Egy tökéletes londoni esőprogram (1. rész)
2012. július 20. írta: Fitos Attila

Egy tökéletes londoni esőprogram (1. rész)

Múlt héten céges ügyben Londonba keveredtem pár napra, és szerencsére úgy esett a dolog, hogy a péntekem majdnem teljes egészében szabaddá vált. Mivel a napi csúcshőmérséklet a 12 ºc-ot (sem) ostromolta (az egyik kocsmában kokszin fűtött a kályha), és javarészt ömlött az eső, úgy gondoltam, hogy jobb híján egy laza múzeumlátogatással valahogy elütöm az időt az esti British járatig....
Na jó, a francokat. Alig vártam, hogy végre eljussak a paleontológia, és úgy általában a természettudományok egyik fellegvárába: a Natural History Museum-baaa, yesss!

Már hetekkel az utazás előtt utánanéztem, merre van pontosan az épület, hogy jutok oda, mi a nyitva tartása, hogy minden klappoljon (szerencsére NINCS szünnap, amúgy 10.00-17.50 a nyári nyitva tartás).
Az első kellemes meglepetés, ami ért, az volt, hogy a világ legjelentősebb természetrajzi gyűjteményébe, C. Darwin, R. Owen, és sok más hattalmas maximum riszpekt történelmi figura egykori szakmai pátriájába, David Attenborough kedvenc játszóterébe, NINCSEN BELÉPŐDÍJ!
Bemehetsz ingyen. Na jó, ha kedved szottyan, adakozhatsz mindenféle „donation box”-okba, amik szerteszéjjel el vannak helyezve az óriási, történelemszagot árasztó kiállítótermekben, de kötelezően semmi fizetnivaló. Kíváncsi vagyok, mindez idehaza hogy működne.

blogba252.jpg
Szóval a péntekemet rászántam erre az egyedinek ígérkező, és már nagyon régóta vágyott élményre. Ugyan többször is jártam már Londonban, de soha nem volt időm arra, hogy ezt a nagy múzeumot szépen komótosan végigjárjam. Fél munkát meg ugye nem végez az ember, szerintem olyan lelki törtést okozott volna, ha 2-3 óra után ott kell hagynom a kiállítást „dolgavégezetlenül”, hogy talán évekre megállt volna a személyiségfejlődésem. Így most annál nagyobb várakozással vágtam a centit pének 13-áig, hogy egy egész nap, jobban mondva egy egész napi nyitva tartási idő állt rendelkezésemre ahhoz, hogy az Attenborough filmekből, és a tudományos szakkönyvekből ismert, számomra már-már szakrális helyet végigpásztázzam.

Amikor megérkeztem, valóban olyan volt, mintha egy templomba léptem volna be. Az élményt ugyan kissé csorbította a tény, hogy – sanszosan az ingyen belépő miatt – a reggeli órákban feltorlódott irdatlan tömeg közel színültig töltötte az ódon épület parkját, és emiatt egy alkalmzott, a látogató jelöltek egy sor végén kullogó szakaszát (ami engem is tartalmazott) az oldalsó bejárathoz terelte.

blog302.jpg
Ez a Hyde Park felé haladó Exhibition Road bejárata, és nem a grandiózus főcsarnokba (mondhatnám főhajóba) nyílik, hanem az állandó kiállítás egyik oldalcsarnokába, az Earth Hall-ba, ami a földtörténeti kiállítás nagyszobája. Sebaj, ennél jobb helyen nem is landolhattam volna. A belépést, és a biztonságiak táskamatatását követően már szembe is jött velem egy kocsikerék nagyságú, tökéletes megtartású Stephanoceras, mindenféle Gaiával, azaz a Földanyával kapcsolatos istenségek szobrainak közepette. Hát, mondom magamban, ez nyitánynak rendben is van. Itt kezdődött a borzongás, ami régen várt monumentális látvány esetén az embert általában hatalmába keríti, és nem is múlt el, talán csak amikor beültem ebédelni a „büfébe”... de erről majd később.

Igyekeztem leküzdeni magamban az ilyenkor belőlem hirtelen előbukkanó kisgyermeket, aki legszívesebben csillogó szemekkel, izgatottságtól remegve ide-oda rohangászna, mint valami veszett majom, hogy mihamarabb lásson mindent; vettem egy mély levegőt – meg egy 1 GBP-s múzeumtérképet – és nekiláttam a vizitnek.


