paleotóp

paleotóp


Ablak a múltba – 8 lenyűgöző, borostyánba zárt ősmaradvány

2019. március 28. - Fitos Attila

Ha valakinek volt már szerencséje a kezében tartani egy ősi rovar zárványát is magába foglaló borostyánkövet, bizonyára ismeri azt a hátborzongató érzést, ami a természet egy ilyen tökéletes épségben fennmaradt relikviájával való közvetlen találkozáskor keríti hatalmába az embert. Annak ellenére, hogy ezek az ősmaradványok úgy néznek ki, mintha az adott állat csak néhány napja múlt volna ki, mégis az idő felfoghatatlan mélységébe, több tíz-, vagy százmillió évvel ezelőtti korokba nyerünk bepillantást általa. A kezünkben tartott élőlény olyan élethű, hogy akár a kezünkön is mászhatna, ha élne, pedig némelyikük a dinoszauruszok kortársa volt még életében.
Mai bejegyzésünkben az utóbbi években felfedezett legjelentősebb borostyán leletekből válogatunk.

Bár az időgépet még nem találták fel, az egykoron a különféle fák gyantájának konok fogságába esett, és ott megkövült, azaz borostyánban megőrződött élőlények maradványait nézegetve kicsit úgy érezhetjük magunkat, mint aki egy ablakon át visszatekint a régmúlt időkbe. Ép ésszel felfoghatatlan a földtörténeti időnek az a mélysége, amibe ezek a fosszíliák betekintést engednek a maguk tökéletességével. Olyan réges-rég letűnt korok pillanatképeit láthatjuk általuk, amikor a Homo sapiens még hiú ábránd sem volt. 
Még hátborzongatóbb, ha az egykori gyanta egy olyan millió éves cselekmény megdermedt pillanatképét konzerválta, ami ma is bármikor előfordulhatna a hátsó kertben. Sokszor még a szerencsétlenül járt állatok utolsó sóhaját is felfedezhetjük az áttetsző kőben egy tétova buborék formájában, amely már soha sem érhette el a szabad levegőt.
Az élővilág mikrométernyi pontosságú részletei tárulnak fel előttünk, olyan élőlényeké, amelyek kortársaiból csupán azok szilárd vázának ritka maradványai maradhattak fent más fosszíliák formájában.
Sajnos a borostyán többnyire csak kisebb élőlényeket, növényi részeket, rovarokat, pókokat, esetleg parányi gerinceseket zárhat magába, hiszen a nagyobb állatok könnyedén kiszabadulnak a gyantából – vagy eleve fogságba sem esnek. Az azonban néha előfordul, hogy valami olyan ritka, más úton fennmaradni nem képes élőlény kerül elő a borostyán-lelőhelyekről, esetleg egy olyan sorsdöntő pillanatot zárt magába a fa törzsén lassan lecsorgó gyanta, ami felbecsülhetetlen információkat rejtő dokumentum a régmúlt élővilágát kutatók számára. Ami akkor egy élőlény végzetét jelentette, az ma óriási érték a tudomány számára.

Míg az üledékes kőzetek egy adott területhez és korhoz kapcsolódó, jellegében hasonló rétegeinek összességét formációnak hívják a geológusok, a fosszilizálódott növényi gyantából kialakuló borostyánköveket általában lelőhelyük alapján nevezik el. Ilyen például az egykor Burmának hívott, időközben eredeti nevére, Mianmarra visszakeresztelt ország lelőhelyeinek késő-kréta, 99 millió éves borostyánja, a burmit, vagy a szicíliai Simeto folyóról elnevezett szimetit. De nem is kell túlzottan messzire mennünk, ha ősi borostyánkő lelőhelyre vagyunk kíváncsiak, hiszen hazánkban, a Bakony hegység nyugati részén, Ajka környékén találhatjuk a felső kréta korú kőszéntelepek keletkezése során síklápi erdőségekben tenyésző fenyőfélék gyantájából keletkezett ajkaitot.

Az utóbbi évek legjelentősebb felfedezéseit a hatalmas mennyiségben előkerülő mianmari burmit adta, de más korok és más lelőhelyek is szép számmal képviseltették magukat a felfedezések sorában. Lássuk, mik voltak ezek.


1. Egy tökéletes épségű törpeszúnyog

Az egyik legtisztább, és legszebb zárványokat magába foglaló borostyánféle a balti borostyán, amely nagyjából 44 millió évvel ezelőtt keletkezett, és egy fenyőféle, a Pinus succinifer gyantájának fosszíliája. Az egyik legnagyobb mennyiségben előforduló, már évszázadok óta bányászott borostyánféle oroszlánrésze az oroszországi Kalinyingrád környékéről származik, de a Baltikum országaiban és Lengyelországban is vannak jelentős lelőhelyek.
Nekem személy szerint az alábbi törpeszúnyog (Ceratopogonidae) zárványról készült fotó az egyik kedvencem, egyszerűen ámulatba ejt, hogy az élőlény legapróbb részletei, az összetett szemek, a végtagok elhullatott apró sertéi vagy a csápok parányi mellékszálai is látszanak.

post_5bc5a3145f296.jpgTörpeszúnyog zárványa a 44 millió éves balti borostyánból (© Anders Leth Damgaard - www.amber-inclusions.dk)

Forrás:
Wolfe, A. P.; Tappert, R.; Muehlenbachs, K.; Boudreau, M.; McKellar, R. C.; Basinger, J. F.; Garrett, A. (2009). "A new proposal concerning the botanical origin of Baltic amber"Proceedings of the Royal Society B276 (1672): 3403–3412. doi:10.1098/rspb.2009.0806PMC 2817186

 

2. A keresztespók füstbe ment lakomája

A borostyánban megőrződött zárványok közül a legdrámaibb hatást azok a leletek váltják ki, amelyeknél a gyilkos bezáró anyag az áldozatokat épp valamilyen cselekvés közben dermesztette meg és konzerválta az utókor számára. Ilyen az a Mianmarban előkerült példány is, amely a dinoszauruszok korába repít minket vissza, hogy mintha csak egy három dimenziós fotóalbumot nézegetnénk, szemtanúi lehessünk egy 99 millió éve megtörtént eseménynek: egy keresztespók épp a hálójába ragadt balsorsú hím parazita fürkészdarázs kivégzésébe kezdett bele, amikor a gyanta kérlelhetetlenül körbeölelte mindkettejüket. A fosszílával kapcsolatos tudományos értekezés szerzője, a neves borostyán-szakértő és ősrovarász Dr. George Poinar szerint az állatok testhelyzete egyértelművé teszi a végzetes pillanatban fennálló szituációt, a borostyánban még a ragadozó nyolclábú hálójának tizenöt szálát is megtalálták. Már korábban is találtak ebből a formációból olyan zárványokat, amelyekben egyszerre szerepelt valamilyen rovar és pókféle, de ilyen egyértelmű ragadozó-préda viszony még nem került napvilágra – ez a lelet a legősibb ilyen példa. A sors fintora, hogy a pók áldozatául esett fürkészdarázs egy olyan ma is élő genushoz tartozik, amelyről tudjuk, hogy parazitaként pókok tojásaiba helyezi petéit. Azt hiszem, közel 100 millió év távlatában elmondhatjuk, hogy ezek a lények valóban ősi ellenségek.

the_100-million-year-old_spider_attack_captured_in_amber.jpgA végzetes lakoma kővé vált pillanata (fotó: Dr. George Poinar Jr.)

Forrás:
George Poinar Jr. & Ron Buckley (2012) Predatory behaviour of the social orb-weaver spider, Geratonephila burmanica n. gen., n. sp. (Araneae: Nephilidae) with its wasp prey, Cascoscelio incassus n. gen., n. sp. (Hymenoptera: Platygastridae) in Early Cretaceous Burmese amber, Historical Biology, 24:5, 519-525, DOI: 10.1080/08912963.2011.640399

 

3. Negyvenmillió éves húsevő növények

Annak ellenére, hogy rovarok, pókok és más, kisebb testű élőlények kifejezetten nagy számban kerülnek elő, a borostyánzárványok között valami miatt jóval ritkábban a növényi maradványok. Ha belegondolunk, a fák törzsén lecsorgó gyanta ritkán érhetett le az aljnövényzetig, a felsőbb régiókba pedig csak a gazdanövény, vagy hasonló méretű társainak lehullott részei tapadhattak bele a viszkózus anyagba. Épp ezért valódi szenzáció volt, amikor 2014-ben egy német kutatócsoport a balti borostyán 44 millió éves, eocén kori összletéből egy rovarevő növény maradványait mutatta be. A húsevő növények fosszíliarekordja amúgy is meglehetősen hiányos, eddig főként magok maradványaiból következtettek fejlődésörténetükre. Az újonnan leírt példány nagyon hasonlít egy ma is élő rovaremésztő növényre, amelynek endemikus képviselői ma kizárólag Dél-Afrikában, egy kis területen élnek. Az új felfedezés arra is utal, hogy ez a növénycsoport az eocén kedvezőbb klímájában jóval elterjedtebb volt, mint ma.

meat-eating_plants.jpgMa csak Dél-Afrikában honos, akkoriban a mai Baltikum területén is élt (fotó: Alexander R. Schmidt, University of Göttingen)

Forrás:
Eva-Maria Sadowski et al. (2014). Carnivorous leaves from Baltic amber. Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA. doi: 10.1073/pnas.1414777111.

