paleotóp

paleotóp


Egy lenyűgöző pteroszaurusz lelet Brazíliából

Ez az eddig előkerült legteljesebb Tupandactylus kövület

2021. augusztus 27. - Fitos Attila

A világszerte virágzó illegális fosszília-kereskedelem sok esetben jelentős leletektől, pótolhatatlan információktól fosztja meg az őslénykutatókat, és ezáltal az élővilág őstörténetével kapcsolatos egyetemes tudásunkat. Időről időre napvilágra kerülnek olyan hírek is, amelyek arról szólnak, hogy bizonyos tanulmányok esetében az adott kutatás tárgyát képező fosszília beszerzését a szerzőknek kétes forrásokból kellett megoldaniuk. Ez, mondhatjuk, még a ”jobbik eset”, hiszen így a kereskedők mellett legalább a tudomány is profitálni tud a tranzakcióból. Ki tudja azonban, hány olyan kövület cserél gazdát nap mint nap, amely akár áttörést is jelenthetne bizonyos területeken, ezzel szemben olyan tulajdonoshoz kerül, aki soha nem ajánlja fel azt a szakemberek számára.
Kis híján hasonló sorsra jutott jelen cikkünk tárgya is, hiszen ha a brazil rendőrség nem füleli le és akadályozza meg többezer darab hordókba rejtett és kamionokra pakolt mészkőlap kicsempészését az országból még 2013-ban, most nem lenne miről írni.
A szóban forgó törvénytelen rakomány darabjai Brazília északnyugati csücskéből, az Araripe-medence egyik kőfejtőjéből, földtani szempontból a felső-kréta (mintegy 112 millió éves) Crato Formáció képződményeiből származtak, és aki némileg otthon van a paleontológia tudományában, az ebből már tudhatja, hogy egyáltalán nem hétköznapi kövekről beszélünk. Ezeken a kőzetlapokon a kor élőlényeinek kivételes állapotban fennmaradt lenyomatai nyugszanak. A múzeumoknak, esetleg tehetős magángyűjtőknek szánt ritka fosszíliák alsó hangon is súlyos dollár ezrekért, tízezrekért cseréltek volna gazdát, ha a bravúros – egyébként krimibe illő módon ’München-hadművelet’ fedőnévvel ellátott – akcióval nem akadályozták volna meg az illegális exportot. Szerencsére az üzlet meghíusult, és a lefoglalt példányokból 2014-ben nem kevesebb, mint 3000 a lehető legjobb helyre, a São Pauló-i Egyetem tulajdonába került.

A frissen adományozott kövületek között volt egy bizarr kinézetű, több mint egy méter magas szárnyas hüllő maradvány is, amelynek fején szokatlanul nagy, taréj-szerű fejdísz pompázik. A hat darab, nagyjából egyforma méretű kőzetlapból álló együttes, amelynek a felületén a fosszília nyugszik, 2017 óta megtekinthető a São Pauló-i Egyetem Földtudományi Intézetének kiállításán, de komolyabb elemzés eddig nem készült róla. Egy a PLOS ONE tudományos folyóiratban a napokban megjelent tanulmányban az egyetem kutatói ezt a hiányosságot pótolták a nem mindennapi lelet részletes bemutatásával.

journal_pone_0254789_g001.PNGA szinte tökéletes állapotban fennmaradt fosszília. A csontok némileg szétszóródtak betemetődés előtt, de több, mint 90%-uk megvan. (Forrás: Beccari et al. 2021)

Az állatot a Tapejaridae kládhoz tartozó Tupandactylus genusba sorolták, azon belül is a kisebb példányokat magába foglaló Tupandactylus navigans faj egyedeként azonosították. Mivel a csontváz több, mint 90%-a épségben, ráadásul egyben, azaz artikuláltan fennmaradt, sőt, annak bizonyos részein még a lágyszövetek is megőrződtek, kijelenthető, hogy ez az eddigi legteljesebb Tupandactylus fosszília. A Tapejaridae-k között is komoly leletnek számít, hiszen a kínai Jiufotang Formációban fellelt rokonokon kívül többnyire csak részleges maradványok ismertek ebből a családból. Brazíliai viszonylatban pedig mindenképpen a legszebben fennmaradt pteroszaurusz kövületről van szó. A tanulmányt jegyző kutatók egyike úgy nyilatkozott, hogy bár sok kivételes, szép állapotban megőrződött pteroszaurusz leletet látott Brazíliából és más országokból is, ez a közel teljes, összefüggő példány a lágyrészek finom lenyomatával magasan viszi prímet – neki speciel egy lottó ötössel felérő izgalmat jelentett.

Mindehhez tudni kell, hogy a Tupandactylus navigans fajt első ízben 2003-ban írták le német és angol kutatók, ám ehhez akkoriban mindösszesen két részleges koponya fosszília állt rendelkezésre, semmi más. A hiányos leletek miatt maga a rendszertani besorolás is nehézkes volt: a T. navigans néhány évig a Tapejara genusba tartozott, majd egy revízió során 2007-ben a T. imperator fajjal együtt kapta meg új genus nevét. Az osztályozásával kapcsolatos bizonytalanságok is azt mutatják, hogy milyen nagy jelentősége van a most publikált teljes leletnek: ez teszi elsőként lehetővé, hogy a kutatók az állat testének többi részét is tanulmányozni tudják, és ezáltal képesek legyenek pontosítani a csoport rendszertani helyzetét.

A dinoszauruszok és a pteroszauruszok közeli rokonai voltak egymásnak, sorsuk szorosan összefonódott a földtörténet azon jó 160 millió évében, amelynek során egymás mellett éltek. Mintegy 230 millió évvel ezelőtt jelent meg mindkét csoport az élet színpadán és együtt tűntek el a kréta és a harmadidőszak határán végbemenő kataklizma során. Annyi különbség azért van, hogy a dinoszauruszok egy részének vérvonalát továbbvitték a madarak, míg a pteroszauruszoknak egyáltalán nincsenek ma élő leszármazottai. Így hát nincs más választásunk, mint a ránk maradt fosszíliák szóra bírása azzal kapcsolatban, hogy miként néztek ki, hogyan éltek ezek a mai szemmel különös és egyre inkább úgy tűnik, rendkívül változatos kládot alkotó állatok. Pteroszauruszok fosszíliáira márpedig meglehetősen ritkán bukkannak az őslénykutatók. Ennek legfőbb oka, hogy ezeknek az élőlényeknek a röpképességéhez a természetes szelekció idővel egyre könnyedebb, üreges csontokat biztosított – épp úgy, mint ahogy ma a madaraknál tapasztalhatjuk. Ezek a csontok aztán jóval hamarabb elenyésztek, mint hogy a különféle üledékek védelmezőn maguk alá temették volna őket. Így hát minden egyes – többnyire töredékesen és szórványosan előkerülő – repülő hüllő csont rendkívül szerencsés lelet. Azok, amelyek előkerülnek, főként valamilyen sós- vagy édesvízi környezethez, és az ezzel összefüggésben lévő gyors betemetődéshez köthetők. A különösen szerencsés lelőhelyek esetében pedig az egykori aljzaton – tenger- vagy tófenéken, esetleg folyómederben – még az oxigénhiány is elősegíthette, hogy a maradványok lassabban váljanak a bomlás martalékává.

confiscated-fossil-tur.jpgTupandactylus navigans digitális rekonstrukciója az újonnan leírt példány alapján. (Forrás: Beccari et al. 2021)

A brazíliai Araripe-medence területe, amely ma egy száraz és kietlen sivatag, a kréta időszak második felében sós lagúnák otthona volt. A lagúnák üledékéből az évmilliók során a solnhofeni litográf palához hasonló, vékony lapokra hasítható mészkő képződött, amelyből gyakorta kerülnek elő az egykori élővilág elemeinek tökéletes épségben konzerválódott lenyomatai. Úgy lehet lapozni ezeket a palarétegeket, mintha a medence régmúltjának történelemkönyvét olvasgatnánk. A fauna minden szintje képviselteti magát ezekben a képződményekben: rovarok, pókok, halak, kétéltűek, dinoszauruszok és egyéb őshüllők egész sereglete került már itt napvilágra a terület kutatástörténetének elmúlt 200 évében. Repülő hüllők tekintetében pedig valóságos nagyhatalomnak számít a Crato Formáció. A mindmáig világszerte összesen megismert 110 pteroszaurusz fajból 27 ebben a régióban is megtalálható!

Amikor a mostani tanulmány fő szerzője, Victor Beccari elsőként szemügyre vette a lélegzetelállító fosszíliát, elsőként a koponya tetején elhelyezkedő, a fej hosszának legalább háromnegyedét kitevő hatalmas taréjszerű képleten akadt meg a szeme. Olyan aránytalanul nagy, mint egy páva farka. Azokat az őslénykutatókat, akik 2003-ban leírták a Tupandactylus navigans fajt, ez a taréj egy szörfvitorlára emlékeztette, amely talán repüléskor az állatot az optimális aerodinamikai feltétekhez segíthette. Hogy ez az elméletük helyt álljon, az állat testét rövid nyakkal és a nyaki csigolyákat összezáró csontízületekkel képzelték el. Mivel a koponyán kívül más fosszília nem állt a rendelkezésükre, könnyedén játszhattak a képzeletükkel.

Most azonban más volt a helyzet: ott hevert a szakértők előtt a teljes állat, kitűnő állapotban! A kutatócsoport mindenképpen arra is ki akarta használni ezt a lehetőséget, hogy mélyebben megvizsgálja a Tupandactylus repülési képességét. Létrehozták a csontváz háromdimenziós modelljét, az alapkőzet által rejtett részeket és a csontok belsejét pedig komputertomográfiás (CT) eljárással tették láthatóvá. Ennek eredményeként azt sikerült megállapítani, hogy a Tupandactylus navigans hosszú nyakkal, hosszú lábakkal és ezekhez képest feltűnően rövid szárnyakkal rendelkezett. Ezek a jegyek arra utalnak, hogy az állat vélhetően jobb volt a négy végtagon járásban, mint a repülésben. Mindezek mellett a koponya óriási taréj-szerű dísze – amely ennek fényében leginkább a szexuális figyelemfelkeltés célját szolgálhatta – nagy valószínűség szerint tovább korlátozta a hüllő röpképességét. Elképzelhető, hogy kisebb távokat képes volt repülni, mondjuk ha egy ragadozó elől hirtelen el kellett menekülni, de hosszú utakra feltehetőleg nem volt alkalmas ez a testfelépítés.

gerogia_and_tupandactylus_witton_2013.jpgA Tupandactylus imperator rekonstrukciója. Méretarányként a Homo sapiens egy kifejlett nőstény egyede látható. (Művész: Mark P. Witton)

A koponya és a rajta lévő fejdísz alaktani bélyegei alapján a tanulmány szerzői kitértek még egy másik érdekes kérdésre is. Ugyanerről a lelőhelyről, azonos idejű képződményekből – ahogy azt fent már említettem – ugyanennek a genusnak egy másik faja is előkerült, amelyet – nagyobb méretei miatt - Tupandactylus imperator-nak neveztek el még annak idején. Érdekes módon ezt a másik, még nagyobb fajt, mint ahogy a navigans-t eleddig, szintén csak koponya maradványokból ismerjük. Nincs tehát információnk arra vonatkozóan, mennyiben hasonlít az állat többi testtája a kisebb rokonéhoz. A jövő zenéje, hogy ha valamikor sikerül egy T. imperator csontvázat is feltárni (vagy valamelyik csempész kamionról leszedni), minden bizonnyal rendkívül izgalmas munka lesz a szakemberek számára egy összehasonlítást végezni a két faj attribútumaival kapcsolatban. Ki tudja, még az is kiderülhet, hogy a T. navigans és a T. imperator nem két külön faj, hanem ugyanazon faj hím és nőstény egyedei.

 

Források:

 

 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


 

Megérkezett az északi szelek jeges sárkánya

2019. szeptember 11. - Fitos Attila

Az élővilág hosszú története során a gerinces állatok közül első ízben a hüllők képviselői hódították meg a szabad levegőt. Jó nyolcvanmillió évvel az első madarak megjelenése előtt, valamikor a triász időszak vége felé, nagy valószínűség szerint kisebb termetű, két lábon járó őshüllőkből alakultak ki az első repülő sárkánygyíkok, más néven pteroszauruszok. A mezozoikum hátralévő részében aztán komoly sokféleségre tett szert a csoport, mígnem a szárazföldön élő dinoszauruszokkal egyetemben a kréta időszak legvégén őket is utolérte a vég,  átadva a (lég)teret az addigra már szintén komoly diverzitással jelen lévő madarak számára.

A Pterosauria rend élettartama a maga 163 millió évével jóval felülmúlta az emlősök kréta időszak utáni kibontakozásától máig eltelt időt, de még a madarak számára eddig megadatott 150 millió éven is túltesz. Nem csoda, ha ezalatt a hosszú idő alatt alaki változatosságuk bámulatos mértéket öltött: méretük a galambtól az F16-os vadászrepülőgépig terjedő skálán mozgott, egyes fajok különleges csőrformájukkal tűnnek ki a többi közül, míg néhány családjuknál bizarrnál bizarrabb fejdíszekkel pompázó példányok tömkelege rajzolódik ki előttünk a fosszíliák alapján. A paleo-illusztrátorok hálás témái közé tartozik a pteroszauruszok ábrázolása. A művészek a tudományos publikációk adatait mindig szem előtt tartva, de az ismeretlen bélyegeket a szárnyaló fantázia segítségével szemet gyönyörködtetően színesen tálalva, aktualista példákat is felhasználva illusztrálják a lenyűgöző teremtményeket. A legtöbb fosszília – és ezáltal a fajok többsége – a kréta időszak közepe tájékáról ismert, és ekkorra tehető a csoport igazi "nagyágyúinak" jelenléte is.

photo-non-datee-diffusee-le-10-septembre-2019-par-l-universite-queen-mary-de-londres-montrant-le-pterosaure-cryodrakon-boreas_6210168.jpgAz újonnan közlésre került kanadai Azhdarchid repülő hüllő, a Cryodrakon boreas művészi rekonstrukciója. Ha valakinek az állat mintázatáról a kanadai nemzeti lobogó jut eszébe, az nem véletlen. Az illusztrátor ezzel szerette volna kifejezni tiszteletét a lelőhely iránt. Természetesen megfelelő biokémiai markerek hiányában senkinek nincsen információja arról, milyen színű és mintázatú volt az állat. (Illusztráció: Davis Maas)

Egy korábbi cikkünkben már részletesen bemutattuk a pteroszauruszok legtermetesebb tagjait felvonultató Azhdarchidae családot, akkor épp a földkerekség valaha élt leghatalmasabb röpképes élőlényének nyomában járva. Ezt a címet az USA délkeleti részén felfedezett, és az azték tollaskígyó istenről elnevezett 11 méteres szárnyfesztávolságú Quetzalcoatlus viszi a mai napig, ám azt már kevesebben tudják, hogy a texasi óriás a mai Kárpát-medence területéről származó rokonokkal is büszkélkedhet. A Quetzalcoatlus-hoz nemcsak a családfán, de méreteiben is rendkívül közel álló erdélyi Hatzegopteryx szinte csak centiméterekkel marad alul az amerikai rokonnal való versenyben, míg az ennél jóval kisebb, úgy 3-4 méteres szárnyfesztávú, ám annál inkább sajátunkként becsben tartott Bakonydraco a híres iharkúti bauxitkülfejtés helyén 85 millió éve elterülő kies folyóvidéket népesítette be olyan nagy tömegben, mint ahogy a mai vízimadarakat látjuk hasonló környezetben.

hatz_and_aram_witton_2015_low_res.jpgA pteroszauruszok egyik legnagyobb szakértője, Mark Witton brit paleontológus illusztrációja két késő-kréta Azhdarchid pteroszaurusszal, a Jordániában és az Egyesült Államokban előkerült Arambourgianiával és a jobb szélen álló erdélyi Hatzegopteryx-szel. A kép baloldalán méretaránynak egy maszáj zsiráf (Giraffa camelopardalis tippelskirchii, bal szélen) és egy nőnemű ember (Homo sapiens) áll.

Míg a kisebb testű pteroszauruszok maradványai számos esetben egyben, sőt, néha kifejezetten kitűnő állapotban maradtak fenn, addig a hatalmas méretű Azhdarchidae sárkánygyíkok anatómiáját eddig minden esetben erősen hiányos leletanyagból kellett kikövetkeztetniük az őslénykutatóknak. Ennek oka nem csak az állatok nagy mérete, hanem az is, hogy Azhdarchidae kövületeket mindeddig kizárólag szárazföldi eredetű képződményekben találtak. Más pteroszaurusz maradványok kerültek már elő a fosszilizálódásra jóval nagyobb esélyt adó tengeri eredetű üledékekből, ám a kréta időszak repülő óriásaira – annak ellenére, hogy az elfogadott elmélet szerint meg sem kottyant nekik a világtengerek átrepülése – még sosem bukkantak tengeraljzaton képződött üledékes kőzetekben. A szárazföldi üledékekben eleve jóval kisebb eséllyel őrződik meg bármilyen fosszília, a repülő hüllők könnyed, üreges csontjai pedig egyenesen csoda, ha fennmaradnak ilyen környezetben az utókor számára.

Ennek ellenére összességében a világ szinte minden szegletéből kerültek már elő Azhdarchidae pteroszauruszok, az amerikai és kárpát-medencei lelőhelyeken kívül Közép-Ázsiától Afrikáig, a Közel-Kelettől Kínáig.

Néhány napja pedig Kanada is felkerült erre a térképre egy meglehetősen régen, még 1992-ben felfedezett kövületanyag újraértékelése révén.  Akkoriban, amikor Alberta tartomány déli részén, a gazdag gerinces leletegyütteséről ismert Dinoszaurusz Tartományi Parkban felfedezték a szóban forgó 76 millió éves nyakcsigolyákat, valamint különféle végtag- és bordacsontokat, az Azhdarchidae családdal kapcsolatos morfológiai ismeretek még nem voltak annyira kiterjedtek, mint ma. Így történt, hogy az új fosszíliákat első körben a fent is említett Quetzalcoatlus nemzetségbe sorolták a szakemberek.

a_royal_tyrrell_museum_technician_working_in_a_pterosaur_quarry_in_dpp_in_the_early_1990s.jpgEgy kép a '90-es évekből a feltárásról, amiből a pteroszaurusz leletek is előkerültek a Dinoszaurusz Tartományi Parkban (forrás: Royal Tyrell Museum)

Mindennek az volt az oka, hogy a Quetzalcoatlus – méretéből adódó világhírneve ellenére – tudományos szempontból igazából az egyik legkevésbé ismert repülő hüllő volt akkoriban. Annak ellenére, hogy már 1975-ben felfedezték maradványait, részletes tudományos publikációra pusztán egyetlen végtagcsont került. A téma szakértője, Wenn Langston paleontológus ezt követően 40 éven át dolgozott, hogy részletesen megismertethesse a tudományos közvéleményt a Quetzalcoatlus-szal, ám műve befejezetlen maradt: 2013-ban váratlanul meghalt. Ezek után bármi hasonló ősmaradvány került elő Észak-Amerika területéről, azt a pontos ismeretek hiányában ebbe a nemzetségbe sorolták. Csupán az elmúlt 15 évben történt némi áttörés az ügyben, egyrészről számos további Azhdarchidae repülő hüllő felfedezésével Marokkóban, Kazahsztánban és a Kárpát-Medencében, másrészről a rendelkezésre álló Quetzalcoatlus maradványok tüzetesebb vizsgálatával. A Dél Kaliforniai Egyetem pteroszaurusz szakértője, Mike Habib is közelebbről vizsgálhatta a Quetzalcoatlus leleteket, amikor a pteroszauruszok röpképességének megismerésével kapcsolatban végzett adatgyűjtést. Ennek a munkának a során jutott el később a kanadai Royal Tyrell Museum-ba, ahol szemügyre vehette az albertai kövületeket is. Szakavatott szeme azonnal érzékelte, hogy valami nem stimmel a csontok alakjával, és az, aminek a maradványait a kezében tartja, nagy valószínűséggel a Quetzalcoatlustól több szempontból is eltérő állat lehetett.

Végül két kollégájával együtt, a londoni Queen Mary University paleontológusával, David Hone-nal és a Royal Tyrell Museum kurátorával, Francois Therrien-nel a Journal of Vertebrate Paleontology című folyóiratban a napokban egy új nemzetség és faj leírásáról számolhattak be.

uliplguqpz5x1vfb7kid.jpgCryodrakon boreas egyik nyakcsigolyája a nyak közepe tájáról (forrás: D. Hone et al.)

A munka során a közel harminc éve felfedezett részleges csontvázon kívül egy valamivel később előkerült, de – mint később bebizonyosodott – ugyanehhez a fajhoz tartozó darabot, egy hatalmas nyakcsigolyát is bevontak a vizsgálatba. Ennek nyomán megállapították, hogy míg a kövületanyag zömét kitevő, korábban leírt csontok egy fiatalabb és kisebb, nagyjából 5 méteres szárnyfesztávval rendelkező állathoz tartoznak, addig a később előkerült óriási nyakcsigolya már egy kétszer akkora példányhoz. Ez alapján feltételezhető, hogy a kifejlett sárkánygyík akár 10,5 méteres szárnyfesztávolsággal, valamint 250 kg-os testtömeggel is rendelkezhetett. A csontok alaktani bélyegei azonosak voltak, így kétség nem fért ahhoz, hogy a két leletcsoport azonos nemzetséghez és fajhoz tartozik. A Quetzalcoatlus-énál rövidebb és szélesebb nyaki csigolyák, az abban elhelyezkedő légzsákok nyílásainak száma és a vékonyabb felkarcsont viszont arra a következtetésre juttatta a kutatókat, hogy egy teljesen új nemzetséggel van dolgunk. Az új taxon neve Cryodrakon boreas lett, ami annyit tesz: az északi szelek jeges sárkánya – utalva ezzel a lelőhely, az albertai badlands meglehetősen kellemetlen klimatikus viszonyaira. Életében azonban a Cryodrakon soha nem találkozott jéggel, de még talán hideg fuvallatokkal sem. Olyan korban élt ugyanis, amikor a bolygó egészén kellemesen meleg, kiegyenlített éghajlat uralkodott, Kanada déli területei pedig a trópusi övbe tartoztak.

Azon kívül, hogy a kanadai jeges sárkány új nemzetségként és fajként került be az elővilág történelemkönyvébe, és hozzáad egy újabb elemet a pteroszauruszok általunk ismert változatosságához, a felfedezés további jelentősége, hogy a Cryodrakont a maga 76 millió évével az amerikai kontinens legősibb Azhdarchidae őshüllőjeként tarthatjuk számon.

***

Források:

 

*** 

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


 

 

Óriás azték isten az égben – a Quetzalcoatlus

Ősállati rekorderek sorozat

A környékünk erdeit-mezeit járva, vagy szántóföldek környékén autózva sokszor bámulom meg a határ ragadozó madarait akció közben. Gyakori látvány, ahogy egy egerészölyv épp prédára vadászva siklik, vagy egy kiszáradt fa tetején a környéket pásztázva, zsákmány reményében strázsál. Az árterek adta lakoma lehetőségei miatt pedig a fehér gólya is rendszeres albérlője a környékbeli falvak kéményeinek, de nagy ritkán még szürke gémeket is van szerencsém megcsodálni repülés közben. Fenséges látvány, ahogy közel kétméteres szárnyfesztávolságukkal cirkálnak a levegőben. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ha a mai nagyobb testű madarak látványa ennyire lenyűgöz, mi lenne, ha bepattanhatnék egy időgépbe, és tehetnék egy korántsem veszélytelen kirándulást a földtörténet távoli korszakaiba? Egy ilyen eszmefuttatás közepette gondolkoztam el a minap azon, hogy vajon melyik is lehetett a történelem során valaha élt legnagyobb repülni is képes élőlény, és milyen méretekkel büszkélkedhetett? Természetesen csak annyit tudunk megmondani, hogy mi az általunk ma ismert legnagyobb ilyen állat, hiszen a rendelkezésünkre álló kövületanyag természeténél fogva erősen hiányos. A fosszilizálódáshoz – különösen a szárazföldi élőlények esetén – hatalmas szerencse szükségeltetik, így jócskán benne van a pakliban, hogy amit ma rekorderként jegyzünk, azt egy későbbi felfedezés valamikor a jövőben majd felülír.

Bár voltak a madarak között is hatalmasra nőtt röpképes fajok – mint például az eget a késő-miocén korban uraló, 5-6 méteres szárnyfesztávolságú Argentavis –, méretüket tekintve a rekorderek egyértelműen a mezozoikum repülő őshüllői, a pteroszauruszok egyes képviselői. A győztest egészen pontosan a jura időszak legvégén felbukkanó, és a dinoszauruszokat is elsöprő kréta végi nagy kihalásig jelen lévő Azhdarchidae család tagjai között kell keresnünk.

quetz3.jpgA kréta időszakra jellemző Azhdarchid pteroszauruszok nőttek minden repülő állat közül a legtermetesebbre (forrás: EarthArchives.com)

A csoport több tagja is hatalmasra nőtt, de a jelenlegi ősmaradványrekord alapján a legnagyobb méretet az 1971-ben felfedezett, és az azték tollaskígyó istenről elnevezett Quetzalcoatlus nemzetség tagjai érték el. Az óriási pteroszaurusz első maradványait a Texas állambeli Big Bend Nemzeti Park 68 millió éves homokkő rétegeiben találta meg akkor még geológus hallgatóként Douglas A. Lawson. Az első felfedezést – amely az új nemzetség és faj, a Quetzalcoathlus northropi holotípusát is adta – aztán továbbiak követték, ám teljes csontvázat a mai napig nem sikerült találni. A Quetzalcoatlus méreteit így a részleges leletek, és az Azhdarchidae család más tagjainak összehasonlító elemzése alapján határozták meg. Az első becslések még közel 16 méteres szárnyfesztávolságról szóltak, de a későbbi, alaposabb vizsgálatokat követően ez a méret 11 méterre csökkent. Azért ez sem mondható éppen elenyészőnek: összehasonlításképpen, egy F-16-os vadászrepülőgép szárnyfesztávolsága 10 méter. Az állat magassága a vállövnél nagyjából 3 méter volt, ami ma egy zsiráf méretének felel meg, csőrének hossza pedig a jószág egyéb paramétereihez képest aránytalanul nagy volt, elérhette a 2 és fél métert is, tehát nagyobb volt, mint egy ember.

quetzalcoatlus_senza.jpgA Quetzalcoatlus életnagyságú modelljét, amely valami egészen elképesztő módon érzékelteti az állat méreteit, a minneapolisi Blue Rhino Studio készítette egy kuvaiti kulturális központ megrendelésére. Ide kattintva látható még egy érdekes kép a modell készítési munkálatairól is.

Bizarr látványt nyújthatott hát egy ilyen testfelépítésű óriás szörny, és ha az ember kortársa lett volna ennek a lénynek, biztos, hogy minden erejével kerülni igyekezett volna a vele való összetűzéseket.

Szerencsénkre azonban nekünk embereknek sosem kellett ilyen fenevadak elől menekülnünk, a Quetzalcoatlus ugyanis a kréta legvégén, a maastrichti korszakban élt, 68-66 millió évvel ezelőtt. Arra ugyan nincs közvetlen bizonyíték, hogy a Tyrannosaurusszal és a Triceratops-szal együtt megérhette a dinoszauruszok kipusztulását is okozó eseményeket, de tény, hogy a maradványait tartalmazó rétegek geológiai léptékben nagyon közel állnak a 66 millió éves kréta-tercier határhoz.

Életközösségének másik jelentős tagja a hatalmas növényevő sauropoda, az Alamosaurus volt. A két állatcsoport paleobiológiai-paleoökológiai elemzése, illetve a csontjaikat tartalmazó kőzetek vizsgálata alapján ma úgy tartják, hogy ezek a lények félsivatagos, tengerektől távoli síkságokon élhettek. A Quetzalcoatlus életmódjával kapcsolatban több feltételezés is napvilágot látott. Korábban halászó állatként képzelték el, amely a mai sirályhoz hasonlóan állandó lapos szárnycsapásokkal, szorosan a vízfelszín felett repült, miközben hosszabb alsó csőrkávájával merte ki zsákmányát a vízből. Az őskörnyezettel kapcsolatos új ismeretek azonban felülírták ezt a feltételezést, és ma az a legvalószínűbb, hogy olyan szárazföldi cserkésző vadász volt, mint amilyenek a mai gólyafélék. Prédái leginkább kistestű gerincesek lehettek, amelyeket a szárazföldön, vagy kisebb folyókban cserkészett be. A Quetzalcoatlus méreteit nézve még az is elképzelhető, hogy akár kisebb testű dinoszauruszokat is úgy kapkodhatott fel a földről hatalmas csőrével, mint ahogy azt a ma gólyák a békákkal vagy rágcsálókkal teszik. 

journal_pone_0002271_g009.pngEgy csoport Quetzalcoatlus fiatal Titanosaurusra vadászik a prérihez hasonló környezetben (Mark Witton paleoillusztrációja)

Érdekes módon nem is olyan régóta beszélhetünk a Quetzalcoatlusról mint a valaha élt legnagyobb repülő állatról. Egészen a közelmúltig ugyanis parázs viták zajlottak az ősélet kutatói között arról, hogy egyáltalán tudott-e repülni ez a hatalmas lény. Valóban elég ingatag lábakon álltak a röpképességükkel kapcsolatos feltételezések, hiszen a meglehetősen hiányos ősmaradványanyag alapján nagyon nehéz volt megbecsülni, mennyi is lehetett életében az állat tömege. Ez az információ pedig kulcsfontosságú az ilyen kérdések eldöntésében.
Kifejezetten izgalmas kezdeményezés volt még a nyolcvanas évek derekán, amikor egy pasadenai repüléstechnikai mérnök, Paul MacCready egyszerűen megépítette a Quetzalcoatlus northropi „repülőgép” modelljét, és kipróbálta, hogy az aerodinamikai törvények megengedik-e, hogy huzamosabban a levegőben maradjon. A kísérlet eredménye pozitív volt: siklás és szárnycsapások bizonyos kombinációjával a modell gyönyörűen szelte a levegőt. Sajnos a későbbiekben kiderült, hogy az ennél a modellnél használt 80 kg-os testtömeg jóval alacsonyabb, mint amennyit valójában nyomhatott az állat. Kutatások egész sora irányult később a Quetzalcoatlus súlyának megállapítására, és mindegyik magasabb értéket állapított meg: az általános konszenzus alapján a becslés végül 200 kg körül alakult.

pterosaur_fossil_distribution_map.pngA 2013-ig világszerte előkerült pteroszaurusz fosszíliák lelőhelyeinek térképe. A Quetzalcoatlus családját, az Azhdarchid leleteket rózsaszínnel jelölték. Európában ebből a családból Erdélyben (Hatzegopteryx) és a mai Magyarország területén is (Bakonydraco) kerültek elő kövületek (forrás: Mark P. Witton -2013-, Pterosaurs: Natural History, Evolution, Anatomy, Princeton University Press).
A képre kattintva megjelenik annak teljes méretű változata.

Legutóbb a híres kanadai Tyrell Őslénytani Múzeum egyik munkatársa, Donald M. Henderson támadta a röpképesség-elméletet egy 2010-ben közreadott munkájában, amelyben a Quetzalcoatlus testtömegét a korábbiaknál jóval magasabbra, több, mint fél tonnára taksálta. Ez az ő értelmezésében teljesen kizárja, hogy az állat tudott volna repülni.
Végül még ugyanebben az évben a pteroszauruszok egyik legnagyobb szakértője, Mark Witton és a biomechanikában jártas szakember, Michael B. Habib tett pontot az ügy végére egy rendkívül átfogó, és a mai napig egyelőre nem cáfolt tanulmánnyal. Ebben kifejtették, hogy Henderson - ugyan számításai matematikailag korrektek voltak - nem megfelelő pteroszaurusz fajokat használt összehasonlításként a testtömeg megállapításakor, és jóval pontosabb kalkulációkkal visszaállították a korábbi, 200-250 kg-os becslést. A szárnyfesztávolság, a testtömeg és az aerodinamikai tényezők figyelembe vételével, valamint a legújabb számítógépes modellek segítségével arra a következtetésre jutottak, hogy a Quetzalcoatlus nemhogy tudott, de nagyon gyorsan, akár óránként 120-130 km-es sebességgel, hosszú ideig is képes volt egy huzamban repülni. Bár fosszilis anyagok még nem támasztják alá, de ez a napi 600-700 km-es táv azt is jelentheti, hogy a hatalmas pteroszaurusz eljuthatott más kontinensekre is.

Némileg hazánkhoz, de legalábbis a Kárpát-medencéhez köthető érdekesség, hogy az 1990-es években a híres magyar paleontológus, Nopcsa Ferenc báró egykori birtokát és kutatási területét is magába foglaló erdélyi Hátszegi-medencében is előkerült néhány, a Quetzalcoatlus rokonságához tartozó töredékes lelet. Az első időkben ezeket a fosszíliákat egy pontosabban meg nem határozható theropoda dinoszaurusz maradványainak vélték, de később bebizonyosodott, hogy egy a Quetzalcoatlus-hoz sokban hasonló azhdarchid pteroszauruszról van szó, amely egyébként texasi rokonának kortársa is volt. 2002-ben nevezték el hivatalosan, lelőhelyének tiszteletére Hatzegopteryx-nek az új nemzetséget, amelynek néhány tagja elérhette a rekordközelinek számító 10-11 méteres szárnyfesztávolságot is, így paleoökológiai értelemben a Quetzalcoatlus nemzetség európai megfelelőjeként tekintenek rá.

hatzegopteryx.pngMajdnem rekorder. A Hatzegopteryx texasi rokonához, a Quetzalcoatlus-hoz hasonlóan vadászhatott (forrás: Mark Witton, PeerJ - 2017)

 ***

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmakról!


 

 

Források:

süti beállítások módosítása