Az első utam hova máshova vezethetett volna, mint a legendás főcsarnokba (Central Hall), ahol a bizonyos nagy dinoszaurusz csontváz, a Diplodocus rekonstruált monstruma áll. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy mire odaérek, 3 szívinfarktuson is átesek, és nem a reggeli tumultusban ordító gyerekhadról beszélek. Hanem inkább arról, hogy pont útba esett az a kiállító terem, amit ezek a perverz angolok idegesítő szerénységgel csak Fossil Marine Reptiles teremnek neveznek, és ami gyakorlatilag egy kövületvadászban minden bizonnyal a legnagyobb benyomást kelti az egész gyűjteményből! Na mind a 3 szívrohamot itt kaptam, ez a két részből álló terem elegendő volt ahhoz, hogy a kultúrsokk kiüssön rajtam. A falakon végestelen végig kiállítva az összes mezozoós tengeri hüllő amelyet valaha találtak – legalábbis első blikkre ez fogalmazódik meg az emberben. Természetesen nem az összes, de tényleg irtó sok, és irtó nagyok, és irtó tökéletes állapotban fennmaradva. Az Egyesült Királyság területén talált legfontosabb anyag nagy része biztosan kint van, közöttük a híres Mary Anning féle, tudománytörténeti szempontból is világhírű leletek (tényleg, Mary Anning-es poszt is lesz), de éppúgy fellelhetők USA-beli leletek, és a németországi „überfossil” Holzmaden gyönyörű példányai is, egyenesen Hauff bácsi jóvoltából. Plesiosaurusok, ichtyosaurusok, tengeri krokodilok, az óceánok hajdani igazi sárkányai, akik az emberi intelligencia megjelenése előtti 220 és 65 millió év között uralták a sós vizet.
Már a holzmadeni Hauff Urweltmuseum-ban is csak legyintettem a látványra, hogy ehh, mi a fenének kaparjuk a rétegeket idehaza, amikor ilyen csodák léteznek a világon. Nos, itt, ebben a párszáz m2-es teremben is fásulásközeli állapotba kerültem. Szerencsére ilyenkor mindig eszembe jut, hogy – ha nem is ennyire, - de nagyon gazdag ősmaradvány anyaggal büszkélkedhetünk mi is, ebben a kis országban, amelyek közül ráadásul nem egy nemzetközi tudományos jelentőséggel bír, szóval ne sírjon a szánk, különben is túl kell jutni a nehézbombázó kiállítások sokkhatásán, amikor az összes gyönyörű példányt az ember egyben látja!
Plusz egy megjegyzés: ez az első kiállítás, ahol a kiállított daraboknál azt is feltűntetik, kitől, és mikor kapta a múzeum az adott példányt. Ez szerintem olyan információ, ami máshol is hasznos lenne, így tudománytörténeti szempontból is gondolkodóba esik az ember.
Szóval szép kényelmesen végigpásztáztam a kiállított darabokat, külön figyelmet fordítva a Mary Anning és egyéb korai felfedezők által még a 19. sz. elején megtalált első példányokra, illetve – a gerecsei őskrokodil unokatesóira – a Steneosaurus itt bemutatott leleteire, majd párás tekintettel folytattam az utat a főcsarnokba.

Mivel érdeklődésem középpontjában főként a paleontológia és a geológia áll, első körben mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül elsuhantam az olyan kivételes dolgok előtt, mint pl. a madártani kiállítás a dodóval és az emuval, vagy a sequoia kiállított törzs-metszete, aztán a nap folyamán ezekhez is visszatértem – de ez nem ide tartozik.

Megérkeztem hát a Central Hall-ba, kicsit ugyan lassabban, mint terveztem, de hát ott volt az egész nap, tobzódhattam kedvemre. Addigra már szinte mindenütt egyennyakkendős, egyenzakós, egyenszoknyás-nadrágos kisdiákok szaladgáltak kb. olyan módon üvöltve, mint ahogyan azt a fába szorult férgek, vagy a párjuk figyelmét felhívni kívánó hímsakálok teszik, de bíztam abban, hogy ez nem tarthat örökké.
És ott volt a diplodocus!
Kicsit kisebb volt, mint ahogy egyes jól beállított fotók alapján az ember elképzeli, de így is grandiózus, gyönyörű. Olyan, amilyennek lennie kell ott, a régi nagy tudósok által is látott falak között. Körbejártam, fényképeztem, és még mindig borzongott a hátam, talán amióta az oldalbejáraton betettem a lábam az épületbe. A nagy csarnokban – mint ahogyan a katedrálisokban – kis oldalfülkék vannak, és minden fülkében egy-egy jelentős, nagyobb őslénytani lelet van elhelyezve.  Van mammut, egyéb, főként dél-amerikai jégkorszaki óriás emlősök, triász óriáskrokodil, de éppúgy holzmadeni tengeri liliom telep, és óriás ammoniteszek. Kis csipegetés az őslénytan monumentális szereplőiből, csak úgy, a miheztartás végett: tudja az a látogató, hol is jár.

blog314.jpg

Az egyik érdekes felismerés, ami ekkor belémhasított, az volt, hogy én tulajdonképpen érdeklődést tanúsítok a kihalt neogén óriás emlősök iránt is. Ez a tulajdonságom eddig úgymond rejtve volt saját magam előtt, oké, mammut meg őstulok, satöbbi, nem nagy eresztés.. de most, hogy az itt kiállított leleteket szemügyre vettem, határozottan érdekesnek tartottam őket. A legnagyobb meglepetést számomra a Glyptodon okozta. Eddig nem is nagyon vettem tudomást a létezéséről, és most, hogy egy tökéletes rekonstrukciót láthattam róla, és szembesültem azzal, hogy a Supermario játékban felbukkanó fura páncélos hatalmas „óriástatu” valójában létezett, hát esküszöm, újat adott ezzel a múzeum.

(folytatása hamarosan következik)

A bejegyzés trackback címe:

https://paleotop.blog.hu/api/trackback/id/tr557290677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.