paleotóp

paleotóp

Minek köszönhetjük Holzmaden csodaszép kövületeit?

2018. május 31. - Fitos Attila

Néhány évvel ezelőtt alkalmam volt meglátogatni a holzmadeni Hauff Ősvilági Múzeum híres gyűjteményét Stuttgart közelében, ahol a környéken főként az építőipar számára kitermelt alsó-jura, kb. 183 millió éves fekete palából az elmúlt mintegy másfél évszázad során előkerült bámulatos épségű tengeri fosszíliák csodájára jár ország és világ. A dinoszauruszokkal egy időben élt, és híresen kitűnő állapotban fennmaradt tengeri és repülő hüllők, halak és különféle válogatott gerinctelenek sokasága tűzijátékszerű élményt ad az őslénytan szerelmeseinek: amikor azt gondolnánk, hogy ennél szebb, tökéletesebb állapotban megőrződött kövület már egészen biztosan nem létezik, a következő teremben jól odaszúrnak egy mélyet a szívünkbe, és csak azért is valami még fantasztikusabb látnivaló következik. Egy idő után egyfajta kultúrsokk keríti a hatalmába az ember fiát, és fásultan veszi tudomásul, hogy a következő saroknál befordulva is valami olyat fog látni, amiről ő szimpla mezei kövületvadászként csak álmodhat. Jobbról egy lágytesttel és tintával együtt fennmaradt belemnitesz (a tintahalak távoli nagybácsikája), balról egy kicsinyét éppen megszülni készülő ichthyoszaurusz (halgyík), mígnem a kegyelemdöfést egy hatalmas terem falát teljes egészében beborító fosszília adja, egy 18 méter hosszú egykori uszadékfa rogyásig tele az egykoron ránőtt, és páratlanul ép tengeri liliomok maradványaival.
Ráadásul ha az ember kicsit utánaolvas, azt is megtudja, hogy ez az egész csoda egy mindösszesen 9 méter vastag finoman rétegzett agyagos összletből, a posidoniás palából került elő. A formáció a nevét a benne található leggyakoribb ősmaradványról, a Posidonomya bronni kagylóról kapta.

steneosaurus_bollensis_view_1_early_jurassic_toarcian_age_posidonia_shale.JPG

Steneosaurus bollensis CUVIER 1824, tengeri krokodil kövülete a holzmadeni posidoniás palából (Houston Museum of Natural Science)

Úgy tudjuk, hogy fosszilizálódni, azaz kövületté válni nem egyszerű dolog. A tengeri élőlények, miután befejezték földi pályafutásukat, a nyílt vízi, úszó ragadozók éberségétől függően részben, vagy egészben lesüllyednek a tenger aljzatára. Itt aztán kisebb-nagyobb élőlények milliói – dögevők, baktériumok és gombák –, valamint különféle kémiai folyamatok kezdik meg kemény munkájukat, hogy a testből egy árva molekula se maradjon. A természetben semmi nem megy pocsékba: minden egyes ökológiai fülkére szakosodik valaki, így nincs – vagy legalábbis nagyon ritka – az olyan hely a bolygón, ahol nem esik neki valaki a finom, és nem mellesleg minimális veszélyt jelentő elhullott élőlényekre. A strapabíróbb vázelemek, mint a gerinctelenek mészváza, vagy a gerincesek csontjai tovább ellenállnak a természet törvényeinek, de a jótékony teljes betemetődésig a környezeti viszontagságok és a bomláskor keletkező gázok felhajtóerejének hatására többnyire ezek az elemek is szétszóródnak, megtizedelődnek.
Az alsó-jura, egészen pontosan kora-toarci tengeraljzaton azonban nem ez történt. Itt attól az egy apró hibától eltekintve, hogy a kőzet későbbi összenyomódása révén kilapultak kicsit, az ősmaradványoknak kutya bajuk sincs. A legtöbb példány érintetlenül és teljesen hiánytalanul kerül elő, sőt, az állatok egy részének még a lágyteste is fennmaradt egy halvány filmszerű réteg formájában, ezeket a  gyűjteménybe került, mesterien preparált gerinces példányokon is tanulmányozhatjuk.

