványok?

A jelentőségüket először is ott ragadnám meg, hogy a bakonycsernyei leletanyag, mint kiderült, egy új fajt képvisel. Az innen származó fogakat megtaláló Dunai Mihály tiszteletére a faj az Asteracanthus dunaii nevet kapta. Hogy teret adjak némi patriotizmusnak, a Magyarosuchus fitosi óta ez az első, a tudomány számára új mezozóos gerinces állatfaj Magyarországról. A siklósi és a hárskúti leletek az Asteracanthus ornatissimus faj fogai, ez a faj igazándiból a génusz egy igen jól ismert faja, mely Európa-szerte sok lelőhelyről került már elő.

Persze egy új faj, így az A. dunaii egyben azt jelenti, hogy az adott állatcsoport diverzebb, sokfélébb volt, mint azt korábban gondoltuk. Az pedig, hogy a leletanyag ez idáig régen begyűjtött múzeumi gyűjteményi anyagokban, illetve magángyűjteményekben lapult, kihangsúlyozza, hogy milyen fontos a múzeumi és magángyűjteményi anyagok revíziója.

img_0439_edited.jpgAz A. dunaii fogmásolatai a Magyar Természettudományi Múzeum kiállításában (a felirat a régebben meghatározott fajnevet mutatja)


Láthatjuk valahol ezeket a fosszíliákat a nagyközönség elé tárva?

A leletanyagban legérdekesebbnek számító Asteracanthus dunaii fogak másolata már évek óta megtekinthető a Magyar Természettudományi Múzeum aktuális kiállításán, noha a másolatok mellett álló címkén még a régebben meghatározott tudományos név szerepel: Asteracanthus magnus. Az eredeti bakonycsernyei példányokat a múzeum gerinces ősállattani gyűjteménye őrzi, a hárskúti fogak pedig a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat gyűjteményében találhatóak. A siklósi fogról másolatokat készítettünk, majd az eredeti fog visszakerült Bertalan Tamás gyűjteményébe.

***

A tanulmány elérhető erre a linkre kattintva.

A bejegyzés trackback címe:

https://paleotop.blog.hu/api/trackback/id/tr8016239416

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása