Az Év ősmaradványa 2018-ban a Balatonites – itt van minden, amit tudni szeretnél róla
2017. november 13. írta: Fitos Attila

Az Év ősmaradványa 2018-ban a Balatonites – itt van minden, amit tudni szeretnél róla

A Magyarhoni Földtani Társulat 2015-ben indította útjára az ’Év ásványa’ és az 'Év ősmaradványa' programot, amelynek részeként minden évben 3-3 jelöltet bocsátanak szavazásra, a voksokat pedig a weboldalukon lehet leadni. A legtöbb szavazatot elért ásvány és ősmaradvány nevét a Magyar Természettudományi Múzeumban évente novemberben megrendezett Földtudományos Forgatagon jelentik be. A program életre hívásának az volt a célja, hogy felhívják a figyelmet Magyarország és a Kárpát-medence egyedülállóan változatos geológai felépítésére, és hogy ezáltal népszerűsítsék a kőzet-ásványtan és az őslénytan tudományát. A szavazás eddig két alkalommal zajlott le, az ősmaradványok közül az eddigi két győztes a nummulitesz (2016) és a barlangi medve (2017) volt. Az idei évben a legtöbb szavazatot egy „magyaros” triász időszaki ammonitesz, a Balatonites kapta, maga mögé utasítva a Flabellipectent (fésűskagyló) és a szép legyezőszerű levelekkel rendelkező üstökös pálmát (Sabal major).
Ha már ismeretterjesztés, álljon itt egy bejegyzés azoknak, akik még soha nem, vagy csak keveset hallottak erről a fosszíliáról. Kezdjük hát az alapoktól, kérdés-felelet stílusban: mit kell tudni a Balatonitesről?


Mi ez, valami csiga?

Dehogyis.

Bár maga a kövület valóban hasonlít egy csigaházra, a Balatonites nemzetség tagjai egészen más típusú állatok voltak. Nem sok rokonuk él a mai tengerekben és óceánokban, ugyanis az egész alosztályuk (ami egy rengeteg fajt magába foglaló rendszertani egység), az Ammonoideák, még a dinoszauruszokkal egy időben, a föltörténeti középidő, a mezozoikum végén, 65 és fél millió évvel ezelőtt teljesen kipusztultak. A ma élő legközelebbi rokonuk a Nautilus, amit a köznyelv csigaházas polipnak, vagy csigáspolipnak is hív. balatonites1_1.jpgÉrdekes élőlények, a puhatestűek törzsén belül a fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartoznak. Hívják őket még lábasfejűeknek is, de azt nem használom, mert mindig egy olyan fazon jut róla az eszembe, akinek egy zománcos piros lábas van a fejébe húzva. A fejlábúak képviselőinek egy része (pl. a ma is élő octopus vagy a tintahal) belső vázzal rendelkezik, de bizonyos törzsfejlődési ágain a védekezéshez kiváló külső, aragonit alapanyagú vázat kifejlesztő csoportok jelentek meg. Vázuk annyiban is különbözik az amúgy csak nagyon távoli rokon csigák vázától, hogy a benne lakó polipszerű élőlény annak egyszerre csak egy kis részében lakik. Az egyedfejlődés során, ahogy az állat növekszik, mindig hozzáépít a meglévő vázához egy újabb kamrát, amibe aztán átköltözik. Ezt hívjuk lakókamrának, ez mindig az adott váz legkülső kamrája. A korábbi kamrákat üresen hagyja, és ezáltal növeli a ház méretét. A kamrákat egy cső köti össze, ezt hívjuk szifónak. Ezt a csövet az állat arra használja, hogy a ’lakatlan’ kamrákba vizet pumpálva, vagy azt gázokra kicserélve változtatja saját testének sűrűségét, és ezáltal a tengervízben elfoglalt magassági pozícióját. Pontosan mint ahogy a tengeralattjárók teszik – ez inspirálhatta Verne Gyulát is arra, hogy Nemo kapitány búvárhajóját Nautilusnak keresztelje.

morphology.jpg

A külsővázas fejlábúak kamra-válaszfalainak a vázon látható varratait lobavonalaknak hívjuk, ami sok esetben szemmel látható a megkövült példányok kőblelein. A lobavonalak mintázata a törzsfejlődés során folyamatosan változott – nagy általánosságban elmondható, hogy egyre bonyolultabb, „cifrább” lett. Ez azért fontos, mert egy-egy példány rendszertani meghatározásához ezek a vonalak nagy segítséget nyújthatnak.

ammonite_by_nelsoncosentino-d5q6azp.jpgNagyjából így nézhettek ki. Ammonitesz (Nelson Cosentino illusztrációja)

Tehát rendszertanilag a Balatonites a puhatestűek törzsén belül a fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartozik, azon belül is a külsővázas fejlábúak  Ammonoidea alosztályába. Közeli rokon a Nautilus, valamivel távolabbi unokatestvérek a polip és a tintahal, és nagyon távoli, még esküvőre sem meghívott rokon a többi puhatestű, mint pl. a kagyló- vagy csigafélék.

A köznyelv az Ammonoideák alosztályába tartozó kövületeket ammoniteszeknek hívja, ezek tulajdonképpen a leggyakoribb, de mindenképpen a legnépszerűbb és legváltozatosabb fosszíliák világszerte. Az eszmei értékük mellett a kövületeik sok esetben látványosak is, néhány fajuk bámulatosan szép bordákat, gumókat, tüskéket hordott. Némely esetben csiszolt és polírozott példányai is bámulatosan szépek, a váz kamráit ugyanis sokszor ásványok töltik ki, igazi ékszerré varázsolva a kőbelet.


Mikor élt a Balatonites?

A földtörténeti középidő triász időszakának korai-középső szakaszában, kb. 241-242 millió évvel ezelőtt.

Az Ammonoidea alosztály már nagyon régen, még az állati óidőben, a paleozoikumban megjelent. Az első ősi képviselőik devon időszaki, kb. 400 millió évvel ezelőtti kőzetekből ismertek, de a mezozoikum kezdetéig, azaz 250 millió évvel ezelőttig alárendelt szerepet játszottak az olyan sikeres csoportok mellett, mint pl. a paleozoikum végén kihalt trilobiták. A nagy perm végi kihalás után azonban az Ammonoidea subclassis felvirágzott, és a mezozoós tengerek legsikeresebb, legjobban elterjedt állatcsoportja lett. Fajszámuk növekedése néhány kisebb kihalási esemény nyomán időről időre megtorpant, de összességében töretlenül tartott egészen a kréta végi nagy kihalási eseményig. Mondhatjuk, hogy amíg a dinoszauruszok uralták a szárazföldet, addig az ammoniták a tengereket. A 65 millió évesnél fiatalabb kőzetekből már kizárólag Nautiloideákat ismerünk, de az Ammonoideák így is több, mint 300 millió éven át jelen voltak az élet fejlődéstörténetében. Ez alatt a hatalmas idő alatt bámulatos alakgazdagságot értek el az egyenes, nyújtott tölcsér alakú váztól a leggyakoribb spirálisan felcsavarodott alakokon át an ún. heteromorf ammoniteszek néha már bizarr, első pilantásra kaotikusnak tűnő formájáig.

A Balatonitesek ennek a 300 millió éves történetnek a közepe táján, és az Ammonoideák virágkorának az első szakaszában éltek. Ezt a szakaszt a mesoammonoideák korának is mondják, és tulajdonképpen a Ceratitida nevű rend perm végétől a triász végéig tartó fennállását jelenti. A Balatonites is ebbe a rendbe tartozik. Magyarországi előfordulása a triász anisusi emeletéhez, azon belül is a szintén a Balatonról elnevezett pelsoi alemelethez köthető, azaz kb. 241-242 millió éves.

58a5a04ca5b60.jpg

Kora triász tengeri életközösség (Jorge Gonzalez paleoillusztrációja)


Hol élt?

Mindenhol. Legalábbis ahol sekélytenger volt.

A nemzetséget kozmopolitának írják le, ami azt jelenti, hogy elterjedésük nem határolható be régiókra, esetleg egy vagy több kontinensre, mert a Föld szinte minden pontjáról írtak le ilyen fajt. Balatonites kövületeket a világ számos különböző pontján találtak már, Európában sok helyen, de Kínában, Malajziában, Japánban és az USA-ban is. Ez azt jelzi, hogy egy ökológiai értelemben stabil, sikeres faj volt a maga idejében. Ezt csak megerősíti az a tény, hogy a Balaton-felvidéki középső anisusi képződmények amúgy is gazdag ősmaradvány anyagán belül a Balatonites az egyik leggyakoribb kövület.


Hogy nézett ki akkoriban Magyarország területe és a világ?

Először is, természetesen a Kárpát-medence nagy része víz alatt volt, ezt a Balatonites fent részletezett tulajdonságaiból könnyen kikövetkeztethetjük. A triász legelején még nagyobb területen volt szárazföld, amit aztán az időszak folyamán fokozatosan, de meglehetősen gyorsan öntött el a tenger. Ez nem csoda, hiszen a földtörténet ezen periódusában a világtengerek vízszintje geológiai értelemben rövid idő alatt 80 méterrel (!) megemelkedett. Utána, a középső-triász anisusi korszakában, amikor a Balatonites is élt, a tenger alatti földkéreg feldarabolódott, ennek hatására törésvonalak, árkos beszakadások, és egy valamivel változatosabb, sekélyebb platformokkal tarkított medenceterület jött létre. A magasabban maradt sasbércszerű blokkok között lévő, mélyebbvízű medencerendszerben éltek az ammoniteszek, míg a sekélyebb „magaslatokról” kagylók, pörgekarúak, tengerililiomok kövületei kerültek elő. Természetesen rengeteg más, fosszilizálódásra kevésbé alkalmas fajjal együtt, akiket más, szerencsésebb lelőhelyekről ismerhetünk.

A világ térképe is egészen máshogy nézett ki ezekben az időkben: a földrészek még nem voltak annyira széttagoltak, mint manapság. Mondjuk, hogy Kolumbusz hajó nélkül is megoldhatta volna Amerika felfedezését. A földtörténeti ókorban még teljesen egységes (és egyetlen) ’szuperkontinens’ képét mutató Pangea ekkorra már elkezdett szétnyílni – később a mezozoikum második felére ebből már kialakul a két nagy kontinens, Laurázsia és Gondwana. A triászban még egyben voltak, de közöttük már ott tátongott a hatalmas ősóceán, a Tethys – a kellős közepén haladt át az egyenlítő. Ennek az óceánnak az egyik északnyugati ága volt a Kárpát-medence területét elfoglaló tenger is.

136146-004-bf345816.jpg

A kontinensek elhelyezkedése a korai triász idején (Encyclopaedia Britannica)


Milyen volt akkor a klíma?

Ha lenne időgépünk, és a középső-triászba mennénk nyaralni, nem kellene bepakolni sízoknit és nagykabátot.
A triász általánosságban egy kiegyenlített, meleg és az átlagnál szárazabb időszaka volt a földörténetnek. A kiegyenlítettségnek valószínűleg két oka volt: egyrészt a szárazföldi területek kis magasságúak voltak, ami hatalmas területeken tett lehetővé akadálytalan, ezáltal kegyenlített légcserét. Másrészt egyetlen nagy kelet-nyugati irányú, a teljes Földet átfogó tengeráramlás volt, ami kevésbé „köpött bele” a légköri folyamatokba. A klíma világszerte meleg volt, jégtakaró egyáltalán nem volt a sarkokon, a korallzátonyok pedig a mainál jóval magasabb szélességi körig nyúltak fel (pl. az Alpok több pontján láthatunk hatalmas triász korallzátonyokat). Az éghajlat szárazságára pedig az Európában több ponton felszínen tanulmányozható szárazföldi üledékek utalnak, amelyek nagyon hasonlítanak a korábbi, perm időszaki vörös homokkő összletekre.
A Kárpát-medence területe ebben az időben a trópusi ővben volt, a Tethys óceán északi részén.

triassic-land-and-marine-life-richard-bizley.jpgTriász életkép (Richard Bizley grafikája)


Milyen volt a Balatonites életmódja?

Nagyon valószínű, hogy aktív úszó volt, és nem kizárt, hogy ragadozó.

A fejlábúak puhatestének vége minden esetben nyúlványokra, karokra tagolódik. Nem tudjuk, hogy a Balatonitesnek hány karja lehetett, de a nautiluszokkal kapcsolatos ismereteinkből levont következtetések alapján több volt, mint az octopusoknak vagy a tintahalaknak (bár néhány életnyomokat alapul vevő kutatás más feltételezéssel él). A mai nautiluszoknak ivartól függően 70 vagy 90 csápja van. Ezekkel a karokkal, illetve egy másik lágyrész, a víz nagynyomású kipumpálására alkalmas tölcsér segítségével mozogtak oldalirányban, míg a függőleges mozgást a már említett kamrasűrűség változtatással érték el. Ez a kombináció komoly fejlettséget eredményezett nekik a mozgásban, a fejlábúak egyes csoportjai kifejezetten gyorsan tudtak mozogni. Mindehhez kiváló látás párosult, a puhatestűek között nekik lehetett/van a legfejlettebb látószervük: a gerincesekéhez nagyon hasonló, képlátásra is alkalmas hólyagszem.
Ezek alapján jogosan feltételezhetjük, hogy a nautiluszhoz hasonló vázú Ammonoideák, mint amilyen a Balatonites is volt, életmódjukban sem sokban térhettek el ma élő unokatestvérüktől. A Balatonites nagy valószínűséggel nem helyhez kötött módon élt, hanem képes volt a gyors és hatékony helyváltoztatásra. Táplálkozásukat tekintve még nehezebb feltételezésekbe bocsátkozni, de az aktív helyváltoztató (nekton) életmódot alapul véve szóba jöhet a planktonevés, a dögevés, és a ragadozó életmód is. A gyors mozgás képessége és a fejlett szem akár ez utóbbit is lehetővé tehette.


Mekkorára nőtt meg?

Az eddig előkerült kőbelek alapján a kifejlett példányok kb. 10 cm-es átmérőjű vázzal rendelkeztek. Ez a méret az Ammonoidea-átlagot nézve bőven kicsinek számít. A csoport virágkorában a 30-40 cm-es vázátmérő sem volt ritka, de egyes periódusokban (pl. a kréta végi kihalás előtt) egyes fajok példányai elérték a 2 méteres átmérőt is.
Van egy elmélet arról, hogy az Ammonoideák, vagy azok egy része ivarilag kétalakú volt, azaz az egyik nemű egyed más alakú és esetleg méretű vázzal rendelkezett, mint a másik. A mai állatok között főként azt tapasztaljuk, hogy a nőstény egyedek nagyobbak. Meglehet tehát, hogy a Balatonites egyedek vázai is különböző méretűek voltak ivartól függően,


Hol lehet megtalálni?

Nomen est omen – például a Balaton környékén.

A Balatonitesek kövülete nem annyira gyakori, mint a Nummulitesz (hazánkban több helyen kőzetalkotó mennyiségben fordul elő), de nem is olyan ritka mint a 2017-es győztes barlangi medve, valahol a kettő között van.
A triász időszakban, mint a mezozoikum legnagyobb részében, Magyarország területén sekélytengeri üledékképződés zajlott, a fent említett Tethys óceán területén. Az ebből képződött üledékes, karbonátos kőzetek (mészkövek, dolomit, márgás mészkő) az ország több pontján előbukkannak, egyes helyeken döbbenetes, több ezer méteres vastagságban, a Balatonites korának kőzetei viszont csak a Balaton-felvidéken találhatók hazánk területén. Utána legközelebb csak az Alpokban, vagy a Balkán félszigeten van lehetőségünk rátalálni. A Balaton-felvidéken viszont több lelőhelye is ismert, jól rétegzett szürkés vagy halványbarnás, márgás mészkőben, változatos megjelenésű képződményekben, amit Felsőörsi mészkő formációnak is hívnak. Ezek egyik klasszikus feltárása, egyben a Balatonites egyik legismertebb lelőhelye az aszófői Farkó-kő. Fontos megemlíteni, hogy itt található egy földtani alapszelvény, ahol a gyűjtés nem csak hogy nem ildomos, de egyenesen tilos! Azonban vannak más területek, ahol kialakítottak új kutatóárkokat, amelyekből szintén gyűjthető Balatonites.


Ki és mikor nevezte el Balatonitesnek?

Bizonyos Mojsisovics, 1879-ben. Így a nemzetség teljes neve hivatalosan Balatonites MOJSISOVICS, 1879.

A Balaton-felvidéki triász képződményei az 1870-es években kapták az első nagyobb fókuszt. Ennek a munkának ez egyik vezető egyénisége volt az ügyvédből lett geológus, sőt, később a bécsi Geológiai Intézet igazgatója, akinek teljes nevének egy szuszra való kimondásához komoly tüdőkapacitás szükségeltetik: Johann August Georg Edmund Mojsisovics von Mojsvar (1839-1907). A hazai triász leírása közben több ammonitesz faj is addig ismeretlennek bizonyult, így a Balatonites nemzetségnév mellett még olyan, hazánknak emléket állító megnevezések születtek, mint pl. a Hungarites, vagy az Arpadites.

Még egy fontos esemény köthető az ő hosszú nevéhez: ő alapította az Osztrák Alpinista Klubot (Österreichischer Alpenverein), ami azóta is Ausztia legjelentősebb turisztikai szervezete.

A Balaton-felvidéki triász 19. századi feltérképezésének úttörő vállalkozásával kapcsolatban még egy nevet illik megemlíteni: Böckh Jánosét (1840-1909). Katonai pályafutását egy baleset törte derékba, így lett geológus. Jól tette, hogy ezt a pályát választotta: a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója lett, és az ő idejében épült az intézet ma is használt, Lechner Ödön által tervezett gyönyörű szecessziós épülete.

arthaber-cephalopodenfauna_1896_table_23_ceratites-balatonites.jpg


Miért fontos nekünk a Balatonites?

A külsővázas lábasfejűek, különösen az Ammonoideák a mezozoós kőzetek kormeghatározásával, rétegtanával foglalkozó geológus legjobb barátai. Külső vázuk kőbelei (esetleg héjas példányai) ugyanis annyira könnyen fosszilizálódnak, és a földtörténet ezen szakaszában evolúciójuk annyira gyors volt, hogy a váz külső jegyei, és ezáltal a faj szintű rendszertani meghatározás alapján sok esetben akár párszázezer év pontossággal meg lehet határozni az őket körbeágyazó kőzet korát.  Ez a geológiában pontosnak számít (persze vannak időszakok, amiket más módszerekkel, vagy akár más típusú kövületekkel még ennél is pontosabban fel lehet osztani). A Balatonites is egy ilyen fontos szintjelző, kormeghatározásra kiválóan használható kövület, a geológusok számára ez adja a fő értékét.

Ezen kívül, mint minden más fosszília, a Balatonites is hozzájárul ahhoz a hatalmas adatbázishoz, ami alapján a különböző tudományterületek kutatói új következtetéseket vonhatnak le, legyen az ősföldrajz, evolúcióbiológia, ökológia, vagy akár klimatológia. Minden ősmaradvány része egy hatalmas puzzle-nak, ami információt szolgáltat nagyon-nagyon sok érdekes kérdés megválaszolásához.

 

***

Források:

  • Géczy Barnabás: Ősállattan - Invertebrata Paleontologia (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993)
  • Főzy István, Szente István: Ősmaradványok - A Kárpát-Pannon térség kövületei (GeoLitera, 2012)
  • Vörös Attila: A Kárpát-medence földtörténete (Pannon Enciklopédia - Arcanum Digitális Tudománytár)
  • A Föld Krónikája (Officina Nova, 1991)
  • Magyarázó Magyarország 200 000-es földtani térképsorozatához: Veszprém (MÁFI, 1972)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://paleotop.blog.hu/api/trackback/id/tr3713263631

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.