 

4. A legősibb borostyánban fennmaradt ízeltlábú

A legidősebb ízeltlábúakat is tartalmazó borostyánleletek korábban Anglia, Japán, Libanon és Jordánia alsó-kréta képződményeiből, nagyjából 130 millió évvel ezelőttről voltak ismertek. Egészen 2012-ig volt ez így, amikor egy nemzetközi kutatócsoport az észak-olaszországi Dolomitokból, Cortina község határából származó késő-triász, 230 millió éves borostyánkőben felfedezett szúnyogalkatú rovarok és gubacsatka-félék maradványait publikálta a Proceedings of the National Academy of Sciences hasábjain. Ez a felfedezés nemhogy a rovarok, de az ízeltlábúak egész törzsének legkorábbi, borostyánkőben fennmaradt fosszíliáját adta a tudomány számára.

oldest_arthropods_ever_to_be_preserved_in_amber.jpgA legősibb ma ismert ízeltlábú, ami borostyán zárványként fennmaradt (fotó: A. Schmidt - Göttingeni Egyetem)

Forrás:
Schmidt, A. R.; Jancke, S.; Lindquist, E. E.; Ragazzi, E.; Roghi, G.; Nascimbene, P. C.; Schmidt, K.; Wappler, T.; Grimaldi, D. A. (2012). "Arthropods in amber from the Triassic Period"Proceedings of the National Academy of Sciences109 (37): 14796. doi:10.1073/pnas.1208464109

 

5. Egy 99 millió éves béka zárványa

Meglehetősen ritka, hogy az egykori gyanta olyan élőlényeket is örök időkre magába zárjon, amelyek elég erősek ahhoz, hogy kiszabaduljanak belőle. Néhány bámulatosan szerencsés esetben azonban ilyen erősebb állatok teste is ránk maradhat. Ilyen például annak, a mindössze 2,2 cm hosszúságú kis békáknak a fosszíliája is, amelyet a híres myanmari Hukawng-völgy 99 millió éves borostyánjában találtak 2018-ban. Az apró kétéltűek gerinces állatok ugyan, de nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy – talán egy vadászat közben ügyetlenül tett mozdulat eredményeként – a gyantába esve kiszabaduljanak a makacs anyag fogságából. A lelet további jelentősége, hogy az egykori békák csontozata 3 dimenzióban maradt fent, azaz a kőzetképződés során nem lapult ki.
A felfedezésről mi magunk is beszámoltunk a tavalyi év legfontosabb őslénytani eseményeiről szóló összefoglaló cikkünkben.

frog_amber_1600.jpgFotó: Lida Xing

electrorana_limoae-novataxa_2018-xing_stanley_bai_et_blackburn-.jpg

Az Electrorana limoae rekonstrukciója (Damir G. Martin illusztrációja)

Forrás:
Lida Xing; Edward L. Stanley; Ming Bai; David C. Blackburn (2018). "The earliest direct evidence of frogs in wet tropical forests from Cretaceous Burmese amber"Scientific Reports8: Article number: 8770. doi:10.1038/s41598-018-26848-w

 

6. A legősibb kaméleonok és gekkók

Szintén a legendás kréta időszaki mianmari lelőhelyről kerültek elő még régebben azon különböző gyíkfélék maradványai, amelyek közül többnél is be tudtak azonosítani olyan anatómiai bélyegeket, amelyek egyértelművé tették: a bezáró anyag a legősibb kaméleonok és gekkók maradványait őrzi. Összesen 12 ilyen zárványt őriztek a különféle magángyűjteményekből származó példányok, amelyeket az Amerikai Természettudományi Múzeum és a Harvard Egyetem közösen biztosított erőforrásainak köszönhetően vizsgálhattak amerikai kutatók, és 2016 márciusában jelentethették meg tanulmányukat ezekről a lenyűgöző darabokról.
Miután mikro-CT vizsgálattal elemezték a mindössze 1-2 cm nagyságú borostyán-mintákat, kiderült, hogy az egykori élőlények fogai, pikkelyei, végtagjai, de még az azok végén ülő kis tapadókorongok is felismerhető épségben maradtak fenn az utókor számára.

gecko.jpgA legősibb kaméleonok és gekkók (fotó: Florida Museum of Natural History/Kristen Grace)

 

a40.jpg

Korábban is kerültek elő borostyánba zárt gekkó maradványok. Ez a megdöbbentően ép zárvány a balti szukcinit foglya immár 44 millió éve. Yantarogekko balticus Északnyugat-Oroszországból. (Fotó: Bauer A. et al, 2005).

Forrás:
Bauer, A. M., Böhme, W. and Weitschat, W. (2005), An Early Eocene gecko from Baltic amber and its implications for the evolution of gecko adhesion. Journal of Zoology, 265: 327-332. doi:10.1017/S0952836904006259

 

7. Madár a dinoszauruszok korából

A tavalyi év elején számoltunk be mi is arról a páratlan felfedezésről, amely egy a madarak már kihalt csoportjához, az ősi bélyegekkel rendelkező enantiornitheszekhez tartozó még nem kifejlett példány, azaz egy szerencsétlenül járt madárfióka maradványait őrző burmit egy darabja nyújtott. Annak ellenére, hogy már korábban is találtak hasonló ősmadár-zárványokat a mianmari krétából, ez az eddigi legteljesebb lelet, amin ráadásul a csoport egyedfejlődésének tulajdonságai is tanulmányozhatók. A szenzációs leleten kitűnően láthatók a gerincoszlop, a medence, a szárnyak és lábak maradványai, de a speciális csiszolási technikáknak és a mikro-CT elemzésnek hála, az állat mellüregében és koponyájában fennmaradt lágyrészeket is vizsgálni tudták. A bezáró anyag a kis fióka teteme mellett növényi maradványokat és a csótányfélékhez tartozó rovarok apró maradványait is felfedezték. Ezek az ízeltlábúak ma madarakon élősködnek, így nagyon valószínű, hogy 99 millió évvel ezelőtt is ezen az úton kerültek bele a madárfiókával közös sírhelyükké váló gyantakupacba.

18_1.jpgAz ősmaradvány és a széleskörű elemzés nyomán készített rekonstrukció (fotó: Lida Xing et al.; illusztráció: Cheung Chung Tat)

Források:
Lida Xing, Jingmai K. O'Connor, Ryan C. McKellar, Luis M. Chiappe, Ming Bai, Kuowei Tseng, Jie Zhang, Haidong Yang, Jun Fang, Gang Li, A flattened enantiornithine in mid-Cretaceous Burmese amber: morphology and preservation, Science Bulletin, Volume 63, Issue 4, 2018, Pages 235-243, ISSN 2095-9273, https://doi.org/10.1016/j.scib.2018.01.019 

 

8. Egy dinoszaurusz tollakkal borított farka

Michael Crichton híres regényében, az Őslényparkban még egykori moszkitók borostyánba zárt maradványaiból voltak kénytelenek kivonni azt a bizonyos sokat vitatott dinoszaurusz DNS-t. Nem gondolták, hogy valaha valódi dinoszaurusz maradványok is elő fognak kerülni a borostyánba zárva. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy valaha képesek leszünk örökítőanyagot kivonni a dinoszauruszok maradványaiból, hiszen a nukleinsavak jóval kevesebb idő alatt megsemmisülnek, mint amennyi ideje ezek a maradványok a gyanta fogságába kerültek. Ám a tudat, hogy ilyen épségű leleteink vannak a mezozoikum ikonikus őslényeiről, felvillanyoz minden paleontológia iránt érdeklődőt.
Bár már korábban is találtak olyan borostyánkőben konzerválódott primitív tollakat, amelyeket dinoszauruszoknak tulajdonítottak, egészen 2016-ig várnunk kellett arra, hogy egy őshüllő tollal borított testrésze táruljon a szemünk elé. Az alig 4 cm-es ősmaradvány, amely az utóbbi évek egyik legnagyobb őslénytani szenzációja, szintén a híres 99 millió éves burmitok közül került elő, és a mikro-CT vizsgálatok során feltárt csonttani bélyegek alapján valószínűleg egy fiatal Coelurosauria farkának egy részletét rejti. A mikroszkópos fényképezési technika segítségével a kezdetleges tollazat apró részletei is feltárulhattak, amit itt az alábbi képeken is bemutatunk. Az egyetlen központi nyélből elágazó, ritkás sertékből álló képletek leginkább azon ma élő állatok tollazatára hasonlítanak, amelyek azt díszként hordják, és egyébként repülésre alkalmatlanok.

06_dinosaur_tail.jpgA zárvány megdöbbentő részletességgel tárja elénk a pórul járt kis coleuroszaurusz anatómiáját (fotó: R.C. McKellar, Royal Saskatchewan Museum)

01_dinosaur_tail.jpgA tollazat legapróbb részleteit is tanulmányozhatjuk a mikroszkópos fényképfelvételeken (fotó: Lida Xing)

young_coelurosaur_by_dustdevil_dawbcr8-fullview.jpgFiatal Coleurosauria (Alain Bénéteau illusztrációja)

Források:
Xing, L.; McKellar, R.C.; Xu, X; Li, G.; Bai, M.; Persons; Miyashita, T; Benton, M.J.; Zhang, J; Wolfe, A.P.; Yi, Q.; Tseng, K.; Ran, H.; Currie, P.J. (2016). "A Feathered Dinosaur Tail with Primitive Plumage Trapped in Mid-Cretaceous Amber"Current Biology26(24): 3352–3360. doi:10.1016/j.cub.2016.10.008

 

***

A kacsacsőrű emlősre hasonlíthatott a különös tengeri hüllő

Az ősvilág fura szerzetei sorozat

Meglehetősen nagy volt eddig a ’fejetlenség’ az egyik legősibb halgyík, az Eretmorhipis háza táján, eddig előkerült kövületeik ugyanis mind koponya nélkül maradtak ránk. Nemrégiben azonban bejelentettek két új példányt, amelynél már tanulmányozhatók a fej anatómiai bélyegei is, és ez alapján a kutatók meglepő feltevéssel álltak elő: a különös kis tengeri hüllő mind kinézetében, mind életmódjában hasonlíthatott a ma élő kacsacsőrű emlősre.

A nagyjából 252 millió évvel ezelőtt bekövetkezett perm végi kihalás eredményeként földtörténeti léptékben nézve egy szempillantás alatt eltűnt bolygónk tengeri állatfajainak 96%-a. A kihalást követő földtörténeti időszak, a triász során az élővilág – egyes feltételezések szerint a sarki területekről kiindulva – fokozatosan regenerálódott, amelynek során az élőhelyeket új típusú állatok is hatalmukba keríthették. Nem sokkal a kihalás után jelent meg a hüllők egy új csoportja, amelynek képviselői feladták addigi szárazföldi élőhelyüket, és – a mai cetfélék emlős elődeihez hasonlítva – fokozatosan meghódították a tengereket, hogy aztán fejlődési vonaluk végén olyan állatok jöjjenek létre, mint amilyenek a delfinekhez hasonló ichthyoszauruszok. Ennek az átalakulásnak az egyik bölcsője a legújabb kutatások szerint a mai Kína egykor sekélytengerrel borított területe lehetett, ahonnan a kora-triászból több ősi típusú tengeri hüllő kövülete is előkerült. Az egyik ilyen Ichthyosauromorpha – azaz halgyík-formájú – élőlénycsoport a Hupehsuchiák rendje, amelynek tagjai mind a többi ősi, mind a későbbi fejlett halgyíkokhoz képest igen különös formát mutatnak. Ormótlan testükhöz képest fejük kisméretű, nagy lapát uszonyai viszont jóval méretesebbnek tűnnek az indokoltnál. Bizonyos nemzetségei, mint például a rend nevét is adó Hupehsuchus – a nevét is ihlető kínai Hupej tartomány kivételes lelőhelyeinek köszönhetően – kifejezetten jó megtartású fosszíliák formájában maradt fenn az utókor számára, rekonstrukciójuk így kis túlzással gyerekjáték volt a szakemberek számára. Van azonban egy olyan nemzetsége ennek a csoportnak, amit eddig kizárólag koponya nélkül megőrződött kövületek alapján ismertünk. A 70 cm hosszú, és testéhez képest hatalmas evezőszerű végtagjaival, valamint a Stegosauruséhoz hasonló háti páncéllemezeivel meglehetősen rendhagyó formának számító Eretmorhipis eddig előkerült két példánya közül az elsőt még 1991-ben fedezték fel, de tudományos leírására egészen 2015-ig várni kellett. Ez az elsőként megtalált darab volt egyben a legjobb megtartású is, ugyanis a koponyát leszámítva a csontváz minden más eleme fennmaradt. Ez adta a pár éve leírt nemzetség és faj, az Eretmorhipis carrolldongi (Chen et al., 2015) holotípusát is, mivel a másik fosszília csupán néhány háti csigolyát és a végtagok részleges maradványát tartalmazta.

50708388_953265698396651_1128505809529995264_o.jpgAz Eretmorhipis carrolldongi művészi rekonstrukciója a legújabb tanulmány alapján (forrás: Junseok Choi)

A Scientific Reports című tudományos folyóiratban csütörtökön nyilvánosságra hozták két új kövület leírását, amelyeket még tíz évvel ezelőtt fedezett fel a Kínai Geológiai Intézet kutatócsoportja a Hupej tartomány nyugati részén fekvő Hekou városának egyik 250 millió éves, alsó-triász sekélytengeri kőzeteket feltáró kőfejtőjében. Az új példányokat egyértelműen az Eretmorhipis nemzetségbe sorolták, és hatalmas jelentőségüket az adja, hogy bár ezek sem teljes csontvázak – az egyik a végtagok kisebb elemeit nélkülözi, a másik csak a test elülső részéből áll –, mindkét fosszília megőrizte a koponya részleteit. Az ezen végzett vizsgálatok pedig meglepő eredményeket hoztak.
Mint kiderült, az állat fejének orr-része olyan megnyúlt villa alakú csontkinövés volt, amely egy porcszövetekből álló, lapos csőrszerű képződmény megtartására szolgálhatott. Van egy ma is élő lény, amelynek a koponyája zavarba ejtően hasonló bélyegeket mutat: ez az Ausztrália keleti partvidékének édesvizeiben élő extravagáns tojásrakó, a kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus). A kutatók az Eretmorhipis és a kacsacsőrű emlős koponyájának összehasonlító elemzése során megállapították, hogy a fent említett vékony csontnyúlványok által közrefogott öblös üreg, és az orrnyílásokhoz közeli ízesülési pontok is arra utalnak, hogy a néhai tengeri hüllőn egy ilyen lapos, csőrszerű képződmény ékeskedhetett.

skull1.jpgAz újonnan leírt Eretmorhipis koponyájának fosszíliája és vetületi ábrája (forrás: Cheng L. et al, Scientific Reports)

Ráadásul a mai tojásrakó emlősökkel való hasonlóság nem merül ki ebben az egy sajátosságban. A koponya mérete – ez nem lepte meg a kutatókat – az Eretmorhipis többi rokonához hasonlóan rendkívül kicsi a test egészéhez képest. A tanulmány szerzői szerint azok a ma élő vízi állatok, amelyeknél testükhöz képest arányaiban kisebb a fejméret, nem rendelkeznek jó hallással, ugyanis nem tud olyan fejlettségű hallószerv kialakulni, amely képes a vízben ötször gyorsabban terjedő hang érzékelésére. A látással is gondjai lehettek a kis halgyíknak, az újonnan felfedezett koponyán a szemüreg mérete még a szintén apró szemekkel bíró rokon Hupesuchuséhoz képest is fele akkora. Nagyon valószínű, hogy ez az érzékszerve is teljesen elcsökevényesedett, és az Eretmorhipis szinte teljesen vak lehetett.
Érdekes módon a kacsacsőrű emlősre is igaz az érzékszervek ilyen mértékű hiányossága. Az ausztrál különc hátrányos helyzetét egy szerfelett speciális megoldással küszöböli ki: az elektromosságot hívja segítségül. Csőrének mindkét felületén körülbelül negyven-negyvenezer, vízszintes sorokba rendezett elektromos érzékelő és további harmincezer nyomásérzékelő pálcika található. A két sejtfajta az ember látókérgére emlékeztető módon rétegződik a csőr felületén, és az agy tevékenységének jelentős részét az ezektől kapott információk feldolgozása köti le. Úgy tűnik, a kétféle adat együttes feldolgozásával a kacsacsőrű emlős egyfajta "víz alatti térlátásra" tesz szert. Az elektromos érzékelők felfogják az egészen kis állatok egészen kis izommozgásai keltette jeleket is, a nyomásérzékelők pedig a vízben álló, lebegő, illetve mozgó dolgokról visszaverődő hullámokat észlelik. A kétféle információ együttes feldolgozása lényegesen jobb képalkotást tesz lehetővé a zavaros vízben, mint a látás.

190906_web.jpgBalra egy ma élő kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus), jobbra egy Eretmorhipis koponyájának vázlatos ábrája (forrás: Cheng L. et al, Scientific Reports)

Természetesen fosszilizálódott lágyszövetek hiányában nincsenek egyértelmű bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy az Eretmorhipis is hasonló képességekkel szerezte volna táplálékát, de az anatómiai jegyek hasonlósága nem zárja ki a lehetőséget. A környezet pedig, ahonnan a halgyík kövülete előkerült, egy hatalmas területen elnyúló, rendkívül sekély vízű tengeri plató volt a kora-triász során, amely alkalmas lehetett az olyan részleges vízi életmódra, mint amilyet ma a kacsacsőrű emlősnél tapasztalunk – igaz, utóbbi édesvízekben – folyókban és tavakban él.

eretmorhipis-carrolldongi-fossil_1.jpg

Az Eretmorhipis carrolldongi újonnan leírt fosszíliája (forrás: Cheng L. et al, Scientific Reports)

Tehát a koponya bélyegei, a kisméretű szem és a csőr vázelemei, valamint az egykori őskörnyezet, amiben az állat élt, mind arra utalnak, hogy az Eretmorhipis a kacsacsőrű emlőséhez hasonló anatómiával és életmóddal rendelkezett. Ennek rendkívüli jelentősége lehet az állatok evolúciójának kutatásában is. Az Eretmorhipis ugyanis 250 millió évvel ezelőtt élt, azaz mindössze 1-2 millió évvel a nagy perm-triász kihalás után járunk. Ez alatt a földtörténeti léptékben elképesztően rövid idő alatt ezek szerint nem csak a hüllők tengeri életmódhoz való alkalmazkodása zajlott le, de az új élőlénycsoport rendkívül gyorsan specializálódott is az egyes ökológiai fülkékhez való alkalmazkodással, és az Ichthyosauromorphák kládja életmód tekintetében is meglepően gyorsan változatossá vált.

***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


 

Források:

  • A University of California sajtóközleménye
  • Chen, X.-H., Motani, R., Cheng, L., Jiang, D.-Y. & Rieppel, O. A new specimen of Carroll’s mystery hupehsuchian from the Lower Triassic of China. PLoS One 10, e0126024, https://doi.org/10.1371/journal.pone.0126024 (2015).
  • Cheng, L., Motani, R., Jiang D.-Y., Yan C., Tintori, A.& Rieppel, O. Early Triassic marine reptile representing the oldest record of unusually small eyes in reptiles indicating non-visual prey detection. Scientific Reports (2019) 9:152 | DOI:10.1038/s41598-018-37754-6

Rövid videó a Balatonitesről

A Magyarhoni Földtani Társulat 2015-ben indította útjára az ’Év ásványa’ és az 'Év ősmaradványa' programot, amelynek részeként minden évben 3-3 jelöltet bocsátanak szavazásra, a voksokat pedig a weboldalukon lehet leadni. A legtöbb szavazatot elért ásvány és ősmaradvány nevét a Magyar Természettudományi Múzeumban évente novemberben megrendezett Földtudományos Forgatagon jelentik be. A program életre hívásának az volt a célja, hogy felhívják a figyelmet Magyarország és a Kárpát-medence egyedülállóan változatos geológai felépítésére, és hogy ezáltal népszerűsítsék a kőzet-ásványtan és az őslénytan tudományát. A szavazás eddig két alkalommal zajlott le, az ősmaradványok közül az eddigi két győztes a nummulitesz (2016) és a barlangi medve (2017) volt. Az idei évben a legtöbb szavazatot egy „magyaros” triász időszaki ammonitesz, a Balatonites kapta, maga mögé utasítva a Flabellipectent (fésűskagyló) és a szép legyezőszerű levelekkel rendelkező üstökös pálmát (Sabal major).

Készítettünk egy kisfilmet azoknak, akik még soha nem, vagy csak keveset hallottak erről a fosszíliáról.

A témáról bővebben blogbejegyzésünkben olvashatnak: http://paleotop.blog.hu/2017/11/13/az_ev_osmaradvanya_2018-ban_a_balatonites_itt_van_minden_amit_tudni_szeretnel_rola

 

Ismeretlen ismerősök: az Ammonoideák titkos élete

A legnépszerűbb, leggyakoribb és tudományosan legalaposabban feldolgozott fosszilis állatcsoport, mégis rengeteg dolgot nem tudunk róluk. Pontosan hogyan néztek ki? Mit ettek? Hogyan mozogtak? Ezek a kérdések a mai napig heves vitákat szülnek a paleobiológia kutatóinak körében. Megpróbáltam utánajárni, hogy áll ma a tudomány a válaszokkal kapcsolatban.  

A fejlábúak Ammonoidea alosztálya nagyjából 400 millió évvel ezelőtt tűnt fel az élet színpadán, és bár törzsfejlődésük első szakaszában, az állati óidő végéig alárendelt szerepet játszottak, a perm végi nagy kihalást követően egészen a kréta időszak legvégéig uralták a tengeri életközösségeket.