1_1_2_3galerie5.jpg

Aprólékos, hosszú időn át tartó munka a Hauff múzeum preparátoraié, de az eredmény minden esetben lenyűgöző (az Urweltmuseum Hauff honlapja)


Mi történt itt?

Mi az oka, hogy ezen a helyen ilyen páratlan épségben konzerválódott az egykori sekélytenger élővilága? Nos, a kutatók már évtizedek óta tudják, hogy az ilyen típusú üledékes kőzetek, mint amiben a holzmadeni maradványok is vannak, valamilyen oxigénben igen szegény, vagy attól esetleg teljesen mentes, és rendkívül nyugodt környezetben rakódtak le. Az oxigénhiány miatt menekültek meg a maradványok a mikrobiális élővilágban gazdag közegre amúgy jellemző lebontó szervezetektől és dögevőktől. A háborítatlan, áramlatoktól, zagyáraktól mentes aljzat miatt pedig nem szóródtak szét a gerincesek csontjai, vagy a tengeri liliomok vázmaradványai. Továbbá ennek köszönhető az is, hogy az itt lerakódott üledék annyira finom szemcséjű volt, hogy az behatolhatott a maradványok minden pórusába, gyorsabban konzerválva ezáltal azokat. A formáció legjobb megtartású fosszíliáit tartalmazó ún. alsó pala bitumen tartalma akár a 8%-ot is elérheti, itt találták azokat az ichthyosauria leleteket, amelyek finom lenyomat formájában a lágytest körvonalait is megőrizték.

stenopterygius_lot64.jpg

Stenopterygius JAEKEL 1904 (Holzmaden) - szépen látszik az állat egykori lágytestének körvonala.

Ahogy a rétegtani ismeretek bővültek, és a geológia tudománya fejlődött, bebizonyosodott, hogy Európa több pontján is előfordulnak a holzmadenihoz hasonló – ha nem is ennyire szerencsés – de azzal azonos korú, azaz a toarci Falciferum-zónájából származó feketepala-előfordulások Lombardiától Nagy-Britanniáig, Franciaországtól Görögországig. Nálunk, Magyarországon is előbukkan a toarci feketepala a Mecsek hegységben, az Apátvarasdhoz közeli Réka-völgyben. Ősmaradványokat is tartalmaz, különféle ammoniteszek mellett szép megtartású hallenyomatokat találtak itt.

Úgy tűnt hát, hogy a holzmadenihez hasonló, oxigénhiányos környezet több helyen is előfordult a toarci során. Az azonban még kérdéses volt, hogy ezek egymástól független, izolált régiók és esetek voltak-e, vagy valamilyen nagyobb esemény részei. Ehhez kapcsolódik a nagy kérdés is, ami az előzőre is választ adhat: mi volt ennek a környezeti anomáliának a kiváltó oka?
Több elmélet is napvilágot látott a magyarázattal kapcsolatban. A legkorábbi szerzők szerint az ilyen típusú kőzetek üledékgyűjtője minden esetben zárt tengermedence volt. Később azonban új kutatások – közöttük a mai óceánokat vizsgáló projektek is voltak – bebizonyították, hogy ez nem igaz, ilyen, ún. anoxikus régiók kialakulhatnak partközeli feláramlási zónákban, sőt, a nyílt óceánokon is. Az Oxfordi Egyetem sztratigráfus professzora, Hugh Jenkyns más a hetvenes évek óta az egyik vezető kutatója a földtörténet nagy anoxikus eseményeinek. Több is volt ugyanis, az alsó-jura után a krétában is volt kettő. Az ő egyik első elmélete szerint az alsó-jura alatt valamilyen oknál fogva jelentősen megemelkedett a tengerek plankton-produktivitása. A vízben sodródó apró szervezetek számának növekedésével többszörösére nőtt a tengervíz szervesanyag tartalma. Ezek a szervezetek is elpusztulnak egyszer, amely sajnálatos esemény után szép lassan elkezdenek lesüllyedni a tenger aljzatára. Csakhogy rendkívül lassan süllyednek, és mindeközben bomlásuk során oxidálódnak, azaz oxigént vonnak el a környezetükből. Az ilyen „halott” vízi környezet a vízoszlop több rétegében is létrejöhet, és ha ez épp az aljzatnál van, akkor itt keletkezik a fekete pala.
Azt azonban sokáig nem tudták megmagyarázni, hogy a lebegő szervezetek mitől dúsultak fel ilyen nagy mértékben ebben az időszakban.
Ugyanúgy kérdéses volt továbbra is, hogy ez a bizonyos toarci anoxikus esemény csak bizonyos kisebb régiókban jelentkezett, vagy nagyobb területen jelen volt, esetleg világméretű jelenségről beszélünk?

 pano_20150618_094813.jpgsea_lillies_and_uszadekfa.jpg

Az uszadékfára kolonizálódott tengeri liliomok híres fala a Hauff múzeumban, és az élethelyzet rekonstrukciós rajza (az Urweltmuseum Hauff honlapja)

1968-ban az Amerikai Tudományos Alap (NSF) az oceánográfiai intézettel és néhány egyetemmel együttműködve hatalmas kutatási projektbe kezdett. Nem kisebb célt tűztek ki maguk előtt, mint hogy 15 év leforgása alatt emmentáli sajtot csinálnak a bolygó óceáni aljzatából, és mint egy őrült Mekk Mester, telefúrkálják azt (Deep Sea Drilling Project - DSDP). Nem csak a kalandvágy hajtotta őket, hanem komoly indokuk is volt minderre: a szárazföldön tanulmányozható kőzeteket már nagyon jól ismerték, míg az óceáni aljzat teljesen feltáratlan volt akkoriban. Az új eredmények komoly válaszokkal kecsegtettek az akkor még fiatalnak számító  lemeztektonika és a tengeraljzat-szétterülés elméleteihez.
Ugyanez a projekt komoly előrelépéshez vezetett az  óceáni anoxia kutatásában is. Igaz, hogy a többi föltörténeti korhoz képest a toarciból jóval kevesebb helyen került elő fekete pala, de kiderült, hogy  megtalálhatók a Föld legkülönbözőbb pontjain, az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán fenekén is. Mindezt a felismerést további, biodiverzitással kapcsolatos faunavizsgálatok is alátámasztották: a világ több részén is, Dél-Amerikától Japánig  jelentették a kutatók bizonyos csoportok fajszámának komoly csökkenését. A kora toarci anoxikus esemény hirtelen globális keretet öltött. Lett is egy szép akronim neve: T-OAE (Toarcian Oceanic Anoxic Event).

További kutatások összefüggéseket találtak bizonyos stabil izotópok, mint például a δ13C kilengései, és a szóban forgó esemény között, így ezek vizsgálatára különféle modelleket dolgoztak ki. A kőzeteket is alkotó, karbonáttermelő kalcitvázú nannoplanktonokon végzett vizsgálatokkal együtt ma már rendkívül összetett képünk van erről a sok kutatót lázban tartó időszakról.

Már tudjuk, hogy ez a 183 millió éve lezajlott ciklus volt mind közül az egyik leghevesebb, egész csoportok kihalásával, óceán savasodással és klímaváltozással is járó anoxikus sokk a földtörtörténeti középidő során.
Ennek tehát a fele sem volt tréfa, egy ilyen nagyságrendű globális környezetváltozást valami nagyon komoly dolognak kellett okoznia. Találtak is nemrég egy gyanúsítottat, egy az egykori őskontinens, a Gondwana déli részén fekvő hatalmas, mintegy 3 millió négyzetkilométer kiterjedésű bazaltprovincia „személyében”. Miután a Gondwana azóta kissé szétcsúszott, a mai Földön több kontinensen, javarészt Dél-Afrikában és az Antarktiszon, de nyomokban Dél-Amerikában, Indiában, Ausztráliában és Új-Zélandon is megtalálhatók ezek a bazalt kőzetek. A teljes terület vulkáni aktivitása nagyon hosszú ideig tartott, és nem egyszerre, hanem régiónként különböző periódusokban zajlott le. Volt olyan része, ami már 204 millió évvel ezelőtt aktív volt, míg egyes kisebb területek csak a jura vége felé 160-140 millió évvel ezelőtt ontották a lávát. Van azonban két olyan régiója ennek a bazaltprovinciának, a dél-afrikai Karoo és az antarktiszi Ferrar, amelyekről csak az utóbbi időben bizonyosodott be a precíz urán-ólom izotópos méréseknek köszönhetően, hogy mindkét terület azonos korban, pontosan 184-182 millió évvel ezelőtt, azaz épp a T-OAE idején képződött. Ez a két térség a Gondwana idején természetesen egy összefüggő területet alkotott, ahol borzasztó mennyiségű magma került kapcsolatba a légkörrel.

a-palaeogeographic-reconstruction-of-the-early-toarcian-world-the-locations-of-the-seven.jpg

A Föld kontinenseinek elhelyezkedése a kora-jura toarci korában (kb. 183 millió éve). Északon piros nyíl mutatja a holzmadeni üledékgyűjtő egykori helyét, délen pedig a Karoo-Ferrer bazaltprovincia kiterjedését látjuk piros színben.

Az intenzív vulkanizmus önmagában még nem magyarázná meg az anoxia jelenségét, de ha azt vesszük alapul, hogy a légkörbe kerülő vulkáni gázok minden esetben üvegházhatáshoz vezetnek, és a melegebb éghajlat kedvez az óceáni anoxia kialakulásának, akkor komoly okunk van feltételezni, hogy itt is ez történt. Ráadásul a vulkáni porral a tengerekbe kerülő vas a fitoplankton hirtelen feldúsulásához vezet, ez pedig abszolút támogatja Jenkyns eredeti elméletét a megsokszorozódott szervesanyag oxidációjával kapcsolatban.

A földtudományok egyik komoly, és napjainkban egyre fontosabb alkalmazási területe az egykori kihalási események megértése, és az abból levont következtetések a jövőben esetlegesen bekövetkező környezeti változásokra.  A T-OAE egy nagyon lényeges, és további kutatásokat igénylő periódus, amivel a mai klímaváltozás okozta hatások előre jelzése is egyszerűbbé válhat.

***

Források:

  • Urweltmuseum Hauff - Holzmaden (2004) a kiállítás hivatalos kiadványa
  • A Föld Krónikája (Officina Nova, 1991).  ISBN: 9638185368
  • Pálfy József. Kihaltak és túlélők – félmilliárd év nagy fajpusztulásai. Vince K. (2000). ISBN 963-9192-75-9
  • Dulai, Alfréd & Suba, Zsuzsa & Szarka, András. (1992). Toarci (alsó jura) szervesanyagdús fekete pala a mecseki Réka-völgyben. (Toarcian (Lower Jurassic) organic-rich black shale in the Réka valley (Mecsek Hills, Hungary). Földtani Közlöny. 122. 67-87.
  • Galácz András (1978). Nemzetközi terepi szimpózium Dél-Németország jurájáról. Stuttgart 1977 szeptember 14-24. Őslénytani viták - 23. füz. (1978. május)
  • Jenkyns, Hugh. (1999). Mesozoic Anoxic Events and palaeoclimate. Zentralblatt für Geologie und Paläontologie. 1997.
  • Jenkyns, H. (1988). The Early Toarcian (Jurassic) Anoxic Event - Stratigraphic, Sedimentary, and Geochemical Evidence. American Journal of Science, 288(2), 101–151.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://paleotop.blog.hu/api/trackback/id/tr4214013970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bölcsbagoly 2018.06.01. 20:41:13

Nem vonnék párhuzamot a tengeri és szárazföldi fosszilizálódások közt. Így az állítólagos globális kihalásokra vonatkozóan sem.
1. Az óceáni környezetben anoxiás vagy más többé-kevésbé kiterjedt mérgezések nélkül is a vázzal bíró élőlények váza az élő rész pusztulása után rendszerint a tengerfenékre süllyed (ritkán feloldódhat közben) s ott rétegeket képezve rendszerint tömegesen fosszilizálódik.
Tehát az egymás feletti rétegek fajösszetétele jól mutatja az időközi változásokat, így az esetleges katasztrófális pusztulásokat is.
2. A szárazföldi tafonómiai feltételek gyökeresen mások. Ahhoz, hogy egy elpusztult gerinces váza részben vagy egészben fennmaradhasson sok kedvező feltételnek kell egybeesnie s ilyen ritkán jön össze. Az elpusztult állatok igen kis töredéke marad fenn, de ami szerencsésen fosszilizálódott azt s is tönkreteheti egy utólagos eróziós hatás, vagy hozzáférhetetlenné tehetik a kéregmozgások. Emiatt a felfedezett fossziliák csak azt igazolják, hogy az illető faj egyede ott és akkor élt, de azt már nem, hogy máshol és máskor nem élhetett volna. S azt sem, hogy ami adott lelőhelyen nem található meg az ott nem élhetett volna a fosszilizálódás idejében, ahogy az sem, hogyha egy későbbi rétegben valami megjelenik az előzőleg nem élhetet volna ugyanott!
Ezért a hajuktól fogva rángatott következtetések a "globális kihalások" 70-90%-os feltételezései!
3. Van még egy probléma ezekkel a globális kihalás elméletekkel.
Még az óceáni tömeges pusztulások esetében sem tudják kivonni magukat alóla a legtöbb ottani élővilág többnyire gyenge mobilitású fajainak egyedei, viszont utólag a terület újra benépesedhet, még ha nem is pont ugyanazokkal a fajokkal.
A szárazföldi élővilág esetében viszont nincs egy Nóé-bárkája kézügyben, hogy minden élőlénytípusból elegendő egyed maradhasson életben s a katasztrófa után újra benépesíthesse a területet. Az evolúció nem ismétlődik meg, ami mindenhonnan kipusztul az úgy is marad, mert nincs meg az elődje sem amiből kialakult valamikor.
Ezek az elméletek a Lamarck idei katasztrófaelméletekre hasonlítanak és csak az Értelmes Tervezés s más kreacionista elképzelésekhez nyújtanak táptalajt!

Fitos Attila · http://paleotop.blog.hu/ 2018.06.01. 22:04:27

@bölcsbagoly: a cikkben nincs párhuzam a szárazföldi és tengeri fosszilizálódás között, a holzmadeni kövületek mind tengeriek. A kihalás mértéke sem szerepel a cikkben, pláne nem a szárazföldi fajokra vonatkozóan.
Vagy félreértettem valamit az okfejtésben?

bölcsbagoly 2018.06.02. 09:58:43

@Fitos Attila: persze, de a témához tartozik, pláne, hogy a könyvészetben Pálfy könyve is szerepel. A kihalás mértéke meg a mainstream kihalási elméletekben mindenütt 75-90%!
Gondolom a blogot az olvasóknak írod s ha igen, akkor nem árt ha tájékoztatva vannak erről is.

bölcsbagoly 2018.06.02. 10:30:03

Már csak azért is illik ide, mivel egy friss index cikkben erről olvashatnak az érdeklődők! S azok pedig egy halmazt képviselnek!
index.hu/tudomany/2018/06/01/megtalaltak_minden_osgyikok_osgyikjat/

Fitos Attila · http://paleotop.blog.hu/ 2018.06.04. 08:15:03

Igen, az bizony igaz, hogy ezt a blogot olvasóknak írjuk! De sajnos nem tudunk minden cikkben mindenre kitérni. Ennek ellenére, amit Ön felhozott (a nagy kihalási események kutatása - a toarci anoxia jelenleg nem tartozik ebbe a kategóriába) nagyon érdekes téma, és írunk majd erről is egy cikket.
Az biztos, hogy az őslénytani fajfogalom nem áll olyan szilárd lábakon, mint a biológiai, és a fosszilizálódási esélyek is különböznek rétegről rétegre. Ennek ellenére komoly fosszília rekord áll rendelkezésre, ami statisztikailag, a megfelelő eltérítő tényezőket korrigálva megbízható számokat nyújt a kihalási elméletekhez.
Köszönöm a témafelvetést!

Fitos Attila · http://paleotop.blog.hu/ 2018.06.04. 08:15:43

@bölcsbagoly: Igen, az bizony igaz, hogy ezt a blogot olvasóknak írjuk! De sajnos nem tudunk minden cikkben mindenre kitérni. Ennek ellenére, amit Ön felhozott (a nagy kihalási események kutatása - a toarci anoxia jelenleg nem tartozik ebbe a kategóriába) nagyon érdekes téma, és írunk majd erről is egy cikket.
Az biztos, hogy az őslénytani fajfogalom nem áll olyan szilárd lábakon, mint a biológiai, és a fosszilizálódási esélyek is különböznek rétegről rétegre. Ennek ellenére komoly fosszília rekord áll rendelkezésre, ami statisztikailag, a megfelelő eltérítő tényezőket korrigálva megbízható számokat nyújt a kihalási elméletekhez.
Köszönöm a témafelvetést!

bölcsbagoly 2018.06.04. 10:00:10

@Fitos Attila: Érdeklődéssel várom a beígért cikket!
Azzal az állítással azért hadd vitatkozzam, hogy az őslénytani fajfogalom nem áll elégé szilárd lábakon, legfeljebb a leíróknak nincsenek elég szilárd fogalmaik az evolúcióról! A biológiai fajfogalom meg sajnos túlságosan elment genetikai vonalon, miközben bár ismerjük a genom szerkezetét, de a szekvenciák szerepéről vajmi keveset tud ma még a tudomány!í
Szerintem nem szabad a kihalási folyamatot statisztikailag megközeliteni, mert nagy tévedésekre adhat táptalajt. Leszámítva azt a tényt, hogy globális kihalás csak egyes rendszertani típusoknál képzelhető el (ld. dinók, ammoniteszek, stb), de ezek eltűnése végleges, míg a lokális kihalásoknál rendszerint újra benépesedik a terület.
Mint írtam, semmi garancia sincs arra, hogy egy adott korban élő állat/növény megjelenhessen a fossziliák közt is. Ahogy arra sincs, hogy egy később megjelent faj ne élhetett volna már előzőleg is, bár nem lett felfedezve abban a rétegben.
Bár biológus vagyok, de paleontológusként tevékenykedem és számos vitám volt már a geológusokból lett paleontológusokkal evolúciós témákban. Ugyanis amennyiben ők jobbak geológia/rétegtani témákban, én és társaim az összehasonlító anatómiában/élettanban és az evolúció ismeretében vagyunk azok. S a faj fogalma a biológiához tartozik! Kizárt, hogy egy adott faj egyedei változatlanok maradjanak minden szempontból évmilliókon át, ráadásul a változásokból csak a csonttani részek maradnak fenn és vizsgálhatók (pl. a kvarter rétegtanilag fontos kis rágcsálóit a fogaik alapján rendszerezik, de nem tudhatjuk, hogy egyébként külalakban különböztek-e egymástól vagy sem? A miocén-pliocén énekesmadarai pl. csonttanilag alig különböznek mai utódaiktól, de valószinütlen hogy az előd és a távoli utódok azonos fajhoz tartoznának. Már csak azért sem, mivel a mai madárrendszertan nem a csontvázon, hanem főleg a tollazaton, csőrön, stb. alapszik, míg a genetikai kizárólag a genom eltéréseken).

Fitos Attila · http://paleotop.blog.hu/ 2018.06.04. 23:01:07

@bölcsbagoly: elnézést, de nem azt írtam, hogy az őslénytani fajfogalom nem áll eléggé szilárd lábakon, hanem hogy nem áll olyan szilárd lábakon, mint a biológiai, nem is állhat, ez szerintem kétségtelen. Az Ön előbbi kommentjének az utolsó része (a rágcsálókkal kapcsolatos résztől kezdve) is ezzel cseng egybe.
“Szerintem nem szabad a kihalási folyamatot statisztikailag megközeliteni”: nem túl magas az olvasottságom a más egyéb megközelítésekkel kapcsolatban, de nagyon érdekelne. Tud nekem irodalmat ajánlani?
Köszönöm!

bölcsbagoly 2018.06.05. 09:24:44

Most megfogott! A kihalás elméletek kritizálása pont olyan eretnekség manapság mint a klimaváltozásról megírni, hogy nem az ember okozza, vagy hogy a madarak nem a dinók leszármazottjai! Komolyabb folyóiratban egyszerűen nem jelenik meg, mert a mainstream elméleteket hívő referensek visszadobják az ilyeneket! Így azután hivatkozni sem lehet rájuk!
Ez nem konteo, mivel a saját bőrömön tapasztaltam a jelenséget.
Statisztikába jóindulatúan is csak azt lehet felhasználni, ami ismert. A probléma csak ott van, hogy aki a statisztikát készíti úgy véli, a belefoglalt fajokon kívül mások nem éltek sem a kihalás előtt sem utána! Márpedig megírtam már, hogy ez miért nem lehetséges. Viszont ami nincs az nem bizonyítható! Igaz, az ellenkezője sem.
Mikor az ember arra hivatkozik, hogy az Archaeopteryx és a többi tollas madárszerű dinó nem lehet a valódi madarak elődje, akkor az a válasz rá, hogy nincs rá bizonyiték, hogy a hipotétikus valódi madárelőd élt volna az A. előtt. Ez igaz, csak hát arra sincs bizonyiték, hogy jóval az A. előtt éltek volna hasonló madárszerű tollas dinók! Mind az A. mind a valódi madarak legkorábbi kréta eleji leletei ismert elődök nélkül valók, de azt senki sem állíthatja, hogy ténylegesen ne lettek volna felmenőik!

bölcsbagoly 2018.06.05. 09:44:32

@Fitos Attila: Szerintem nincs semmiféle minőségi különbség a biológiai és őslénytani faj fogalom közt, csak mások a kritériumaik. A biológiai klasszikus morfológiai alapú rendszertant újabban botcsinálta genetikusok akarják felülírni! Genom szekvenciák hasonlításával alkotnak új rendszertant. Ebben viszont két dolgot nem vesznek figyelembe:
- a genom lehet szerkezetileg ismert, ha nem tudjuk minden részletéről, hogy mit is kódol;
- az analóg és homológ jelegeket igen problematikus genetikai úton megkülönböztetni.
Ehhez nem árt sem sem tudni, hogy mivel az élővilág nagyrésze kizárólag ivari úton szaporodik, ergo az utód a két szülő fele-fele genomját örökli s ő is azt adja tovább az utódainak. Ergo, a genom így halhatatlannak tekinthető a kezdetektől, mig az utolsó utód ki nem hal. Viszont mivel minden sejtosztódásnál s mutagén hatásnál számos mutációs változat jön létre (ezek képezik a genom túlnyomó részét!), ezek nem maradhatnak fenn mig a világ, mivel akkor a sejtmag egyszerűen nem férne bele a sejtbe! Tehát minden osztódásnál a régebbi felesleg le kell váljon, helyet adva az újaknak. Bár ezen a tételen a genetikusok berzenkednek, nem történhet másként. Ezért még az aránylag kicsi mitokondriális DNS-en is csak kb. 50.000 évre visszamenőleg lehet követni a pontmutációkat az emberi sejtben (ld. a genetikai Éva/Ádám "meséket").
Részemről több bölcsességet és önkontrollt várnék el a tudomány képviselőitől ezekben a témákban!
süti beállítások módosítása