Az általános szóhasználatban ammonitesz gyűjtőnévvel ellátott állatok aragonitból kiválasztott külső vázuknak köszönhetően az átlagosnál nagyobb eséllyel fosszilizálódtak, így a mezozoós tengeri karbonátos kőzetek leggyakoribb ősmaradványai közé tartoznak. Mindemellett kozmopoliták voltak, tehát az egész Földön elterjedtek, külső vázuk jól elkülöníthető bélyegekkel rendelkezett, és rendkívül gyors volt a törzsfejlődésük, így az olyan külső jegyek, mint pl. bordák, gumók és egyéb vázelemek, rövid időn belül változtak. Ennél nem is kell több egy rétegtannal, a kőzetek korának meghatározásával foglalkozó szakember számára. Az ammoniták fő tudományos értéke abban rejlik, hogy segítségükkel koruk kőzetrétegei szintekre, ezáltal korszakokra tagolhatóak, elképesztő diverzitásuknak és rövid fajöltőjüknek hála nagyon megbízható módon, akár százezer éves pontossággal. Ez geológiai távlatokat tekintve kiemelkedően precíz kormeghatározást tesz lehetővé.

Az Ammonoideák tehát komoly szerepet töltenek be az alkalmazott tudományok terén, feldolgozottságuk kiemelkedő a fosszíliák sorában. Ám mivel a kormeghatározáshoz a legfontosabb információt a külső váz bélyegei nyújtják, és nem mellesleg ezen kívül az esetek döntő részében más nem is marad fenn az állatból, a tudomány szinte kizárólag ezekkel az alaktani kérdésekkel foglalkozik. A cél ilyenkor elsősorban az ammonitesz példány nemzetség és faj szintű pontos meghatározása, esetleg a paleobiogeográfiai következtetések levonása (az egykori életformák födrajzi elterjedésével foglalkozó tudományág).
Pedig evolúcióbiológiai szempontból felbecsületetlen lenne megfejteni egy ennyire sikeres, hosszúéletű, elterjedt és diverz állatcsoport élettani hátterének titkait.
Hogy nézett ki a külső héj által rejtett élőlény? Milyen volt az életmódja? Mit evett? Hogyan mozgott? 

ammonite_by_frank_lode-d4cc84g.jpgÍgy nézhettek ki. Vagy nem. A tudomány előrehaladásával talán többet is megtudunk majd ezekről a titokzatos lényekről. Frank Lode ammonitesz ábrázolása a művész DeviantArt oldalán

Nem egyszerű azon kutatók dolga, akik ezekre a kérdésekre keresik a választ. Annak ellenére, hogy világszerte elterjedt és hosszú időn át fennálló csoport volt, a hiányos leletanyag jelentősen megnehezíti a paleobiológiai vizsgálatokat. Az ammonitákból ugyanis nem sok maradt meg az utókor számára. A puhatestűek szövetei az elhullás után pillanatok alatt az enyészeté lesznek, ráadásul az ammoniteszek teste a szilárd vázban lévő gázok miatt még sokáig lebeghetett a vízben, ami az esetek döntő többségében megakadályozta a lágytest gyors betemetődését. De még maga a szilárd váz is szinte minden esetben feloldódott még a fosszilizáció előtt, a tengervíz által kifejtett kémiai hatások miatt. Az, hogy mégis látunk ma belőlük bármit is – ez rendszerint a héj úgynevezett kőbele – annak köszönhető, hogy ez a kioldódás lassabban ment végbe, így mire teljesen eltűnt, a bezáró kőzet már volt olyan szilárdságú, hogy egy minimális légréteg maradjon az egykori váz helyén. Persze kivételes lelőhelyeken található szép számmal olyan példány is, amelynek a váza nem oldódott ki, hanem annak anyaga kicserélődött különféle kristályokra, általában kalcitra. Ezek a héjas példányok már nyújtanak némi segítséget a kutatóknak ahhoz, hogy következtetéseket vonjanak le a házban élő állat anatómiai jegyeire, de jelentősen bonyolítja az ügyet az a tény, hogy ezeknél az állatoknál nem voltak annyira egyértelmű kapcsolódási, ízületi pontok a szilárd vázhoz, mint ahogy azt tapasztaljuk az olyan bonyolultabb szervezeteknél, mint a gerincesek vagy az ízeltlábúak. (Az viszont például már a külső váz vizsgálatánál látszik, hogy az ammoniteszek puhateste sokban különbözhetett az egyetlen mai összehasonlítási alapot nyújtó távoli rokonukétól, a nautilusokétól: hosszabb és keskenyebb lakókamrájuk arra utal, hogy a benne élő állat – szerveivel együtt – hosszabb, nyúlánkabb lehetett.)
A fennmaradó szilárd váznál is sokkal, de sokkal ritkábban pedig előfordul, hogy az állat egykori lágytestére utaló nyomok maradnak fenn a kőzetekben. Ezen nyomok egy része szó szerint csupán nyom, ahol a kőzetben az állat élete, vagy esetleg a haláltusája során otthagyott lenyomatok hagytak üzenetet az utókor számára. Azonban több olyan tanulmány is napvilágot látott, amelyben bizonyos nagyon szerencsés körülmények között fosszilizálódott lágyszövetekről írnak. Szerencsére a technológia is egyre hatékonyabb segítséget tud nyújtani a kutatásokhoz: korábban röntgen, újabban CT és más, bonyolultabb eljárásokkal, mint például részecskegyorsítóval (szinkrotonnal) végzett eljárásokkal nyernek új információkat a lágyszövetek formájáról és elhelyezkedéséről.
Az őslénytani munka eredményéhez sok esetben járul hozzá egy másik vizsgálati módszer, az aktualizmus elve. Ez a módszer összefüggéseket keres az egykori és a ma is élő életformák között, ilyen módon a jelen ismert tényei alapján következtet a múltra. Mivel az Ammonoideák egy tejesen, és már nagyon régóta kihalt csoport, ez a vizsgálati módszer enyhén szólva korlátozottan áll a kutatók rendelkezésére.
Az Ammonoideák paleobiológiájának kutatása az utóbbi években – főként néhány új lelet előkerülése és vizsgálati módszer bevezetése miatt – új lendületet vett, heves vitákat váltva ki a téma szakértői között.
Lássuk, mi az, amit ma tudunk róluk, és mi az, ami bizonytalan. Elárulom, az utóbbiból van a több. 

 

Az eltűnt lágytest nyomában.

A perdöntő bizonyítékok csaknem teljes hiánya miatt az Ammonoideák lágytestének anatómiája a legvitatottabb terület. Pedig az olyan kérdések, mint hogy hány karjuk vagy kopoltyújuk volt, volt-e tintazacskójuk, mekkora és milyen látószerveik voltak, stb. jelentősen közelebb vinne minket a csoport eredettörténetének megfejtéséhez. A gyér leletanyag mellett tovább nehezíti a tudományos munkát az is, hogy ha találnak is valamilyen átkristályosodott lágyszövetet egy fosszíliában, annak pontos meghatározása igen nehéz. Vannak olyan szervek, mint például az állkapocs vagy a radula (reszelőszerű rágók), amelyek eleve keményebb anyagból, pl. kitinből álltak, így egy szerencsés kövület esetén ezek még könnyebben felismerhetők. De az olyan, igazán puha szöveteket, mint pl. a köpeny vagy a karok, a legkivételesebb esetben is nehéz felismerni. Érdekesség, hogy az ilyen szervek beazonosításához még aktuálpaleontológiai vizsgálatokat is végeztek: megnézték, hogy a mai belsővázas fejlábúak egyes szervei mennyi idő alatt lesznek az enyészeté (rothadnak el), és az ez alapján felállított időbeli sorrend segített kizárni bizonyos testrészeket a kövületek tanulmányozásánál.
Próbáltam áttekinteni, milyen ismeretanyag áll rendelkezésünkre a lágyszöveteket is tartalmazó Ammonoidea fosszíliákkal kapcsolatban, ehhez pedig nagy segítséget nyújtott a téma egyik svájci szakértője, Christian Klug és csapatának munkája. Szerencsére nem is olyan régen, 2015-ben adtak ki egy összegző művet Ammonoid Paleobiology: From Anatomy to Ecology címmel, amelyben egy egész fejezet foglalkozik az ammoniteszek lágytestének anatómiájával, számba véve az eddig előkerült kivételes példányokat.
Klug munkájából kitűnik, hogy a beazonosított szervek a kövületek döntő többségénél a fent is említett rágószervekhez tartoznak, mivel ezek főként kitinből álltak, jobb eséllyel maradnak fenn. Utána következnek az emésztőszervek (gyomor és bélrendszer), kisebb számú példánnyal a nyelőcső, a kopoltyú és a köpeny. Sajnos az olyan fontos szervek, mint a szemek vagy a karok/csápok maradványát, csak feltételezik néhány fosszíliánál.

baculid.jpgBaculitid ammonitesz a cenomán és turon korszakok határáról észak-nyugat Németországból. Az utóbbi idők egyik legizgalmasabb, beazonosítható Ammonoidea lágyszöveteket is tartalmazó fosszíliája (Klug et al, 2012)

Továbbá heves vita zajlott az elmúlt évtizedekben arról, hogy lehetett-e az ammoniteszeknek – vagy legalábbis egy csoportjuknak – tintazacskója. Néhány fosszíliánál bizonyos elszenesedett részek alakja és elhelyezkedése alapján azt feltételezték, hogy az adott szerv tintazacskó lehetett, majd ugyanez a kutatócsoport pár évvel később visszavonta az eredményét. Más kutatók később hasonló maradványokból melanint mutattak ki, ami hasonló következtetéseket szült, de aztán későbbi vizsgálatok bebizonyították, hogy a fejlábúak más szervei is hozhatnak létre melanint, így a tintazacskó jelenlétét ismét nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani.
Az alábbi táblázat a téma ismert kutatói, Christian Klug és Jens Lehmann fent is említett 2015-ös összefoglaló munkájából való, és az addig valaha nyílvánosságra hozott Ammonoidea lágyszövet maradványokat rendszerezi.

soft_tissue_table.jpg

 

KARdinális kérdés

Biztos vagyok benne, hogy lágyszövet-ügyben a legizgalmasabb kérdés, hogy hány karja lehetett az ammoniteszeknek? Mivel minden ma élő külső és belsővázas fejlábúnak vannak karjai, vagy ha úgy tetszik csápjai, amelyek a szájszerv körül helyezkednek el, nagyon valószínű, hogy az ammoniteszeknek is voltak ilyen szervei. A mai tintahalaknak és polipoknak 8-10 tapogatója van, a nautiluszoknak akár 90 is lehet. Sajnos az eddigi fosszíliarekord azon néhány darabja, ahol feltételezik, hogy a kőzetlapon látható feketés maszat egykor az állat csápja lehetett, nem tekinthető tárgyi bizonyítéknak. Így marad a spekuláció. A korábbi gondolkodásmód az volt, hogy mivel a nautiluszok külső vázukkal valószínűleg a korai fejlábúak jegyeit viselik magukon, hasonló lehet a helyzet a karok számát tekintve is, és az ammoniteszek is több csáppal rendelkeztek, ez a tulajdonság egyfajta archaikus bélyege a Cephalopodáknak. Időközben azonban több olyan tanulmány is napvilágot látott, ahol az Ammonoideák raduláit (rágó szerveit) vizsgálva egyre inkább arra a következtetésre jutottak, hogy rendszertanilag közelebb állhattak a mai belső vázas fejlábúakhoz. Klug és Lehmann pedig, a már említett 2015-ös tanulmányukban aktuálpaleontológiai vizsgálatokat is közzétettek. Ebben arra jutottak, hogy a mai fejlábúak embrionális fejlődése során az embró korai szakaszaiban a karok száma minden esetben mindössze 10. A nautilus magzata is így kezdi, majd a későbbiekben ez a kevés kar válik szét több kisebb csápra az egyedfejlődés során. Ez arra utal, hogy a kisebb számú kar a primitívebb jegy, így az egyéb, Coleoideákkal való rokonságra utaló jelek mellett a ma kijelenthető legvalószínűbb feltételezés az, hogy az ammoniteszeknek kisebb számú karja lehetett, a legvalószínűbb, hogy 8 vagy 10. Ezt a felvetést egyébként tovább erősíti néhány paleozoós nyomfosszília, amelyek szintén kevesebb végtagra utalnak.
Hozzáteszem, az ammoniteszek a földtörténet egyik leghosszabb ideig fennálló csoportja, közel 350 millió éves „pályafutásuk” alatt bőven lehetett idejük száz és százféle alakká fejlődni.

Annak ellenére, hogy a lágyszövetek maradványai ilyen korlátozottan állnak rendelkezésünkre, a tudomány korábbi következtetéseit megerősitik: az Ammonoideákat rendszertanilag továbbra is a puhatestűek törzsén belül a Cephalopoda, azaz a fejlábúak osztályába soroljuk, és több eredmény sugallja azt, hogy anatómiailag, így valószínűleg filogenetikailag is közelebb álltak a mai belső vázas fejlábúakhoz (Coleoidea), mint a Nautiloideákhoz. Azonban hogy pontosan milyen volt a testfelépítésük, és ebből a szempontból melyik ma is élő csoporthoz hasonlítottak leginkább, erősen kétséges.

Egy német-amerikai kutatócsoport 2011-ben tanulmányt adott ki a cephalopodák feltételezett eredettörténetéről és evolúciójáról. Ebben a munkában segítségül hívták a molekuláris evolúcióbiológia technológiai vívmányait is, és a molekuláris óra eljárásával térképezték fel a jelenleg élő fejlábúak filogenetikáját. Nagyon érdekes, hogy ez a vizsgálat minden eddigi, fosszíliák alapján kialakított következtetést megerősített, és az Ammonoideák csoportjának megjelenését is az eddig feltételezett időszakra, a kora devonra teszi. Ami a családfát illeti, a molekuláris vizsgálatok azt is megerősítették, hogy az Ammonoideák a mai belső vázas fejlábúak vonaláról, egy a nautiluszoktól már korábban elkülönült ágról, a Bactritida rendről váltak le. Ez további hitelt ad azoknak a feltételezéseknek, amelyek az Ammoniteszek anatómiai jegyeit a mai belsővázas fejlábúakéval analogizálják.

ceph_lineage.jpeg 

 

Napi menü

Jóval egzaktabb a helyzet az Ammonoideák táplálkozásával kapcsolatban, egész tisztán kivehető fosszíliák állnak a rendelkezésünkre annak kapcsán, hogy miből állt a néhai csigaházas polipok étrendje. Ezek a leletek fontos információkkal szolgálnak a paleoökológia számára, nem csak arról, hogy mi volt az ammoniteszek helye a táplálékláncban, de arról is, hogy melyik tengeri élettér elemei voltak. Szintén Klug és Lehmann műve az, amiben részletes elemzést olvashatunk az eddig leírt ammonitesz táplálékot is tartalmazó kövületekről. Az itt bemutatott eredmények alapján az ammonoideák táplálékai foraminiferák (szilárd vázú egysejtűek), planktonikus tengeri liliomok, apró rákok, csigák, kagylók és szivacsok lehettek. Ezek a következtetések mind olyan fosszíliák alapján történtek, amelyeknél az ammonitesz héj lakókamrájában egyéb maradványokat is kimutattak. Ezen példányok néhányára vannak alternatív magyarázatok is: ahol kisebb méretű ammonoidea héjak vannak, ott meg kell vizsgálni, hogy nem embrionális maradványokról van-e szó, esetleg elképzelhető, hogy az állat saját testében gondozta az ivadékát. Más töredékes vázmaradványoknál pedig az is előfordulhat, hogy azok utólag, a betemetődés során sodródhattak a megüresedett lakókamrába. Ettől függetlenül vannak olyan leletek, ahol egyértelmű, hogy az állat elfogyasztott táplálékáról van szó, ezek a maradványok pedig egytől egyig arra utalnak, hogy az Ammonoideák mikropredátorok, vagy más szóval mikrofág életmódot folytató állatok voltak, azaz kisméretű élőlényekkel táplálkoztak. Ezen életmód feltételezése egyébként összecseng azokkal a vizsgálatokkal, amelyek az ammoniteszek rágószerveit vizsgálta. Ez arra a következtetésre jutott, hogy a mezozoós formák többsége képtelen lehetett nagyobb méretű táplálék megragadására és elfogyasztására. Maradtak tehát a mikroszkopikus méretű planktonikus lények, esetleg kisebb úszó vagy aljzathoz rögzített puhatestűek, tüskésbőrűek. Arra azonban jelenleg nincs egyértelmű adat, hogy mekkora részük szerezte be ezt a táplálékot úszva, vagy a vízben lebegve, és mekkora részük az aljzatról felcsipegetve az ott élő, vagy elhullott állatokat.
A planktonikus tengeri liliomok talán legismertebb példája a Saccocoma, amely a híres solnhofeni litográf pala egyik leggyakoribb ősmaradványa, és több alkalommal találták meg vázelemeiket ammonitesz fosszíliák lakókamrájában.

fake_floating_crinoid_bottom.jpgSaccocoma - sokuk végezte az ammoniteszek gyomrában.

További érdekes, de bizonyításra eddig nem került felvetés a Lumbricaria esete, amely a solnhofeni felső-jura litográf pala egy nyomfosszíliája, egészen pontosan koprolitként, azaz fosszilis ürülékként azonosították. Mivel ez a leggyakoribb koprolit típus ebben a formációban, és az ammoniteszek a leggyakoribb testfosszíliák (továbbá a méret is stimmel), elképzelhető, de szigorúan csak elképzelés, hogy a Lumbricaria az Ammonoideák megkövült ürüléke lehet.

 

ammonite_by_sethd2725-da223yn.jpg

Egy figyelemre méltó ammonitesz ábrázolás egy DeviantArt művésztől. Ha elfogadjuk azt az eddig talán legszilárdabb talajon álló feltételezést, hogy az amoniteszek mikropredátorok voltak (ld. fent), valószínűbb, hogy karjaik inkább ilyenek lehettek. A művész a robusztus, polipszerű karok helyett egy a táplálék elragadását segítő, serteszerű képlet vizionált.

 

Szájfedő vagy nem?

Van azonban olyan kétely is, amely nem is a lágyszövetek erősen hiányos leletanyagával kapcsolatos, hanem meglepő módon a szilárd váz egyik eleméhez köthető. Az ammoniták egyik vázeleme a kagylóhéjra emlékeztető aptychus, amely egy még az aragonitnál is ellenállóbb anyagból, kitines kalcitból épült fel, így még akkor is megmaradt, amikor az állat háza már rég feloldódott. Ezért fordulhat elő, hogy bizonyos kőzetek kizárólag aptychusokat tartalmaznak. Mivel a végleges betemetődés előtt a vázelemek szinte mindig szétestek, az aptychusokat rendszerint az ammoniteszek vázától teljesen elkülönülten találjuk meg. Emiatt sokszor azt sem tudjuk, melyik aptychus melyik ammonitesz nemhez tartozik. És azt sem, hogy pontosan mire használták ezt a primitívebb formáknál egyetlen, fejlettebbeknél két egyforma, tükörszimmetrikus elemből álló szervet. A nautilusoknál van egy ehhez hasonló – bár csupán szaruból álló – vázelem, amelyet egyfajta lakókamrát védő elemként használnak, és néhány kutatás arra az eredményre jutott, hogy ahol be tudták azonosítani „tulajdonosát”, ott az aptychus mérete megegyezett a gazda szájadékának méretével. Ebből arra következtettek, hogy ezek egyfajta szájfedők lehettek, amelyeket a lakókamra nyílására tudtak húzni az állatok, ha védelemre volt szükségük. Azonban ez a magyarázat a beazonosítható leletek többségénél nem állta meg a helyét, a legtöbb esetben ez a méretazonosság nem jelentkezett.

specimen_of_neochetoceras_with_aptychus_in_place_solnhofen.jpgNeochetoceras példánya Solnhofenből, eredeti helyzetében fosszilizálódott aptychussal.


Ulrich Lehmann és Nicol Morton voltak az elsők, akik néhány élethelyzetben megőrződött fosszília alapján egy alternatív magyarázattal álltak elő: szerintük az aptychus az ammoniteszek állkapcsának része volt. Egy olyan csőrszerű rágószervet feltételeztek, mint amilyen a mai polipoknak is van, és az aptychus ebben a képletben az állkapocs alsó felét képezi. Hipotézisük szerint az ammoniteszek az aptychust egyfajta kanálként használva, azt az aljzat üledékébe mélyesztve szedték össze táplálékukat, amelyek főként foraminiferák és rákfélék voltak – ahogyan azt az olyan fosszíliák is igazolják, amelyeknél egyértelműen be tudták azonosítani néhány Ammonoidea béltartalmát.
A szakma kétkedve fogadta ezt az elméletet, mert mindamellett, hogy „túlgondolt” ötletnek tartották, az aptychusok a gazdaállathoz mérten gyanúsan nagyméretű állkapcsot jelentenének, egy olyan méretű szájszervet, amely indokolatlan lett volna a magyarázatban szereplő művelethez. És mint tudjuk, a természet nem pazarol az erőforrásokkal. Idegenül hangzott továbbá az a feltételezés is, hogy ez az ammoniteszek többségénél aljzathoz kötött, azaz bentikus életmódot jelentett volna. Pedig más tényezők is alátámasztani látszanak ezt a feltételezést. Lássuk, melyek ezek!

 

Tudtak egyáltalán lebegni?

Hogyne tudtak volna? – végjuk rá első szuszra. Hiszen ez az egyik legegyértelműbben kikövetkeztethető tulajdonságuk: a szilárd vázuk fennmaradt, így tudjuk, hogy hasonló felépítéssel rendelkeztek, mint a nautilusok. Házuk kamrákra volt osztva, amelyet egy vékony csőszerú képződmény, a szifó kötött össze, ennek segítségével szabályozta az állat a kamrákban lévő anyagok, a tengervíz és a gáz arányát, mint ahogy a mai nautilusok is teszik. Ezzel a mechanikai eszköztárral volt képes az állat a fajsúlyát, és ezáltal a vízoszlopban elfoglalt helyét változtatni. Ahogy nőtt az állat, úgy épített hozzá a vázához mindig új meg új, nagyobb méretű kamrákat, ezáltal fenntartva a lebegés lehetőségét, elkerülve, hogy a teste túlnőjön a gáz térfogatából adódó felhajtóerő nagyságán.
Csakhogy van egy kis bökkenő. Egy német mérnök, Klaus Ebel ugyanis kicsit alaposabban körüljárta a dolgot, és kísérleti módszerekkel arra a következtetésre jutott, hogy az ammoniteszek nem voltak alkalmasak a lebegésre. Ahhoz ugyanis, hogy egy ilyen állat váza és puhateste megfelelő felhajtóerőt generáljon, a saját testénél nagyobb tömegű vízet kell, hogy képes legyen kiszorítani a házából. A nautilusok ezt a feladatot csont nélkül elvégzik, hiszen relatíve kisméretű testükhöz megfelelően nagy üreges váz tartozik. Az ammoniteszek azonban jóval hátrányosabb testtömeg/váztérfogat aránnyal rendelkeztek, ami fizikailag nem tehette lehetővé ezt az életformát. Magyarul nem tudtak annyi gázt tölteni a vázukba, ami megemelte volna a nagy popójukat.
Ebel kísérleteit jura időszaki ammoniteszeken végezte, és ezeket aljzatlakó élőlényekként írja le. Feltételezései szerint vázuk arra ugyan alkalmas volt, hogy a tengerfenékről elrugaszkodva kisebb ugrásokkal manőverezzen, de nektonikus, azaz nyíltvízi, lebegésre képes életmódra aligha. További megerősítést lát abban a tényben, hogy az ammonitesz vázak nagy részének alakja sem volt megfelelő a nektonikus életmódra.

ammonoids_franz-anthony.jpgA többségtől, azaz a spirál alakban feltekeredett vázú ammoniteszektől eltérően a csoport heteromorf tagjai a legelképesztőbb formákkal hozzák zavarba a paleobiológusokat. Milyen környezeti tényező késztethette az ilyen formák létrejöttét? Nipponites (balra) és Diplomoceras (jobbra), Franz Anthony illusztrációja. 


Ez utóbbi felvetéssel más tanulmányok is foglalkoztak, hasonló következtetésre jutva, de vannak érvek, amelyek Ebel felfogása ellen szólnak. Jó példa erre az, hogy ammonitesz vázakat gyakran találnak olyan formációkban, amelyek anoxikus környezetben ülepedtek le. Ilyen körülmények között pedig nem valószínű, hogy aljzathoz kötött életmódot folytatott volna bármilyen élőlény is. Ennek a cáfolatnak a sikerességéhez persze az kell, hogy az ilyen lelőhelyekről előkerült ammonitesz vázak valamelyikéről egyértelműen be tudják bizonyítani, hogy autochton módon ágyazódott be, azaz az élőlény halálát követően a ház szállítódás nélkül temetődött be. A mai nautilusoknál előfordul, hogy az üres házakat a tengeráramlatok többezer kilométerre sodorják, mielőtt a tenger üledéke betemetné azokat!
Annak ellenére, hogy Ebel tanulmányai szilárd matematikai és fizikai alapon nyugszanak, a kutatók többsége ma azt a feltevést fogadja el valószínűbbnek, hogy az ammoniteszek nyíltvízi, mobilis életmódot folytattak, azaz lebegtek.

 

És mi a helyzet az úszással?

A fentiekben a kamrák gáz-víz arányának változtatásával történő mozgás lehetőségét vettük számba. A mai nautilusok azonban képesek arra is, hogy egy belső szervükbe, az úgynevezett köpenybe felszívják a vízet, és annak kilövellésével, a lökhajtásos elv alkalmazásával gyorsan odébbálljanak, ha valahol kínossá válik a helyzet. A kilövellést magát úgy érik el, hogy köpenyüregük falát összehúzzák, ehhez pedig saját testüket hirtelenjében vissza kell hogy húzzák a lakókamrába. Ezzel tulajdonképpen képesek arra, hogy a nyílt tengeren ide-oda ússzanak, ha kedvük tartja. Vajon az Ammonoideák is képesek voltak ilyesmire?
Nos, mily meglepő, itt is nagy kérdőjelek vannak.
A mai nautilusok lakókamrája ugyanis rövid és széles. Ez épp ideális az olyan hirtelen mozdulatokhoz, mint amilyet a lökhajtásos mozgás érdekében végeznek: egy ilyen lakókamrába a megfelelő köpenyizomzattal könnyedén vissza lehet húzni a testet, hogy kipréselődjön a víz. Az ammoniteszek lakókamrái azonban legtöbb esetben hosszúak és keskenyek voltak – volt olyan nemzetség is, amelynek másfél méter hosszú lakókamrája mindösszesen 3 cm átmérőjű volt! De kevésbé extrém esetben is túl hosszú és keskeny lakókamrával bírtak ahhoz, hogy ezt a mozdulatot ésszerű energia felhasználásával el tudják végezni. Az ezzel kapcsolatos kutatások arra az eredményre vezettek, hogy egy ilyen típusú mozgás sok ammonitesznél egyszerűen azt eredményezte volna, hogy a ház a hirtelen mozdulat következtében minden alkalommal átbukott volna a saját tengelyén. Vicces látvány lenne egy ilyen módon közlekedő tengeri állat, de kétségkívül nehéz elképzelni, hogy ez evolúciós szempontból életképes megoldás lett volna.
Egy másik felvetés egy kicsit az aktualizmus elvéhez nyúl ebben a témakörben. Ha megnézzük a teljes Ammonoidea leletanyagot, ami rendelkezésünkre áll, azt látjuk, hogy a vázak nagy része erősen díszített, amely javarészt bordákat és gumókat jelent. Mindemellett az Ammonoideák kamraválaszfalai a csoport törzsfejlődése során egyre inkább fodrosabbak lettek, ezt egyébként a válaszfalaknak a váz külső részén tanulmányozható lenyomata, az ún. lobavonal mutatja. A külső váz bordái a mai tengeri életközösségekben egyértelműen a bentikus, azaz aljzathoz kötött élőlények bélyegei, de logikus is: ezek a bordák ellenállóbbá teszik a vázat. Ugyanez a helyzet a válaszfalakkal is: minél gyűröttebb, annál nagyobb ellenállást ad az állat házának. Ez duplán megéri annak, aki a tenger mélyén él, nagyobb víznyomás alatt, és ráadásul képtelen gyorsan elinalni egy esetleges támadás elől! A kiváló úszó nautilusok nem rendelkeznek díszítéssel, mert nincs is nagy szükségük rá.

srep33689-f1.jpgDamesites Damesi kamraválaszfalainak mikro-computer-tomográfiás képe. Az új tecnológiákkal minden eddiginél részletesebben elemezhetők ezek a kulcsfontosságú morfológiai jegyek, amelyek aztán fontos evolúcióbiológiai kérdésekre is választ adhatnak.


Elképzelhetőnek tartják, hogy az áramvonalasabb, kevésbé díszített vázú ammoniteszek jobb úszók voltak, míg bordázott társaik nem. Bele sem merek gondolni, mi a helyzet a szerényen díszített, de bonyolult lobavonalakkal megáldott jószágokkal... talán nekik vékonyabb volt a külső vázuk anyaga, ezért volt szükség komolyabb segítségre annak merevítésénél a kamraválaszfalak részéről.
Összegzésként elmondható, hogy a fent említett néhány zavaró tényező ellenére az általános vélemény a szakemberek körében még mindig az, hogy ha nem is mindegyik típus, de az ammoniteszek egy része többé-kevésbé képes volt úszni. Voltak kutatások, ahol az ammonitesz vázak akvadinamikáját tanulmányozták, néhol valós vízárammal egy tartályban, más esetben számítógépes modellekkel (Peter Allison, Imperial College). Ezen vizsgálatok során voltak olyan Ammonoidea csoportok, amelyek váza kifejezetten áramvonalasnak bizonyult, így akár jó úszók is lehettek, mint pl. az Oxynoticeras és a Placenticeras (mellesleg előbbinél minimális, utóbbinál teljesen hiányzik a ház díszítettsége).
A számítógépes kísérletek még érdekesebb eredményt hoztak: volt olyan háztípus, amelynél a házat díszítő bordák nemhogy rontottak volna az áramvonalasságon, hanem még elő is segítették azt.

05-peter-allison.jpgA londoni Imperial College egy kutatócsoportja Dr. Peter Allison vezetésével számítógépes áramlási modellek segítségével tanulmányozta az ammonitesz vázak esetleges úszóképességét.

Sok nyitott kérdés van tehát az ammonoideák paleobiológiáját illetően, mondhatjuk úgy is, hogy ők a paleontológiai leletanyag ismeretlen ismerősei.  A tudomány azonban fejlődik, minden új nap hozhat egy új, ismereteinket bővítő, vagy akár paradigmaváltó fosszíliát. Ugyanígy, a technológia fejlődésével is remélhetőleg újabb módszerek nyitnak majd új távlatokat ebben a kérdéskörben is, és egyre többet tudunk majd ezekről a fontos lényekről.

 ***

Források:

  • Christopher Taylor: The Arms of an Ammonite (Catalogue of Organisms, 2017.02.20.)
  • De Baets, K., Hoffmann, R., Sessa, J. A. and Klug, C. 2016. Fossil Focus: Ammonoids. Palaeontology Online,Volume 6, Article 2. 1‐15.
  • Deposits Magazine: Ammonite Wars 2016/02/25
  • Ebel, K. 1992 04 15: Mode of life and soft body shape of heteromorph ammonites. Lethaia, Vol. 25, pp. 179-193. Oslo. ISSN 0024-1 164.
  • Ebel, Klaus. (1990). Swimming abilities of ammonites and limitations. Palsentologische Zeitschrift. 64. 25-37. 10.1007/BF02985919.
  • Franz Anthony: 500 million years of cephalopod fossils (Earth Archives 2018 February)
  • Géczy Barnabás: Ősállattan - Invertebrata Paleontologia (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993)
  • Géczy Barnabás: Őslénytan (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1984)
  • Inoue S., Kondo S. (2016) Suture pattern formation in ammonites and the unknown rear mantle structure, Scientific Reports, 6 , art. no. 33689
  • Klug, Christian & Korn, Dieter & De Baets, Kenneth & Kruta, Isabelle & Mapes, Royal. (2015). Ammonoid Paleobiology: From Anatomy to Ecology. 1007/978-94-017-9630-9.
  • KLUG, C., RIEGRAF, W., LEHMANN, J. 2012. Soft–part preservation in heteromorph ammonites from the Cenomanian–Turonian Boundary Event (OAE 2) in north–west Germany. Palaeontology, 55, 6, 1307–1331.
  • Kröger, B. , Vinther, J. and Fuchs, D. (2011), Cephalopod origin and evolution: A congruent picture emerging from fossils, development and molecules. Bioessays, 33: 602-613. doi:10.1002/bies.201100001
  • Ritterbush, K. A., Hoffmann, R. , Lukeneder, A. and De Baets, K. (2014), Pelagic palaeoecology of ammonoids. J Zool, 292: 229-241. doi:10.1111/jzo.12118
  • Robert Lemanis, Stefan Zachow, Florian Fusseis and René Hoffmann (2015). A new approach using high-resolution computed tomography to test the buoyant properties of chambered cephalopod shells. Paleobiology, 41, pp 313-329 doi:10.1017/pab.2014.17

Az Év ősmaradványa 2018-ban a Balatonites – itt van minden, amit tudni szeretnél róla

A Magyarhoni Földtani Társulat 2015-ben indította útjára az ’Év ásványa’ és az 'Év ősmaradványa' programot, amelynek részeként minden évben 3-3 jelöltet bocsátanak szavazásra, a voksokat pedig a weboldalukon lehet leadni. A legtöbb szavazatot elért ásvány és ősmaradvány nevét a Magyar Természettudományi Múzeumban évente novemberben megrendezett Földtudományos Forgatagon jelentik be. A program életre hívásának az volt a célja, hogy felhívják a figyelmet Magyarország és a Kárpát-medence egyedülállóan változatos geológai felépítésére, és hogy ezáltal népszerűsítsék a kőzet-ásványtan és az őslénytan tudományát. A szavazás eddig két alkalommal zajlott le, az ősmaradványok közül az eddigi két győztes a nummulitesz (2016) és a barlangi medve (2017) volt. Az idei évben a legtöbb szavazatot egy „magyaros” triász időszaki ammonitesz, a Balatonites kapta, maga mögé utasítva a Flabellipectent (fésűskagyló) és a szép legyezőszerű levelekkel rendelkező üstökös pálmát (Sabal major).
Ha már ismeretterjesztés, álljon itt egy bejegyzés azoknak, akik még soha nem, vagy csak keveset hallottak erről a fosszíliáról. Kezdjük hát az alapoktól, kérdés-felelet stílusban: mit kell tudni a Balatonitesről?


Mi ez, valami csiga?

Dehogyis.

Bár maga a kövület valóban hasonlít egy csigaházra, a Balatonites nemzetség tagjai egészen más típusú állatok voltak. Nem sok rokonuk él a mai tengerekben és óceánokban, ugyanis az egész alosztályuk (ami egy rengeteg fajt magába foglaló rendszertani egység), az Ammonoideák, még a dinoszauruszokkal egy időben, a föltörténeti középidő, a mezozoikum végén, 65 és fél millió évvel ezelőtt teljesen kipusztultak. A ma élő legközelebbi rokonuk a Nautilus, amit a köznyelv csigaházas polipnak, vagy csigáspolipnak is hív. balatonites1_1.jpgÉrdekes élőlények, a puhatestűek törzsén belül a fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartoznak. Hívják őket még lábasfejűeknek is, de azt nem használom, mert mindig egy olyan fazon jut róla az eszembe, akinek egy zománcos piros lábas van a fejébe húzva. A fejlábúak képviselőinek egy része (pl. a ma is élő octopus vagy a tintahal) belső vázzal rendelkezik, de bizonyos törzsfejlődési ágain a védekezéshez kiváló külső, aragonit alapanyagú vázat kifejlesztő csoportok jelentek meg. Vázuk annyiban is különbözik az amúgy csak nagyon távoli rokon csigák vázától, hogy a benne lakó polipszerű élőlény annak egyszerre csak egy kis részében lakik. Az egyedfejlődés során, ahogy az állat növekszik, mindig hozzáépít a meglévő vázához egy újabb kamrát, amibe aztán átköltözik. Ezt hívjuk lakókamrának, ez mindig az adott váz legkülső kamrája. A korábbi kamrákat üresen hagyja, és ezáltal növeli a ház méretét. A kamrákat egy cső köti össze, ezt hívjuk szifónak. Ezt a csövet az állat arra használja, hogy a ’lakatlan’ kamrákba vizet pumpálva, vagy azt gázokra kicserélve változtatja saját testének sűrűségét, és ezáltal a tengervízben elfoglalt magassági pozícióját. Pontosan mint ahogy a tengeralattjárók teszik – ez inspirálhatta Verne Gyulát is arra, hogy Nemo kapitány búvárhajóját Nautilusnak keresztelje.

morphology.jpg

A külsővázas fejlábúak kamra-válaszfalainak a vázon látható varratait lobavonalaknak hívjuk, ami sok esetben szemmel látható a megkövült példányok kőblelein. A lobavonalak mintázata a törzsfejlődés során folyamatosan változott – nagy általánosságban elmondható, hogy egyre bonyolultabb, „cifrább” lett. Ez azért fontos, mert egy-egy példány rendszertani meghatározásához ezek a vonalak nagy segítséget nyújthatnak.

ammonite_by_nelsoncosentino-d5q6azp.jpgNagyjából így nézhettek ki. Ammonitesz (Nelson Cosentino illusztrációja)

Tehát rendszertanilag a Balatonites a puhatestűek törzsén belül a fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartozik, azon belül is a külsővázas fejlábúak  Ammonoidea alosztályába. Közeli rokon a Nautilus, valamivel távolabbi unokatestvérek a polip és a tintahal, és nagyon távoli, még esküvőre sem meghívott rokon a többi puhatestű, mint pl. a kagyló- vagy csigafélék.

A köznyelv az Ammonoideák alosztályába tartozó kövületeket ammoniteszeknek hívja, ezek tulajdonképpen a leggyakoribb, de mindenképpen a legnépszerűbb és legváltozatosabb fosszíliák világszerte. Az eszmei értékük mellett a kövületeik sok esetben látványosak is, néhány fajuk bámulatosan szép bordákat, gumókat, tüskéket hordott. Némely esetben csiszolt és polírozott példányai is bámulatosan szépek, a váz kamráit ugyanis sokszor ásványok töltik ki, igazi ékszerré varázsolva a kőbelet.


Mikor élt a Balatonites?

A földtörténeti középidő triász időszakának korai-középső szakaszában, kb. 241-242 millió évvel ezelőtt.

Az Ammonoidea alosztály már nagyon régen, még az állati óidőben, a paleozoikumban megjelent. Az első ősi képviselőik devon időszaki, kb. 400 millió évvel ezelőtti kőzetekből ismertek, de a mezozoikum kezdetéig, azaz 250 millió évvel ezelőttig alárendelt szerepet játszottak az olyan sikeres csoportok mellett, mint pl. a paleozoikum végén kihalt trilobiták. A nagy perm végi kihalás után azonban az Ammonoidea subclassis felvirágzott, és a mezozoós tengerek legsikeresebb, legjobban elterjedt állatcsoportja lett. Fajszámuk növekedése néhány kisebb kihalási esemény nyomán időről időre megtorpant, de összességében töretlenül tartott egészen a kréta végi nagy kihalási eseményig. Mondhatjuk, hogy amíg a dinoszauruszok uralták a szárazföldet, addig az ammoniták a tengereket. A 65 millió évesnél fiatalabb kőzetekből már kizárólag Nautiloideákat ismerünk, de az Ammonoideák így is több, mint 300 millió éven át jelen voltak az élet fejlődéstörténetében. Ez alatt a hatalmas idő alatt bámulatos alakgazdagságot értek el az egyenes, nyújtott tölcsér alakú váztól a leggyakoribb spirálisan felcsavarodott alakokon át an ún. heteromorf ammoniteszek néha már bizarr, első pilantásra kaotikusnak tűnő formájáig.

A Balatonitesek ennek a 300 millió éves történetnek a közepe táján, és az Ammonoideák virágkorának az első szakaszában éltek. Ezt a szakaszt a mesoammonoideák korának is mondják, és tulajdonképpen a Ceratitida nevű rend perm végétől a triász végéig tartó fennállását jelenti. A Balatonites is ebbe a rendbe tartozik. Magyarországi előfordulása a triász anisusi emeletéhez, azon belül is a szintén a Balatonról elnevezett pelsoi alemelethez köthető, azaz kb. 241-242 millió éves.

58a5a04ca5b60.jpg

Kora triász tengeri életközösség (Jorge Gonzalez paleoillusztrációja)


Hol élt?

Mindenhol. Legalábbis ahol sekélytenger volt.

A nemzetséget kozmopolitának írják le, ami azt jelenti, hogy elterjedésük nem határolható be régiókra, esetleg egy vagy több kontinensre, mert a Föld szinte minden pontjáról írtak le ilyen fajt. Balatonites kövületeket a világ számos különböző pontján találtak már, Európában sok helyen, de Kínában, Malajziában, Japánban és az USA-ban is. Ez azt jelzi, hogy egy ökológiai értelemben stabil, sikeres faj volt a maga idejében. Ezt csak megerősíti az a tény, hogy a Balaton-felvidéki középső anisusi képződmények amúgy is gazdag ősmaradvány anyagán belül a Balatonites az egyik leggyakoribb kövület.


Hogy nézett ki akkoriban Magyarország területe és a világ?

Először is, természetesen a Kárpát-medence nagy része víz alatt volt, ezt a Balatonites fent részletezett tulajdonságaiból könnyen kikövetkeztethetjük. A triász legelején még nagyobb területen volt szárazföld, amit aztán az időszak folyamán fokozatosan, de meglehetősen gyorsan öntött el a tenger. Ez nem csoda, hiszen a földtörténet ezen periódusában a világtengerek vízszintje geológiai értelemben rövid idő alatt 80 méterrel (!) megemelkedett. Utána, a középső-triász anisusi korszakában, amikor a Balatonites is élt, a tenger alatti földkéreg feldarabolódott, ennek hatására törésvonalak, árkos beszakadások, és egy valamivel változatosabb, sekélyebb platformokkal tarkított medenceterület jött létre. A magasabban maradt sasbércszerű blokkok között lévő, mélyebbvízű medencerendszerben éltek az ammoniteszek, míg a sekélyebb „magaslatokról” kagylók, pörgekarúak, tengerililiomok kövületei kerültek elő. Természetesen rengeteg más, fosszilizálódásra kevésbé alkalmas fajjal együtt, akiket más, szerencsésebb lelőhelyekről ismerhetünk.

A világ térképe is egészen máshogy nézett ki ezekben az időkben: a földrészek még nem voltak annyira széttagoltak, mint manapság. Mondjuk, hogy Kolumbusz hajó nélkül is megoldhatta volna Amerika felfedezését. A földtörténeti ókorban még teljesen egységes (és egyetlen) ’szuperkontinens’ képét mutató Pangea ekkorra már elkezdett szétnyílni – később a mezozoikum második felére ebből már kialakul a két nagy kontinens, Laurázsia és Gondwana. A triászban még egyben voltak, de közöttük már ott tátongott a hatalmas ősóceán, a Tethys – a kellős közepén haladt át az egyenlítő. Ennek az óceánnak az egyik északnyugati ága volt a Kárpát-medence területét elfoglaló tenger is.

136146-004-bf345816.jpg

A kontinensek elhelyezkedése a korai triász idején (Encyclopaedia Britannica)


Milyen volt akkor a klíma?

Ha lenne időgépünk, és a középső-triászba mennénk nyaralni, nem kellene bepakolni sízoknit és nagykabátot.
A triász általánosságban egy kiegyenlített, meleg és az átlagnál szárazabb időszaka volt a földörténetnek. A kiegyenlítettségnek valószínűleg két oka volt: egyrészt a szárazföldi területek kis magasságúak voltak, ami hatalmas területeken tett lehetővé akadálytalan, ezáltal kegyenlített légcserét. Másrészt egyetlen nagy kelet-nyugati irányú, a teljes Földet átfogó tengeráramlás volt, ami kevésbé „köpött bele” a légköri folyamatokba. A klíma világszerte meleg volt, jégtakaró egyáltalán nem volt a sarkokon, a korallzátonyok pedig a mainál jóval magasabb szélességi körig nyúltak fel (pl. az Alpok több pontján láthatunk hatalmas triász korallzátonyokat). Az éghajlat szárazságára pedig az Európában több ponton felszínen tanulmányozható szárazföldi üledékek utalnak, amelyek nagyon hasonlítanak a korábbi, perm időszaki vörös homokkő összletekre.
A Kárpát-medence területe ebben az időben a trópusi ővben volt, a Tethys óceán északi részén.

triassic-land-and-marine-life-richard-bizley.jpgTriász életkép (Richard Bizley grafikája)


Milyen volt a Balatonites életmódja?

Nagyon valószínű, hogy aktív úszó volt, és nem kizárt, hogy ragadozó.

A fejlábúak puhatestének vége minden esetben nyúlványokra, karokra tagolódik. Nem tudjuk, hogy a Balatonitesnek hány karja lehetett, de a nautiluszokkal kapcsolatos ismereteinkből levont következtetések alapján több volt, mint az octopusoknak vagy a tintahalaknak (bár néhány életnyomokat alapul vevő kutatás más feltételezéssel él). A mai nautiluszoknak ivartól függően 70 vagy 90 csápja van. Ezekkel a karokkal, illetve egy másik lágyrész, a víz nagynyomású kipumpálására alkalmas tölcsér segítségével mozogtak oldalirányban, míg a függőleges mozgást a már említett kamrasűrűség változtatással érték el. Ez a kombináció komoly fejlettséget eredményezett nekik a mozgásban, a fejlábúak egyes csoportjai kifejezetten gyorsan tudtak mozogni. Mindehhez kiváló látás párosult, a puhatestűek között nekik lehetett/van a legfejlettebb látószervük: a gerincesekéhez nagyon hasonló, képlátásra is alkalmas hólyagszem.
Ezek alapján jogosan feltételezhetjük, hogy a nautiluszhoz hasonló vázú Ammonoideák, mint amilyen a Balatonites is volt, életmódjukban sem sokban térhettek el ma élő unokatestvérüktől. A Balatonites nagy valószínűséggel nem helyhez kötött módon élt, hanem képes volt a gyors és hatékony helyváltoztatásra. Táplálkozásukat tekintve még nehezebb feltételezésekbe bocsátkozni, de az aktív helyváltoztató (nekton) életmódot alapul véve szóba jöhet a planktonevés, a dögevés, és a ragadozó életmód is. A gyors mozgás képessége és a fejlett szem akár ez utóbbit is lehetővé tehette.


Mekkorára nőtt meg?

Az eddig előkerült kőbelek alapján a kifejlett példányok kb. 10 cm-es átmérőjű vázzal rendelkeztek. Ez a méret az Ammonoidea-átlagot nézve bőven kicsinek számít. A csoport virágkorában a 30-40 cm-es vázátmérő sem volt ritka, de egyes periódusokban (pl. a kréta végi kihalás előtt) egyes fajok példányai elérték a 2 méteres átmérőt is.
Van egy elmélet arról, hogy az Ammonoideák, vagy azok egy része ivarilag kétalakú volt, azaz az egyik nemű egyed más alakú és esetleg méretű vázzal rendelkezett, mint a másik. A mai állatok között főként azt tapasztaljuk, hogy a nőstény egyedek nagyobbak. Meglehet tehát, hogy a Balatonites egyedek vázai is különböző méretűek voltak ivartól függően,


Hol lehet megtalálni?

Nomen est omen – például a Balaton környékén.

A Balatonitesek kövülete nem annyira gyakori, mint a Nummulitesz (hazánkban több helyen kőzetalkotó mennyiségben fordul elő), de nem is olyan ritka mint a 2017-es győztes barlangi medve, valahol a kettő között van.
A triász időszakban, mint a mezozoikum legnagyobb részében, Magyarország területén sekélytengeri üledékképződés zajlott, a fent említett Tethys óceán területén. Az ebből képződött üledékes, karbonátos kőzetek (mészkövek, dolomit, márgás mészkő) az ország több pontján előbukkannak, egyes helyeken döbbenetes, több ezer méteres vastagságban, a Balatonites korának kőzetei viszont csak a Balaton-felvidéken találhatók hazánk területén. Utána legközelebb csak az Alpokban, vagy a Balkán félszigeten van lehetőségünk rátalálni. A Balaton-felvidéken viszont több lelőhelye is ismert, jól rétegzett szürkés vagy halványbarnás, márgás mészkőben, változatos megjelenésű képződményekben, amit Felsőörsi mészkő formációnak is hívnak. Ezek egyik klasszikus feltárása, egyben a Balatonites egyik legismertebb lelőhelye az aszófői Farkó-kő. Fontos megemlíteni, hogy itt található egy földtani alapszelvény, ahol a gyűjtés nem csak hogy nem ildomos, de egyenesen tilos! Azonban vannak más területek, ahol kialakítottak új kutatóárkokat, amelyekből szintén gyűjthető Balatonites.


Ki és mikor nevezte el Balatonitesnek?

Bizonyos Mojsisovics, 1879-ben. Így a nemzetség teljes neve hivatalosan Balatonites MOJSISOVICS, 1879.

A Balaton-felvidéki triász képződményei az 1870-es években kapták az első nagyobb fókuszt. Ennek a munkának ez egyik vezető egyénisége volt az ügyvédből lett geológus, sőt, később a bécsi Geológiai Intézet igazgatója, akinek teljes nevének egy szuszra való kimondásához komoly tüdőkapacitás szükségeltetik: Johann August Georg Edmund Mojsisovics von Mojsvar (1839-1907). A hazai triász leírása közben több ammonitesz faj is addig ismeretlennek bizonyult, így a Balatonites nemzetségnév mellett még olyan, hazánknak emléket állító megnevezések születtek, mint pl. a Hungarites, vagy az Arpadites.

Még egy fontos esemény köthető az ő hosszú nevéhez: ő alapította az Osztrák Alpinista Klubot (Österreichischer Alpenverein), ami azóta is Ausztia legjelentősebb turisztikai szervezete.

A Balaton-felvidéki triász 19. századi feltérképezésének úttörő vállalkozásával kapcsolatban még egy nevet illik megemlíteni: Böckh Jánosét (1840-1909). Katonai pályafutását egy baleset törte derékba, így lett geológus. Jól tette, hogy ezt a pályát választotta: a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója lett, és az ő idejében épült az intézet ma is használt, Lechner Ödön által tervezett gyönyörű szecessziós épülete.

arthaber-cephalopodenfauna_1896_table_23_ceratites-balatonites.jpg


Miért fontos nekünk a Balatonites?

A külsővázas lábasfejűek, különösen az Ammonoideák a mezozoós kőzetek kormeghatározásával, rétegtanával foglalkozó geológus legjobb barátai. Külső vázuk kőbelei (esetleg héjas példányai) ugyanis annyira könnyen fosszilizálódnak, és a földtörténet ezen szakaszában evolúciójuk annyira gyors volt, hogy a váz külső jegyei, és ezáltal a faj szintű rendszertani meghatározás alapján sok esetben akár párszázezer év pontossággal meg lehet határozni az őket körbeágyazó kőzet korát.  Ez a geológiában pontosnak számít (persze vannak időszakok, amiket más módszerekkel, vagy akár más típusú kövületekkel még ennél is pontosabban fel lehet osztani). A Balatonites is egy ilyen fontos szintjelző, kormeghatározásra kiválóan használható kövület, a geológusok számára ez adja a fő értékét.

Ezen kívül, mint minden más fosszília, a Balatonites is hozzájárul ahhoz a hatalmas adatbázishoz, ami alapján a különböző tudományterületek kutatói új következtetéseket vonhatnak le, legyen az ősföldrajz, evolúcióbiológia, ökológia, vagy akár klimatológia. Minden ősmaradvány része egy hatalmas puzzle-nak, ami információt szolgáltat nagyon-nagyon sok érdekes kérdés megválaszolásához.

 

***

Források:

  • Géczy Barnabás: Ősállattan - Invertebrata Paleontologia (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993)
  • Főzy István, Szente István: Ősmaradványok - A Kárpát-Pannon térség kövületei (GeoLitera, 2012)
  • Vörös Attila: A Kárpát-medence földtörténete (Pannon Enciklopédia - Arcanum Digitális Tudománytár)
  • A Föld Krónikája (Officina Nova, 1991)
  • Magyarázó Magyarország 200 000-es földtani térképsorozatához: Veszprém (MÁFI, 1972)

 

süti beállítások módosítása